♣ Mulandóság: a lét ismérvei

Elég ebből sem lehet semennyi se: még egy variáció a témára

A Buddha legeslegelső tanbeszédében, a Dhamma-cakka-ppavattana Suttá-ban (SN 56.11), ami nem egyéb, mint a Tan kerekének megforgatásáról szóló tanbeszéd, a Buddha első öt tanítványának egyike, egy bizonyos Tiszteletreméltó Kondañña így kiált fel: „Aminek csak az a természete, hogy létrejöjjön, annak mindnek az is természete, hogy távozzon.” (Yaṁ kiñci samudayadhammaṁ, sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti.)

Ez bizony rendkívüli felismerés volt: ha egyszer valami bizonyos feltételek függvényében – bizonyos kiváltó okok következményeként, azaz okozatként – létrejön, annak előbb-utóbb mennie is kell. Keletkezik, itt van egy ideig – legyen az egy nanomásodperc vagy néhány milliárd év –, vagyis fennáll, aztán megy, elenyészik, elpusztul, távozik, meghal stb. És fennálltában változik, más lesz, ṭhitassa aññathattaṁ, ahogy a Buddha megfogalmazta. Létrejön, itt van, változik, aztán távozik. Más szóval: mulandó. Ami csak van, az mulandó, kivétel nélkül. Pontosabban egyetlen kivétel van, ám az minden alól kivonja magát, és ezzel a valamivel itt és most hadd ne foglalkozzunk.

Ez a mulandóság a Buddha tanításai szerint egy a lét három ismérve (tilakkhaṇa) közül: ami csak létrejött és ezzel létezik, mulandó (anicca: kiejtése aniccsa), és mivel mulandó, tehát sehol semmi bizonyosságunk nem lehet semmi felől, továbbá mert valamikor mindent és mindenkit elvesztünk, amink és akink csak van, valamint csupa olyan emberrel kell együtt lennünk, akikkel nem akarunk, miközben nem lehetünk együtt azokkal, akikkel szeretnénk; nem kapjuk meg, amire vágyunk (aztán ha meg mégis megkapjuk, akkor meg az lesz a baj, de ezt már nem a Buddha fogalmazta így!), és mindig máshol vagyunk, mint ahol lenni szeretnénk stb., vagyis a dolgok nem elégítenek ki bennünket, ahogyan éppen vannak, mert nem is tudnak kielégíteni, természetüknél fogva: ez a dukkha, ami jelenti tehát a dolgok nem kielégítő voltát, és jelenti a testi-fizikai fájdalmat éppúgy, mint a lelkieket, összegezve: mindazt, ami szenvedés. Ez hát a második ismérve a létnek: hogy elégtelenség van, amiből fájdalom és szenvedés származik.

Ez a kettő nem idegen számunkra sem, hiszen más kultúrák, más filozófiai rendszerek, vallások is foglalkoznak ilyesmivel: ez itt egy siralomvölgy, de lesz majd túlvilág, lesz menny (már akinek), ott majd jó lesz, mert ott nincs szenvedés. A Buddhánál is van mennyek birodalma, ha úgy tetszik, de már ebben az életben, itt a földön, ez pedig a boldogság, az a fajta boldogság, amit a középkori (és barokk kori) keresztény misztikusok is jól ismertek, ám a Buddha útjában teljesedik csak ki igazán.

A harmadik ismérve a létnek az, ami a legkevésbé érthető, s amit a legnehezebb elfogadni. Nem új dolog ez, hiszen a Buddha korában is úton-útfélen megütközést keltett ez a tantétel, ami azt mondja ki, hogy ami csak létezik, az üres – üres, mert nélkülöz mindenféle önvalót vagy önlényegiséget. Nincs maradandó szubsztancia, pláne olyan, ami továbbmenne (lásd: lélekvándorlás, bardo, reinkarnáció és hasonlók). Üres folyamatokból tevődik össze minden, ami csak feltételek függvényében létrejött. Nincs idebent senki, nincs önvaló, nincs lélek (szanszkritul ātman, páliul attā), vagyis – miként azt már a nyugati pszichológia is tudja – nincs egó: konstruktum, légvár, délibáb, nincs – üres. „Nem-én”, az önvaló hiánya: ez az anattā mint ismérv, az a tantétel, amitől a buddhizmus buddhizmus, ez különbözteti meg, mégpedig igencsak markánsan, az összes többi vallástól és/vagy filozófiai rendszertől. ettől egyedi – és ettől nagyszerű.

Van persze az egó, a nagy én képzete: ezt hívom én előszeretettel BIG ME-nek, de BIG ME mögött nincsen senki, kár is keresni, nobody at home, ahogy a thai erdei hagyomány nagyszerű mesterei szokták mondani, mint például a Nagytiszteletű Ácsán Bráhm (Ajahn Brahm). Nobody at home. Nincs itthon senki.

Aki nem hiszi, járjon utána: (1) ehipassika, (2) paccattaṁ. – Ennyi!

Fríz: Buddhist Hermitage Lunas (BHL), Lunas, Kedah állam, Malajzia — a meditációs terem.

]