Natthi loke anindito – „nincs e világon, kit meg ne szólnának”:

utóhang Grice, nyelv, miegymás-hoz

Az emberek jó részének sehogyan se jó, bárhogy legyenek is a dolgok: ez ezért nem jó, az meg azért nem jó. Mi több: ami ma nem jó, holnap jó lesz – és fordítva. Nehéz a kedvükre tenni, mert előbb vagy utóbb mindenben találnak valami kivetnivalót.

Természetesen a Buddha korában sem volt ez másként: nem volt olyan, hogy ne szóltak volna meg valakit valamiért, és ez alól se a Buddha, se pedig legkiválóbb tanítványai nem voltak kivételek.

Történt egyszer, hogy egy Atula nevű világi hívő azt szerette volna, ha a Tisztelendő Revata tart neki egy tanbeszédet, ám a tisztelendő magányra vágyott, s ezért inkább hallgatott.

Ezzel nem volt éppen megelégedve, így hát a Tisztelendő Sāriputtá-t kereste meg, aki hosszasan értekezett neki az Abhidhammá-ról.

Ezzel megint csak nem volt megelégedve, ezért a Tisztelendő Ānandá-nál kötött ki, aki csak egy egészen rövid tanbeszédet tartott neki.

Vele se volt persze megelégedve, ezért végül a Buddha elé járult, aki az alábbi verset rögtönözte neki, és megjegyezte, hogy még egy buddha sem mentesül a szemrehányástól:

Atulához

Porāṇametaṃ atula,
netaṃ ajjatanāmiva;
Nindanti tuṇhimāsīnaṃ,
nindanti bahubhāṇinaṃ;
Mitabhāṇimpi nindanti,
natthi loke anindito.

(Dhammapada, 227. sz. vers)

Réges-régi gyakorlat ez már, ó, Atula,

nemcsak manapságról való:

megszólják, ki hallgatag,

megszólják, ki bőbeszédű,

és bizony megszólják azt is, ki mértékkel beszél –

nincs e világon, kit meg ne szólnának.

(Luangtá fordítása.)

Kertész Imre rendszeresen hivatkozott az írásaiban logorreájára, mint például itt, ebben a Kaddis-ból vett kurta részletben:

[…] nem is tudom, de meséltem neki, logorreám minden bőségével és kényszerével, meséltem gáttalanul, napokon, heteken át, mesélem tulajdonképpen most is, […]

Ha azonban meg akarunk maradni a buddhizmus világánál, elég Ajahn Chah (Ácsán Cshá) nevét említeni. Teljesen mindennaposak voltak három vagy akár öt órás tanbeszédei. Az idén hetven éves Ajahn Pasanno, akit 1974 január első napjaiban avattak szerzetessé, így emlékezik:

Utána – este tíz óra körül – [Ácsán Cshá] belekezdett egy tanbeszédbe, és ez majdnem hajnali háromig tartott, amikor is nagy ártatlanul az órára nézett, és így szólt: „Azt hiszem, jobb lesz, ha most hajnali recitáláshoz harangoztok.”

Forrás: Ajahn Jayasaro: Stillness Flowing. The Life and Teachings of Ajahn Chah. [hely nélkül] 2017, Panyaprateep Foundation. 504. oldal. (Luangtá fordítása.)

Ugyanebben a monumentális forrásmunkában, a 434. oldalon arról olvashatunk, hogy 1980-ban, az esős évszakbeli elvonulás idején, amikor már megrendült pedig Ácsán Cshá egészsége, hét órás tanbeszédet tartott. Egy ponton megállt, körülnézett, s látta, hogy jó néhány szerzetese elkezdett fészkelődni. Így szólt hozzájuk:

Csak nem szenvedtek? Van olyan hely a tudatotokban, ahol éppen nem szenvedtek?

(Luangtá fordítása.)

Hát ez az, itt a kulcs az egészhez. Semmi baj nincsen egy három, öt, netán hét órán át tartó tanbeszéddel, és semmi baj a körülményekkel – a hideg és kőkemény betonpadlóval, az álmossággal, a kimerültséggel, a sajgó csontokkal és izületekkel, a zúgolódó-háborgó hangokkal a tudatban –, az ég adta világon semmi, de semmi baj nincs velük.

Ez már azonban a helyes hozzáállás, a sammā-saṅkappa területe, lásd a Bőrig – ronggyá! – ázva: egy alapos megázás buddhista tanulságai c. blogbejegyzést.

Zárszóként még megemlíthetjük azonban, hogy való igaz, a Buddha útja az egyszerűség útja, nem okvetlenül az ékesszólásról, elokvenciáról, bőbeszédűségről szól, de ha a helyzet mégis úgy kívánja, ám legyen!

]

Nem lehet sajnos (át)másolni a ragyogó fekete-fehér felvételt, amin Ácsán Cshá népes hallgatóság előtt tanbeszédet tart, lásd a már idézett Stillness Flowing c. monográfia 796. oldalán a felső képet ("A Wan Phra Dhamma discourse.") —