♣ A templom egerei meg a cincogásóra — hogyan tovább, szerzetes?

Naaaaagy tanbeszéd az új év elejére (2019)*

Még karácsony előtt volt, hogy egy hajnalban nagy komótosan jön velem szemben egy klasszikusan egérszürke egérke a padlásfeljáró és a konyha közötti kis előtérben itt a wat-ban, hogy aztán besurranjon a nagy rizseszsákok megé a fal mentén. Aztán idővel nagyobb lett a nyüzsgés: hol itt láttam tovahussani egeret hajnalok hajnalán a konyhában, hol ott, aztán megjelentek a pottyantmányok – a tányérokon, a tálakban, mi több, a szószos üvegek között is már: naná, mert a beépített szekrények jó részének nincs háta! –

Persze meg kellett várni az új év első napjait, hogy olyan élve befogó egércsapdát tudjak szerezni, ami valóban be is csalja és ott fogja az egérkéket. A lényeg, hogy bár a járatlan szerzetes balkezességének köszönhetően összesen három egérke átmenetileg (?) meg tudott lógni, addig egyet sikerült kitenni a kertbe, további hatot pedig egyenként befogni, majd kétszerre kivinni a kiserdőbe.

Heteske a legutolsó, legalábbis eddig. Heteske a neve, mert ő a hetedik egérke, akit sikerült befogni, ráadásul hetedikén. Most éppen az átmeneti szállásán várja egy mézes puszedli és két szem mandula társaságában, hogy őt is kivigyem az erdőbe. Heteske egy falatnyi kis éppen-hogy-egérke, hiszen ő maga akkora sincs még, mint a fél mézespuszedli! (Lásd a fotót.) [NB. Azóta megtörtént a kilakoltatás, jan. 9-én.]

A szívem majd’ megszakadt, de végképp nem tudtam, mitévő legyek vele, hiszen itt bent – persze kiengedve a fogságából! – biztos jobban érezte volna magát télvíz idején, mint kint a hó borította erdőben.

Hát igen, ez tipikusan az az eset, amikor feszengünk ugyan és sajnáljuk az egérkét – akármit, akárkit –, ám mégsem vagyunk hajlandók vállalni a helyzettel járó úgynevezett kellemetlenségeket és nehézségeket. Ennek legcsúnyább és legelszomorítóbb példája az, amikor valaki ugyan tehetné, mégsem vállalja idős, beteg, magatehetetlen, állandó segítségre szoruló szüleinek vagy bárki másnak a gondozását. Nem akarunk bajlódni az anyukánkkal, az apukánkkal, a nagymamával, nem akarunk bajlódni az egerekkel, a lehulló levelekkel, inkább az összes fát kivágatjuk, mindent kiirtunk, ami csak idemerészkedik birtokon belülre és csak baj van vele. BIG ME ágál, BIG ME itt bent nem akar többletterhet, nyűgöt, BIG ME nem akar nénipelenkát cserélni, etetni, egérpiszkot takarítani, avart gereblyézni, bogarakat kerülgetni. Foggal-körömmel ragaszkodunk saját kis preferenciáinkhoz, azt pedig, hogy „áldozatvállalás”, már réges régen elfelejtettük.

Jobban tettem volna, amíg még ez a kisegér itt volt, ha órákat veszek tőle cincogásból. Volnából azonban nem lesz VAN! Az történt ugyanis, hogy január 7-én, hétfő délben Phra Ácsán elrepült finoman fűtött hazai tájakra, vagyis Thaiföldre, és előreláthatólag majd csak június 17-én jön elő.

Ez bizony markáns választóvonal: adva az előtte, továbbá adva az utána. Cezúra a javából. Ez az „utána” lesz igazán érdekes, mivel teljesen egyedi, egészen különleges helyzet állt elő azzal, hogy Phra Ácsán legalábbis egy időre a wat magyar szerzetesének gondjaira bízta az egész thai buddhista templomot, ami ugyan thai marad ezután is, csak éppen egy darabig egy darab thai szerzetes nem lesz benne.

Azért egyedi, azért különleges ez a felállás, mert eleve nem jellemző a Nyugaton működő thai templomokra, hogy nyugati szerzetest fogadjanak be. Ennek a sok-sok, leginkább bérlakásban működő, egyszemélyes thai templomnak elsődleges rendeltetése a helyben élő-dolgozó hívek – túlnyomó részük nő – igényeinek a kielégítése (lásd a templom rendeltetéséről itt a honlapon: https://watthai.hu/a-templom-rendeltetese/ ). Ugyancsak az ő feladatuk lenne az illető ország lakosainak körében terjeszteni a Tant, ám erre a megnevezésük ellenére sajnos nemigen képesek: elvben mindenképpen Dhammadúták, a Tan követei és hírnökei, csak éppen a felkészültségük nem elégséges ehhez, nem is beszélve alig létező idegen nyelvtudásukról. Maradnak hát a thai feleségek és masszőrök, akiknek helybéli tartozékai erősen nulla felé tendáló érdeklődést mutatnak a Buddha tanításai iránt. Tisztelet persze a mindenkori kivételnek.

München esete más: az ottani nagy wat thai nyelvtanfolyamtól kezdve klasszikus táncon át a zenéig és főzőcskéig mindenféle kurzust és rendezvényt kínál kulturális egyesületként. Ehhez elkötelezett szerzetesek és elkötelezett világi hívek – thaiok és helybeliek – kellenek.

Valami hasonló is lebeghetett a szeme előtt, amikor Phra Ácsán egészen szokatlan módon 2018 nyarán befogadta jelen sorok íróját, akinek elsődlegesen az volna itt a dolga, hogy a magyarajkú érdeklődők rendelkezésére álljon mindenben, ami csak buddhizmus. (Lásd a honlap Amit kínálunk menüpontját.) Ráadásul nevezett angolul tanult egyetemi szinten buddhizmust Burmában, és német nyelvtudásának köszönhetően képes németül is megosztani tudását és tapasztalatait. Ezzel teljesülnének a wat-tal szemben támasztott missziós elvárások.

Ehhez képest valamelyes érdeklődés – legalábbis ami a statisztikákban megjelenik – mindössze a templom Facebook-oldala iránt mutatkozik, ami azonban a személyes megjelenést illeti, lényegében szerény 0,00 %-ról lehet beszélni: amióta három nyelven is kínáljuk a rendszeres összejöveteleket, talán ha négyen vetődtek erre szeptember első napjai óta. – Való igaz: a drága szórólapok nem értek semmit, Luangtá személyes Facebook-oldala sem sokat, továbbá üres ígéretek hangzottak el segítségre, hogy majd lesz honlap, meg hogy kellene az a másfajta Facebook-oldal is. Ebből november közepére lett valami: anumódaná annak az ifjú embernek, aki lényegében összehozta, s lám, működik! A honlapnak sincs olyan szempontból hozadéka, hogy kíváncsiságból – vagy az egzotikum kedvéért – olykor-olykor ki-kizarándokolnának ide egy páran, netán a Tan Kapujából, ha már buddhista főiskola, ez meg itt egy abszolúte hiteles thai buddhista templom, amit élőben, működés közben lehet látni (és még ki se kell drága pénzen, netán bőkezűen szórt közpénzen, repkedni Thaiföldre!) – vagy hogy, horribile dictu, a nem is olyan messze található mindenféle stadionokat, sportcsarnokokat, arénákat és cirkuszokat kellene kibérelni az egyes rendezvényekre! – Ave Caesar!

Mint mindennek, ennek is összetett kiváltó okai vannak. Ha egyszer nincsenek meg a feltételei annak, hogy összeálljon egy, a wat-hoz kötődő, a wat-ot rendszeresen felkereső, a hiteles théraváda buddhizmus iránt komolyan érdeklődő, ne adj’ Isten a buddhizmus iránt elkötelezett kör, egy lelkes kis csapat, akik még – ne adj’ Isten! – segítenek is ebben-abban, netalántán néhanapján még főznek is (hogy thai stílusban aztán ők maguk is letelepedjenek és jóízűen belakjanak, meg eleve jól érezzék itt magukat), vagy bedobnak olykor egy kis pénzt az egyik ládába, akkor semmi sem lesz itthon a (thai) théraváda buddhizmusnak ebből a kifelé forduló, oktató, a Tant készséggel megosztó, segítő és felkaroló válfajából, e sorok írójának létét egy thai reguláris kolostorban hosszabb távon ugyanis egyetlen valami legitimálja: az, ha tanít. Más néven: hasznos a Tan megismertetése, népszerűsítése szempontjából, továbbá képes arra a fajta segítségnyújtásra, ami nem egyéb, mint hogy segítsen felfedezni a Buddha útjának boldogságát – segíteni, hogy az érintettek jobban érezhessék magukat a bőrükben.

Ha nincs kit tanítani, nincs kereslet a boldogságra, amit a Buddha útja kínál, nincs igény buddhista életmód-tanácsadásra, életvezetésre, nincs igény a Tanra, a meditáció nemes gyakorlatára – magyarán nem jön senki meditálni, lyukat kérdezni a hasamba, a Tant hallgatni, buddhista életmódot tanulni, a Buddha tanbeszédeit olvasni –, mert az érdeklődés a nullával egyenlő, akkor semmi szükség az egyetlen hazai thai buddhista templomban az egyetlen, 2018 március vége óta újra Magyarországon tartózkodó magyarajkú théraváda szerzetesre, akinek ráadásul nemcsak nyelvész- és fordítómúltja van, megfelelő egyetemi végzettséggel és felkészültséggel, valamint gyakorlattal, hanem – legjobb tudomása szerint – az országban eddig egyedüliként rendelkezik a ranguni Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU) szerzett megfelelő képesítéssel. Ellentétben tehát mindazokkal, akik egész Európa egyik buddhista felsőoktatási intézményében, a budapesti Tan Kapuja Buddhista Főiskolán világiként buddhizmust oktatnak, Bhanté/Luangtá Vilásza théraváda buddhista szerzetes buddhista ország buddhista egyetemén szerzett képesítést addigi német, valamint izlandi szakos bölcsész végzettségei mellé, és szerzett tapasztalatokat a buddhizmus tanításában Burmában, Malajziában és Magyarországon. És bár ez a szerzetes nem meditációs tanár – lassan Dunát lehetne velük rekeszteni, akárcsak a jógaoktatókkal meg coach-okkal –, eddigi sok éves meditációs tapasztalatai, a rutinja, elméleti tudása alapján mindenképpen alkalmasnak érzi magát arra, hogy útmutatást nyújtson, hogy segítsen. Mint az a bemutatásban olvasható a wat honlapján, ez a magyarajkú szerzetes buddhizmust is fordított magyarra: az egyik fordítása megjelent – immár az utánnyomása is –, a másik nem.

Egyelőre marad a magyar szerzetes, Phra Ácsán nyomatékosan kérte is a maradásra, hiszen valaki kell ide a wat-ba, amíg nem jön felmentés. Különös egy felállás ez: a thai hívek között nem egy van, aki azért jön ide, hogy thai szerzetest láthasson, hogy thai szerzetessel beszélhessen, ha egyszer ez itt egy kis otthonpótlék számukra. A phra farang-ot, a nyugati szerzetest mint olyat nagyon sokan még hazai közegben, Thaiföldön sem veszik komolyan (azaz szerzetes- vagy akár csak hívő buddhistaszámba), és bizony itt is meg-megtapasztalhattam már, hogy másként viszonyulnak hozzám, de hát ezzel semmi baj nincsen.

Cincogni ugyanakkor nem kell megtanulnia a szerzetesnek, éspedig azért nem, mert ő nem a közmondásos, vagyis világi egér, aki valóban így működik. Nem. A szerzetes, ha már egér, akkor szerzetes-egér, akinek nem az a dolga, hogy cincogjon, amikor a macska távol van, hanem az, hogy a szerzetesség és a szerzetesi rendszabályzat szellemében maximális odaadással tegyen meg minden tőle telhetőt egyrészt a wat-ot lelkesen és nagyvonalúan támogató, jószívű és bőkezű adományaikkal fenntartó thai hívek tambun-igényeinek kielégítése érdekében – születésnap, buddhista ünnep, esküvő, emléknap, thai állami rendezvény, családi haláleset stb. alkalmából, amikor is a hívek elzarándokolnak ide a világ végére is, az egyetlen thai buddhista templomba, hogy felajánlást tegyenek, amivel üdvös karmát generálhatnak maguknak –, másrészt pedig a wat, azaz a Szangha, a szerzetesrend tulajdonának megfelelő karban és rendben tartása érdekében. Marad hát a gondnok-, házvezetőnő-, takarítónő-, szakács-, portás-, mindenes-, samesz-, házőrző- meg templomszolga-szerep, amivel az ég adta világon semmi baj nincsen, legfeljebb BIG ME berzenkedik olykor, vagy éppen az öregedő csontok lázonganak.

Idővel fennáll azonban annak veszélye, hogy BIG ME egyik fő megnyilvánulása akar majd érvényesülni, a DOER, az, aki mindig mindent a saját képére akar gyúrni, saját beidegződései, szokásai, előítéletei mentén, igen, ez az örök nyughatlan DOER, akinek folyton valamilyen ügyködhetnékje van, képtelen nyugton lenni, a kezébe akarja venni az irányítást, ő akar a vezérlőpultnál ülni, majd ő megmondja, mi hogyan legyen. Ez BIG ME cselekvő-tevékeny, aktív oldala: ezekről a dolgokról sok mindent meg lehet tudni Ajahn Brahm Mindfulness, Bliss, and Beyond című fantasztikus könyvében.

A híveknek be kell hát most érniük egy phra farang-gal, ha egyszer így alakult. Phra Ácsán évek óta távol van a hazájától, ez az első alkalom, hogy ilyen hosszú időre elmehet. Szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a többi „zsebtemplom” szerzetesének erre nemigen van lehetősége. Annyira nem, hogy az egyik ausztriai thai kolostorka egyetlen thai szerzetese megkörnyékezett: váltsam le még az idei esős évszakbeli elvonulás előtt olyan másfél hónap erejéig a wat-jában, hogy hazamehessen egy kicsit.

A tanítást, a Tan népszerűsítését – beleértve a felkínált radikális buddhista coaching-ot, a meditációs gyakorlatokat vagy a páli nyelv tanulását – nem lehet erőltetni. Nem lehet és nem is szabad. Lenin elvtárs is nagyon jól tudta: „Elvtársak, ami nem megy, ne erőltessük!” – Mi buddhisták lehetőleg azért nem erőltetjük, ha éppen úgy adódik, hogy nem erőltetjük, mert tudjuk, hogy ha a feltételei nem értek be valaminek, akkor abból a valamiből akkor se lesz semmi, ha erőltetjük. Megkísérelhetnénk – mondjuk – málnaszósszal nyakonöntött buddhizmust kínálni, ha a málna a kelendő éppen, de akkor hol marad a buddhizmus, a Tan íze? A Tannak, a Dhammavinayá-nak egyetlen íze van (ekaraso), az pedig nem a málnaöntet vagy valami más öntet íze, hanem a megszabadulás íze, vimuttiraso, ahogy a páli eredetiben szerepel. Ezt kellene „eladni”. Hát nem egy lehetetlen helyzet, hogy még árengedményekkel, szezonvégi kiárusításokkal vagy nagybani kedvezményekkel se tudunk szolgálni … ???

Különös mód még a boldogság ígérete – az ínycsiklandó málnaöntet – felől közelítve sem kell az a mélységű buddhizmus, ami a megszabadulásról szól és a megszabaduláshoz vezet. Burmában sem kell, Thaiföldön se, akkor hát nem is csoda, hogy Nyugaton se nagyon kell. Ezeken a tájakon pedig, úgy tűnik, a tibeti válfaja a buddhizmusnak a legkapósabb, pedig ez a fajta buddhizmus elég messze sodródott a Buddha eredeti tanításaitól, olyannyira, hogy a tibeti buddhizmus nem egy tantétele kifejezetten szembemegy a Buddha útjával. Sebaj.

A legnépszerűbbnek az ilyen-olyan kutyulmány-buddhizmusok tűnnek, hol szittya adalék van bennük, hol masszív ezo-spiri töltet mindenféle hangeffektussal, füstölőkkel, látványos kellékekkel, hozzá megfelelő egyenmegjelenés, amolyan jógás-risis beütéssel, éppen mi a divat, a nagy India-járó hippinemzedék után szabadon, minél misztikusabb, annál jobb, beavatás mindenképpen legyen hozzá, anélkül mit sem ér, ilyen rósi, olyan gese, szunim, tulku, lámák hada, van ott minden, mi szem-szájnak ingere!

Annyi baj legyen. Ha arra gondol az ember, hogy a Buddhának esze ágában nem volt tanítani, és csak Brahmā Sahampati kifejezett kérésére volt hajlandó át- és belátni, hogy nem jó, ha elvonul és hallgat, akkor örömmel konstatálhatja, hogy igenis volt és még mindig van foganatja az ő tanításainak, még ha nem is többségi alapon. A látvány- és kutyulmánybuddhizmus a mindennapok ricsajos tömegbuddhizmusa, ahol azt szeretik, ha a képeken minimum ötszázan meditálnak éppen egy hangárnyi csarnokban, vagy pedig végeláthatatlan sorban vonulnak csendben, lehajtott fejjel a szerzetesek, mezítláb, kezükben az alamizsnás edényükkel.

Burmában is, Thaiföldön is szeretnek a nagy számok bűvöletében élni, tömeg kell, látványosság, pedig nem tömeg kell és nem is mennyiség kell, hanem minőség: odafigyelni, amennyire csak lehet, és jól és tisztességesen csinálni. A burmai Sayadaw U Jotika A Map of the Journey című, lenyűgöző meditációs kézikönyvében írja, hogy mennyire lényeges a minőség mindenben, amivel csak foglalkozunk, minőség emberi kapcsolatainkban, odafigyeléssel, figyelemmel, odaadással.

A Buddha sose vallott olyasmit, hogy az ő tanításai majd örök időkig fennmaradnak. Nem. A Buddha olyat mondott, hogy egy nap eltűnnek majd a tanításai a föld felszínéről: egyre jobban elkorcsosodik, Tannak fogják hívni, de az már csak nevében lesz Tan, és mivel a Tant a Vinaya, a szerzetesi rendszabályzat élteti, ám a szerzetesek teljesen elzüllenek, a Tan is eltűnik; végül nem lesz már olyan se, aki emlékezzen rájuk és továbbhagyományozza őket. Senki se fogja tudni, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, és senki se fogja tudni, hogyan kell meditálni, és persze senki se fog megvilágosodni, ha meg mégis, akkor hallgatni fog, Pacceka-Buddha lesz. És ez így is van rendjén, hiszen így van teljes összhangban nevezett tanításokkal: azzal, hogy ami csak keletkezik, létrejön, az egy nap, amikor eljött az ideje, elindul lefelé, elzüllik, tönkremegy, majd mennie kell, meg kell szűnnie. Ugyanakkor nem a Dhamma, a Tan tűnik el, mivelhogy a Dhamma mindenben ott rejlik és eztán is ott fog rejleni. El kell jönnie, szükségszerűen, egy következő buddhának, aki majd ugyanúgy felfedi a Tant, a Dhammát – ami törvény, a világmindenség működésének törvénye –, mint ahogy ennek a korszaknak a Buddhája felfedte. A Dhamma nem az övék, a Dhamma senkié: a Dhamma van, csak éppen vagy látható, vagy nem. Most van is, látható is, csak éppen az emberek zöme nem él vele. Ezzel sincs azonban semmi baj, hiszen a körülmények és a kiváltó okok csakis ezt tették lehetővé.

Amúgy magasabb értelemben csak Dhamma van: a Buddha, a Saṅgha nincsen, pontosabban ugyanannak más manifesztációi; a Buddha az, aki ráébredt a Dhammára (nem pedig „felébredt”, netán „felébredett”, mint valami rossz álomból, verítékben fürödve!). A Buddha nem más, mint a megvalósított Dhamma, a Saṅgha meg nem más, mint akik élik a Dhammát. A három egy és ugyanaz, tűnjön bár úgy, mintha elkülönülnének egymástól. A Buddha lényegében maga fölé helyezte a Dhammát, a Dhamma volt a Buddha tiszteletének-hódolatának egyetlen tárgya.

A buddhák jönnek-mennek, a Dhamma marad:

Buddho dhammo saṅgho cāti nānāhontampi vatthuto / Aññamaññaviyoga ca ekībhūtampanatthato.

Válasz a hogyan tovább-ra is meglesz egy nap. Appattañca anāgataṁ.

*Ez a blogbejegyzés is archív anyag, a Wat Thai Rattanaprateep honlapjáról (Luangtá blogja), akárcsak valamennyi, a ♣ jellel ellátott szöveg.

]