Például a villamosjáratok. Mármint számolás és számozás szempontjából. Érdemes bevonni a múlt járatait is. Budapesti járatokról van itt szó, régvoltakról, még mindig meglévőkről, eredetikről és átszámozottakról. Azért villamos, és azért járat, mert bő kilenc évvel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy tősgyökös pesti embernek egy régi fotóval kedveskedjek hatvanadik (= 60.) születésnapjára. Hogy mi volt a fotón? Hát egy öreg villamoskocsi, fekete-fehéren, a 60-as villamos. A hatvanadikra.
Azóta, mondanom sem kell, végigjátszottam a többi járatot
is. Egyenként. És szép sorjában, egyenként fogytak el. Az említett pesti
ismeretség idén februárban betöltötte a 69-et: ez az utolsó villamosjárat
a hatvanasok között. Jövőre jöhetnek a trolik, a trolijáratok: a hetvenessel
nyitunk majd – meg Sztálinnal –, de mintha nem lenne és soha nem is lett
volna teljes a hetvenes sorozat troliban. Sebaj, buszt teszünk majd be a
helyére, de el is maradhat akár egy-egy sosevolt járat. A nyolcvanas tartomány
meg még csak a jövő zenéje a javából.
Most én voltam a soron, hogy fogadjam ezt a hatvankilencediket,
az utolsó villamosjáratot a hatvanasok között. Betöltöttem hát én is a
hatvankilencet. Nagy ügy! És ha még lesz jövő, akkor jövőre lesz majd ez érdekes:
a váltás. Hogy addig 60, 61, 62 … 68, 69 … és egyszer csak eltűnik a 6-os
számjegy, leváltja a 7-es. Meg is kell érni!
Néhány napja írta ezt nekem egy régi kedves ismerős:
Kedves Bhante Vilasa! Nem
tudom, hogy egy szerzetes hogyan gondolkodik a születésnapjáról: örül,
ennyi év alatt mennyit látott, ismert meg a világból, vagy örül, hogy egyre kevesebb van hátra a
csúfos földi létből? Azt kívánom, legyen úgy, ahogy szeretnéd! Szeretettel
gondolok rád!
Megvallom: nem foglalkozik vele sokat, nem készít számadást,
leltárt. Van, hogy elmélázik régmúlt dolgokon, berobban valami a múltból,
jön valami hirtelen és lehetetlen ötlet, és jönnek a bilik. Ebbe is belelóg
a keze, abba is. – Izland (!) robban be kisebb-nagyobb rendszerességgel,
most már bő egy éve, és nem hagy nyugton.
Elvarratlan szálak, lezáratlan
és részben befejezetlen, rendezetlen régi dolgok: a tankönyv ügye, a szótárkezdemény
ügye. Ezek szerint csak bebeszéltem magamnak, hogy elengedtem és letettem,
hogy búcsút vettem tőlük. Nem tudunk elengedni, nem tudjuk letenni a dolgokat,
nem és nem. – Vö. http://izland-schutz.byethost7.com/m.html
– És lásd izlandi nyelvkönyv alatt: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/07/bemutatkozas-egy-eletut-allomasai.html
Egyre kevesebb van hátra…? Nem az az érdekes, hogy ebből
az életből mennyi volt már eddig, vagy hogy mennyi lehet még hátra. Rangunban,
az egyetemen rendszeresen mondogatták nevetve a tanáraink, hogy sose tudhatjuk,
melyik következik be hamarabb – a holnapi nap, avagy következő életünk!
Van bármiféle garancia arra, hogy holnap is lesz, még ebben az életben?
Nincsen. Volt egy szerzetestárs Bangkokban. Thaiföldön sok szerzetes
tanul a felsőoktatásban, világi tárgyakat. Ez a szerzetestárs tanárnak
készült. Egy nap, miután már kézhez kapta a diplomáját, 22 évesen visszatért
a világi létbe. Egyik első dolga az volt, hogy beálljon focizni. Két vagy
három nappal később már nem élt: szívelégtelenség. Huszonkét éves volt.
Vö.: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html
Szóval nem ezek érdekesek, hanem az, hogy tetszik, nem tetszik,
„megyünk tovább”, kavargunk tovább a létforgatagban (saṁsāra).
Energia sem vész el, és az anyag is megmarad. Nem „mi” kavargunk amúgy, és a saṁsāra
nem „magától van”, hanem a lények összessége teszi, hogy legyen. Alapvető
nemtudásunk (avijjā) és a szüntelen sóvárgás (taṇhā) generálja
a következő – azaz újabb – létet (ponobbhavikā) újra meg újra azzal,
hogy beindítja a létesülés (bhava) folyamatát. Mi magunk hozzuk ezt
létre, mi teremtjük meg magunknak. – A létesülés feltételezi a születést
(jāti): már meg is megfogantunk valahol, a 31 létszféra (bhūmi)
valamelyikében (lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html
).
Nem „én” megyek tovább, hanem a felhalmozott karma (kamma)
függvényében létesül és születik egy új lény, aki/ami nem ugyanaz, és nem
is egy másik, na ca so na ca añño. – Lélekvándorlás például a hinduizmusban
van, de az nem buddhizmus. Ez utóbbiban nincs is „lélek”, ami, úgymond, továbbvándorolna,
egyre meg egyre, egy mindenkori következő, újabb testbe (rūpa, ill. kāya)
– hogy újra testet öltsön. Tudat (citta) és tudatosság (viññāṇa)
van, de ezek is feltételek függvényében (paticcā) keletkeznek –
jönnek létre (uppajjanti) –, akárcsak a test.
Ez, ez az érdekes: hogy képes-e valaki kikeveredni ebből a
végtelen körforgásból, aminek nincs kezdete (anamatagga), és
nincs vége! Ha történetesen 102 éves koromig vinném – mint a filozófus Hans-Georg
Gadamer, aki száz évesen még sajtó alá rendezte műveinek jubileumi
kiadását, és nagyokat koccintott a szülinapi ünnepségen –, az még 33
további életévet jelentene, de ez eltörpül ahhoz a – mondjuk – 963 trillió=
18 nulla x kvadrillió= 24 nulla x centilliónyi=
600 nulla (!)+
élethez képest, ami ez után az élet után vár még rám az élet kismillió, igencsak
változatos megjelenési formájában, ha nem törekszem eléggé – csak borzasztó
ritkán adatik meg ugyanis valakinek az (újra)születés emberként, manussattabhāvo
(manussapaṭilābho) dullabho. Elkótyavetyéljük ezt a
lehetőséget is, mint minden egyebünket, beleértve az egész földkerekséget.
Kár, nagyon nagy kár, mivel emberként
újraszületni ritka kincs, ritka lehetőség, „nehezen kapható”, dullabha,
amiből öt van:
(1) Buddhuppādo dullabho
lokasmiṁ.
(2) Manussattabhāvo dullabho,
(3) Dullabhā saddhā sampatti,
(4) Pabbajitabhāvo dullabho,
(5) Saddhammassavanaṁ dullabhaṁ.*
Az első: ritka, hogy egy
buddha jelenjen meg a világban. – A második: ritka, hogy valaki emberként
szülessen újra. – A harmadik: ritka, hogy valaki (szilárd) hittel legyen
felruházva. – A negyedik: ritka, hogy valaki szerzetes legyen. – Az ötödik:
ritka az alkalom, hogy igaz, tiszta Tant hallgathasson valaki. – https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/harmonia-vidamsag-nagy-nagy-orom.html
(Ez volt az a naaagy, szívmelengető és emlékezetes kutyavendégség
Veresen!)
(*Vö.: Atha bhagavā evaṁ katapurebhattakicco gandhakuṭiyā
upaṭṭhāne nisīditvā, pāde pakkhāletvā, pādapīṭhe ṭhatvā, bhikkhusaṅghaṁ
ovadati – ‘‘bhikkhave, appamādena sampādetha, buddhuppādo dullabho
lokasmiṁ, manussapaṭilābho dullabho, saddhāsampatti dullabhā, pabbajjā
dullabhā, saddhammassavanaṁ dullabhaṁ lokasmi’’nti.
– CST: Suttanipāta-Aṭṭhakathā)
Nem csinálok én már nagy ügyet a szülinapból. Itt az
egyik, jön a következő, aztán egy nap elfogynak, pontosabban egy új, következő
életben, esetleg más létformában ketyeg majd a számláló, újra meg újra! Mármint
nulláról kezdve. (NB. Már ha nem teszek róla, hogy ne így legyen, én, itt és
most, még ebben az életben.) – Annyiból azonban másféle nap az ember
születése napja, hogy efféle „jeles napon” illik még több jó, azaz jótét és
üdvös cselekedetet véghez vinni a szokásosnál. Például jól tartani a
szerzetestársat, aki mindenáron csokitortát szeretne enni: a csokitorta
csokiból és tortából van, ő meg emberből. Akárcsak én!
És másnap kijavítom – „átállítom” – az életévet a blog
életrajzi / személyi ismertetőjében. Minden évben, amióta csak megvan ez a
blog.
▲
Közben augusztus 25-e lett, és most már késő délután van,
egy nehéz nap délutánja. Apát urunknak olyanja volt, és végül nem engedte el
velem a szerzetestársat, hogy csokitortát ehessen Kurunegalában – neki
még engedélyt kell az ilyesmihez kérni, az én esetemben elég szólni, hogy ide
és ide megyek. Kárpótlásul azonban hoztunk neki csokitortát, mint ahogy
mindenkinek hoztunk valami nyalánkságot, hadd örüljön neki!
▲
Egyenként fogynak hát el ezek a szülinapok, az évek.
Minden áldott évvel eggyel kevesebb marad, csak azt nem tudjuk, mennyiből:
mínusz egy, mínusz kettő, mínusz n, na jó, de honnan induljunk, mennyiből
számoljunk vissza? Ezt kár firtatni: annyiból, amennyi majd lesz, egy nap
ugyanis meglesz a hiányzó ismeretlen, csak éppen nem nekünk!
Ez egyszersmind emlékeztető: ez az évente eggyel kevesebb
maradék azt is jelenti ám, hogy ennyivel kevesebb év – idő – áll a rendelkezésünkre
ahhoz, hogy valamit tehessünk saját jól megfogalmazott érdekünkben,
vagyis megszabadulásunk érdekében. Egyetlen komolyan veendő rendeltetésünk
van ugyanis ebben az életben, egyetlen egy. Ácsán Cshá (Ajahn Chah) egyszer
egy kérdésre válaszolva ezt mondta: Azért születtünk, hogy ne szülessünk
újra. Lásd a Stillness Flowing c. monográfia 778. lapját:
We come here to practise in
order that we won’t have to practise in the future. We’re born in order not to
be born again. – Stillness
Flowing
És mivel túlságosan is kimerült vagyok egy fárasztó nap
után a hőségben, és még el is vittek visszafelé egy családhoz, ahol nem
éppen némán ültünk és néztük egymást, hát újfent DeepL-re bíztam a feladatot,
de két igeidő használata nem tetszik:
Azért jöttünk ide
gyakorolni, hogy a jövőben ne kelljen gyakorolnunk. Azért születünk,
hogy ne szülessünk újra.
Változtatok rajtuk, betoldok egy ’már’-t, és akkor így
fest a két mondat:
Azért jövünk ide gyakorolni,
hogy a jövőben már ne kelljen gyakorolnunk. Azért születtünk,
hogy ne szülessünk újra.
Vagy talán így:
Ide gyakorolni jövünk || Gyakorolni jövünk ide, hogy a jövőben
már ne kelljen gyakorolnunk. Azért születtünk, hogy ne szülessünk
újra.
Igen, ez a dolgunk. Az órák ketyegnek, az idő múlik, egyenként
fogynak el az évek – mire várunk?
We’re born in order not to be born
again.
Azért születtünk, hogy ne szülessünk újra.
Csak miheztartás végett.
▲
PS. A felvétel forrása: Index Fórum.