♣ Végül veszett valami is Mohácsnál?

Mánfán, Baranyában, Pécs és Komló közt, ahol is a Tan Kapuja Buddhista Egyháznak van egy úgynevezett elvonulási központja, íródott levél, kritika – és készült fordítás.

Bhanté/Luangtá Vilásza 2016-ban ott töltötte egymagában a szerzetesek esős évszakbeli elvonulását július 19-e és október 19-e között, míg ki nem adták az útját.

Munkával, szívós munkával töltötte azt a három hónapot.

2016 tavaszán kiderült ugyanis egy szárkapocscsont-műtét előtt Bangkokban, hogy a szerzetes vérében veszedelmesen magas a trombociták száma – egy milliónál jártunk. Valamivel később csontvelőmintát vettek a medencecsontból. Ennek alapján állították fel a diagnózist a Siriraj Kórházban: polycythaemia vera, egyfajta ritka vérrák. A diagnózissal már érthető volt, mi tette azt a határtalan, állandó kimerültséget, ami a szerzetest gyötörte a trópusi hőségben.

Kiútnak a visszatérés mutatkozott kedvezőbb éghajlati viszonyok közé, értsd: Európába.
A próbálkozások nem vezettek sokra: kevés a lehetőség. Ide ezért nem lehet, oda azért, vagyis a szokásos történet. Ne higgye senki, hogy szerzetesként bárhová befogadnak valakit!
Végül egy ígéretesen hangzó megállapodás született a Tan Kapuja egyik régi, akkor még egy bizonyos hivatalt betöltő emberével, aminek értelmében az illető megígérte – ha nem is a szamanta, de kvázi a fél csakkavála, világmindenség nevében –, azaz vállalta, hogy a szerzetes elhelyezését és ellátását biztosítják, továbbá biztosítják a munkájához, amire szüksége van. Az elhelyezés vonatkozásában a megállapodás része volt az is, hogy vállalnom kell a rendszeres hurcolkodást, mivel hosszabb időre sehol sem tudnak elhelyezni.

Vállaltam. Cserébe kötelezettséget is vállaltam, az ellenszolgáltatásra: az illetékes illető fordítást kért tőlem, lektorálást és hasonlókat. Boldogan vállaltam.

Mánfára tehát így kerültem 2016 nyarán: oda lehetett menni, és leginkább meg volt oldva az ellátás is, ellentétben a budapesti tartózkodással. Összesen bő negyed millió forint bánta a tartalékokból az ígéreteket, amiket megint csak sikerült komolyan venni, merthogy ellátás éppen nemigen volt: ez a buta szerzetes már csak ilyen hiszékeny. Gyerekként is folyton bedőlt mindenféle ígéretnek, felnőttként is. Valahonnan hozhatja ezt a nagy-nagy csimpaszkodását a szaccsa-páramí-ba. A baj persze ott van, hogy másoktól is elvárja az adott szó betartását.

Ritka vesződséges munka volt az a fordítás, ráment az egész nap: olyan szakterületek szó­kincsét kellett nagy vesződségek árán elővarázsolni, melyekhez én csak keveset értek, ma­gyarul pedig nem ismerem ezeket a szakkifejezéseket, legyen az ismeretelmélet, preszókra­tikus filozófia, Frege, katolikus teológia, kognitív pszichológia, bráhmanizmus és még nem kevés egyéb. Ez éppúgy nagyon sok időt vett igénybe, mint NN professzor mindent agyonóvatoskodó, agyonkörülményeskedő, átlag négy és fél soros, többszörösen összetett mondatai, progresszív digressziói, excursusai. Szerfölött megnehezítette a dolgomat – és gátolt az előrehaladásban –, hogy menet közben egyre több mindent kellett ellenőrizni és ütköztetni, mert bizony kiderült, hogy nem egy helyen enyhén szólva hanyagul idéz, ami megengedhetetlen. Kiderült az is, hogy a könyvészeti adatok sem mindig helyesek: nem jó kiadási helyet és/vagy kiadót tüntet föl. Ráadásul hol így, hol úgy hivatkozik szöveghelyekre: ezeket egységesíteni kellett – és még mindig kell. Továbbmegyek: nemritkán értelmezhetet­lenek az általa megadott angol megfeleltetések (= túl lezser), mármint a páli terminológiához, ami oda vezetett, hogy egy nap elkezdtem bevonni magukat a páli nyelvű alapszövegeket is. Terminológia: gondot jelentett az is, hogy hol ezt, hol azt a megfeleltetést adta meg, ami zavaró, vagyis a helyére kell tenni.

A könyv se nem szakkönyv, se nem ismeretterjesztő munka igazából. Ami a szakszókincset illeti, ott kifejezetten tudományos. Vagyis NN professzor olyan szépséges szakszókkal zsonglőrködik, mint ethicization, annihilationism, doxology, anti-essentialism, individuation és hasonlók. (Előkapja őket a lebernyeg alól, és azonnal ejti is őket: a legtöbbjére semmi szükség később a szövegben!) A legkönnyebb persze ezeket az ígéretes terminusokat magyar helyesírással át­tenni a fordításba. Én nem ezt az utat választom általában, hanem megpróbálok olyan, lehe­tőleg gördülékeny magyar körülírást létrehozni – akár a semmiből, akár már meglévő kezde­mény alapján –, ami elegánsan belesimul a szövegkörnyezetbe, s tökéletesen megjeleníti az eredeti jelentéstartalmát. Nos, kérem szépen, ehhez sok-sok idő kell – és egy kis ihlet.

Egy szó, mint száz: adott nekem munkát NN professzor bőven. Senkinek sem kívánok ilyen fordítanivalót. Erről amúgy persze nem a szöveg tehet, nem NN professzor tehet, és még csak nem is a Tan Kapuja Buddhista Főiskola rektora; nem tehet róla ősz vagy a nyár: ez egy tudat, a tudatban egy hang, az én tudatom morog és ágál itt bent.

♣

Való igaz, hogy engem Magyarországra nem hívott senki: én voltam a kezdeményező, én akartam magam bekuncsorogni valahová, mert nagyon nehezen léteztem a trópuson.

Nehezen bár, de összejött: azzal a feltétellel, hogy hosszabb távon sehol sem tudnak elhe­lyezni, vagyis körbe-körbe kell majd hurcolkodni, ám az ellátásomat megoldják. Ugyanakkor csereügylet köttetett, ti. az, hogy én ellenszolgáltatok: idővel leszállítom Dhammadánaként az NN-könyv új, remélhetőleg használható fordítását. Vagyis nem ingyenélek, úgy­mond, ölbetett kézzel, a köldökömet bámulva naphosszat, hanem ellenszolgáltatok: magya­rán megdolgozom azért, hogy szállást kapok és ellátást. Amire egy szerzetesnek szüksége van, megtoldva azzal, amire egy efféle tevékenységet végző szerzetesnek szüksége van.

Ehhez képest szeptember derekán megizenték “föntről” – az Egyháztól –, hogy keressek magamnak máshol szállást, és egyben elhangzott egy számomra már ismerős lemez: ők nincsenek berendezkedve théraváda szerzetes elhelyezésére és ellátására. – Sādhu, sādhu, sādhu!

Mondanom sem kell, hogy októberre az ígéretek köddé váltak, stílusosan beleolvadtak a november eleji reggeli tájba. És mivel nem volt hová menni, nem volt hol lakni, a tél pedig lassan, de biztosan közeledett, az esős évszak vége után nem sokkal, 2016. november 8-án visszamentem Burmába.
Ennyit az adott szó becsületéről.

A fordítást Bhanté/Luangtá Vilásza leszállította. Néhány hely nyitva maradt benne, és nem volt már idő felkészült szanszkritos felkérésére, akinek az lett volna a dolga, hogy az Upanisadok különböző szöveghelyeit magyarra ültesse.

Ehhez képest, ha jól tudom, azóta sem történt a kötet kiadása körül semmi. Elúszott egy vagon pénz az első, lényegében használhatatlan fordításra, és időközben a jogokat is meg kellett újítani. Felelőtlenség felelőtlenség hátán. Így mulat egy magyar úr, főleg ha nem a saját zsebe bánja az efféle úri murit, uraim, kurjongatva szórja a köz pénzét, nyakló nélkül: akinek áttételesen fordítottam, sajnálatos, ám ezeken a tájakon nagyon is jellemző módon nem ért se fordításhoz, se sok egyéb dologhoz még, így hát nemigen tudta megítélni, milyen fordítás várható attól az ifjú titánnő-jelölttől, aki az első fordítást az ő megbízásából elkövette. – Nem baj, kiváló honfitársaim, több is veszett Mohácsnál!

Édes Istenem, ez egy ilyen ország, mondogatta volt sűrűn az egyik patinás, nagy budapesti egyetemünk bölcsészkarának egyik korábbi, már-már örökös dékánja – és nem hallgathatom el, hogy tett is róla derekasan, hogy ilyen legyen és ilyen is maradjon! Csodálatos ember! Micsoda nemes észjárás!

Különös mentalitás. Változni nem fog, mert mitől is változna? Kívülről, azaz külső behatás révén nem lehet: magának kell változnia, ott bent kell beérnie az összes feltételnek ahhoz, hogy megjelenjen a változás (változtatás) igénye. Ha változni akar valami, akkor változni fog; ha nem akar változni – ő maga, belül és belülről – akkor nem fog változni, történelmi távlatokban sem.

És bár a Buddha mulandóságról beszél, az emberi ostobaság – legfőbb megnyilvánulási formája BIG ME, az a fránya nagy egó – konstansnak tűnik mindazzal egyetemben, ami minden rossznak, minden bajnak, minden nyomorúságnak a forrása ebben a világban, nevezetesen a tudati szennyeződésekkel, páliul kilészákkal. A három legfontosabb kilésza (1) a lóbha, ami nem egyéb, mint bírvágy, kapzsiság, mohóság, szertelen harácsolhatnék; (2) a dósza, vagyis a harag, düh, ellenszenv, gyűlölet minden megnyilvánulása a legfinomabb ellenérzéstől és nemtetszéstől kezdve; és végül (3) a móha, a megvezetettség, az, hogy vakok vagyunk, por borítja a szemünket, hiszen nem látjuk úgy a dolgokat, ahogy azok a dolgok valójában vannak, és ez a megvezetettség táplálja BIG ME-t. A megvezetettség gyűjtőjében található természetesen az is, amit nemes egyszerűséggel emberi butaságnak vagy ostobaságnak hívunk, és amit már nem kevesen énekeltek meg, többek közt a ragyogó Erasmus, a rotterdami.

A Buddha útja a kiút: a megtisztulás útja, ami végsősorban BIG ME lebontása. Élhetőbb, emberibb, jobb ez a világ nem lesz, ebben ne reménykedjen senki. Átmeneti javulás létezik, ám a dolgok természete az, hogy előbb-utóbb tönkremenjenek, kivétel nélkül. Egy látszólag jól működő gazdaságnak, egy olajozottan működő rendszernek, egy virágzó közösségnek, minőségi orvosi ellátásnak, színvonalas felsőoktatásnak stb. is természetszerűleg tönkre kell mennie, mint ahogy mindennek, ami csak létrejött, egy nap tönkre kell mennie. És csak a sok-sok kiváltó ok egyike az ember gyarlósága, ostobasága. Mondhatnók: ezek nélkül is tönkremegy minden, elindul lefelé, elpusztul, megszűnik. Vagy ha úgy tetszik: az emberi ostobaság legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.

Van egy szép páli szakszó, ide most kivételesen a szabvány nemzetközi átírással: dhammaniyāma, ill. dhammaniyāmatā, ami a dolgok menetének, lefolyásának törvényszerűsége, természetes rendje, nevezetesen hogy minden, ami feltételek függvényében keletkezik, mulandó (anicca), nem elégíthet ki – ez a dolgok nem kielégítő volta –, s ezzel szenvedéshez vezet (dukkha), továbbá nélkülözik az önvalót, nincs bennük önlényegiség, én (anattā).

Mulandó: előbb vagy utóbb, de mennie kell.

És hogy mi lesz az ostobasággal … ???

]