♣ A pillangó: a hétköznapok buddhizmusa

Ez itt egy régebbi szöveg, még Bangkokból, a Wat Chim Thayakawat-ból, 2016. február 25-éről.

Reggel hatkor volt, odakint a verandán. Itt fent, a kolostorban. Olyankor sötét van még, hát neont gyújtottam. Ahogy tekerem magam bele a szerzeteslepelbe, látom, hogy a fény idecsalt egy pillangót, olyat, amilyet csak ilyenkor télen lehet látni, de akkor kettesével-hármasával bukkannak fel: elegáns-játékos és kecses a röptük – mit röptük, a táncuk! Mert szinte táncot lejtenek. Mindig leállok egy kicsit odalent, elnézem őket, egész közel jönnek, mondom is, gyere ide, lepke, ülj rám! De nem, nem akar rám telepedni egyik sem.

Pedig nagyon szeretem őket.

Szóval jött egy ilyen pillangó, körbetáncolta a fényvcsövet, megkerülte a fejem, majd gondolt egyet, s leült a szemüvegemre, a bal lencse felső sarkába. Muris volt, ahogy a legnagyobb nyugalomban ül ott nekem egy lepke. Úgy örültem neki, hogy odaült!

Ahogy azonban az a pillangó legnagyobb örömömre oda letelepedett, már tudatoso­dott is bennem egyrészt az örömérzet, másrészt pedig az, hogy hogy is van ez: miért a szelektív reakció? A kedves kis lepkének örülök, más repdeső akárminek – mint például a trópusi repülő csótányból egy szép, kifejlett példánynak – meg leginkább nem.

Hogy van ez? A tudat azonnal osztályoz, azonnal besorol, és azonnal dönt: ezt sze­retem, ez jöhet; ezt nem szeretem, ez menjen a csudába. Egy egész kis gyerek nem szelektál: ugyanolyan kíváncsian fogja meg, veszi kézbe a felnőttek által undorító­ként elkönyvelt – és tabuizált – herkentyűket, vagy akár olyasmit, mint tulajdon ürüléke. A kisgyerek nem undorodik, a kisgyerek nem retten vissza. A kisgyerek olyan – aranyos – mesekönyvet is kap ajándékba, amiben – igaz, stilizált, megszépí­tett – rovarok-bogarak a szereplők: tündérien illusztrálva, tündéri tücskökkel, ara­nyos futrinkákkal, pókokkal, ganajtúró bogarakkal, miegyébbel.

És mire felnövünk, tele leszünk tilalmakkal, félsszel, undorral-viszolygással – és el­utasítással. A kecses táncot lejtő pillangó jöhet, az aranyosnak titulált gekkó – pe­dig micsoda vérengző fenevad! – jöhet, a „csúnya” herkentyű nem jöhet, a félelme­tesként besorolt hatalmas, fekete trópusi ezerlábú ugyancsak nem jöhet, és a lótü­csök is jobb, ha tisztes távolban marad.

Ennek logikus folytatása, hogy ugyanígy viszonyulunk az emberekhez is: ezt szere­tem, jöhet, kell; ezt nem szeretem, ez nem jöhet, nem kell, el vele.

Mindennel így vagyunk: az érzeteinkkel és érzéseinkkel, mindazzal, ami a hat érzékkapuban felbukkan, s ami bejut a tudatba. —

Aztán könnyed, kecses táncot lejtve elrepült az a pillangó. Én is elkészültem, s indultam a mindennapos alamizsnagyűjtő körútra.

]