♣ Mulandóság: a lét ismérvei

Elég ebből sem lehet semennyi se: még egy variáció a témára

A Buddha legeslegelső tanbeszédében, a Dhamma-cakka-ppavattana Suttá-ban (SN 56.11), ami nem egyéb, mint a Tan kerekének megforgatásáról szóló tanbeszéd, a Buddha első öt tanítványának egyike, egy bizonyos Tiszteletreméltó Kondañña így kiált fel: „Aminek csak az a természete, hogy létrejöjjön, annak mindnek az is természete, hogy távozzon.” (Yaṁ kiñci samudayadhammaṁ, sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti.)

Ez bizony rendkívüli felismerés volt: ha egyszer valami bizonyos feltételek függvényében – bizonyos kiváltó okok következményeként, azaz okozatként – létrejön, annak előbb-utóbb mennie is kell. Keletkezik, itt van egy ideig – legyen az egy nanomásodperc vagy néhány milliárd év –, vagyis fennáll, aztán megy, elenyészik, elpusztul, távozik, meghal stb. És fennálltában változik, más lesz, ṭhitassa aññathattaṁ, ahogy a Buddha megfogalmazta. Létrejön, itt van, változik, aztán távozik. Más szóval: mulandó. Ami csak van, az mulandó, kivétel nélkül. Pontosabban egyetlen kivétel van, ám az minden alól kivonja magát, és ezzel a valamivel itt és most hadd ne foglalkozzunk.

Ez a mulandóság a Buddha tanításai szerint egy a lét három ismérve (tilakkhaṇa) közül: ami csak létrejött és ezzel létezik, mulandó (anicca: kiejtése aniccsa), és mivel mulandó, tehát sehol semmi bizonyosságunk nem lehet semmi felől, továbbá mert valamikor mindent és mindenkit elvesztünk, amink és akink csak van, valamint csupa olyan emberrel kell együtt lennünk, akikkel nem akarunk, miközben nem lehetünk együtt azokkal, akikkel szeretnénk; nem kapjuk meg, amire vágyunk (aztán ha meg mégis megkapjuk, akkor meg az lesz a baj, de ezt már nem a Buddha fogalmazta így!), és mindig máshol vagyunk, mint ahol lenni szeretnénk stb., vagyis a dolgok nem elégítenek ki bennünket, ahogyan éppen vannak, mert nem is tudnak kielégíteni, természetüknél fogva: ez a dukkha, ami jelenti tehát a dolgok nem kielégítő voltát, és jelenti a testi-fizikai fájdalmat éppúgy, mint a lelkieket, összegezve: mindazt, ami szenvedés. Ez hát a második ismérve a létnek: hogy elégtelenség van, amiből fájdalom és szenvedés származik.

Ez a kettő nem idegen számunkra sem, hiszen más kultúrák, más filozófiai rendszerek, vallások is foglalkoznak ilyesmivel: ez itt egy siralomvölgy, de lesz majd túlvilág, lesz menny (már akinek), ott majd jó lesz, mert ott nincs szenvedés. A Buddhánál is van mennyek birodalma, ha úgy tetszik, de már ebben az életben, itt a földön, ez pedig a boldogság, az a fajta boldogság, amit a középkori (és barokk kori) keresztény misztikusok is jól ismertek, ám a Buddha útjában teljesedik csak ki igazán.

A harmadik ismérve a létnek az, ami a legkevésbé érthető, s amit a legnehezebb elfogadni. Nem új dolog ez, hiszen a Buddha korában is úton-útfélen megütközést keltett ez a tantétel, ami azt mondja ki, hogy ami csak létezik, az üres – üres, mert nélkülöz mindenféle önvalót vagy önlényegiséget. Nincs maradandó szubsztancia, pláne olyan, ami továbbmenne (lásd: lélekvándorlás, bardo, reinkarnáció és hasonlók). Üres folyamatokból tevődik össze minden, ami csak feltételek függvényében létrejött. Nincs idebent senki, nincs önvaló, nincs lélek (szanszkritul ātman, páliul attā), vagyis – miként azt már a nyugati pszichológia is tudja – nincs egó: konstruktum, légvár, délibáb, nincs – üres. „Nem-én”, az önvaló hiánya: ez az anattā mint ismérv, az a tantétel, amitől a buddhizmus buddhizmus, ez különbözteti meg, mégpedig igencsak markánsan, az összes többi vallástól és/vagy filozófiai rendszertől. ettől egyedi – és ettől nagyszerű.

Van persze az egó, a nagy én képzete: ezt hívom én előszeretettel BIG ME-nek, de BIG ME mögött nincsen senki, kár is keresni, nobody at home, ahogy a thai erdei hagyomány nagyszerű mesterei szokták mondani, mint például a Nagytiszteletű Ácsán Bráhm (Ajahn Brahm). Nobody at home. Nincs itthon senki.

Aki nem hiszi, járjon utána: (1) ehipassika, (2) paccattaṁ. – Ennyi!

Fríz: Buddhist Hermitage Lunas (BHL), Lunas, Kedah állam, Malajzia — a meditációs terem.

]

♣ Mulandóság és társai: egy szakszó kapcsán

aniccaṁ ♦ အနိစ္စ ♦ อนิจจัง* ♦ impermanence ♦ mulandóság ♦ 無常

És hogy miért nem „állandótlanság” … ???

Azért nem, amiért nem is „maradandótlanság”, ami a nyelvész és fordító meglátása szerint nem kisebb sületlenség. Amilyen szép és jó lett a „létforgatag” a páli saṁsārá-ra, annyira nem szép és nem jó ez a lehetetlen „állandótlanság”.

Nem szükséges egy nyelven erőszakot tenni, ha nem muszáj. Ha tudomásul veszem, hogy a magyar egyszerűen más nyelvcsaládba tartozik, mint a páli – ez utóbbi, ugye, indoeurópai nyelv, s mint ilyen, a nyelvi rendszere egészen más nyelvi megoldásokkal él, mint a magyar –, akkor a magyar nyelv rendszerétől nem idegen megoldásokkal fogok élni, ha egyszer egy magyarra fordított szónak, kifejezésnek, szövegnek stb. magyarul kell lennie, azaz bele kell simulnia a magyar nyelv nyelvi-nyelvtani-stilisztikai elvárásrendszerébe, beleértve a szép hangzás, az eufónia követelményét.

A páliban a ’tartós, állandó’ (stb.) jelentésű nicca ellentétét úgy fejezik ki, hogy elölről megtoldják az a-/-an- fosztóképzővel, ami más indoeurópai nyelvből már ismerős lehet. A magyar (finn, török stb.) ezzel szemben toldalékolja – hátraveti – a fosztóképzőt (-tlan/-tlen, -talan/-telen), ám ellenkező értelmű szóra jobb szeret valami önálló szót. A „szép” ellentéte a magyarban a „csúnya” és társai – itt most eltekintünk az olyan retorikai megoldásoktól, mint pl. „nem szép” –, nem pedig az, hogy „széptelen” (vö. német unschön), pedig így volna ildomos, kiváló magyarítók, amikor a páli asubha szót ültetitek majd át magyarra, merthogy elemeire bontva ez a jelentése: *”talan+szép”.

Vehetjük az ottappa buddhista szakszót is – a Buddha szerint ez az egyik lokapāladhamma, a világ egyik oltalmazója, ’erkölcsi félsz’, vagyis félelem a karmikus következményeitől valamely általam elkövetett, negatív karmát generáló, káros tettnek; sziámi ikertestvére a hiri ’erkölcsi szégyenérzet’, amikor is kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, feszengek, szégyenkezem amiatt, amit elkövettem. Ez bizony roppant egészséges és üdvös valami. Mindig együtt lépnek fel: hiri-ottappa. Az ellentétük ahirika, illetve anottappa. Vagyis, mint látható, mindkét esetben fosztóképzővel van dolgunk.

Ez utóbbinak létezik olyan magyar megfeleltetése, hogy ’lelkiismeretlenség’. Ugyanez a forrás az ottappa szóra ennek ellentétét, a ’lelkiismeretesség’-et használja, ami nem okvetlenül jelenti ugyanazt, mint a páli eredeti.

Ugyanott a hiri/ahirika páros magyar megfeleltetése ’szégyenérzet’/’szégyentelenség’. Úgy gondolom, mindenképpen szükséges az „erkölcsi” jelző használata, hiszen pl. szeméremérzet kapcsán is használható a magyar „szégyenérzet”, ami más.

A lényeg azonban egyszert már elsikkadt, és bizony most is majdnem elsikkadt.

A mulandóság, aniccaṁ (kiejtése kb. aniccsam) a lét három ismérvének (tilakkhaṇa) egyike. A szokványos felsorolásban az első helyen áll, majd utána következik a dukkha, ami a dolgok nem kielégítő voltára, s az ebből fakadó szenvedés érzetére utal, míg a harmadik helyen az anattā áll mint ismérv, vagyis az énnélküliség, az önvaló, az önlényegiség hiánya, vagyis hogy nincs én, nincs lélek, nobody at home ... és hogy a jelenségek üresek.

Ez utóbbi tantétel a buddhizmus lényege, ettől egyedi, emiatt tér el minden egyéb vallási és filozófiai rendszertől, és éppen ez az, amiért mélységeiben nem is nagyon kell, hiszen BIG ME sok mindent elfogad, sok mindenre hajlandó, egy valamitől azonban retteg: attól, hogy leépítsék! A Buddha útja BIG ME lebontásáról szól, arról, hogy ennek a fránya nagy egónak mennie kell, maradéktalanul.

*"Hétköznapi" páli változat a thai nyelvben; hivatalos, szabvány írásmódja thai betűkkel: อนิจฺจํ 

Fríz: Buddhist Hermitage Lunas (BHL), Lunas, Kedah állam, Malajzia — a meditációs terem.

]

♣ A tíz páramí: egy bódhiszatta nagy erényei vagy tökéletességei

Mint már volt róla érintőlegesen szó, egy „buddha-jelölt”, azaz bódhiszatta (szanszkrit alakja bódhiszattva), továbbá minden buddha, így a Buddha, korunk buddhája is tíz úgynevezett páramíval – tökéletességgel vagy erénnyel – van felruházva: ezek az erények a buddhaság állapotához vezetnek. Természetesen nemcsak leendő buddhák kiváltságáról van szó, hanem olyan tulajdonságokról, erényekről vagy tökéletességekről, melyek BIG ME lebontása révén megteremtik egy jobb világ kialakításának feltételeit. Bárki képes ezeknek a tökéletességeknek kifejlesztésére és gyakorlására, amivel jobb lesz neki is, a világnak is.

Nézzük meg őket közelebbről.

(1) dána (dāna), az adományozás, az adakozás, a nagyvonalúság nemes gesztusa és aktusa: lásd erről a Használati útmutató–t is: https://watthai.hu/hasznalati-utmutato-szerzetesekhez/. A dána nem nézi, kinek ad és kinek nem, nem nézi, érdemes-e valaki adományunkra, mert a dána pártatlan és igazságos, és kizárólag a lények javát és boldogulását tartja szem előtt.

(2) szíla (sīla), az erkölcsösség: tartózkodunk mindentől, ami káros (másokra nézve, a kör­nyezetünkre, és mi magunkra nézve egyaránt), és arra törekszünk, hogy jót cselekedjünk, csupa olyat, ami üdvös; nem ártunk, nem okozunk fájdalmat, szenvedést másoknak, hiszen minden élőlény élni akar – és boldog szeretne lenni. (NB. Még a növények is!)

(3) nekkhamma, a lemondás erénye és gesztusa: önfeláldozást gyakorolunk, lemondunk saját kis preferenciáinkról, kilépünk beidegződéseinkből, félretesszük BIG ME-t önző kényelmi szempontjaival, hogy jobban odafigyelhessünk és jobban idomulhassunk egy másik lényhez – az igényeihez, mindahhoz, amitől jobb lesz neki. Ebben benne van a körültekintés, a tapintat, az odafigyelés, a belátás, többek között annak belátása is, hogy nekem lesz könnyebb és jobb, ha ezeket az erényeket gyakorolom! És persze lemondás az elvárásokról, lemondás dolgokról, ami egyszerűbbé teszi a létet.

(4) pannyá (paññā), a bölcsesség, amit annak érdekében fejlesztünk tökélyre, hogy átláthassuk, mi az, ami jótét és üdvös, és mi az, ami káros és fájdalmas mások, a többi lény számára. Ezzel meg tudjuk ítélni, mit, mikor és hogyan cselekedjünk a javukra.

(5) virija (viriya), a tetterő, ami a lankadatlan erőkifejtésben mutatkozik meg a többi élőlény érdekében, az, hogy erőt veszünk magunkon, összeszedjük magunkat mások boldogságát és boldogulását tartva szem előtt.

(6) khanti, a türelem és tolerancia, amiben benne van a gyarló, esendő ember hibáinak és botlásainak türelmes megértése és megbocsájtása is. Ez az, amivel az emberek nagyon szívesen élnek vissza: türelmet várnak a másiktól, belátást, megértést és megbocsájtást, miközben megfeledkeznek arról, hogy ez kétélű dolog, mivelhogy nekik is magukba kell nézniük, vajon elég tapintatosak-e? Körültekintők? Eléggé odafigyelnek a másikra? A burmai Mahāsī Sayadaw azt tanácsolta, hogy ne várjuk el mindig a másiktól, hogy khanti-t gyakoroljon, hogy türelmes legyen hozzánk és megbocsájtó. A legegyszerűbb persze a másikra mutogatni, megkövetelni, hogy tanúsítson velem szemben végtelen türelmet, jóságosan mosolyogjon, amikor – mondjuk – tapintatlan vagyok, senkire és semmire nem vagyok tekintettel, rendre megmásítom a szavam stb., stb.

(7) szaccsa (sacca) az igazmondás, a szavahihetőség, a megbízhatóság tökéletessége, az adott szó szentségének tiszteletben tartása, a gerincesség erénye: nem másítjuk meg a szavunkat, egy megbeszélt időpontot nem teszünk át máskorra; ha megbeszéltünk vala­mit, akkor ott is leszünk, ráadásul pontosak vagyunk, nem linkeskedünk, igazat beszélünk, nem találunk ki történeteket a mentségünkre, nem hímezünk-hámozunk, vállaljuk a fele­lősséget mindazért, amit ígérünk és amit teszünk, azaz nem ígérgetünk felelőtlenül fűt-fát, hogy aztán mossuk kezeinket – na és tudjuk, mi az a betyárbecsület, merthogy az is ide tartozik.

(8) adhitthána (adhiṭṭhāna) nem „döntésképesség”, mint láttam valahol magyar megfelelteté­seként, hanem elsősorban ’eltökéltség’, ’elhatározás’: elhatározzuk, hogy ezt és ezt tesz­szük mások javára, boldogulására, eltökéltek és rendíthetetlenek vagyunk tenni- és segí­teni akarásunkban.

(9) mettá (mettā) a kedvesség, a jóság, a szeretet, rokonságban Krisztus felebaráti szereteté­vel; lásd ehhez az Egy kis szeretet címet viselő írást 2018 karácsonyára: https://watthai.hu/2018-karacsonyara/. – A mettá a min­den feltétel és minden megkülönböztetés nélküli, minden lényt válogatás nélkül befoga­dó és magához ölelő határtalan, mély, tiszta és őszinte, odaadó szeretet, az első a négy brahmavihára (brahmavihāra) ’isteni/mennyei állapot ("tartózkodási hely")’ közül. A többi három: karuná (karuṇā) ’együttérzés’; muditá (muditā) ’együttérző öröm’, amikor örvendezünk a másik ember jólétének és boldogságának, osztozunk mások örömében, s ez minket ugyanúgy boldogsággal tölt el, mint őket; végül a negyedik egyben a tizedik páramí:

(10) upekkhá (upekkhā), az egykedvűség, ami nem közönyt jelent, hanem azt, hogy nem ren­dülünk meg, nem lengünk ki, bármit halljunk, lássunk, tapasztaljunk. Ez az egykedvűség abban is megnyilvánul, hogy nem háborgunk („micsoda hálátlanság!”), nem várunk sem­miféle ellenszolgáltatást: amit cselekszünk, minden önző indíték nélkül tesszük, elvárások nélkül, tisztán.

Értékes kincsek ezek itt mind. – Nem kell bódhiszattvának, buddhának, és nem kell még csak buddhistának sem lenni ahhoz, hogy valaki átültesse mindennapjainak gyakorlatába a pára­míkat. Megéri, hiszen egy jobb világhoz az út BIG ME lebontásán keresztül vezet. És bizony magammal kell kezdenem.

]

♣ A pillangó: a hétköznapok buddhizmusa

Ez itt egy régebbi szöveg, még Bangkokból, a Wat Chim Thayakawat-ból, 2016. február 25-éről.

Reggel hatkor volt, odakint a verandán. Itt fent, a kolostorban. Olyankor sötét van még, hát neont gyújtottam. Ahogy tekerem magam bele a szerzeteslepelbe, látom, hogy a fény idecsalt egy pillangót, olyat, amilyet csak ilyenkor télen lehet látni, de akkor kettesével-hármasával bukkannak fel: elegáns-játékos és kecses a röptük – mit röptük, a táncuk! Mert szinte táncot lejtenek. Mindig leállok egy kicsit odalent, elnézem őket, egész közel jönnek, mondom is, gyere ide, lepke, ülj rám! De nem, nem akar rám telepedni egyik sem.

Pedig nagyon szeretem őket.

Szóval jött egy ilyen pillangó, körbetáncolta a fényvcsövet, megkerülte a fejem, majd gondolt egyet, s leült a szemüvegemre, a bal lencse felső sarkába. Muris volt, ahogy a legnagyobb nyugalomban ül ott nekem egy lepke. Úgy örültem neki, hogy odaült!

Ahogy azonban az a pillangó legnagyobb örömömre oda letelepedett, már tudatoso­dott is bennem egyrészt az örömérzet, másrészt pedig az, hogy hogy is van ez: miért a szelektív reakció? A kedves kis lepkének örülök, más repdeső akárminek – mint például a trópusi repülő csótányból egy szép, kifejlett példánynak – meg leginkább nem.

Hogy van ez? A tudat azonnal osztályoz, azonnal besorol, és azonnal dönt: ezt sze­retem, ez jöhet; ezt nem szeretem, ez menjen a csudába. Egy egész kis gyerek nem szelektál: ugyanolyan kíváncsian fogja meg, veszi kézbe a felnőttek által undorító­ként elkönyvelt – és tabuizált – herkentyűket, vagy akár olyasmit, mint tulajdon ürüléke. A kisgyerek nem undorodik, a kisgyerek nem retten vissza. A kisgyerek olyan – aranyos – mesekönyvet is kap ajándékba, amiben – igaz, stilizált, megszépí­tett – rovarok-bogarak a szereplők: tündérien illusztrálva, tündéri tücskökkel, ara­nyos futrinkákkal, pókokkal, ganajtúró bogarakkal, miegyébbel.

És mire felnövünk, tele leszünk tilalmakkal, félsszel, undorral-viszolygással – és el­utasítással. A kecses táncot lejtő pillangó jöhet, az aranyosnak titulált gekkó – pe­dig micsoda vérengző fenevad! – jöhet, a „csúnya” herkentyű nem jöhet, a félelme­tesként besorolt hatalmas, fekete trópusi ezerlábú ugyancsak nem jöhet, és a lótü­csök is jobb, ha tisztes távolban marad.

Ennek logikus folytatása, hogy ugyanígy viszonyulunk az emberekhez is: ezt szere­tem, jöhet, kell; ezt nem szeretem, ez nem jöhet, nem kell, el vele.

Mindennel így vagyunk: az érzeteinkkel és érzéseinkkel, mindazzal, ami a hat érzékkapuban felbukkan, s ami bejut a tudatba. —

Aztán könnyed, kecses táncot lejtve elrepült az a pillangó. Én is elkészültem, s indultam a mindennapos alamizsnagyűjtő körútra.

] 

Van itt bent valaki?

Ha nem érzem jól magam a világban, akkor az nem a világ miatt van, hanem mert van itt bent valaki, aki így vagy úgy érzi magát.

Ez egy 2019. aug. 6-i Facebook-bejegyzés volt, szép színes, kiemelt háttérrel (Bhante Vilasa Bhikkhu és a Thai Buddhista Templom jegyezte, ugyebár).

Meg sem kérdőjelezzük, van-e itt bent valaki. Fel sem merül ez a kérdés, ha pedig felmerül, jó esetben bolondnak vélnek, de hát ezzel semmi baj nincsen.

És amikor végre nincs idebent senki, akkor már nem lesz, aki öregedjen, nem lesz, aki leépüljön, megbetegedjen, és végül nem lesz idebent senki, aki meghaljon.

És — nagyon lényeges! — nem lesz, aki újraszülessen, aminek egyenes következménye, hogy természetesen nem lesz már, aki meghaljon.

Halál csak ott van, ahol újraszületnek.

]

Buddhist Hermitage Lunas (BHL), Lunas,

Kedah állam, Malajzia:

a meditációs terem kívülről.

•

♣ Még mindig azok a hangok: 3. és 4. levél

2018. január 17-én íródott a 3. sz. levél, ugyancsak – még mindig – a hangok témájában, ugyancsak Lunasban (Buddhist Hermitage Lunas, Kedah állam, Malajzia), és ugyancsak N.N.-nek.

Mivel a harmadik és a negyedik levél rövid, ezért ebben a bejegyzésben olvasható mindkettő.

---

…, kedves,

ezek még mindig a hangok. A hangokról azt kell még tudni, hogy természetesen nem a mi tulajdonunk; egy hang nem a miénk. Egy hang senkié sem, önmagáé sem: a hangot nem tulajdonolja senki, ám a hang sem birtokolja önmagát. Önlényegisége sincsen, nincs énje, nincs benne én. Üres. Mérhető fizikai tulajdonságok, mérhető, követhető folyamatok: a hangtan illetősége.

Mint minden, egy hang is csak egy folyamat, valami, ami keletkezik, itt van valamennyi ideig, belső törvényszerűségeit követve, majd távozik, mint minden, ami csak létrejön, ami csak keletkezik: aminek az a természete, hogy keletkezzen, az kivétel nélkül el is fog múlni, csak idő kérdése. Lehet az egy nanomásodperc, s lehet az kilenc milliárd év.

Lényegében semmit sem birtoklunk, az ég adta világon semmit, egyetlen valami kivételével: a karma, amit begyűjtünk magunknak, amit felhalmozunk, az a miénk, ugyanúgy, mint ahogy az árnyékunk a miénk, amitől nem tudunk szabadulni. A karma ugyanígy követ bennünket, mindenhová.

Nem birtokoljuk se a testünket, se alkotóelemeit, nem birtokoljuk tehát az érzékelést se, az érzékszerveinket se: a látást, a hallást, a szaglást, az ízlelést, a tapintást, továbbá a tudati tevékenységeket, merthogy a buddhizmusban hat érzék van. Nem a miénk a szem, amivel látunk, nem a miénk ott kint a látás tárgya sem, és nem a miénk a látás tudatossága. És nem a miénk a tudat reakciója. (A hangok aztán meg végképp nem tehetnek a mi reakcióinkról!) Van egy megfigyelő tudat, és van a megfigyelés tárgya. A tudat is folyamat, hiszen mindig minden állandó keletkezésben és elmúlásban van, hihetetlenül gyors egymásutánban, egy pillanatra meg nem áll (lásd ehhez a komplett sejtállomány teljes lecserélődését X idő leforgása alatt a testben, kivéve az agyat), vagyis minden milliomod másodpercben meghalunk, és már újra is születtünk. A megfigyelés tárgya is csupán folyamat, hiszen annak is az állandó keletkezés és az elmúlás a természete. Ebből annyi adódik, hogy egy folyamat figyel végül egy másik folyamatot. Kész. Ennyiből állunk: folyamatokból. Mégpedig üres folyamatokból. Üresek annyiból, hogy nincs bennük vagy mögöttük semmiféle maradandó szubsztancia, én, önvaló. Semmi. Nincs ott senki és semmi, nobody at home.

A Buddha állandóan azt sulykolta a szerzeteseinek, hogy ami nem az övék, azt tegyék le szépen, engedjék el, azaz ne azonosuljanak velük, bármi legyen is az. És sorba vette, mégis mi minden nem a miénk. Semmi sem a miénk, mégis görcsösen kapaszkodunk mindenbe: a haragunkba, egy látványba, egy emlékbe, a hangokba, a fortyongásunkba, a gondolatainkba, az ideológiáinkba, az érzéseinkbe, a fájdalmainkba, az érzelmeinkbe. És a testünkbe: gyúrjuk, szépítjük, tetováljuk, festjük, felékszerezzük, a […]inket is megpatkoltatjuk adott esetben – a miénk, márpedig mi szépek és kívánatosak akarunk ám lenni! És természetesen a lehető legegyedibbek és legnagyszerűbben egyéniek. Nnna. A tükör meg béketűrő!

[aláírás]

---

♣ A hangokból semennyi sem lehet elég: negyedik és egyben utolsó levél

Ez az utolsó, immár egészen rövid negyedik levél 2018. február 6-án keletkezett Bangkokban, a neves Siriraj Kórház közelében található Wat Chim Thayakawat (วัดฉิมทายกาวาส) – rövid nevén csak Wat Chim – nevű kis kolostorban, ahol az ezeket a sorokat jegyző Luangtá Vilásza 2015 júliusa és 2016 május vége, továbbá 2018 január vége és március vége között tartózkodott.

---

…, kedves,

a hangokból semennyi sem lehet elég, mármint apropóként, tananyagként – és nem csak azért, mert itt a Wat Chim-ben olyan szobát kaptam, ami bizony egy teljesen átlagos itteni lakónegyedre néz (ráadásul szinte karnyújtásnyira van az egész, és mintha még visszhangos is lenne!), méghozzá szegényebb hajlékokra, azon belül is valami központibb helyre, mert valamiért mindig itt gyűlnek össze legnagyobb örömömre (hogy ne is mondjam), bár sürgősen hozzáteszem: amikor nem nyom le éppen valami hidegfront, mint egy pár napja, akkor bizony tudatos bennem, hogy ez a sok-sok zaj, lárma, kiabálás, sikítozás és hasonlók bizony elsőrendű tananyag.

Nem emlékszem, továbbadtam-e Neked azt a sztorit, amiben Ácsán Bráhm meséli el, hogy annó, még a hetvenes évek dereka-vége felé történt egyszer Ácsán Cshá kolostorában ÉK-Thaiföldön, hogy megjelentek a hangszórók. Mármint a faluban. És attól kezdve leginkább bömböltek, ami nem is lett volna akkora baj, ha nem bömbölnek éjszaka is. Azokról az időkről Ácsán Cshá alatt annyit illik itt most tudni, hogy (a) hajnali háromkor volt kelés, (b) a nap nagy részében kemény fizikai munkát végeztek a szerzetesek – vagy építettek valamit, vagy földmunkát végeztek stb., stb. –, meg hogy (c) Ácsán Cshá késő este kezdett bele a tanbeszédeibe, amik órákon át is tarthattak, vagyis csak nagyon későn ájulhattak a szerzetesek a fekvőhelyükre. Képzelheted, micsoda kitörő örömmel vették, hogy buliznak a faluban, dübörögnek a basszusok – alvásról persze szó sem lehetett.

Na, felkereste egy nap a falu elöljáróját egy kisebb küldöttségük, s kérve kérték, hogy legalább éjfél után legyen egy kis csend, hadd aludjanak egy keveset. Az illető kerek-perec elutasította őket. Erre föl Ácsán Cshához fordultak, aki tágra meresztette a szemét, s közölte velük, hogy éppen hogy ők azok, akik a hangot zavarják, nem pedig fordítva! Ne zavarják a hangot! – Igen.

Ácsán Bráhm nem kerekítette le a történetet, ám valóban elgondolkoztató: ne zavarjátok a hangot!

Mint írtam már: meg- és ki kell figyelni. A hangok ugyanúgy csak vannak, mint bármi egyéb – ebbe magunkat is bele kell vennünk.

[aláírás]

]

Varázslatos Wat Chim ...

Kilátás hátra, a kuti ablakából

♣ A hangok folytatása: 2. levél

Ez hát itt a 2. sz. levél a hangok témájában, a folytatás, ugyancsak Lunasból (Kedah, Malajzia), a Buddhist Hermitage Lunas nevű központból, 2018. január 15-éről – és ugyancsak N.N.-nek.

---

…, kedves,

még a hangokhoz. A hangokat is lehet figyelni, de ha tudatosan figyeljük őket, akkor fennáll a besorolás, minősítés stb. veszélye is, amiből nemtetszés lesz, elutasítás, ellenállás, nekifeszülés, vagyis ott leszünk, ahol a part szakad. A hangban a mulandóság az érdekes, az, hogy keletkezik, itt van, aztán távozik, vagyis elmúlik, mint minden, kivétel nélkül.

Sokkal fontosabb, ami a tudatban zajlik, hogy mit szól a tudat. Ehhez ki lehet alakítani – és ki is kell – a megfelelő távolságtartást a megfigyelő és a megfigyelés tárgya között. A tudatban az a különös, hogy önmagát is tudja ám figyelni! És akkor képesek leszünk figyelni a tudat hangjaira is, hiszen ott bent egy egész bizottság ül, committee of the mind*, s mindegyik tag fújja a magáét. Érdemes figyelni ezeket a hangokat: „De hogy ne legyenek ezek képesek azokat a kölyköket megnevelni!”, „Hogy lehet így viselkedni? üvöltözni? sikítozni?”, „miféle emberek ezek?!”, „És akkor az a pasas meg kiül nekem éjjel bagózni meg köhögni, amikor minden nyitva, az erkélyre!”, „Miért kell nekem … ?!” – és így tovább, és így tovább.

Mindig lesz ott egy hang, amelyik szünet nélkül zsörtölődik, elégedetlenkedik, kritizál, morog, méltatlankodik, zsémbeskedik, cifrálkodik, soha semmi nem jó neki, sehol. Vinnyog, nyüszít, mindig valami mást akar, mint ami éppen van. Mint például ez a szerzetes itt Lunasban: ahelyett hogy örülne, hogy nincs az a párás meleg, ahelyett hogy örülne, hogy legalább az eső nem esik, azzal mérgezi magát éppen, hogy túlságosan is lehűlt (mármint a helyi viszonyokhoz és átlagokhoz képest), és minden reggel egy fokkal kevesebbet mutat a légmérő a kutimban, brrrr, hogy lassan bele kell majd bújni éjszakára a szerzetesszín, de „polgári” felsőbe, ha nem süt ki végre a nap, s nem áll le ez a markáns észak-északkeleti légmozgás, ami csak hozza meg hozza ide nekünk a hideg légtömegeket feltételezhetően Ázsia belsejéből.

Tegnap is hűvös volt már, s egyáltalán nem tetszett, hogy az egyik álló ventilátor teljes gőzzel megy a reggelihez, egyenesen bele a képünkbe: megcsapott az a hideg levegő, feljajdult volna a jobb szemem is, ha fel tudna jajdulni, s már rá is zendített volna az ügyeletes panaszos hang itt bent, ha nem kerekedik felül egy józanabb – nem azonnal síró-rívó, hanem racionálisabb – hang, ami azt mondta, hogy semmi baj nincsen ezzel, s láss csodát: abban a minutumban a tudat már oda se figyelt a kavargó jeges légre! Megszűnt az a kavargó jeges lég létezni, akkor és ott.

Így működünk. Az első legapróbb kellemetlenségre már fújja is a fél bizottság, ők viszik a prímet. A józanabbja kevésbé nyomul, ezért nem halljuk őket, csak ha jobban odafigyelünk.

Szóval mindenképpen fontos megfigyelni a tudat reakcióit – bármire. Hogyan reagál? Nekifeszül? Ellenáll? Taszítani akar? Elbújni? Menekülni? Netán lőni…?! Üvölteni? Szétrobbanni a dühtől? Hát robbanjon! NB. Nem elfojtani! – Közömbös? Mit mondanak a hangok? Ha ellenáll a tudat, miért áll ellen? Mi a baj azzal, ami éppen adva van? Miért baj? Ki mondja ezt? Kinek a véleménye ez? Alapjaiban véve mi az, ami ott kint zajlik, s ami nem tetszik? Miért nem tetszik? Kinek nem tetszik? Hol van az illető, akinek nem tetszik az a valami? Stb., stb.

Érdemes figyelni egy-egy felmerülő szándékot is, mennyire a „józan ész” diktálja. Meg lehet kérdőjelezni, tényleg üdvös-e az a szándék. – A test is szeret reagálni dolgokra, azt tanulságos megfigyelni.

A hangok csak mint forrás vannak odakint, amúgy idebent vannak: a hallás, az érzékelés ugyanis itt bent zajlik, mint ahogy minden idebent, itt bent zajlik, s az egész világ itt bent jön létre s távozik. Bizony.

Utóhang a hanghoz Franz Kafka és Walter Benjamin: mindkettő rettegve virrasztott fektében majd’ egész éjjel, leste, hol, mikor jelenik meg egy hang, valami zaj, neszezés, zörej, lárma, bármi, ami a nyugalmukat, az álmukat megzavarhatja. (Hogy merészeli?!) Ott feküdtek, s lestek, feszülten. Hát nem borzasztó? – Ilyesmire csak egy abszolúte feldúlt tudat képes: ezért vágunk bele a gyakorlatokba, s hozzuk létre a békesség, egyensúly, nyugalom állapotát. Ami persze megint csak múlékony valami, de az már egy másik történet!

Barátsággal,
Vilásza szerzetes

---

*committee of the mind: ez a ragyogó megközelítésmód a Nagytiszteletű Thanissaro Bhikkhutól származik, With Each & Every Breath című, nagyon hasznos kalauzából meditálók számára. Le lehet tölteni:
https://www.dhammatalks.org/Archive/Writings/Ebooks/WithEachAndEveryBreath_181215.pdf 

•••

Buddhist Hermitage Lunas (BHL),

Lunas, Kedah állam, Malajzia:

a meditációs terem Buddhája és az egyik fríz.

•