♣ A templom egerei meg a cincogásóra — hogyan tovább, szerzetes?

Naaaaagy tanbeszéd az új év elejére (2019)*

Még karácsony előtt volt, hogy egy hajnalban nagy komótosan jön velem szemben egy klasszikusan egérszürke egérke a padlásfeljáró és a konyha közötti kis előtérben itt a wat-ban, hogy aztán besurranjon a nagy rizseszsákok megé a fal mentén. Aztán idővel nagyobb lett a nyüzsgés: hol itt láttam tovahussani egeret hajnalok hajnalán a konyhában, hol ott, aztán megjelentek a pottyantmányok – a tányérokon, a tálakban, mi több, a szószos üvegek között is már: naná, mert a beépített szekrények jó részének nincs háta! –

Persze meg kellett várni az új év első napjait, hogy olyan élve befogó egércsapdát tudjak szerezni, ami valóban be is csalja és ott fogja az egérkéket. A lényeg, hogy bár a járatlan szerzetes balkezességének köszönhetően összesen három egérke átmenetileg (?) meg tudott lógni, addig egyet sikerült kitenni a kertbe, további hatot pedig egyenként befogni, majd kétszerre kivinni a kiserdőbe.

Heteske a legutolsó, legalábbis eddig. Heteske a neve, mert ő a hetedik egérke, akit sikerült befogni, ráadásul hetedikén. Most éppen az átmeneti szállásán várja egy mézes puszedli és két szem mandula társaságában, hogy őt is kivigyem az erdőbe. Heteske egy falatnyi kis éppen-hogy-egérke, hiszen ő maga akkora sincs még, mint a fél mézespuszedli! (Lásd a fotót.) [NB. Azóta megtörtént a kilakoltatás, jan. 9-én.]

A szívem majd’ megszakadt, de végképp nem tudtam, mitévő legyek vele, hiszen itt bent – persze kiengedve a fogságából! – biztos jobban érezte volna magát télvíz idején, mint kint a hó borította erdőben.

Hát igen, ez tipikusan az az eset, amikor feszengünk ugyan és sajnáljuk az egérkét – akármit, akárkit –, ám mégsem vagyunk hajlandók vállalni a helyzettel járó úgynevezett kellemetlenségeket és nehézségeket. Ennek legcsúnyább és legelszomorítóbb példája az, amikor valaki ugyan tehetné, mégsem vállalja idős, beteg, magatehetetlen, állandó segítségre szoruló szüleinek vagy bárki másnak a gondozását. Nem akarunk bajlódni az anyukánkkal, az apukánkkal, a nagymamával, nem akarunk bajlódni az egerekkel, a lehulló levelekkel, inkább az összes fát kivágatjuk, mindent kiirtunk, ami csak idemerészkedik birtokon belülre és csak baj van vele. BIG ME ágál, BIG ME itt bent nem akar többletterhet, nyűgöt, BIG ME nem akar nénipelenkát cserélni, etetni, egérpiszkot takarítani, avart gereblyézni, bogarakat kerülgetni. Foggal-körömmel ragaszkodunk saját kis preferenciáinkhoz, azt pedig, hogy „áldozatvállalás”, már réges régen elfelejtettük.

Jobban tettem volna, amíg még ez a kisegér itt volt, ha órákat veszek tőle cincogásból. Volnából azonban nem lesz VAN! Az történt ugyanis, hogy január 7-én, hétfő délben Phra Ácsán elrepült finoman fűtött hazai tájakra, vagyis Thaiföldre, és előreláthatólag majd csak június 17-én jön elő.

Ez bizony markáns választóvonal: adva az előtte, továbbá adva az utána. Cezúra a javából. Ez az „utána” lesz igazán érdekes, mivel teljesen egyedi, egészen különleges helyzet állt elő azzal, hogy Phra Ácsán legalábbis egy időre a wat magyar szerzetesének gondjaira bízta az egész thai buddhista templomot, ami ugyan thai marad ezután is, csak éppen egy darabig egy darab thai szerzetes nem lesz benne.

Azért egyedi, azért különleges ez a felállás, mert eleve nem jellemző a Nyugaton működő thai templomokra, hogy nyugati szerzetest fogadjanak be. Ennek a sok-sok, leginkább bérlakásban működő, egyszemélyes thai templomnak elsődleges rendeltetése a helyben élő-dolgozó hívek – túlnyomó részük nő – igényeinek a kielégítése (lásd a templom rendeltetéséről itt a honlapon: https://watthai.hu/a-templom-rendeltetese/ ). Ugyancsak az ő feladatuk lenne az illető ország lakosainak körében terjeszteni a Tant, ám erre a megnevezésük ellenére sajnos nemigen képesek: elvben mindenképpen Dhammadúták, a Tan követei és hírnökei, csak éppen a felkészültségük nem elégséges ehhez, nem is beszélve alig létező idegen nyelvtudásukról. Maradnak hát a thai feleségek és masszőrök, akiknek helybéli tartozékai erősen nulla felé tendáló érdeklődést mutatnak a Buddha tanításai iránt. Tisztelet persze a mindenkori kivételnek.

München esete más: az ottani nagy wat thai nyelvtanfolyamtól kezdve klasszikus táncon át a zenéig és főzőcskéig mindenféle kurzust és rendezvényt kínál kulturális egyesületként. Ehhez elkötelezett szerzetesek és elkötelezett világi hívek – thaiok és helybeliek – kellenek.

Valami hasonló is lebeghetett a szeme előtt, amikor Phra Ácsán egészen szokatlan módon 2018 nyarán befogadta jelen sorok íróját, akinek elsődlegesen az volna itt a dolga, hogy a magyarajkú érdeklődők rendelkezésére álljon mindenben, ami csak buddhizmus. (Lásd a honlap Amit kínálunk menüpontját.) Ráadásul nevezett angolul tanult egyetemi szinten buddhizmust Burmában, és német nyelvtudásának köszönhetően képes németül is megosztani tudását és tapasztalatait. Ezzel teljesülnének a wat-tal szemben támasztott missziós elvárások.

Ehhez képest valamelyes érdeklődés – legalábbis ami a statisztikákban megjelenik – mindössze a templom Facebook-oldala iránt mutatkozik, ami azonban a személyes megjelenést illeti, lényegében szerény 0,00 %-ról lehet beszélni: amióta három nyelven is kínáljuk a rendszeres összejöveteleket, talán ha négyen vetődtek erre szeptember első napjai óta. – Való igaz: a drága szórólapok nem értek semmit, Luangtá személyes Facebook-oldala sem sokat, továbbá üres ígéretek hangzottak el segítségre, hogy majd lesz honlap, meg hogy kellene az a másfajta Facebook-oldal is. Ebből november közepére lett valami: anumódaná annak az ifjú embernek, aki lényegében összehozta, s lám, működik! A honlapnak sincs olyan szempontból hozadéka, hogy kíváncsiságból – vagy az egzotikum kedvéért – olykor-olykor ki-kizarándokolnának ide egy páran, netán a Tan Kapujából, ha már buddhista főiskola, ez meg itt egy abszolúte hiteles thai buddhista templom, amit élőben, működés közben lehet látni (és még ki se kell drága pénzen, netán bőkezűen szórt közpénzen, repkedni Thaiföldre!) – vagy hogy, horribile dictu, a nem is olyan messze található mindenféle stadionokat, sportcsarnokokat, arénákat és cirkuszokat kellene kibérelni az egyes rendezvényekre! – Ave Caesar!

Mint mindennek, ennek is összetett kiváltó okai vannak. Ha egyszer nincsenek meg a feltételei annak, hogy összeálljon egy, a wat-hoz kötődő, a wat-ot rendszeresen felkereső, a hiteles théraváda buddhizmus iránt komolyan érdeklődő, ne adj’ Isten a buddhizmus iránt elkötelezett kör, egy lelkes kis csapat, akik még – ne adj’ Isten! – segítenek is ebben-abban, netalántán néhanapján még főznek is (hogy thai stílusban aztán ők maguk is letelepedjenek és jóízűen belakjanak, meg eleve jól érezzék itt magukat), vagy bedobnak olykor egy kis pénzt az egyik ládába, akkor semmi sem lesz itthon a (thai) théraváda buddhizmusnak ebből a kifelé forduló, oktató, a Tant készséggel megosztó, segítő és felkaroló válfajából, e sorok írójának létét egy thai reguláris kolostorban hosszabb távon ugyanis egyetlen valami legitimálja: az, ha tanít. Más néven: hasznos a Tan megismertetése, népszerűsítése szempontjából, továbbá képes arra a fajta segítségnyújtásra, ami nem egyéb, mint hogy segítsen felfedezni a Buddha útjának boldogságát – segíteni, hogy az érintettek jobban érezhessék magukat a bőrükben.

Ha nincs kit tanítani, nincs kereslet a boldogságra, amit a Buddha útja kínál, nincs igény buddhista életmód-tanácsadásra, életvezetésre, nincs igény a Tanra, a meditáció nemes gyakorlatára – magyarán nem jön senki meditálni, lyukat kérdezni a hasamba, a Tant hallgatni, buddhista életmódot tanulni, a Buddha tanbeszédeit olvasni –, mert az érdeklődés a nullával egyenlő, akkor semmi szükség az egyetlen hazai thai buddhista templomban az egyetlen, 2018 március vége óta újra Magyarországon tartózkodó magyarajkú théraváda szerzetesre, akinek ráadásul nemcsak nyelvész- és fordítómúltja van, megfelelő egyetemi végzettséggel és felkészültséggel, valamint gyakorlattal, hanem – legjobb tudomása szerint – az országban eddig egyedüliként rendelkezik a ranguni Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU) szerzett megfelelő képesítéssel. Ellentétben tehát mindazokkal, akik egész Európa egyik buddhista felsőoktatási intézményében, a budapesti Tan Kapuja Buddhista Főiskolán világiként buddhizmust oktatnak, Bhanté/Luangtá Vilásza théraváda buddhista szerzetes buddhista ország buddhista egyetemén szerzett képesítést addigi német, valamint izlandi szakos bölcsész végzettségei mellé, és szerzett tapasztalatokat a buddhizmus tanításában Burmában, Malajziában és Magyarországon. És bár ez a szerzetes nem meditációs tanár – lassan Dunát lehetne velük rekeszteni, akárcsak a jógaoktatókkal meg coach-okkal –, eddigi sok éves meditációs tapasztalatai, a rutinja, elméleti tudása alapján mindenképpen alkalmasnak érzi magát arra, hogy útmutatást nyújtson, hogy segítsen. Mint az a bemutatásban olvasható a wat honlapján, ez a magyarajkú szerzetes buddhizmust is fordított magyarra: az egyik fordítása megjelent – immár az utánnyomása is –, a másik nem.

Egyelőre marad a magyar szerzetes, Phra Ácsán nyomatékosan kérte is a maradásra, hiszen valaki kell ide a wat-ba, amíg nem jön felmentés. Különös egy felállás ez: a thai hívek között nem egy van, aki azért jön ide, hogy thai szerzetest láthasson, hogy thai szerzetessel beszélhessen, ha egyszer ez itt egy kis otthonpótlék számukra. A phra farang-ot, a nyugati szerzetest mint olyat nagyon sokan még hazai közegben, Thaiföldön sem veszik komolyan (azaz szerzetes- vagy akár csak hívő buddhistaszámba), és bizony itt is meg-megtapasztalhattam már, hogy másként viszonyulnak hozzám, de hát ezzel semmi baj nincsen.

Cincogni ugyanakkor nem kell megtanulnia a szerzetesnek, éspedig azért nem, mert ő nem a közmondásos, vagyis világi egér, aki valóban így működik. Nem. A szerzetes, ha már egér, akkor szerzetes-egér, akinek nem az a dolga, hogy cincogjon, amikor a macska távol van, hanem az, hogy a szerzetesség és a szerzetesi rendszabályzat szellemében maximális odaadással tegyen meg minden tőle telhetőt egyrészt a wat-ot lelkesen és nagyvonalúan támogató, jószívű és bőkezű adományaikkal fenntartó thai hívek tambun-igényeinek kielégítése érdekében – születésnap, buddhista ünnep, esküvő, emléknap, thai állami rendezvény, családi haláleset stb. alkalmából, amikor is a hívek elzarándokolnak ide a világ végére is, az egyetlen thai buddhista templomba, hogy felajánlást tegyenek, amivel üdvös karmát generálhatnak maguknak –, másrészt pedig a wat, azaz a Szangha, a szerzetesrend tulajdonának megfelelő karban és rendben tartása érdekében. Marad hát a gondnok-, házvezetőnő-, takarítónő-, szakács-, portás-, mindenes-, samesz-, házőrző- meg templomszolga-szerep, amivel az ég adta világon semmi baj nincsen, legfeljebb BIG ME berzenkedik olykor, vagy éppen az öregedő csontok lázonganak.

Idővel fennáll azonban annak veszélye, hogy BIG ME egyik fő megnyilvánulása akar majd érvényesülni, a DOER, az, aki mindig mindent a saját képére akar gyúrni, saját beidegződései, szokásai, előítéletei mentén, igen, ez az örök nyughatlan DOER, akinek folyton valamilyen ügyködhetnékje van, képtelen nyugton lenni, a kezébe akarja venni az irányítást, ő akar a vezérlőpultnál ülni, majd ő megmondja, mi hogyan legyen. Ez BIG ME cselekvő-tevékeny, aktív oldala: ezekről a dolgokról sok mindent meg lehet tudni Ajahn Brahm Mindfulness, Bliss, and Beyond című fantasztikus könyvében.

A híveknek be kell hát most érniük egy phra farang-gal, ha egyszer így alakult. Phra Ácsán évek óta távol van a hazájától, ez az első alkalom, hogy ilyen hosszú időre elmehet. Szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a többi „zsebtemplom” szerzetesének erre nemigen van lehetősége. Annyira nem, hogy az egyik ausztriai thai kolostorka egyetlen thai szerzetese megkörnyékezett: váltsam le még az idei esős évszakbeli elvonulás előtt olyan másfél hónap erejéig a wat-jában, hogy hazamehessen egy kicsit.

A tanítást, a Tan népszerűsítését – beleértve a felkínált radikális buddhista coaching-ot, a meditációs gyakorlatokat vagy a páli nyelv tanulását – nem lehet erőltetni. Nem lehet és nem is szabad. Lenin elvtárs is nagyon jól tudta: „Elvtársak, ami nem megy, ne erőltessük!” – Mi buddhisták lehetőleg azért nem erőltetjük, ha éppen úgy adódik, hogy nem erőltetjük, mert tudjuk, hogy ha a feltételei nem értek be valaminek, akkor abból a valamiből akkor se lesz semmi, ha erőltetjük. Megkísérelhetnénk – mondjuk – málnaszósszal nyakonöntött buddhizmust kínálni, ha a málna a kelendő éppen, de akkor hol marad a buddhizmus, a Tan íze? A Tannak, a Dhammavinayá-nak egyetlen íze van (ekaraso), az pedig nem a málnaöntet vagy valami más öntet íze, hanem a megszabadulás íze, vimuttiraso, ahogy a páli eredetiben szerepel. Ezt kellene „eladni”. Hát nem egy lehetetlen helyzet, hogy még árengedményekkel, szezonvégi kiárusításokkal vagy nagybani kedvezményekkel se tudunk szolgálni … ???

Különös mód még a boldogság ígérete – az ínycsiklandó málnaöntet – felől közelítve sem kell az a mélységű buddhizmus, ami a megszabadulásról szól és a megszabaduláshoz vezet. Burmában sem kell, Thaiföldön se, akkor hát nem is csoda, hogy Nyugaton se nagyon kell. Ezeken a tájakon pedig, úgy tűnik, a tibeti válfaja a buddhizmusnak a legkapósabb, pedig ez a fajta buddhizmus elég messze sodródott a Buddha eredeti tanításaitól, olyannyira, hogy a tibeti buddhizmus nem egy tantétele kifejezetten szembemegy a Buddha útjával. Sebaj.

A legnépszerűbbnek az ilyen-olyan kutyulmány-buddhizmusok tűnnek, hol szittya adalék van bennük, hol masszív ezo-spiri töltet mindenféle hangeffektussal, füstölőkkel, látványos kellékekkel, hozzá megfelelő egyenmegjelenés, amolyan jógás-risis beütéssel, éppen mi a divat, a nagy India-járó hippinemzedék után szabadon, minél misztikusabb, annál jobb, beavatás mindenképpen legyen hozzá, anélkül mit sem ér, ilyen rósi, olyan gese, szunim, tulku, lámák hada, van ott minden, mi szem-szájnak ingere!

Annyi baj legyen. Ha arra gondol az ember, hogy a Buddhának esze ágában nem volt tanítani, és csak Brahmā Sahampati kifejezett kérésére volt hajlandó át- és belátni, hogy nem jó, ha elvonul és hallgat, akkor örömmel konstatálhatja, hogy igenis volt és még mindig van foganatja az ő tanításainak, még ha nem is többségi alapon. A látvány- és kutyulmánybuddhizmus a mindennapok ricsajos tömegbuddhizmusa, ahol azt szeretik, ha a képeken minimum ötszázan meditálnak éppen egy hangárnyi csarnokban, vagy pedig végeláthatatlan sorban vonulnak csendben, lehajtott fejjel a szerzetesek, mezítláb, kezükben az alamizsnás edényükkel.

Burmában is, Thaiföldön is szeretnek a nagy számok bűvöletében élni, tömeg kell, látványosság, pedig nem tömeg kell és nem is mennyiség kell, hanem minőség: odafigyelni, amennyire csak lehet, és jól és tisztességesen csinálni. A burmai Sayadaw U Jotika A Map of the Journey című, lenyűgöző meditációs kézikönyvében írja, hogy mennyire lényeges a minőség mindenben, amivel csak foglalkozunk, minőség emberi kapcsolatainkban, odafigyeléssel, figyelemmel, odaadással.

A Buddha sose vallott olyasmit, hogy az ő tanításai majd örök időkig fennmaradnak. Nem. A Buddha olyat mondott, hogy egy nap eltűnnek majd a tanításai a föld felszínéről: egyre jobban elkorcsosodik, Tannak fogják hívni, de az már csak nevében lesz Tan, és mivel a Tant a Vinaya, a szerzetesi rendszabályzat élteti, ám a szerzetesek teljesen elzüllenek, a Tan is eltűnik; végül nem lesz már olyan se, aki emlékezzen rájuk és továbbhagyományozza őket. Senki se fogja tudni, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, és senki se fogja tudni, hogyan kell meditálni, és persze senki se fog megvilágosodni, ha meg mégis, akkor hallgatni fog, Pacceka-Buddha lesz. És ez így is van rendjén, hiszen így van teljes összhangban nevezett tanításokkal: azzal, hogy ami csak keletkezik, létrejön, az egy nap, amikor eljött az ideje, elindul lefelé, elzüllik, tönkremegy, majd mennie kell, meg kell szűnnie. Ugyanakkor nem a Dhamma, a Tan tűnik el, mivelhogy a Dhamma mindenben ott rejlik és eztán is ott fog rejleni. El kell jönnie, szükségszerűen, egy következő buddhának, aki majd ugyanúgy felfedi a Tant, a Dhammát – ami törvény, a világmindenség működésének törvénye –, mint ahogy ennek a korszaknak a Buddhája felfedte. A Dhamma nem az övék, a Dhamma senkié: a Dhamma van, csak éppen vagy látható, vagy nem. Most van is, látható is, csak éppen az emberek zöme nem él vele. Ezzel sincs azonban semmi baj, hiszen a körülmények és a kiváltó okok csakis ezt tették lehetővé.

Amúgy magasabb értelemben csak Dhamma van: a Buddha, a Saṅgha nincsen, pontosabban ugyanannak más manifesztációi; a Buddha az, aki ráébredt a Dhammára (nem pedig „felébredt”, netán „felébredett”, mint valami rossz álomból, verítékben fürödve!). A Buddha nem más, mint a megvalósított Dhamma, a Saṅgha meg nem más, mint akik élik a Dhammát. A három egy és ugyanaz, tűnjön bár úgy, mintha elkülönülnének egymástól. A Buddha lényegében maga fölé helyezte a Dhammát, a Dhamma volt a Buddha tiszteletének-hódolatának egyetlen tárgya.

A buddhák jönnek-mennek, a Dhamma marad:

Buddho dhammo saṅgho cāti nānāhontampi vatthuto / Aññamaññaviyoga ca ekībhūtampanatthato.

Válasz a hogyan tovább-ra is meglesz egy nap. Appattañca anāgataṁ.

*Ez a blogbejegyzés is archív anyag, a Wat Thai Rattanaprateep honlapjáról (Luangtá blogja), akárcsak valamennyi, a ♣ jellel ellátott szöveg.

]

Natthi loke anindito – „nincs e világon, kit meg ne szólnának”:

utóhang Grice, nyelv, miegymás-hoz

Az emberek jó részének sehogyan se jó, bárhogy legyenek is a dolgok: ez ezért nem jó, az meg azért nem jó. Mi több: ami ma nem jó, holnap jó lesz – és fordítva. Nehéz a kedvükre tenni, mert előbb vagy utóbb mindenben találnak valami kivetnivalót.

Természetesen a Buddha korában sem volt ez másként: nem volt olyan, hogy ne szóltak volna meg valakit valamiért, és ez alól se a Buddha, se pedig legkiválóbb tanítványai nem voltak kivételek.

Történt egyszer, hogy egy Atula nevű világi hívő azt szerette volna, ha a Tisztelendő Revata tart neki egy tanbeszédet, ám a tisztelendő magányra vágyott, s ezért inkább hallgatott.

Ezzel nem volt éppen megelégedve, így hát a Tisztelendő Sāriputtá-t kereste meg, aki hosszasan értekezett neki az Abhidhammá-ról.

Ezzel megint csak nem volt megelégedve, ezért a Tisztelendő Ānandá-nál kötött ki, aki csak egy egészen rövid tanbeszédet tartott neki.

Vele se volt persze megelégedve, ezért végül a Buddha elé járult, aki az alábbi verset rögtönözte neki, és megjegyezte, hogy még egy buddha sem mentesül a szemrehányástól:

Atulához

Porāṇametaṃ atula,
netaṃ ajjatanāmiva;
Nindanti tuṇhimāsīnaṃ,
nindanti bahubhāṇinaṃ;
Mitabhāṇimpi nindanti,
natthi loke anindito.

(Dhammapada, 227. sz. vers)

Réges-régi gyakorlat ez már, ó, Atula,

nemcsak manapságról való:

megszólják, ki hallgatag,

megszólják, ki bőbeszédű,

és bizony megszólják azt is, ki mértékkel beszél –

nincs e világon, kit meg ne szólnának.

(Luangtá fordítása.)

Kertész Imre rendszeresen hivatkozott az írásaiban logorreájára, mint például itt, ebben a Kaddis-ból vett kurta részletben:

[…] nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, […]

Ha azonban meg akarunk maradni a buddhizmus világánál, elég Ajahn Chah (Ácsán Cshá) nevét említeni. Teljesen mindennaposak voltak három vagy akár öt órás tanbeszédei. Az idén hetven éves Ajahn Pasanno, akit 1974 január első napjaiban avattak szerzetessé, így emlékezik:

Utána – este tíz óra körül – [Ácsán Cshá] belekezdett egy tanbeszédbe, és ez majdnem hajnali háromig tartott, amikor is nagy ártatlanul az órára nézett, és így szólt: „Azt hiszem, jobb lesz, ha most hajnali recitáláshoz harangoztok.”

Forrás: Ajahn Jayasaro: Stillness Flowing. The Life and Teachings of Ajahn Chah. [hely nélkül] 2017, Panyaprateep Foundation. 504. oldal. (Luangtá fordítása.)

Ugyanebben a monumentális forrásmunkában, a 434. oldalon arról olvashatunk, hogy 1980-ban, az esős évszakbeli elvonulás idején, amikor már megrendült pedig Ácsán Cshá egészsége, hét órás tanbeszédet tartott. Egy ponton megállt, körülnézett, s látta, hogy jó néhány szerzetese elkezdett fészkelődni. Így szólt hozzájuk:

Csak nem szenvedtek? Van olyan hely a tudatotokban, ahol éppen nem szenvedtek?

(Luangtá fordítása.)

Hát ez az, itt a kulcs az egészhez. Semmi baj nincsen egy három, öt, netán hét órán át tartó tanbeszéddel, és semmi baj a körülményekkel – a hideg és kőkemény betonpadlóval, az álmossággal, a kimerültséggel, a sajgó csontokkal és izületekkel, a zúgolódó-háborgó hangokkal a tudatban –, az ég adta világon semmi, de semmi baj nincs velük.

Ez már azonban a helyes hozzáállás, a sammā-saṅkappa területe, lásd a Bőrig – ronggyá! – ázva: egy alapos megázás buddhista tanulságai c. blogbejegyzést.

Zárszóként még megemlíthetjük azonban, hogy való igaz, a Buddha útja az egyszerűség útja, nem okvetlenül az ékesszólásról, elokvenciáról, bőbeszédűségről szól, de ha a helyzet mégis úgy kívánja, ám legyen!

]

Nem lehet sajnos (át)másolni a ragyogó fekete-fehér felvételt, amin Ácsán Cshá népes hallgatóság előtt tanbeszédet tart, lásd a már idézett Stillness Flowing c. monográfia 796. oldalán a felső képet ("A Wan Phra Dhamma discourse.") —

♣ Grice, nyelv, miegymás

Mánfa, 2016. augusztus 20-a. A címzettjét ennek a levélnek is szemérmesen elrejtjük.

---

Kedves XXX!

Jól látod a dolgokat. Olyan különös azért: az ember jól lát, és mégis annyiban hagyja. Ha csak egy ici-picit sikerül felülkerekedni mindenen, távolságot tartani, akkor az jön be, amiről olyan sok szó esett tavaly: nevezetesen hogy a világgal az ég adta világon semmi, de semmi baj nincsen!

Egy üzenethez – hacsak nem pusztába akarjuk azt a szót kiáltani –, úgy gondolom, két ember kell: egy, aki megalkotja, valamint a másik, aki „dekódolja”, kihámozza belőle a kihámozni­valókat. A kihámozáshoz mindenekelőtt odafigyelés kell, adott esetben pedig egy kis további agymunka. Nem akarja magát mindenki tőmondatokban kifejezni – Grice bácsi ide vagy oda. Nincsen vegytiszta, grice-i alapokon nyugvó kommunikáció: egyéni nyelvezet van, egyéni szóválasztás, egyéni mondatfűzés a mindenkori tulajdon alternatív grammatika alapján. Van­nak könnyebb szövegek, és vannak nehezebb szövegek. A politikának is, a kapitalista gazda­ságnak is az az érdeke, hogy minél egyszerűbb üzeneteket juttasson el egyre alacsonyabb iskolázottsági szintre hülyített, egyneműsített, ostoba, önállóan lényegében döntésképtelen, kiválóan manipulálható, lehetőleg általános egészségi állapotát tekintve is totálisan kiszol­gáltatott tömegekhez. Erről szól az egész: felszámolni a szuverén egyént minden egyedi-egyéni megnyilvánulásmódjával egyetemben. Ide az elbutított nagy átlag kell, két literes kólásüveggel a kezében, ide milliárdok kellenek, akik ugyanazt tömik magukba az egész golyón, lehetőleg egyre többet; akik ugyanazt a ketyerét vásárolják meg, ugyanazt a zenét hallgatják, akik ugyanazokra a „trendy” dolgokra buknak, mint a nagy többség stb.

A politika, a reklám természetesen Grice bácsi maximái mentén fogja eladni magát. A poli­tika maximálisan a maximákkal él – de csak addig, amíg a szavazat kell a hatalomhoz. Utána már a maximákkal maximálisan ellentétes nyelvi világ következik, hiszen úgy kell fogalmazni, hogy jófiúk is maradjunk azért, de nem baj, ha a legtöbben nem értik. Ha reklamálnak, adunk mi magyarázatot, oszt’ értse, aki akarja. Jog dettó. Egyre jobban túlbonyolítják a létet, a mindennapokat: ez megmutatkozik egy szerződéstől kezdve peranyagon át használati uta­sításig, gyógyszerleírásig. Átlagember ügyvéd nélkül ma már egy levél mondandóját nem tudja megfejteni. Ilyenkor hol maradnak a maximák?

Sehol. Nem az a dolguk, hogy mindenben kifejtsék áldásos hatásukat, mert az a hatalomnak nem érdeke. A hatalomnak buta, kiszolgáltatott, manipulálható, rossz egészségi állapotú emberek kellenek, hogy legyen vevő az újabb háborúra, az újabb bármilyen őrületre.

(Észak-Korea amúgy az ideális terep – tervbe vetted, hogy átruccansz majd Kínából…??? Kínában remélhetőleg sikerül majd visszarázódni az egypártrendszer szépségeibe rendőrálla­mostul, vegzálásostul, mindenestül, aztán amikor már fel sem tűnik, irány Pjongjang! Air Koryo! Vagy vonattal netán…??? Na? – [...], én nem akarlak Téged bántani, én nem akarlak megbántani, én csak azt akarom, hogy ébredj fel egy kicsit, nézz körül, s lásd, mi megy. Lásd a világ dolgait – amik mindig is így mentek, legfeljebb annyi a különbség, hogy immár bő hét milliárd emberi lény nyüzsög a Földön, jó részük globalizálva vagyon, de ennyi embert kell állandóan valami szendergésszerű állapotban tartani, különben feltámad, és akkor kő kövön nem marad. De csak azért, hogy aztán x idő elteltével minden kezdődhessen elölről. Lásd a kommunista ideológia tündöklését és bukását.)

Kölcseynek nem adta vissza a kiadója a Parainesis-t azzal, hogy ilyen mondatokat nem ért senki. Még jóval később is tudták: fel lehet nőni egy nehezebb szöveghez. Aki pedig végképp nem képes vagy nem akar felnőni valami bonyolultabbhoz, az nem él majd azzal a bonyolul­tabb akármivel. Nem lehet mindent lábjegyzetelni. És nem kell minden könyvet kapásból tíz millió példányban kiadni. És nem kell mindenkinek Hans-Georg Gadamert vagy Kemény Zsigmondot olvasnia. És ez így van rendjén: Hans-Georg Gadamer szövegeit senki se akarja aláhülyíteni minimum két milliárd olvasó képzettségi szintjére.

Az embereket elszoktatják – és ők maguk is elszoktatják szépen magukat – attól, hogy gondolkozniuk kelljen valamin. Az emberek nem saját, önállóan, odabent átélt, sok mindent át- és felforgató belátásokban gondolkoznak, hanem ready-made belátásokban, amolyan 3-in-1 megoldással, oldódjon minél hamarabb, és telefonon lehessen rendelni.

Értelek én Téged, hogyne értenélek! Mit tudok én itt egyebet mondani? Vannak emberek, nem is kevesen, akik képtelenek távirati stílusban fogalmazni. Vagy csak nagyon ritkán.

Türelem kell hozzájuk, elismerem. A türelem erény, a buddhák egyik erénye is a tízből. A türelem, amivel egy embertársamhoz viszonyulok, adomány: az odafigyelés nemes gesztusa, a türelmes odafigyelés áldozata. A másik ember annyit ér nekem, amennyi/amekkora áldozatot vállalok/teszek érte – nem emlékszem hajszálpontosan az eredetire, de ott lógott keretben az egyik folyosón a budai Irgalmasok Kórházában. Igen. Ha nehéz egy másik ember, de ez engem nem rettent vissza, akkor már tettem is valami jót.

És ez mind szembemegy a világgal. Az árral. Páliul paṭisotagāmī. Az igazi kereszténység mindennapos gyakorlata éppúgy, mint a buddhizmus gyakorlata – vagy a „csak” beleérző ember gyakorlata. Csak azért, mert n milliárd ember lefekszik a világnak, attól még nem kell lefeküdni neki.

[...]

A legjobbakat kívánom Neked még egyszer ehhez a nagy vállalkozáshoz!

Barátsággal,

Vilásza szerzetes

Mánfai nyár, 2016

]

Bőrig – ronggyá! – ázva:

egy alapos megázás buddhista tanulságai

Igazán semmi rendkívüli nincsen abban, ha az ember megázik: előbb-utóbb mindenkit utolér az ilyesmi. És olyankor kiderül az is, hogy jé, tényleg nem vagyunk cukorból.

Ez a szerzetes is alaposan elázott tegnap itt Veresegyházon. Történt ugyanis, hogy négy különböző helyre is el akart menni, és egy egész kört le kell itt írni, városon belül, ha két vagy több helyre kell menni, mivelhogy különösmód mind más és más irányban van – ugyanúgy helyi jellegzetességnek tűnik, mint az, hogy a Niródhárámától majdnem minden úti cél átlagban olyan 15-20 perc, gyalogszerrel, odafelé.

Egyre kékebb lett az ég, egyre több volt a napfény, amikor reggel elindultam, és úgy döntöttem, hogy nem viszek magammal ernyőt, nem én, és nem veszek zárt cipőt.

Csakhogy mire körutam utolsó állomásához értem, már gyanúsan borongósra fordult az idő, és amikor kijöttem, felpakolva – hiszen a szerzetesnek, ha enni akar valamit, be kell vásárolnia (és bárhová megy is, ugye, 15-20 perc, gyalogszerrel, egy irányban) –, már esett is valami kevés eső, de ettől még nem hagytam magam zavartatni.

Szép csendesen esett. Az út másik oldalán ígéretes, eredeti thai masszázs, de ez a szerzetes túl szemérmetes ahhoz, hogy bekéredzkedjen, hiszen a kutya nem ismeri, nem lenne éppen ildomos, és azt mondtam, megyek szépen tovább, akárhogyan lesz is.

Mentem. És amikor már nem lett volna értelme visszafordulni, úgy Isten igazából rázendített. Mármint az eső. És csorgott a fejemről, a szerzeteslepel is pillanatok alatt csuromvíz lett (ráadásul alá csak akkor veszek valamit, ha hidegebbre fordul az idő), én meg csak meneteltem az út szélén kitartóan – jobbat amúgy se tehettem volna, mert azon az úton járda sehol, beállni sehová se lehet, gyalogosan meg még szép időben se nagyon járnak ott, kocsi persze most is volt, ami kifejezetten jó alkalom volt az éber tudatosságra, mivel ügyelnem kellett, hogy odébb húzódjak, ha nem voltam talán elég feltűnő a sütőtöksárgában.

És egyre jobban szakadt, a szemüvegen alig lehetett átlátni, de ez nem zavart, mint ahogy nem zavart a csuromvizes zokni, a felázott szandál sem, csak egy aggasztott: hogy a formanyomtatvány meg egyéb, vízre érzékeny dolog el ne ázzon nekem a válltarisznyában!

És akkor egy kicsit alábbhagyott, addigra persze már hátulról is megkaptam – ez volt a kellemetlenebbik része, mert ez nem langy trópusi eső volt ám, hanem itteni, abból a didergetőbb fajtából, szél is jött vele … és akkor már csak a kulcsot kellett a kapu előtt előhalászni, a kulcsot, ami sose akar előkerülni … Valahogy körbeugráltam a vizesárkokat, amik szeretettel fogadtak, ahogy bejöttem, s már meg is érkeztem. Bőrig ázva, a szó legszorosabb értelmében. (Mi több: ronggyá!)

Na, akkor, itt bent állapítottam meg, hogy tényleg nem vagyok cukorból. Azonnal bekapcsoltam két olajradiátort is, és volt még annyi langymeleg víz a bojlerben, amivel le tudtam magam csutakolni. És lábat is tudtam mosni.

Hanem. Ez nem annyira érdekes. Sokkal inkább érdekesek az alábbiak a bőrig ázás vonatkozásában. A beharangozott tanulságok – buddhista tanulságok.

Ad egy: bármi történik, bárhogy alakuljon valami, amin nem tudunk változtatni, a legjobb belesimulni szép szelíden. Görcsös ellenállás, dühroham és hasonlók csak megnehezítik a dolgot. Ez most így és így van, nekem semmi dolgom vele, ha elázom, hát elázom, ha fázom, hát fázom, ha nyüszíthetnékem van, ám legyen: a nyüszíthetnék, az egy dolog, és ez a szerzetes, az meg egy másik dolog. A fázásra ugyanez áll: se a nyüszíthetnék nem az enyém, se a fázás. Az azonosulás itt a legfontosabb: megpróbálok nem azonosulni azzal, ami és ahogy éppen van. Kényszerhelyzetben legalábbis kiválóan működik, amikor tényleg nincs más lehetőség, mint dalolva, saját elhatározásból végigcsinálni valamit. Amikor fogom magam, és kisajátítom a „sorsszerűséget”.

Még csak csendesen esett, de már tudatosítottam magamban és magammal, hogy az esővel semmi baj nincsen, továbbá a megázással semmi baj nincsen – a 15-20 perc menetelés meg már bejáratott dolog, nem kell magamat különösebben győzködnöm, hogy az ég adta világon semmi, se semmi baj nincs azzal, ha heti egy alkalommal el kell masírozni bevásárolni, s haza kell cipelni a dolgokat, ami bizony akár másfél órás vállalkozás is lehet összesen.

Azonosulás: mindenből egy dráma lesz, mivel BIG ME mindent felnagyít. Mindenhol ez az „én” meg az „enyém”. Pedig a megázásban, a szakadó esőben sehol semmi dráma, nincs velük semmi baj. Legkésőbb Ácsán Szumédhó óta tudjuk, hogy azért nincsen velük baj, mert másként nem is lehetett volna, mint hogy bőrig – mit bőrig: ronggyá! – ázzon ez a szerzetes, hiszen a körülmények és a kiváltó okok egyebet nem tettek lehetővé. Egy adott pillanatban a dolgok csak egyféleképpen lehetnek. Ez nem sorsszerűség, nem predesztináció, ahol minden eleve el van rendelve, meg van írva, hanem a körülmények és a kiváltó okok összjátéka – megfejelve a karmával.

Szóval amikor eleredt, aztán meg már szakadt, éreztem, hogy mintha meginogna valamelyest határozottságom, az, hogy ezzel semmi baj nincsen, de a józan ész kerekedett felül: teljesen mindegy, mert megállni nem lehet – és nincs is értelme –, el kell érni valahogy a szerzeteslakhoz, édes mindegy, milyen állapotban, csuromvizesen, avagy se, átázva és átfázva, avagy sem. És édes mindegy, mi lesz belőle adott esetben.

Ez pedig ezennel az ad kettő, mivelhogy a testünk nagyon odafigyel ám arra, amit a tudat mond neki. A testnek nem jó, ha ellenszenv és/vagy ellenállás van idebent: minél nagyobb az ellenszegülés, annál ridegebb a test is, a tudat is, ebből pedig – el-/megázás esetén – egyhamar (a) heveny nátha (megfázás), (b) belázasodás, (c) torokfájás, ne adj’ Isten (d) torokgyulladás is lehet, nem is beszélve (e) valami jó kis tüdőgyulladásról, merthogy előfordul, hogy annál lejjebb nem is adja az illető!

Az az érdekes, hogy minél jobban el tudom engedni a testet, annál könnyebb lesz a testnek mindenféle kellemetlenség és kényelmetlenség közepette. Mondanunk se kell: azonosulni BIG ME azonosul, amennyiben azonosulás van, BIG ME rühell megázni és megfázni, egyáltalán: rühell fázni, s rühelli azt is, ha melege van, izzad, mindent rühell, ami nem úgy van éppen, ahogy az neki jó lenne egy adott felállásban, de ha sikerül BIG ME-t – vagy a körülményeknek sikerül – jobb belátásra bírni, ő maga fog csodálkozni, milyen olajozottan ment minden, ahogy nem volt semmiféle ellenállás.

Be kell engedni mindent, ami ott kint dörömböl és be akar jönni. Hagyni kell, hogy itt legyen, békében. Le kell ültetni: tessék maradni egy kicsit. A falak emeléséből csak szomatizálás lesz, betegség, mindenféle testi nyavalya, minden mennyiségben. A testre rá kell bízni a dolgokat, hiszen tudja, mi a dolga, csak hát az ember, BIG ME a test dolgaiba is szeret beleavatkozni, mint minden másba. A test ezt nagyon rossz néven veszi. Nem is csoda, ha egyszer a test nem szereti az erőszakot. Meg lehet – mert érdemes – tanulni, miként lehet együtt áramlani valamivel ahelyett, hogy állandóan nekifeszüljünk mindennek, ami csak adódik körülöttünk.

És ha mégis beáll az, hogy ad három – mert az itt fent (a) és (e) között érintettekből csak lett valami, marad ugyanez a stratégia: elengedni, letenni szépen a dolgokat, hiszen semmi közünk hozzájuk, nem mi vagyunk, nem a miénk, akkor hát minek a görcsös ellenszegülés? Minél inkább el akarok magamtól taszítani valamit, annál szívesebben időzik. És annál szívósabb lesz. Ha azonban marasztalom – milyen érdekes –, már nem is akar maradni.

Ha jól betaknyosodtam, annyi baj legyen; ha belázasodtam, annyi baj legyen; ha itt fáj meg ott fáj, annyi baj legyen: le kell tenni szépen, elengedni, hadd legyen, hadd fussa ki magát. Előbb vagy utóbb amúgy is elmúlik: gyógyszerrel egy hét, gyógyszer nélkül hét nap. Tudjuk. Leülök – és figyelem. KI és MEG, vagyis kifigyelem és megfigyelem: a testet, aztán a tudatot. Meg kell figyelni, mit szól a tudat ahhoz, ami éppen zajlik. Igen, zajlik, hiszen minden folyamat, semmi sem statikus, semmi sem állandó. Mindenekelőtt körbejárom, ami csak van, és elsőként utánanézek, mi az az ellenállás ott bent. És hogy ki az, aki ellenáll. És megkérdezem tőle, mi az oka, hogy ellenáll, hogy mi a baj azzal, aminek ellenáll. És hogy figyelje meg szépen, hová vezet, mi lesz belőle.

Némi távolságtartásra van szükség: csak akkor látható, hogy van ott bent egy tudat, ami megfigyel, és ott a tudat tárgya, amit megfigyel, de a kettő nem azonos; a tudat senkié, és amit megfigyel, az is senkié, egyiket se birtokolja senki. Egy folyamat megfigyel egy másik folyamatot. Ennyi. Ráadásul üres folyamatok ezek. És aki emlékszik a hangokra, annak fölsejlik, hogy az érzeteink és az érzéseink is jönnek-mennek, megjelennek, elmúlnak, állandó változásban vannak, hiszen ez a természetük. –

A legkülönösebb az egészben az, hogy a betegségünket is, az egészségünket is mi teremtjük magunknak – mint a boldogságot vagy a boldogtalanságot. Betegség, avagy egészség, boldogság vagy boldogtalanság: a tudatban dől el. A tudat hozzáállásán áll vagy bukik az egész. Ezt a hozzáállást – pontosabban a helyes hozzáállást – önmagunknak kell kialakítanunk. A Buddha tanépítményében ez a sammā-saṅkappa, ’helyes hozzáállás’, ami a Nemes Nyolcrétű Ösvény, az ariya-aṭṭhangika-magga nyolc alkotóeleméből a második. Áll ez a helyes hozzáállás avyāpāda-saṅkappá-ból, ami annyit tesz, hogy semmiféle ellenérzést nem táplálunk magunkban, vagyis kedvesek vagyunk; áll az avihiṁsa-saṅkappá-ból, ami azt jelenti, hogy semmiféle erőszakra nem hajlunk, azaz egyszerűen jók vagyunk; és végül áll nekkhamma-saṅkappá-ból, amit általában az első helyre szoktak tenni, ám célszerűbbnek tűnik utolsóként említeni, mivelhogy ez meg a lemondás, ebben az összefüggésben abban az értelemben, hogy elengedünk mindent, lemondunk – búcsút intünk mindennek, ami csak ránk ülne és maga alá gyűrne bennünket. Vagyis akkor sem borulunk ki, ha valami nagyon, de nagyon nagy kellemetlenségben van éppen részünk – mondjuk mindenünk sajog, magas a lázunk, alul-felül jön belőlünk mindenféle vég nélkül, ki vagyunk merülve, gyengék stb. –, hanem megpróbálunk kedvességgel és szelídséggel viszonyulni ezekhez a dolgokhoz, majd letesszük őket. – Kedvesen, szelíden, tele jósággal.

Könnyű mondani! Tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy meg lehet tanulni. És akkor meglátjuk, hogyan is van ez.

Jelentem, a szerzetes 29 órával élte eddig túl a tegnapi, ronggyá ázásos kalandot. Kicsit kapar a torka, de ezt már a ma hajnali lehűlés is teheti, ami bent is érzékelhető volt.

Annyi baj legyen!

Ez meg itten akár én is lehettem volna, csak éppen rajtam nem volt sapka! (És ernyőt se szorongattam a bal kezemben...)

]

♣ Végül veszett valami is Mohácsnál?

Mánfán, Baranyában, Pécs és Komló közt, ahol is a Tan Kapuja Buddhista Egyháznak van egy úgynevezett elvonulási központja, íródott levél, kritika – és készült fordítás.

Bhanté/Luangtá Vilásza 2016-ban ott töltötte egymagában a szerzetesek esős évszakbeli elvonulását július 19-e és október 19-e között, míg ki nem adták az útját.

Munkával, szívós munkával töltötte azt a három hónapot.

2016 tavaszán kiderült ugyanis egy szárkapocscsont-műtét előtt Bangkokban, hogy a szerzetes vérében veszedelmesen magas a trombociták száma – egy milliónál jártunk. Valamivel később csontvelőmintát vettek a medencecsontból. Ennek alapján állították fel a diagnózist a Siriraj Kórházban: polycythaemia vera, egyfajta ritka vérrák. A diagnózissal már érthető volt, mi tette azt a határtalan, állandó kimerültséget, ami a szerzetest gyötörte a trópusi hőségben.

Kiútnak a visszatérés mutatkozott kedvezőbb éghajlati viszonyok közé, értsd: Európába.
A próbálkozások nem vezettek sokra: kevés a lehetőség. Ide ezért nem lehet, oda azért, vagyis a szokásos történet. Ne higgye senki, hogy szerzetesként bárhová befogadnak valakit!
Végül egy ígéretesen hangzó megállapodás született a Tan Kapuja egyik régi, akkor még egy bizonyos hivatalt betöltő emberével, aminek értelmében az illető megígérte – ha nem is a szamanta, de kvázi a fél csakkavála, világmindenség nevében –, azaz vállalta, hogy a szerzetes elhelyezését és ellátását biztosítják, továbbá biztosítják a munkájához, amire szüksége van. Az elhelyezés vonatkozásában a megállapodás része volt az is, hogy vállalnom kell a rendszeres hurcolkodást, mivel hosszabb időre sehol sem tudnak elhelyezni.

Vállaltam. Cserébe kötelezettséget is vállaltam, az ellenszolgáltatásra: az illetékes illető fordítást kért tőlem, lektorálást és hasonlókat. Boldogan vállaltam.

Mánfára tehát így kerültem 2016 nyarán: oda lehetett menni, és leginkább meg volt oldva az ellátás is, ellentétben a budapesti tartózkodással. Összesen bő negyed millió forint bánta a tartalékokból az ígéreteket, amiket megint csak sikerült komolyan venni, merthogy ellátás éppen nemigen volt: ez a buta szerzetes már csak ilyen hiszékeny. Gyerekként is folyton bedőlt mindenféle ígéretnek, felnőttként is. Valahonnan hozhatja ezt a nagy-nagy csimpaszkodását a szaccsa-páramí-ba. A baj persze ott van, hogy másoktól is elvárja az adott szó betartását.

Ritka vesződséges munka volt az a fordítás, ráment az egész nap: olyan szakterületek szó­kincsét kellett nagy vesződségek árán elővarázsolni, melyekhez én csak keveset értek, ma­gyarul pedig nem ismerem ezeket a szakkifejezéseket, legyen az ismeretelmélet, preszókra­tikus filozófia, Frege, katolikus teológia, kognitív pszichológia, bráhmanizmus és még nem kevés egyéb. Ez éppúgy nagyon sok időt vett igénybe, mint NN professzor mindent agyonóvatoskodó, agyonkörülményeskedő, átlag négy és fél soros, többszörösen összetett mondatai, progresszív digressziói, excursusai. Szerfölött megnehezítette a dolgomat – és gátolt az előrehaladásban –, hogy menet közben egyre több mindent kellett ellenőrizni és ütköztetni, mert bizony kiderült, hogy nem egy helyen enyhén szólva hanyagul idéz, ami megengedhetetlen. Kiderült az is, hogy a könyvészeti adatok sem mindig helyesek: nem jó kiadási helyet és/vagy kiadót tüntet föl. Ráadásul hol így, hol úgy hivatkozik szöveghelyekre: ezeket egységesíteni kellett – és még mindig kell. Továbbmegyek: nemritkán értelmezhetet­lenek az általa megadott angol megfeleltetések (= túl lezser), mármint a páli terminológiához, ami oda vezetett, hogy egy nap elkezdtem bevonni magukat a páli nyelvű alapszövegeket is. Terminológia: gondot jelentett az is, hogy hol ezt, hol azt a megfeleltetést adta meg, ami zavaró, vagyis a helyére kell tenni.

A könyv se nem szakkönyv, se nem ismeretterjesztő munka igazából. Ami a szakszókincset illeti, ott kifejezetten tudományos. Vagyis NN professzor olyan szépséges szakszókkal zsonglőrködik, mint ethicization, annihilationism, doxology, anti-essentialism, individuation és hasonlók. (Előkapja őket a lebernyeg alól, és azonnal ejti is őket: a legtöbbjére semmi szükség később a szövegben!) A legkönnyebb persze ezeket az ígéretes terminusokat magyar helyesírással át­tenni a fordításba. Én nem ezt az utat választom általában, hanem megpróbálok olyan, lehe­tőleg gördülékeny magyar körülírást létrehozni – akár a semmiből, akár már meglévő kezde­mény alapján –, ami elegánsan belesimul a szövegkörnyezetbe, s tökéletesen megjeleníti az eredeti jelentéstartalmát. Nos, kérem szépen, ehhez sok-sok idő kell – és egy kis ihlet.

Egy szó, mint száz: adott nekem munkát NN professzor bőven. Senkinek sem kívánok ilyen fordítanivalót. Erről amúgy persze nem a szöveg tehet, nem NN professzor tehet, és még csak nem is a Tan Kapuja Buddhista Főiskola rektora; nem tehet róla ősz vagy a nyár: ez egy tudat, a tudatban egy hang, az én tudatom morog és ágál itt bent.

♣

Való igaz, hogy engem Magyarországra nem hívott senki: én voltam a kezdeményező, én akartam magam bekuncsorogni valahová, mert nagyon nehezen léteztem a trópuson.

Nehezen bár, de összejött: azzal a feltétellel, hogy hosszabb távon sehol sem tudnak elhe­lyezni, vagyis körbe-körbe kell majd hurcolkodni, ám az ellátásomat megoldják. Ugyanakkor csereügylet köttetett, ti. az, hogy én ellenszolgáltatok: idővel leszállítom Dhammadánaként az NN-könyv új, remélhetőleg használható fordítását. Vagyis nem ingyenélek, úgy­mond, ölbetett kézzel, a köldökömet bámulva naphosszat, hanem ellenszolgáltatok: magya­rán megdolgozom azért, hogy szállást kapok és ellátást. Amire egy szerzetesnek szüksége van, megtoldva azzal, amire egy efféle tevékenységet végző szerzetesnek szüksége van.

Ehhez képest szeptember derekán megizenték “föntről” – az Egyháztól –, hogy keressek magamnak máshol szállást, és egyben elhangzott egy számomra már ismerős lemez: ők nincsenek berendezkedve théraváda szerzetes elhelyezésére és ellátására. – Sādhu, sādhu, sādhu!

Mondanom sem kell, hogy októberre az ígéretek köddé váltak, stílusosan beleolvadtak a november eleji reggeli tájba. És mivel nem volt hová menni, nem volt hol lakni, a tél pedig lassan, de biztosan közeledett, az esős évszak vége után nem sokkal, 2016. november 8-án visszamentem Burmába.
Ennyit az adott szó becsületéről.

A fordítást Bhanté/Luangtá Vilásza leszállította. Néhány hely nyitva maradt benne, és nem volt már idő felkészült szanszkritos felkérésére, akinek az lett volna a dolga, hogy az Upanisadok különböző szöveghelyeit magyarra ültesse.

Ehhez képest, ha jól tudom, azóta sem történt a kötet kiadása körül semmi. Elúszott egy vagon pénz az első, lényegében használhatatlan fordításra, és időközben a jogokat is meg kellett újítani. Felelőtlenség felelőtlenség hátán. Így mulat egy magyar úr, főleg ha nem a saját zsebe bánja az efféle úri murit, uraim, kurjongatva szórja a köz pénzét, nyakló nélkül: akinek áttételesen fordítottam, sajnálatos, ám ezeken a tájakon nagyon is jellemző módon nem ért se fordításhoz, se sok egyéb dologhoz még, így hát nemigen tudta megítélni, milyen fordítás várható attól az ifjú titánnő-jelölttől, aki az első fordítást az ő megbízásából elkövette. – Nem baj, kiváló honfitársaim, több is veszett Mohácsnál!

Édes Istenem, ez egy ilyen ország, mondogatta volt sűrűn az egyik patinás, nagy budapesti egyetemünk bölcsészkarának egyik korábbi, már-már örökös dékánja – és nem hallgathatom el, hogy tett is róla derekasan, hogy ilyen legyen és ilyen is maradjon! Csodálatos ember! Micsoda nemes észjárás!

Különös mentalitás. Változni nem fog, mert mitől is változna? Kívülről, azaz külső behatás révén nem lehet: magának kell változnia, ott bent kell beérnie az összes feltételnek ahhoz, hogy megjelenjen a változás (változtatás) igénye. Ha változni akar valami, akkor változni fog; ha nem akar változni – ő maga, belül és belülről – akkor nem fog változni, történelmi távlatokban sem.

És bár a Buddha mulandóságról beszél, az emberi ostobaság – legfőbb megnyilvánulási formája BIG ME, az a fránya nagy egó – konstansnak tűnik mindazzal egyetemben, ami minden rossznak, minden bajnak, minden nyomorúságnak a forrása ebben a világban, nevezetesen a tudati szennyeződésekkel, páliul kilészákkal. A három legfontosabb kilésza (1) a lóbha, ami nem egyéb, mint bírvágy, kapzsiság, mohóság, szertelen harácsolhatnék; (2) a dósza, vagyis a harag, düh, ellenszenv, gyűlölet minden megnyilvánulása a legfinomabb ellenérzéstől és nemtetszéstől kezdve; és végül (3) a móha, a megvezetettség, az, hogy vakok vagyunk, por borítja a szemünket, hiszen nem látjuk úgy a dolgokat, ahogy azok a dolgok valójában vannak, és ez a megvezetettség táplálja BIG ME-t. A megvezetettség gyűjtőjében található természetesen az is, amit nemes egyszerűséggel emberi butaságnak vagy ostobaságnak hívunk, és amit már nem kevesen énekeltek meg, többek közt a ragyogó Erasmus, a rotterdami.

A Buddha útja a kiút: a megtisztulás útja, ami végsősorban BIG ME lebontása. Élhetőbb, emberibb, jobb ez a világ nem lesz, ebben ne reménykedjen senki. Átmeneti javulás létezik, ám a dolgok természete az, hogy előbb-utóbb tönkremenjenek, kivétel nélkül. Egy látszólag jól működő gazdaságnak, egy olajozottan működő rendszernek, egy virágzó közösségnek, minőségi orvosi ellátásnak, színvonalas felsőoktatásnak stb. is természetszerűleg tönkre kell mennie, mint ahogy mindennek, ami csak létrejött, egy nap tönkre kell mennie. És csak a sok-sok kiváltó ok egyike az ember gyarlósága, ostobasága. Mondhatnók: ezek nélkül is tönkremegy minden, elindul lefelé, elpusztul, megszűnik. Vagy ha úgy tetszik: az emberi ostobaság legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.

Van egy szép páli szakszó, ide most kivételesen a szabvány nemzetközi átírással: dhammaniyāma, ill. dhammaniyāmatā, ami a dolgok menetének, lefolyásának törvényszerűsége, természetes rendje, nevezetesen hogy minden, ami feltételek függvényében keletkezik, mulandó (anicca), nem elégíthet ki – ez a dolgok nem kielégítő volta –, s ezzel szenvedéshez vezet (dukkha), továbbá nélkülözik az önvalót, nincs bennük önlényegiség, én (anattā).

Mulandó: előbb vagy utóbb, de mennie kell.

És hogy mi lesz az ostobasággal … ???

]

Egy történelmi találkozó?

Egy fotó ürügyén:
a burmai Mahasi Sayadaw és a thai Ajahn Chah

Nem hagy nyugton, nem és nem, ez a nyugtalan tudat, ami mindenáron meg akarja tudni, mi volt ez, ezen a különös fotón, amit csak ha véletlenül lel föl az ember a neten – az oldal fenntartója sajnálatos módon nem járul hozzá az ott található fényképek nyilvános felhasználásához, ezért ehelyütt csak a linket tüntetjük fel:

http://aimwell.org/pabbaja.html

Szóval itt van ez a fotó, a "Novice Ordination 1979" megnevezést kapta. és egynémely dologtól eltekintve csupa-csupa kérdőjel ez az egész.
Ami nem kérdőjel, az az a kevés, amit tudhatok olvasmányaim és ismereteim alapján.

A fehér asztal bal szélén ül, ha nem tévedek, a szemüveges Chanmyay Sayadaw [ejtsd, kb., cshenmjé szhejádó], az 1977-ben alapított ranguni Chanmyay Yeiktha meditációs központ apátja, teljes szerzetesnevén Sayadaw U Janakābhivaṁsa, aki 1928-ban született: ezen a nyáron betöltötte 91-ik életévét.

Tőle jobbra nem más mutat széles gesztussal valakire a hallgatóság soraiban, mint Mahasi Sayadaw [helyes írásmódja Mahāsī Sayadaw, ejtsd: mahászí szhejádó], teljes szerzetesnevén Sayadaw U Sobhana, aki 1904-től 1982-ig élt, és aki a XX. század egyik legmeghatározóbb, legnagyobb hatású meditációs mestere-tanára volt.

Mahasi Sayadaw tudós szerzetesnek készült: tehetséges volt, ragyogó emlékezettel, szívós szorgalommal, ráadásul olyan, aki – mi tagadás – babérokra és elismerésre, rivaldafényre és tapsra vágyott, hűen jegyéhez, amelyben született: Oroszlán volt ugyanis, Oroszlán, akárcsak volt tanítványa, majd nem egy külföldi útján az egyik jobbkeze, a már említett, a képen is látható Chanmyay Sayadaw, de Oroszlán bizony Ajahn Brahm is, az e sorokat jegyző Luangtá Vilásza egyik fő mentora, akire oly sűrűn szeret hivatkozni, s akihez nem volt szerencséje személyesen.

Mahasi Sayadaw már fiatalon megismerkedett a meditációval, s így fel tudott nőni a minden théraváda buddhista szerzetessel szemben támasztott alapkövetelményhez: állandóan gyarapította elméleti tudását a Tan vonakozásában, és ezzel párhuzamosan művelte a tudatát, vagyis meditált. Ez a ganthadura és a vipassānadura, a tanulás mint kötelesség és a meditáció mint kötelesség. Gyakorlatok, az egyén tapasztalatszerzése hiányában a Tan építménye érthetetlen és értelmezhetetlen, csakis a gyakorlatok révén leszünk képesek belelátni a dolgok valós természetébe, meglátni, megérteni, ahogyan a dolgok, a jelenségek valójában létrejöttek és vannak (yathābhūta-ñāṇadassana).

1947-re, amikor is az akkori miniszterelnök, az elkötelezett és gyakorló buddhista U Nu meghívására Rangunba költözött, s az újonnan létesített, Mahāsī Sāsana Yeiktha nevű meditációs központ (és kolostor) élére állt, már Burma-szerte ismert volt.

Mahasi Sayadaw a Rangunban 1954 és 1956 között tartott Hatodik Buddhista Zsinat egyik kulcsszereplője volt szerkesztőként és mint pucchaka, vagyis 'kérdező', ami nem is csoda, hiszen a Sayadaw szinte két lábon járó könyvtár volt felkészültségével, tudásával! Az ez által a zsinat által jóváhagyott teljes páli kánon anyaga bárki számára hozzáférhető az Igatpuriban (India) működő, Goenka-féle Vipassana Research Institute (VRI) jóvoltából.

A múlt század ötvenes éveinek a legelején az akkori thai kormány hivatalos megkeresésben kérte a burmai kormányt, hogy küldjenek Thaiföldre egy burmai meditációs mestert a vipassanā meditáció népszerűsítésére. A burmai kormány Mahasi Sayadaw-hoz fordult, aki Bhaddanta Āsabhá-t, egyik jeles tanítványát bízta meg ezzel a nemes feladattal. 1953-ban meg is kezdte tevékenységét, előbb a Chonburiban található Wat Vivekasom, majd a nem sokkal messzebb alapított Wat Bhaddanta Asabharam nevű központot vezette, s közel száz évesen hunyt el, 2010-ben. – Utódja egy bizonyos Phra Ajahn Somsak Soredo, aki ezt a burmai hagyományt viszi tovább.

Thaiföldön mind a mai napig tevékenykedik és külföldieknek is kínál Bangkok egyik legvarázslatosabb helyén Mahasi-stílusú vipassanā meditációt a patinás Wat Mahathat egyik "szekciója", az ötös számú.

Mahasi Sayadaw-nak nem egy tanítványa alapított később önálló központot: a már említett Chanmyay Sayadaw-n kívül a 2016-ban, 95. életévében elhunyt, ugyancsak az Oroszlán jegyében született Sayadaw U Paṇḍita, aki csak egész későn került saját központ, a híres és rangos ranguni Paṇḍitārāma élére, s akinek egyik alapkönyve, a Még ebben az életben 2010-ben épp e sorok írójának, polgári nevén Schütz J. Istvánnak magyar fordításában is napvilágot látott, 2017-ben pedig megjelent immár az utánnyomása is.

Ugyancsak Mahasi-tanítvány volt a néhai Nagytiszteletű Shwe Oo Min Sayadaw (teljes szerzetesnevén Sayadaw U Kosala), aki 1913-tól 2002-ig élt. Az ő vonalát Sayadaw U Tejaniya viszi tovább a Shwe Oo Min Dhammasukha erdei meditációs központban, ahol e sorok íróját 2013 január végén szerzetessé avatták.

1921-től 2013-ig élt a külföldön talán kevésbé ismert Saddhammaraṁsī Sayadaw (Sayadaw U Kuṇḍalābhivaṁsa), aki ugyancsak szerfölött termékeny szerzőnek bizonyult. Számos könyvét angolra is lefordították.

♣

És mivel Mahasi Sayadaw sokat volt úton, sokfelé tanított, adott elő, vezetett meditációs elvonulásokat, hozott létre központokat – és ebben éppen annyira volt Oroszlánként fáradhatatlan, mint az írásban: rengeteget publikált, s nem egy munkája jelent meg később angol fordításban –, a neve is, ő is bejárta a fél világot. Az ő nevéhez fűződik a vipassāna mint meditációs módszer részletekig menő kidolgozása, ill. tanítása, terjesztése, népszerűsítése, ám ebben a módszerben nincs helyük – szerepük – a jhāná-knak, a meditatív elmélyedéseknek, s ebben szöges ellentétben áll az Ajahn Chah által fémjelzett ún. thai erdei hagyománnyal, mely éppen hogy azt vallja, hogy jhāna nélkül nem teljes az út, jhāna nélkül nincs spirituális út, megvilágosodás – kialvás –, vagyis nibbāna. Mahasi Sayadaw és követőinek nézete azonban az, hogy a belátások (vipassāna) sorozatára építve ugyanolyan jól el lehet fokozatosan érni a megvilágosodást.

Mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy bár óriási volt – és még mindig az – Mahasi Sayadaw hatása, amit a rengeteg központ megléte szerte a világban csak alátámaszt, más mesterek is tanítottak/-anak, más módszereket követve, mint amilyen pl. Mogok Sayadaw volt, vagy amilyen az egyre ismertebb és egyre népszerűbb Pa-Auk Sayadaw meditációs központja.

♣

Valahogy úgy alakult, hogy Mahasi Sayadaw 1979-ben indult el nagy nyugati útjára, éppen akkor, amikor meg Ajahn Chah már másodjára utazott Európába. (Mahasi Sayadaw útjáról lásd http://www.myanmarnet.net/nibbana/mahatour.htm , Ajahn Chah útjáról https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf , a Stillness Flowing c. hatalmas mongráfia megfelelő szövegrészeit.)


Akkor azonban már javából a katonai diktatúra rettenete nyomta rá a bélyegét Burma egészére (1962-ben vették át a tábornokok a hatalmat), beutazni ha nem is volt teljes lehetetlenség, de nagyon nehéz volt, a rezsim egyre bizalmatlanabb lett, egyre inkább bezárkózott, befelé fordult, s bár propagálták a buddhizmust, ahol csak lehetett, kiutazni csak abszolút megbízható embereket engedtek. Igen ám, de befelé nem működött a dolog, így hát viszonylag kevesen jutottak el a burmai meditációs központok világába. Érdekes, hogy míg nyugati szerzetes nemigen volt képes gyökeret verni Burmában, addig nyugati apáca (nem bhikkhunī '[teljes avatású] szerzetesnő', hanem sayalay 'kis tanító' [ejtsd, kb.: szhejálé, ဆရာလေး]) igen.


Ezzel szemben Thaiföld leginkább nyitott volt – olyankor is, amikor éppen a katonák vitték a prímet –, ami megkönnyítette a buddhizmus, a szerzetesség és/vagy a buddhista meditáció iránt érdeklődők dolgát.

És egyre jobban megnyílt az a távoli, elszigetelt, nehezen megközelíthető világ, ahonnan Luangpo Chah is jött: Északkelet-Thaiföld szegény, elmaradott vidékeiről, mely nem is annyira thai, mint inkább lao – ez a híres-hírhedt Issan [ejtsd: Iszán], híres úgynevezett erdei meditációs hagyományáról, megvilágosodott tanítómestereiről.

Az 1918-ban született Ajahn vagy Luangpo Chah – bevett magyar írásmóddal Ácsán / Luangpó Cshá – volt az, aki 1954-gyel kezdődően egyre nagyobb ismertségre és népszerűségre tett szert meditációs tanárként: hallatlanul pragmatikus volt, a gyakorlatot, a személyes tapasztalást helyezte az előtérbe, és pályatársaihoz hasonlóan ő sem volt oda a városi könyvmoly szerzetesekért, akik mélyen lenézték a gyakorlatot, és nem kevésbé mélyen nézték le, vetették meg az "egyszerű" erdei szerzeteseket. Idővel elterjedt Ajahn Chah híre szűkebb hazája határain túl is, így hát egy nap felbukkant nála az első nyugati érdeklődő.

Ez az érdeklődő a későbbi Ajahn Sumedho (Ácsán Szumédhó) volt, ő volt Luangpo Chah legelső nyugati tanítványa, amerikai, nem is mellesleg ő is Oroszlán, és 1967-ben lett szerzetes.

Őt aztán mások is követték, akik vagy visszatértek később a világi életbe, vagy maradtak – és nemritkán saját kolostort/központot hoztak (vagy valakik neki) valahol létre. És éppúgy, mint Mahasi Sayadaw, Ajahn Chah is a szívén viselte a Dhamma terjesztését Nyugaton, ugyanúgy tett róla, hogy az emberek hozzáférhessenek a Buddha tanításaihoz a nyugati világban.

♣

Ez a két, életpályájában, habitusában és tanításaikat tekintve egymástól merőben eltérő óriása a huszadik századi buddhista meditációnak a meghatározó mind a mai napig szerte a világban: vagy Mahasi-stílusú vipassanā, vagy az ún. thai, leginkább az Ajahn Chah nevével fémjelzett erdei hagyomány, mely a légzésmeditációra, az ānāpānasati-ra és a samathá-ra, nyugalomra, megnyugvásra épít, és az elengedésen és a jhāná-kon keresztül vezet az útja a végső kialvásig, a megszabadulásig, minden buddhista legfőbb céljához.

♣

Itt, ezen a felvételen valami egészen rendkívüli lett megörökítve: két meditációs hagyomány – ha úgy tetszik: iskola – legrangosabb mestere (és: további és/vagy későbbi mesterei) ül egymás mellett, valami izgalmas téma köti le őket; velük szemben, talán farkasszemet nézve, a hallgatóságuk; előttük, az asztalon két magnó, s jobb kéz felé, hátul, valaki fényképez, vakuval, egy másik férfi pedig filmez, teljesen egyértelmű, hogy az ott filmfelvevő, vagyis mindenféle formában meg lett itt örökítve egy akár történelminek nevezhető, egyszeri és egyedi esemény, azaz valahol lennie kell sok-sok fényképfelvételnek, meg kell lennie annak a filmnek, riportnak, miegyébnek, és nyilván megvannak a magnófelvételek, tolmácsolással egyetemben, talán az átiratuk is akár – na de hol?! Hol?

Hát ez itt a kérdés. Hogy megtudhatjuk-e valaha is, mégis mi zajlott ezen a különös összejövetelen? Mi hangzott ott el? És: mikor volt pontosan? Hol? Mi volt előtte? Utána? Kik szervezték, rendezték? És: kik voltak a részvevői? És kik azok, akiknek csak a tarkóját látjuk, de egészen bizonyos, hogy egyikük-másikuk valamilyen nyugati tanítvány (volt).

Burmában láttam, utolsó ott-tartózkodásom idején, még 2017 tavaszán egy Mahasi-albumot, telis-tele izgalmasabbnál izgalmasabb felvételekkel. Voltak benne birminghami (?) képek is: szerzetesek sorakoznak fel. Valahol, hátrébb a sorban: Ajahn Chah (Ácsán Cshá) ugyan kimagaslóan magas vasszával rendelkezett, voltak ott nála rangidősebbek is, beleértve magát Mahasi Sayadaw-t is.

Ezt is, ezt a különös találkozót is meg kellett szervezni, már jó előre. Ez vélhetően a burmai Nagytiszteletű Dr. Rewata Dhamma (1929–2004) erőfeszítéseinek volt az eredménye.

♣

Én már írtam, írtam bizony, három helyre is.
Most pedig szép türelmesen megvárom, jön-e válasz, és akkor majd megosztom ezt a választ sz. mindnyájukkal is.

Utóirat, 2019. szeptember 21-ről: egy helyről jött válasz, amiből az derült ki, hogy valóban filmeztek ott, de hogy hol lehet az a felvétel ... ??? Az is kiderült a válaszból, hogy az ott novícius-avatás volt, pontosabban utána volt az avatás, amikor már Ajahn Chah és a thai szerzetesek nem voltak ott. Meg hogy ott semmi érdemleges nem hangzott el, főleg olyan nem, amit érdemes lenne – mondjuk – nyilvánosságra hozni, csak az én képzeletem lódult neki, úgymond, hogy belefantáziálok ebbe az ártatlan felvételbe dolgokat. – Hát, én már csak ilyen vagyok!

]