Luangtá Vilásza buddhista szerzetes blogja

♣ Még mindig azok a hangok: 3. és 4. levél

2018. január 17-én íródott a 3. sz. levél, ugyancsak – még mindig – a hangok témájában, ugyancsak Lunasban (Buddhist Hermitage Lunas, Kedah állam, Malajzia), és ugyancsak N.N.-nek.

Mivel a harmadik és a negyedik levél rövid, ezért ebben a bejegyzésben olvasható mindkettő.

…, kedves,

ezek még mindig a hangok. A hangokról azt kell még tudni, hogy természetesen nem a mi tulajdonunk; egy hang nem a miénk. Egy hang senkié sem, önmagáé sem: a hangot nem tulajdonolja senki, ám a hang sem birtokolja önmagát. Önlényegisége sincsen, nincs énje, nincs benne én. Üres. Mérhető fizikai tulajdonságok, mérhető, követhető folyamatok: a hangtan illetősége.

Mint minden, egy hang is csak egy folyamat, valami, ami keletkezik, itt van valamennyi ideig, belső törvényszerűségeit követve, majd távozik, mint minden, ami csak létrejön, ami csak keletkezik: aminek az a természete, hogy keletkezzen, az kivétel nélkül el is fog múlni, csak idő kérdése. Lehet az egy nanomásodperc, s lehet az kilenc milliárd év.

Lényegében semmit sem birtoklunk, az ég adta világon semmit, egyetlen valami kivételével: a karma, amit begyűjtünk magunknak, amit felhalmozunk, az a miénk, ugyanúgy, mint ahogy az árnyékunk a miénk, amitől nem tudunk szabadulni. A karma ugyanígy követ bennünket, mindenhová.

Nem birtokoljuk se a testünket, se alkotóelemeit, nem birtokoljuk tehát az érzékelést se, az érzékszerveinket se: a látást, a hallást, a szaglást, az ízlelést, a tapintást, továbbá a tudati tevékenységeket, merthogy a buddhizmusban hat érzék van. Nem a miénk a szem, amivel látunk, nem a miénk ott kint a látás tárgya sem, és nem a miénk a látás tudatossága. És nem a miénk a tudat reakciója. (A hangok aztán meg végképp nem tehetnek a mi reakcióinkról!) Van egy megfigyelő tudat, és van a megfigyelés tárgya. A tudat is folyamat, hiszen mindig minden állandó keletkezésben és elmúlásban van, hihetetlenül gyors egymásutánban, egy pillanatra meg nem áll (lásd ehhez a komplett sejtállomány teljes lecserélődését X idő leforgása alatt a testben, kivéve az agyat), vagyis minden milliomod másodpercben meghalunk, és már újra is születtünk. A megfigyelés tárgya is csupán folyamat, hiszen annak is az állandó keletkezés és az elmúlás a természete. Ebből annyi adódik, hogy egy folyamat figyel végül egy másik folyamatot. Kész. Ennyiből állunk: folyamatokból. Mégpedig üres folyamatokból. Üresek annyiból, hogy nincs bennük vagy mögöttük semmiféle maradandó szubsztancia, én, önvaló. Semmi. Nincs ott senki és semmi, nobody at home.

A Buddha állandóan azt sulykolta a szerzeteseinek, hogy ami nem az övék, azt tegyék le szépen, engedjék el, azaz ne azonosuljanak velük, bármi legyen is az. És sorba vette, mégis mi minden nem a miénk. Semmi sem a miénk, mégis görcsösen kapaszkodunk mindenbe: a haragunkba, egy látványba, egy emlékbe, a hangokba, a fortyongásunkba, a gondolatainkba, az ideológiáinkba, az érzéseinkbe, a fájdalmainkba, az érzelmeinkbe. És a testünkbe: gyúrjuk, szépítjük, tetováljuk, festjük, felékszerezzük, a […]inket is megpatkoltatjuk adott esetben – a miénk, márpedig mi szépek és kívánatosak akarunk ám lenni! És természetesen a lehető legegyedibbek és legnagyszerűbben egyéniek. Nnna. A tükör meg béketűrő!

[aláírás]

♣ A hangokból semennyi sem lehet elég: negyedik és egyben utolsó levél

Ez az utolsó, immár egészen rövid negyedik levél 2018. február 6-án keletkezett Bangkokban, a neves Siriraj Kórház közelében található Wat Chim Thayakawat (วัดฉิมทายกาวาส) – rövid nevén csak Wat Chim – nevű kis kolostorban, ahol az ezeket a sorokat jegyző Luangtá Vilásza 2015 júliusa és 2016 május vége, továbbá 2018 január vége és március vége között tartózkodott.

…, kedves,

a hangokból semennyi sem lehet elég, mármint apropóként, tananyagként – és nem csak azért, mert itt a Wat Chim-ben olyan szobát kaptam, ami bizony egy teljesen átlagos itteni lakónegyedre néz (ráadásul szinte karnyújtásnyira van az egész, és mintha még visszhangos is lenne!), méghozzá szegényebb hajlékokra, azon belül is valami központibb helyre, mert valamiért mindig itt gyűlnek össze legnagyobb örömömre (hogy ne is mondjam), bár sürgősen hozzáteszem: amikor nem nyom le éppen valami hidegfront, mint egy pár napja, akkor bizony tudatos bennem, hogy ez a sok-sok zaj, lárma, kiabálás, sikítozás és hasonlók bizony elsőrendű tananyag.

Nem emlékszem, továbbadtam-e Neked azt a sztorit, amiben Ácsán Bráhm meséli el, hogy annó, még a hetvenes évek dereka-vége felé történt egyszer Ácsán Cshá kolostorában ÉK-Thaiföldön, hogy megjelentek a hangszórók. Mármint a faluban. És attól kezdve leginkább bömböltek, ami nem is lett volna akkora baj, ha nem bömbölnek éjszaka is. Azokról az időkről Ácsán Cshá alatt annyit illik itt most tudni, hogy (a) hajnali háromkor volt kelés, (b) a nap nagy részében kemény fizikai munkát végeztek a szerzetesek – vagy építettek valamit, vagy földmunkát végeztek stb., stb. –, meg hogy (c) Ácsán Cshá késő este kezdett bele a tanbeszédeibe, amik órákon át is tarthattak, vagyis csak nagyon későn ájulhattak a szerzetesek a fekvőhelyükre. Képzelheted, micsoda kitörő örömmel vették, hogy buliznak a faluban, dübörögnek a basszusok – alvásról persze szó sem lehetett.

Na, felkereste egy nap a falu elöljáróját egy kisebb küldöttségük, s kérve kérték, hogy legalább éjfél után legyen egy kis csend, hadd aludjanak egy keveset. Az illető kerek-perec elutasította őket. Erre föl Ácsán Cshához fordultak, aki tágra meresztette a szemét, s közölte velük, hogy éppen hogy ők azok, akik a hangot zavarják, nem pedig fordítva! Ne zavarják a hangot! – Igen.

Ácsán Bráhm nem kerekítette le a történetet, ám valóban elgondolkoztató: ne zavarjátok a hangot!

Mint írtam már: meg- és ki kell figyelni. A hangok ugyanúgy csak vannak, mint bármi egyéb – ebbe magunkat is bele kell vennünk.

[aláírás]

]