♣ Grice, nyelv, miegymás

Mánfa, 2016. augusztus 20-a. A címzettjét ennek a levélnek is szemérmesen elrejtjük.

---

Kedves XXX!

Jól látod a dolgokat. Olyan különös azért: az ember jól lát, és mégis annyiban hagyja. Ha csak egy ici-picit sikerül felülkerekedni mindenen, távolságot tartani, akkor az jön be, amiről olyan sok szó esett tavaly: nevezetesen hogy a világgal az ég adta világon semmi, de semmi baj nincsen!

Egy üzenethez – hacsak nem pusztába akarjuk azt a szót kiáltani –, úgy gondolom, két ember kell: egy, aki megalkotja, valamint a másik, aki „dekódolja”, kihámozza belőle a kihámozni­valókat. A kihámozáshoz mindenekelőtt odafigyelés kell, adott esetben pedig egy kis további agymunka. Nem akarja magát mindenki tőmondatokban kifejezni – Grice bácsi ide vagy oda. Nincsen vegytiszta, grice-i alapokon nyugvó kommunikáció: egyéni nyelvezet van, egyéni szóválasztás, egyéni mondatfűzés a mindenkori tulajdon alternatív grammatika alapján. Van­nak könnyebb szövegek, és vannak nehezebb szövegek. A politikának is, a kapitalista gazda­ságnak is az az érdeke, hogy minél egyszerűbb üzeneteket juttasson el egyre alacsonyabb iskolázottsági szintre hülyített, egyneműsített, ostoba, önállóan lényegében döntésképtelen, kiválóan manipulálható, lehetőleg általános egészségi állapotát tekintve is totálisan kiszol­gáltatott tömegekhez. Erről szól az egész: felszámolni a szuverén egyént minden egyedi-egyéni megnyilvánulásmódjával egyetemben. Ide az elbutított nagy átlag kell, két literes kólásüveggel a kezében, ide milliárdok kellenek, akik ugyanazt tömik magukba az egész golyón, lehetőleg egyre többet; akik ugyanazt a ketyerét vásárolják meg, ugyanazt a zenét hallgatják, akik ugyanazokra a „trendy” dolgokra buknak, mint a nagy többség stb.

A politika, a reklám természetesen Grice bácsi maximái mentén fogja eladni magát. A poli­tika maximálisan a maximákkal él – de csak addig, amíg a szavazat kell a hatalomhoz. Utána már a maximákkal maximálisan ellentétes nyelvi világ következik, hiszen úgy kell fogalmazni, hogy jófiúk is maradjunk azért, de nem baj, ha a legtöbben nem értik. Ha reklamálnak, adunk mi magyarázatot, oszt’ értse, aki akarja. Jog dettó. Egyre jobban túlbonyolítják a létet, a mindennapokat: ez megmutatkozik egy szerződéstől kezdve peranyagon át használati uta­sításig, gyógyszerleírásig. Átlagember ügyvéd nélkül ma már egy levél mondandóját nem tudja megfejteni. Ilyenkor hol maradnak a maximák?

Sehol. Nem az a dolguk, hogy mindenben kifejtsék áldásos hatásukat, mert az a hatalomnak nem érdeke. A hatalomnak buta, kiszolgáltatott, manipulálható, rossz egészségi állapotú emberek kellenek, hogy legyen vevő az újabb háborúra, az újabb bármilyen őrületre.

(Észak-Korea amúgy az ideális terep – tervbe vetted, hogy átruccansz majd Kínából…??? Kínában remélhetőleg sikerül majd visszarázódni az egypártrendszer szépségeibe rendőrálla­mostul, vegzálásostul, mindenestül, aztán amikor már fel sem tűnik, irány Pjongjang! Air Koryo! Vagy vonattal netán…??? Na? – [...], én nem akarlak Téged bántani, én nem akarlak megbántani, én csak azt akarom, hogy ébredj fel egy kicsit, nézz körül, s lásd, mi megy. Lásd a világ dolgait – amik mindig is így mentek, legfeljebb annyi a különbség, hogy immár bő hét milliárd emberi lény nyüzsög a Földön, jó részük globalizálva vagyon, de ennyi embert kell állandóan valami szendergésszerű állapotban tartani, különben feltámad, és akkor kő kövön nem marad. De csak azért, hogy aztán x idő elteltével minden kezdődhessen elölről. Lásd a kommunista ideológia tündöklését és bukását.)

Kölcseynek nem adta vissza a kiadója a Parainesis-t azzal, hogy ilyen mondatokat nem ért senki. Még jóval később is tudták: fel lehet nőni egy nehezebb szöveghez. Aki pedig végképp nem képes vagy nem akar felnőni valami bonyolultabbhoz, az nem él majd azzal a bonyolul­tabb akármivel. Nem lehet mindent lábjegyzetelni. És nem kell minden könyvet kapásból tíz millió példányban kiadni. És nem kell mindenkinek Hans-Georg Gadamert vagy Kemény Zsigmondot olvasnia. És ez így van rendjén: Hans-Georg Gadamer szövegeit senki se akarja aláhülyíteni minimum két milliárd olvasó képzettségi szintjére.

Az embereket elszoktatják – és ők maguk is elszoktatják szépen magukat – attól, hogy gondolkozniuk kelljen valamin. Az emberek nem saját, önállóan, odabent átélt, sok mindent át- és felforgató belátásokban gondolkoznak, hanem ready-made belátásokban, amolyan 3-in-1 megoldással, oldódjon minél hamarabb, és telefonon lehessen rendelni.

Értelek én Téged, hogyne értenélek! Mit tudok én itt egyebet mondani? Vannak emberek, nem is kevesen, akik képtelenek távirati stílusban fogalmazni. Vagy csak nagyon ritkán.

Türelem kell hozzájuk, elismerem. A türelem erény, a buddhák egyik erénye is a tízből. A türelem, amivel egy embertársamhoz viszonyulok, adomány: az odafigyelés nemes gesztusa, a türelmes odafigyelés áldozata. A másik ember annyit ér nekem, amennyi/amekkora áldozatot vállalok/teszek érte – nem emlékszem hajszálpontosan az eredetire, de ott lógott keretben az egyik folyosón a budai Irgalmasok Kórházában. Igen. Ha nehéz egy másik ember, de ez engem nem rettent vissza, akkor már tettem is valami jót.

És ez mind szembemegy a világgal. Az árral. Páliul paṭisotagāmī. Az igazi kereszténység mindennapos gyakorlata éppúgy, mint a buddhizmus gyakorlata – vagy a „csak” beleérző ember gyakorlata. Csak azért, mert n milliárd ember lefekszik a világnak, attól még nem kell lefeküdni neki.

[...]

A legjobbakat kívánom Neked még egyszer ehhez a nagy vállalkozáshoz!

Barátsággal,

Vilásza szerzetes

Mánfai nyár, 2016

]