Kedves Mindnyájuk|-jatok!
Mea maxima culpa – van azért apológia is, mentség,
bár leszögezhetem, előre is, hogy se Szókrátészről nem lesz itt szó, se
Misztótfalusi (Tótfalusi) Kis Miklósról, bármennyire érne is bizony az ő
drámai életútja egy misét a mai magyar közállapotok összefüggésében.
Mea maxima culpa – huszonöt nappal ezelőtt átmásoltam
egy-két levélből részeket, hogy majd beépítem ebbe a legfrissebb, VII.
sz. levélbe az erdőből. És ennyiben is hagytam akkor. Most azonban nagyon
is időszerű egy újabb levél, ha már egy újabb erdő ölelésében kötöttem ki,
de – éljenek az asszociációk, éljen a papañca!* – remélhetőleg nem
halálos ölelésében. Ez trópuson persze véletlenül sem elhanyagolandó
szempont a mindenféle mérges herkentyű okán. Ennek a kolostornak a
középső részében, ahol az ebédlő is található, egy nap kiszúrtunk egy nagyon
szép zöld viperát úgy fejmagasságban, szépséges, sárga fejecskével
(lásd a fotót!). Az ágakra tekeredett, és méla lesben várt valami ehető
zsákmányra. Napokon át ott volt, néha változtatva a testhelyzetét. Mi
több, egy nap már ketten voltak, édesdeden egymásba fonódva!
*Tessenek|-etek
az előző blogbejegyzésben utánaolvasni!
https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/11/levelek-az-erdobol-vi-boldogsag-utja.html
Erdő. Srí Lankán még mindig van erdő bőven, szerencsére,
bár, mint korábban már írtam, itt is belakja őket apránként az ember, aki
nem győz szaporodni ezen a táján is a világnak. És mivel egyre nagyobb lábon
él, ha teheti, illetve leginkább csak szeretne, mindenből megpróbál
pénzt csinálni. Persze nemcsak a gyerekeikből, mint pl. Kambodzsában, nemcsak
önmagából, mint pl. Thaiföldön, ahol szinte mindenki eladó, akár kortól
függetlenül is (vö. a pólókon látható ígéretes kitételt: No money,
no honey!), hanem saját környezetéből is: kivágja az értékes fákat,
aztán kivágja a nem értékes fákat, és ezzel önmaga alatt is vágja a fát,
azaz tulajdon élőhelyét is elpusztítja, az állatvilágét is, és ezt,
naná, megsínyli a növényvilág is. – Csak így tovább, gyerekek!
Erdő. Srí Lanka sziget – ráadásul megfelelő, stratégiai
fontosságú a fekvése –, s mint ilyen, mindig is ki volt téve hívatlan jövevények
felbukkanásának. Nem csak Dél-India felől lehetett számolni betörésekkel,
de idővel megjelentek távoli hajós nemzetek is. Az elsők, akik idővel meg
is vetették itt a lábukat, a portugálok voltak már 1505-ben. És bár 1656-ban a hollandok váltották
őket, végül a britek voltak azok első fellépésükkel 1796-ban, akik egészen
az ország függetlenségének kikiáltásáig (1948. február 4.) maradtak.
Nem egy portugál jövevényszó tartja magát mind a mai napig
a szingalézben, és nem is mindegyik a keresztény hittel került ide. A silva
pl. erdőt jelent, és családnév lett belőle. Két változat fut: a Silva,
így, önmagában, illetve a „nemesi” hangzású de Silva, vö. ’erdei’
(„erdey”, ipszilonnal! ami csak előkelő, de, ha jól tudom, nem nemesi!). A
legszebb az egészben, hogy sok helybéli állítólag abban a meggyőződésben
él, miszerint ez egy őshonos szingaléz név. – Nem tudom, a többi portugál
eredetű név felől mit tartanak, csak azt tudom, hogy van Perera / Pereira,
Soysa / Zoysa / de Zoysa (ez is nemesi felhanggal), aztán Fonseca,
Almeida, Cabral és társai. Közelebbről lásd: https://thuppahis.com/2020/10/21/portuguese-names-and-their-meanings-among-the-sri-lankans/
Az ember működésmódjai kísérteties hasonlóságokat mutatnak
kultúrától függetlenül: a magyar ember pl. szentül hiszi, hogy az udvar,
kémény, szoba, istálló, vagy a kolbász, kalács, pogácsa, ecet,
cukor, szalonna, sonka, uborka, retek, paszuly és még tengernyi egyéb
a háza táján echte ó- meg ősmagyar szó, holott
átvételek, vagyis jövevények.
Erdő. És, ismétlem: ez egy újabb erdő itten. Érdemes
megnézni, miféle: Kandy városa öleli körbe ezt a varázslatos erdőt, mely
gazdag élővilággal büszkélkedhet. Egy nap álltam odakint, a folyosón, és
elnéztem a délnyugati égbolt derengésében a mozgást napnyugta után.
Denevérek tűntek fel, de valami kisebb fajta; jöttek aztán komor feketeségükben
egy „klasszikusabb” fajtából is, mint amilyeneket régi rajzfilmekben
lehet látni. És egyszer csak átúszott valami – számomra legalábbis – egészen
különös és szokatlan látvány a levegőégen: ki lehetett venni rajta valami
orrszerűséget, két fülecskét, két-két pracliféleséget, és nem utolsósorban
a legmókásabb tartozékot, egy kinyújtott, buja, lompos farkatI Igen!
Az egész így együtt olyan volt, mintha egy serpenyő repült volna át az
égnek azon a szeletjén, egy serpenyő, igen, aminek a nyele nevezett farok
volt! Hogy én mit mulattam ezen! És rögvest utána is néztem, mi volt az –
csak nem egy repüló óriásmókus…? De bizony, hogy az volt! Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Indian_giant_flying_squirrel
Ha megnézik az angol Wikipedián az „Udawattakele” szócikket
erről az erdőről, akkor ámuldozhatnak, hogy mi minden nem lakik ebben az
erdőben! És micsoda növényzet között! https://en.wikipedia.org/wiki/Udawattakele_Forest_Reserve
▲
November 16-án, pont ma (dec. 14-e van) négy hete, egy szerdai
napon költöztem ide, egy Sri Dalada Tapovanaya nevű erdei kolostorba,
ahol jelenleg öten élünk itt szerzetesek. Nyolc évvel ezelőtt november
közepétől december közepéig már laktam itt kb. három hét erejéig. Burmából
jöttem akkor ide, követve az én bhutáni szerzetes barátomat, akivel Rangunban
tanultam a Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU
= International Theravāda Buddhist Missionary University) a
2013/14-es tanévben, melynek végeztével ő visszajött Srí Lankára, folytatandó
itt megkezdett egyetemi tanulmányait, nekem meg kedvem szottyant eljönni,
hogy lássam, miként festenek az itteni felsőfokú páli és buddhista egyetemi
tanulmányok: három egyetem is kínál kurzusokat (jó pénzért!), az egyik a
közeli Peradeniyában van. Amit láttam és hallottam 2014 végén, cseppet
sem győzött meg, így akkor én mentem is aztán vissza Délkelet-Ázsiába, de
nem Rangunba, hanem csak Bangkokig, ez már azonban egy másik történet –
ahogy az lenni szokott.
Eljöttem az Ambuluwawa-torony aljából, a Sri
Subodha elvonulási központból, pedig ezúttal nem is állt szándékomban
onnan eljönni. Eljöttem, mert maradéktalanul elpárolgott a bizalmam a
központot fenntartó nagy anyakolostor, a peradeniyai Sri Subodharama
apátja iránt.
Aki csak egy kicsit is figyelemmel követi, mikor merre
járok éppen, az emlékezni fog arra, hogy tavaly, azaz 2021 július vége és
december legeleje között az imént említett torony aljában fekvő központban
tartózkodtam. Arra is emlékezhet egy füst alatt, mennyire próbára tette ezt
az öregedő és lassan, de biztosan leépülő szervezetet az ottani mikroklíma
a szűnni nem akaró esőzésekkel, a nagy páratartalommal, a keringést,
az agy vér- és oxigénellátását megnehezítő, rettenetes trópusi ciklonokkal.
És mivel melegebb és szárazabb helyre vágytam (ó, azok a vágyak!), tavaly
december 4-ével elköltöztem az ország délkeleti részébe, a Budugallena
nevű szép erdei kolostorba, ahol sajnos ugyanez a szervezet immár másfajta
mikroklíma alatt, de nem kevésbé gyötrődött egy idő után – a kullancsok
is, és a mindig mindenhol jelenlévő, angolul gnat névre hallgató
rémes vérszívók is ellehetetlenítették az ott-tartózkodást, de az is nagyon
megterhelő volt, hogy állandóan csorgott rólam a veríték.
Egy kellően át nem gondolt, a megvezetett és ostoba
tudat kierőszakolta, nem kevésbé ostoba döntést követő nyolc napos kitérő
után június 22-én visszaköltöztem a torony alá. NB. Ha nem emlékeznének
már rá: mindig is vallom, és az ódiumát is vállalom, hogy egy kis ostobaságért
én sem megyek ám a szomszédba! Moghapurisa-ságból nekem is
kijut, nem is kevés, és ennek megfelelően én is képes vagyok sorozatban
meglépni ostobábbnál ostobább lépéseket.
Tovább megyek: végtelen hiszékenységemben hagyom magam
lépre is csalni, hagyom magam megvezetni – egyrészt, ugye, önmagam
tudata által, másrészt pedig olyanok által, akik ezt velük született hajlamuk
révén egy első találkozás vagy más interakció során azonnal ki is szimatolják,
és az első adandó alkalommal vissza is élnek vele.
Itt lép színre az az apát, aki iránt elpárolgott a bizalmam.
Az történt ugyanis, hogy már tavaly, 2021-ben tettem rendszeres pénzadományokat
a központ javára. Egy akkor ott gyakorló világi asszony vetette föl nekem,
hogy ha tehetem, adjak adományokat, mivel az anyakolostorból nem szánnak
elég pénzt a központ fenntartására, és szerény az ellátás egyebek vonalán
is. Ezt rövidesen én is megtapasztalhattam. Így boldogan váltam meg készpénztartalékjaim
maradékától – boldogan, mert újra átélhettem, milyen az, amikor egy szerzetes
nem tart pénzt, nincs nála, azaz nem is bánik pénzzel, ami akkor az igazi persze,
amikor eleve nincs semmi pénze, sehol, semmilyen formában. Odaadtam
a gondnoknak összesen 552 dollárt és száz eurót, majd később átutaltattam
a pesti nyugdíj-begyűjtő számláról még 1300 eurót, mindvégig azzal a megkötéssel,
hogy ezeket a pénzeket a központ javára adom.
Jóhiszeműségemben nem is foglalkoztam én azzal, hová
lett az a pénz, csak arra ügyeltem, hogy az átutalás közleményében szereplő
másik kitételnek érvényt szerezzek, annak nevezetesen, hogy ebből 300 euró
az én személyes kiadásaimra szolgál. A készpénzadományok vonalán, ahogy
később visszagondoltam, jó kis kavarodás lett, amire akkor még csak nem is
gondolhattam, hiszen nem volt róla tudomásom. Ilyen volt pl. az 552 dollár
sorsa: a gondnok egész egyszerűen elegánsan átadta számolatlanul az
apátnak egyik ottani kurta vizitje során. Ezeknek a pénzeknek a további
sorsa teljesen kifürkészhetetlen, nincs mit tenni.
És akkor sem mentem utána semminek sem, amikor elköltöztem
onnan, mondván: nem az én dolgom, főleg szerzetesként, ami így önmagában
meg is állná a helyét, de akkor még nem tudhattam, kiféle-miféle apáttal volt
(és majd még lesz) ott dolgom. Amúgy is ott volt a gondnok, aki nagyon jól
tudta, mire kell pénz: többek közt az elmúlt tíz-tizennégy év során ellazsált
nagyobb felújításokra.
Bizony tudta jól, kért is, csak éppen nem kapott. És arra
hivatkozott igazán kiváló apátunk – aki nem is mellesleg a gondnok
egyik fivére! –, hogy zajlanak még az építkezések az anyakolostorban. Ezt
akkor tudtam meg, amikor ez év június 22-én visszaköltöztem. Véletlenül
tudtam meg: szemet szúrt nekem, hogy itt semmihez se nyúltak bő fél éven
át. Rákérdeztem. Na, akkor megtudtam. És nagyon dühös lettem, szingalézül
is kérdeztem azokat, akik épp jelen voltak: szalli kó? Hol az a pénz?
Hol van? Hol?
A gondnok szóba hozta a tavalyi adományok sorsának kérdését,
amikor a k. bátyjával beszélt telefonon – az a kiváló ember ui. Ausztráliában
volt akkor, merthogy ott is van ám neki egy kolostora. Egy nap én is beszéltem
vele: különféle történetekkel traktált, indignált hangon, hogy miért nem
kapott a központ pénzt. Én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, mondván
hogy tudta jól, mi a pénzek rendeltetése: nem költheti másra. Háborgott.
És akkor legnagyobb meglepetésemre a gondnok egy nap
pénzzel jött vissza az anyakolostorból. És ez volt, úgy érzem, a csali, a
mézesmadzag. Jött egy adag pénz, amivel ügyesen helyreállította akkor még
csak ingadozó bizalmamat. Mert jött ám aztán a következő adomány is, átutalással,
nem is kevés: 3000 euró, ami az itteni tekintélyes inflációnak köszönhetően
1.071.130 rúpiát tett ki – ez itt nagyon sok pénz, itt, ahol egy iparos napidíja
átlag legfeljebb 3500 rúpia.
És adagolva jöttek is aztán a pénzek: szeptember végéig
egy millió, amit sikeresen el is költöttünk. A java építőanyagokra, szerelvényekre
és hasonlókra ment el, aztán a munkadíjakra, és bő százezret költöttünk
élelmiszerre, ha egyszer az anyakolostorból csak nagy ritkán jött valami.
Maradt még persze felújítanivaló bőven, de egyszer csak elapadt a pénzforrás.
Annyira, hogy az utolsó adományt ki sem fizette az apát teljes egészében,
de azzal sem takarózhatott már, hogy nem tudták, kitől és mire az a pénz, hiszen
ezt az összeget is ő diktálta be az öccsének telefonon, sajátszájúlag.
A történetek rendre burjánoztak tova, egymásnak szépen
ellentmondva. Az érveket rendszerint az egyetlen szerzetestárs szállította
serény közvetítőként. Hogy mennyire balga, mutatja, hogy minden további
nélkül közölte velem egy nap, hogy de hiszen úgyis elmentem onnan tavaly…,
mire közbeszóltam: …és akkor már azt csinálunk a pénzzel, amit akarunk?
– Olyat is mondott egyszer, hogy senkinek sem akaródzik az anyakolostorban
pontos nyilvántartást – könyvelést – vezetni, hiszen az nagyon vesződséges
dolog… és még az is megfordult a fejében, hogy nekem szegezze: Ekkora
ügyet csinálni 71 ezer rúpiából? – Nem és nem fér ugyanebbe a fejbe,
hogy nemhogy ekkora összeg nem tűnhet el, de még öt rúpia sem! És hiába próbáltam
megtudni tőle, mit csinál, ha két borítékot tesznek elé, de az egyiken más
név van – elvenné azt is netán? Ezek szerint el. Szemrebbenés nélkül.
Gondnok urunk próbált további pénzekhez jutni. Közben a
kiváló apát visszajött Brisbane-ből: én meg dőre mód még mindig hittem, még
mindig bíztam abban, hogy a visszatérésével majd újra jön pénz – az is, amivel
adós volt még tavalyról. Tudni kell ebben az összefüggésben azt is, hogy ő
is, akárcsak az összes többi apát itt Srí Lankán, a kolostorának teljhatalmú
ura – mondhatnánk: önkényura, mert bár mindenhol van felügyelőbizottság,
a végső szó az apáté, ő dönt mindenben, egyszemélyben (NB. tudatosan,
szándékoltan írtam egybe!). Vagyis ő a bizottság, le comité, c’est moi!
(’A bizottság én vagyok!’ – Állam után szabadon.)
A Sri Subodharama, az anyakolostor az ambuluwawai
központ számlájával együtt három bankszámlát tart fent. Az apát
első története erről szólt: ti. hogy három számlára futnak be az adományok,
ám valójában egy helyre megy az egész. Én teszem hozzá: eltűnik egy feneketlen
zsákban, nyom nélkül, lásd itt az elébb a nyilvántartás kérdését. – Senki
nem kér semmit se számon egy apáttól, nem tartoznak senkinek se felelősséggel.
Skrupulus?
Ment tehát a kötélhúzás, csak senki nem ment vele semmire
se. És amikor leesett nekem, hogy de hiszen még az utolsó adomány maradékát
is elnyelik, abszolúte megengedhetetlen és etikátlan módon – még azt se
fizetik ki! –, megszólalt bennem a vészcsengő: el innen, el ettől az embertől
meg az ócska, átlátszó történeteitől!
És léptem: felsejlett bennem ennek a kolostornak az
emléke, ahol most vagyok.
Közben konzultáltam egy Angliában élő Srí Lanka-ival, aki nagyon
jól ismeri az itteni viszonyokat. Azt írta vissza, hogy felejtsem el a
pénzt. Ugyancsak az ő közvetítével tudtam beszélni egy évtizedek óta itt
élő nyugati illetőségű, rangidős szerzetessel, aki egyrészt mesélt nekem
emberünk viselt dolgairól, másrészt megpróbált lebeszélni arról, hogy
levelet írjak neki. Azzal érvelt, hogy úgyis egy az egyben figyelmen kívül
hagyná, meg hogy eleve értelmetlen, mert lepereg róla. Megváltoztatni
meg úgysem tudnám.
Igen ám, de az utolsó, rövid és majdnem szótlan
személyes viszontlátás során tudattam vele, hogy ott van minden írásban,
a felügyelőbizottságnak készített elszámolásban és jelentésben –
amiben azt is feltüntettem, hogy mekkora összeggel tartoznak még a központnak
–, és hogy fogok neki írni, amire kedvesen azzal replikázott, hogy ő meg majd
válaszolni fog. Nem tudtam megállni, hogy közöljem vele: nem szükséges
válaszolnia. – Úriember voltam, mert nem égettem le azzal, hogy más füle
hallatára nekiszegezzem a kérdést: Nem hozott pénzt?
Hosszú ideig zakatolt ez az egész az agyamban. Ott tartottam
már, hogy éjjelente erre ébredek, ez tölti ki a tudatot. Gyűjtöttem rendre
a levélbe valót, jegyzeteket készítettem, közben fulladoztam az egésztől
– lásd az előző blogbejegyzésben papañca alatt… Már csak ezért is el
akartam onnan minél hamarabb jönni: és tényleg megkönnyebbültem, már aznap,
és nem gyötört ez az ocsmány dolog szünet nélkül.
Végül levél is lett, arra való hivatkozással, hogy szerzetesként
tartanom kell magam ahhoz, amit ígérek – ez egy buddha (és bódhiszatta)
tíz nagy erénye (pāramī) közül az egyik, a szavahihetőség, az adott
szó becsülete, a betyárbecsület, amit három évvel ezelőtt körbejártam
már egy konkrét ígéret kapcsán, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/az-ures-igeret-kertje-o-az-sacca-parami.html
És még: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html
Nem fogják|-játok elhinni, mivel nyitottam a levelet:
azzal, hogy tájékoztattam, miszerint sikeresen elveszített összesen
olyan két és fél és három millió (!) rúpia közötti adományt a központ részére
következő évre. És még illedelmesen gratuláltam is ehhez.
Következett annak kifejtése, hogy mégis miért veszít el
egy ekkora összeget. Később még egyszer visszatértem erre, feltettem neki
a költői kérdést, hogy olyan jó boltot csinált-e azzal, hogy elfogadhatatlan
módon, etikátlanul visszatart 300 ezer rúpiát, ám ezzel elveszít egy ekkora
adományt – közel a tízszeresét!
▲
Sajnálom azt a néhány embert, aki abban a központban van,
mert kétlem, hogy a félbemaradt munkálatokra valaha is kapnak pénzt, és
kétlem, hogy megfelelő lesz az ellátásuk. Kiváló szerzetestársam amúgy
egyszer azt is közölte velem bárgyú vigyor kíséretében, hogy de hiszen
januárra úgyis terveztem a következő adományt (így igaz!), mire kedvesen
feltártam, hogy persze, hogyne, ha megkaptunk mindent pénzt, ha meg nem
kapjuk meg, akkor nem lesz újabb adomány! És már hervadt is le róla
az a vigyor. Nem volt szép a részemről, de verbálisan még bele is csíptem: mi
több, ez a szerzetes sem lesz. – Én ehhez tartottam magam, és lőn: ez a
szerzetes már nincs ott.
Könnyen lehet, hogy az új év elejére a gondnok is beváltja,
amit minden évben kilátásba helyez, és otthon marad. Öregszik, elfáradt,
itt fáj, ott fáj már neki, belefáradt a központ körüli huzavonákba, az
állandó készenlétbe, a robotba, a pénztelenségbe, mivelhogy még alkalmi
segéderőkre se kapott pénzt. Arról meg már nem is beszélek, micsoda világrengető
terveket dédelgettem, és még az apát is áldását adta az ötletre. Arra
gondoltam, látva a nehézségeket, hogy egyfajta buddhista építőtábort
kellene szervezni nyugati önkéntesekkel, akik a kosztért és kvártélyért,
a tartózkodási engedélyért, valamint napi rendszeres foglalkozásokért
(a Buddha tanításai) és irányított meditációs gyakorlatokért + konzultációért
cserébe napi hat órában dolgoznának a központban. Sürgősen elvetettem
azonban az egészet, amikor tisztán láttam a dolgokat. Isten őrizz, ilyen
emberrel! – Más érzéseit nehéz átélnünk – például azt a fojtogató, rémálomszerű
érzést, hogy az ember bizalommal eltelve rábíz valakire egy összeget, az
illető azonban csak sűrűn hallgat, amikor számonkérik rajta, a pénz nyomát
meg bottal üthetjük.
▲
Az új helyem apátja az itteni, jó angolos, „tolmács”
szerzetestárstól tudakolta első látogatásom után, hogy hol vagyok, melyik
kolostorban. A nevére nem emlékezett, de a földrajzi névre igen. Ahogy meghallotta
ezt apát urunk, már mondta is neki a központ nevét, aztán az anyakolostor
apátjának a nevét, és hozzátette: nem lesz az ott jó nekem. És megindokolta:
az egy dörzsölt ember. Jól tudják róla (!) a Rendben. Mármint a Rend öregjei,
akik ismerik egyesek kis stiklijeit. – Legközelebb, amikor ezt megtudtam,
feltártam a szerzetestársnak, miért akarok onnan eljönni. Ezt is továbbította
apát urunknak, aki ezzel reagált: örüljön neki (mármint én), hogy
nem az egészre tette rá a kezét! – A szerzetestárs is gazdagította
azóta ismereteimet, ami az apátok kis ügyeit illeti. Ma is nevetett egy
jót, amikor valami szóba került, és csak ennyit mondott: Persze, a Szangha
Kft.! Nemritkán családi vállalkozásban, és ez még csak nem is vicc,
kérem tisztelettel!
Tényleg: ha jobban belegondolok, szerencsésen megúszta a
központ rongyos 300 ezer rúpia eltűnésével! – Ettől függetlenül boldog
vagyok, hogy olyan sok mindent mégis csak sikerült rendbe tetetni, felújíttatni
stb., stb., és hogy legalább az alatt az idő alatt, míg ott voltam és pénz is
volt, az élelmezés is jobban nézett ki. Kár. – Marasztaltak nagyon, mondogatták,
menjek bármikor vissza bátran, ami megható, nagyon kedves… de én oda nem
kívánkozom vissza. Tudják ők is jól, miért nem, tudják az okát, tudják, hogy az
apát eljátszotta a bizalmamat, és tudják azt is, mivel játszotta
el. Helyrehozhatatlanul.
▲
Ilyesmihez nem volt eddig szerencsém szerzetességem kezdetei
óta. Ez volt az első eset tíz év leforgása alatt. Az itteni, egészen kis
lélekszámú szerzetesrend mentségére legyen mondva, hogy az a rangidős
nyugati szerzetestárs, akit említettem, nem győzte hangsúlyozni, hogy ritka
az ilyen: a legtöbbjük igenis tisztességes, tiszta, és jó az erkölcsük.
Felháborítani felháborít minden ilyesmi, mint ami velem
– tkp. nem is velem, hanem a központtal – történt, meg azonban nem lep.
Azért nem lep meg, mert egy buddhista kolostor apátja is csak emberből
van, mint minden ember, márpedig az ember áll (1) észlelésének végzetes torzulásaiból,
ebből fakadóan (2) pszichopatológiájából, és ami ezzel jár: (3) tudatának
szennyeződéseiből. Tessenek|-tek bátran elő-elővenni a két „klasszikust” –
ha szabad így fogalmazni –, olvasgatni őket, okulni belőlük.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
▲
És
itt gondoltam egyet, oszt kivágtam az eredetileg bemásolt szövegrészeket
azzal, hogy majd a következő levélben…