Bőrig – ronggyá! – ázva:

egy alapos megázás buddhista tanulságai

Igazán semmi rendkívüli nincsen abban, ha az ember megázik: előbb-utóbb mindenkit utolér az ilyesmi. És olyankor kiderül az is, hogy jé, tényleg nem vagyunk cukorból.

Ez a szerzetes is alaposan elázott tegnap itt Veresegyházon. Történt ugyanis, hogy négy különböző helyre is el akart menni, és egy egész kört le kell itt írni, városon belül, ha két vagy több helyre kell menni, mivelhogy különösmód mind más és más irányban van – ugyanúgy helyi jellegzetességnek tűnik, mint az, hogy a Niródhárámától majdnem minden úti cél átlagban olyan 15-20 perc, gyalogszerrel, odafelé.

Egyre kékebb lett az ég, egyre több volt a napfény, amikor reggel elindultam, és úgy döntöttem, hogy nem viszek magammal ernyőt, nem én, és nem veszek zárt cipőt.

Csakhogy mire körutam utolsó állomásához értem, már gyanúsan borongósra fordult az idő, és amikor kijöttem, felpakolva – hiszen a szerzetesnek, ha enni akar valamit, be kell vásárolnia (és bárhová megy is, ugye, 15-20 perc, gyalogszerrel, egy irányban) –, már esett is valami kevés eső, de ettől még nem hagytam magam zavartatni.

Szép csendesen esett. Az út másik oldalán ígéretes, eredeti thai masszázs, de ez a szerzetes túl szemérmetes ahhoz, hogy bekéredzkedjen, hiszen a kutya nem ismeri, nem lenne éppen ildomos, és azt mondtam, megyek szépen tovább, akárhogyan lesz is.

Mentem. És amikor már nem lett volna értelme visszafordulni, úgy Isten igazából rázendített. Mármint az eső. És csorgott a fejemről, a szerzeteslepel is pillanatok alatt csuromvíz lett (ráadásul alá csak akkor veszek valamit, ha hidegebbre fordul az idő), én meg csak meneteltem az út szélén kitartóan – jobbat amúgy se tehettem volna, mert azon az úton járda sehol, beállni sehová se lehet, gyalogosan meg még szép időben se nagyon járnak ott, kocsi persze most is volt, ami kifejezetten jó alkalom volt az éber tudatosságra, mivel ügyelnem kellett, hogy odébb húzódjak, ha nem voltam talán elég feltűnő a sütőtöksárgában.

És egyre jobban szakadt, a szemüvegen alig lehetett átlátni, de ez nem zavart, mint ahogy nem zavart a csuromvizes zokni, a felázott szandál sem, csak egy aggasztott: hogy a formanyomtatvány meg egyéb, vízre érzékeny dolog el ne ázzon nekem a válltarisznyában!

És akkor egy kicsit alábbhagyott, addigra persze már hátulról is megkaptam – ez volt a kellemetlenebbik része, mert ez nem langy trópusi eső volt ám, hanem itteni, abból a didergetőbb fajtából, szél is jött vele … és akkor már csak a kulcsot kellett a kapu előtt előhalászni, a kulcsot, ami sose akar előkerülni … Valahogy körbeugráltam a vizesárkokat, amik szeretettel fogadtak, ahogy bejöttem, s már meg is érkeztem. Bőrig ázva, a szó legszorosabb értelmében. (Mi több: ronggyá!)

Na, akkor, itt bent állapítottam meg, hogy tényleg nem vagyok cukorból. Azonnal bekapcsoltam két olajradiátort is, és volt még annyi langymeleg víz a bojlerben, amivel le tudtam magam csutakolni. És lábat is tudtam mosni.

Hanem. Ez nem annyira érdekes. Sokkal inkább érdekesek az alábbiak a bőrig ázás vonatkozásában. A beharangozott tanulságok – buddhista tanulságok.

Ad egy: bármi történik, bárhogy alakuljon valami, amin nem tudunk változtatni, a legjobb belesimulni szép szelíden. Görcsös ellenállás, dühroham és hasonlók csak megnehezítik a dolgot. Ez most így és így van, nekem semmi dolgom vele, ha elázom, hát elázom, ha fázom, hát fázom, ha nyüszíthetnékem van, ám legyen: a nyüszíthetnék, az egy dolog, és ez a szerzetes, az meg egy másik dolog. A fázásra ugyanez áll: se a nyüszíthetnék nem az enyém, se a fázás. Az azonosulás itt a legfontosabb: megpróbálok nem azonosulni azzal, ami és ahogy éppen van. Kényszerhelyzetben legalábbis kiválóan működik, amikor tényleg nincs más lehetőség, mint dalolva, saját elhatározásból végigcsinálni valamit. Amikor fogom magam, és kisajátítom a „sorsszerűséget”.

Még csak csendesen esett, de már tudatosítottam magamban és magammal, hogy az esővel semmi baj nincsen, továbbá a megázással semmi baj nincsen – a 15-20 perc menetelés meg már bejáratott dolog, nem kell magamat különösebben győzködnöm, hogy az ég adta világon semmi, se semmi baj nincs azzal, ha heti egy alkalommal el kell masírozni bevásárolni, s haza kell cipelni a dolgokat, ami bizony akár másfél órás vállalkozás is lehet összesen.

Azonosulás: mindenből egy dráma lesz, mivel BIG ME mindent felnagyít. Mindenhol ez az „én” meg az „enyém”. Pedig a megázásban, a szakadó esőben sehol semmi dráma, nincs velük semmi baj. Legkésőbb Ácsán Szumédhó óta tudjuk, hogy azért nincsen velük baj, mert másként nem is lehetett volna, mint hogy bőrig – mit bőrig: ronggyá! – ázzon ez a szerzetes, hiszen a körülmények és a kiváltó okok egyebet nem tettek lehetővé. Egy adott pillanatban a dolgok csak egyféleképpen lehetnek. Ez nem sorsszerűség, nem predesztináció, ahol minden eleve el van rendelve, meg van írva, hanem a körülmények és a kiváltó okok összjátéka – megfejelve a karmával.

Szóval amikor eleredt, aztán meg már szakadt, éreztem, hogy mintha meginogna valamelyest határozottságom, az, hogy ezzel semmi baj nincsen, de a józan ész kerekedett felül: teljesen mindegy, mert megállni nem lehet – és nincs is értelme –, el kell érni valahogy a szerzeteslakhoz, édes mindegy, milyen állapotban, csuromvizesen, avagy se, átázva és átfázva, avagy sem. És édes mindegy, mi lesz belőle adott esetben.

Ez pedig ezennel az ad kettő, mivelhogy a testünk nagyon odafigyel ám arra, amit a tudat mond neki. A testnek nem jó, ha ellenszenv és/vagy ellenállás van idebent: minél nagyobb az ellenszegülés, annál ridegebb a test is, a tudat is, ebből pedig – el-/megázás esetén – egyhamar (a) heveny nátha (megfázás), (b) belázasodás, (c) torokfájás, ne adj’ Isten (d) torokgyulladás is lehet, nem is beszélve (e) valami jó kis tüdőgyulladásról, merthogy előfordul, hogy annál lejjebb nem is adja az illető!

Az az érdekes, hogy minél jobban el tudom engedni a testet, annál könnyebb lesz a testnek mindenféle kellemetlenség és kényelmetlenség közepette. Mondanunk se kell: azonosulni BIG ME azonosul, amennyiben azonosulás van, BIG ME rühell megázni és megfázni, egyáltalán: rühell fázni, s rühelli azt is, ha melege van, izzad, mindent rühell, ami nem úgy van éppen, ahogy az neki jó lenne egy adott felállásban, de ha sikerül BIG ME-t – vagy a körülményeknek sikerül – jobb belátásra bírni, ő maga fog csodálkozni, milyen olajozottan ment minden, ahogy nem volt semmiféle ellenállás.

Be kell engedni mindent, ami ott kint dörömböl és be akar jönni. Hagyni kell, hogy itt legyen, békében. Le kell ültetni: tessék maradni egy kicsit. A falak emeléséből csak szomatizálás lesz, betegség, mindenféle testi nyavalya, minden mennyiségben. A testre rá kell bízni a dolgokat, hiszen tudja, mi a dolga, csak hát az ember, BIG ME a test dolgaiba is szeret beleavatkozni, mint minden másba. A test ezt nagyon rossz néven veszi. Nem is csoda, ha egyszer a test nem szereti az erőszakot. Meg lehet – mert érdemes – tanulni, miként lehet együtt áramlani valamivel ahelyett, hogy állandóan nekifeszüljünk mindennek, ami csak adódik körülöttünk.

És ha mégis beáll az, hogy ad három – mert az itt fent (a) és (e) között érintettekből csak lett valami, marad ugyanez a stratégia: elengedni, letenni szépen a dolgokat, hiszen semmi közünk hozzájuk, nem mi vagyunk, nem a miénk, akkor hát minek a görcsös ellenszegülés? Minél inkább el akarok magamtól taszítani valamit, annál szívesebben időzik. És annál szívósabb lesz. Ha azonban marasztalom – milyen érdekes –, már nem is akar maradni.

Ha jól betaknyosodtam, annyi baj legyen; ha belázasodtam, annyi baj legyen; ha itt fáj meg ott fáj, annyi baj legyen: le kell tenni szépen, elengedni, hadd legyen, hadd fussa ki magát. Előbb vagy utóbb amúgy is elmúlik: gyógyszerrel egy hét, gyógyszer nélkül hét nap. Tudjuk. Leülök – és figyelem. KI és MEG, vagyis kifigyelem és megfigyelem: a testet, aztán a tudatot. Meg kell figyelni, mit szól a tudat ahhoz, ami éppen zajlik. Igen, zajlik, hiszen minden folyamat, semmi sem statikus, semmi sem állandó. Mindenekelőtt körbejárom, ami csak van, és elsőként utánanézek, mi az az ellenállás ott bent. És hogy ki az, aki ellenáll. És megkérdezem tőle, mi az oka, hogy ellenáll, hogy mi a baj azzal, aminek ellenáll. És hogy figyelje meg szépen, hová vezet, mi lesz belőle.

Némi távolságtartásra van szükség: csak akkor látható, hogy van ott bent egy tudat, ami megfigyel, és ott a tudat tárgya, amit megfigyel, de a kettő nem azonos; a tudat senkié, és amit megfigyel, az is senkié, egyiket se birtokolja senki. Egy folyamat megfigyel egy másik folyamatot. Ennyi. Ráadásul üres folyamatok ezek. És aki emlékszik a hangokra, annak fölsejlik, hogy az érzeteink és az érzéseink is jönnek-mennek, megjelennek, elmúlnak, állandó változásban vannak, hiszen ez a természetük. –

A legkülönösebb az egészben az, hogy a betegségünket is, az egészségünket is mi teremtjük magunknak – mint a boldogságot vagy a boldogtalanságot. Betegség, avagy egészség, boldogság vagy boldogtalanság: a tudatban dől el. A tudat hozzáállásán áll vagy bukik az egész. Ezt a hozzáállást – pontosabban a helyes hozzáállást – önmagunknak kell kialakítanunk. A Buddha tanépítményében ez a sammā-saṅkappa, ’helyes hozzáállás’, ami a Nemes Nyolcrétű Ösvény, az ariya-aṭṭhangika-magga nyolc alkotóeleméből a második. Áll ez a helyes hozzáállás avyāpāda-saṅkappá-ból, ami annyit tesz, hogy semmiféle ellenérzést nem táplálunk magunkban, vagyis kedvesek vagyunk; áll az avihiṁsa-saṅkappá-ból, ami azt jelenti, hogy semmiféle erőszakra nem hajlunk, azaz egyszerűen jók vagyunk; és végül áll nekkhamma-saṅkappá-ból, amit általában az első helyre szoktak tenni, ám célszerűbbnek tűnik utolsóként említeni, mivelhogy ez meg a lemondás, ebben az összefüggésben abban az értelemben, hogy elengedünk mindent, lemondunk – búcsút intünk mindennek, ami csak ránk ülne és maga alá gyűrne bennünket. Vagyis akkor sem borulunk ki, ha valami nagyon, de nagyon nagy kellemetlenségben van éppen részünk – mondjuk mindenünk sajog, magas a lázunk, alul-felül jön belőlünk mindenféle vég nélkül, ki vagyunk merülve, gyengék stb. –, hanem megpróbálunk kedvességgel és szelídséggel viszonyulni ezekhez a dolgokhoz, majd letesszük őket. – Kedvesen, szelíden, tele jósággal.

Könnyű mondani! Tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy meg lehet tanulni. És akkor meglátjuk, hogyan is van ez.

Jelentem, a szerzetes 29 órával élte eddig túl a tegnapi, ronggyá ázásos kalandot. Kicsit kapar a torka, de ezt már a ma hajnali lehűlés is teheti, ami bent is érzékelhető volt.

Annyi baj legyen!

Ez meg itten akár én is lehettem volna, csak éppen rajtam nem volt sapka! (És ernyőt se szorongattam a bal kezemben...)

]