EGY ANUMÓDANÁ APROPÓJÁN

สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา

Öröm tölt el, amikor csak leülhetek megírni és közzétenni egy-egy újabb köszönetnyilvánítást. Öröm tölt el, hiszen a megilletődéssel és meghatódással együtt jár az örömérzet: kinek nem esik jól egyre cudarabb világunkban a gondoskodás, a szeretet, a jótét gesztus, mindannak megnyilvánulása, amitől emberek lennénk?

Öröm tölt el azért is, mert egy-egy jó cselekedet, üdvös tett jó, üdvös karmát generál, s így mindkét félnek jó: annak is, aki az adományt kapja (és élvezi!), és annak is, aki az adományt teszi, már csak annak okán is, hogy az adakozás nemes gesztusa révén tisztulunk, ennek a gesztusnak a gyakorlásával tanuljuk meg odébb tessékelni azt a fránya nagy ént itt bent, az egót, BIG ME-t, ami minden rossz, minden emberi aljasság és ocsmányság forrása, s amire az emberiség minden nyomorúsága és szenvedése, a vérontás és a vég nélküli gyilok, a feneketlen gyűlölködés, szüntelen gyűlöletkeltés, az esztelen uszítás visszavezethető. Tessenek bátran felütni tetszőleges helyen egy történelmi atlaszt, és egy ici-picit elgondolkozni rajta, hogy ahová csak nézünk, különböző és változó mértékben ugyan, de mindig mindenhol szenvedés volt, tehetetlenül kiszolgáltatva despotáknak, zsarnokoknak, gátlástalanul törtető, harácsoló, hataloméhes önkényuraknak, gyűlöletet szító, mindenkit egymásnak ugrasztó, tulajdon nemzetüket évtizedeken át mérgező, hazájukat emberi és szellemi romhalmazzá garázdálkodó, elvetemült, felelőtlen akarnokoknak.

Az adakozás nemes gesztusa kisimítja a tudatot (a „lelket”), hiszen BIG ME ott és akkor csendben van. Az adakozás nemes gesztusa együttérzésre tanít, arra, hogy nem csak én vagyok ezen a világon, meg arra, hogy a világ nem csak önös vágyakból áll, nem csak harácsolásból áll, hanem felebaráti szeretetből is, beleérzésből, empátiából, vagyis olyanból is, amitől jó lesz minden érintettnek. Az embereknek nem ellenségre van szükségük, hanem barátokra, akikre számíthatnak, akikre támaszkodhatnak szükség esetén, akikben megbízhatnak, akiktől szeretetet és elismerést kapnak. Van ellenség elég, nem kell újabb meg újabb ellenségképpel mérgezni egy egész ország lakosságát szünet nélkül: a méreg öl, a gyűlölet gyilkol, a szeretet azonban gyógyít. Elég minden embernek önmaga legnagyobb ellensége, csak hát ezt nehéz felismerni, nehéz átlátni, és még nehezebb elfogadni, azt, hogy önmagam legnagyobb ellensége itt bent fejti ki áldatlan hatását, merthogy én vagyok az, én vagyok önmagam legnagyobb ellensége. Én, én, én, az a fránya nagy egó, BIG ME. Akár tetszik, akár nem.

Felebaráti szeretet — igen. Ebben a kultúrában minden egyes ember kiválóan megérti, mi ez a felebaráti szeretet. Beszélnek neki róla eleget, már ha olyan helyre megy, vagy olyan közegben van, olyasmit hallgat vagy néz, ahol ez elhangzik.

Ugyanakkor kétféle felebaráti szeretet van: van az elméleti, és van az alkalmazott felebaráti szeretet. Érdekes, és egy közösség számára igazán fontos és mentálhigiénés szempontból is nélkülözhetetlen csupán ez utóbbi, ha egyszer az elméleti változatával senki sincs kisegítve.

Az a felebaráti szeretet, amit Krisztus hirdetett, alkalmazott felebaráti szeretet volt a javából. A bajok pedig valahol itt kezdődnek, azzal, hogy a kereszténység, Krisztus útjának mindennapos gyakorlata kimerül egy-két aktusban, felületes szertartásban, ám azon túl nyoma sincsen a tanításainak. Magyarán egy magát kereszténynek valló ember — tisztelet a nem kevés kivételnek — nem Krisztusban él. És nem is akar, ebben azonban megvezetettsége — feneketlen ostobasága —, továbbá BIG ME-je akadályozza meg. Valami réveteg zagyvaság tölti ki a tudatát, s ebben a kábulatban éli le tompán az életét.

Nem ok nélkül hirdeti valamennyi vallás az együttérzésből és önzetlenségből fakadó üdvös cselekedetek szükségszerűségét — és jótét hatását minden érintettre. Élni olyan világban nemigen lehet, ahol csak féktelen vágykielégítés és harácsolás zajlik a nap 24 órájában, ahol csak gyűlölködés van, a másik ember sárba tiprása, erőszak és gyilok, szeretet helyett, olyan világban, ahonnan kiveszett minden erkölcsi-etikai univerzálé, alapvető emberi tartás, tisztesség, becsület — az adott szó becsületével egyetemben.

Ezért csodálatos gesztus hát erre az univerzális felebaráti szeretetre épülő és építő gesztus, az adakozás, az adományozás nagyvonalú gesztusa — a dāna —, ami az érdemdús cselekedetek rangsorában a Buddhánál a legelső helyen áll.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani K. Gergőnek és párjának, K. Anitának itt Veresegyházon a gyönyörű gesztusért, a bőkezű adományért, a felajánlott ételért. Boldog vagyok, hogy egyúttal megoszthattam velük egynéhány hasznos tudnivalót a Buddha útját illetően, örülök, hogy itt jártak a szerzeteslakban, és csak abban reménykedhetek, hogy nem volt túl sok a jóból, hogy nem feküdte meg a gyomrukat! — Szádhu, szádhu, szádhu! —

Egyben utólagos köszönet V. Lászlónak és T. Margitnak is — ugyancsak Veresegyházon — a kedves felajánlásért. — És természetesen köszönet mindazoknak, akik különféle nemes, jószándékú tettükkel segítik a szerzeteslakot lakójával együtt!

Szádhu, szádhu, szádhu! —

NB. A felvétel 2015-ben készült Nong Preu-ben (Baan Beung, Chonburi), Thaiföldön: szerzetesek korareggeli alamizsnagyűjtő körútjukon.

]

Ayaṁ vuccati ariyassa vinaye loko, „ezt hívják a Magasztos tanításában világnak” —

Még egyszer azokról a világokról

Vagyis azt hívják világnak, aminek révén a világban valaki észleli (lokasaññī hoti) és megismeri, felfogja a világot (lokamānī). A ’világ’ (loka) jelenti ezt a mi világunkat, jelenti a kozmoszt, a világmindenséget.*

*Minden magyar fordítás ebben a bejegyzésben Luangtá Vilásza munkája.

Adva tehát egy (tetszőleges kiterjedésű) világ, melyben valaki észleli-érzékeli ezt a világot és megismeri, felfogja, megérti, „aminek révén” pedig mindez lehetséges, az nem egyéb, mint az érzékelés hat szerve, vagyis a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test, valamint az elme vagy tudat. Ezeknek révén észleli az ember a világban a világot, ezek révén ismeri meg, fogja fel, érti meg.

Voltaképpen egy kérdéssel kezdődött. Történt ugyanis, hogy a Buddha egy nap azt állította a szerzeteseinek, hogy a világ végét megismerni, látni, valamint odautazással elérni nem lehet, ugyanakkor a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg el nem érünk a világ végére.

Ezzel a rejtélyes kitétellel nyit a Lokantagamana-Sutta, vagyis a ’Tanbeszéd az utazásról a világ végére’ (SN 35.116). A Buddha nem mondott többet, csak ennyit, aztán fölállt, és távozott. A jelenlévők nem voltak képesek értelmezni az állítást, és ezért a Buddha jobbkezéhez, a Nagytiszteletű Ānandához fordultak, aki feltárta nekik, hogy „azt hívják világnak, aminek révén a világban valaki észleli és megismeri, felfogja a világot. Ezt hívják a Magasztos tanításában világnak.” És minek a révén észleli, ismeri meg és fogja fel az ember a világot? A hat érzékszerv révén. Más szóval a világ nem más, mint az ember hat érzékszerve — a buddhizmus, mint itt is látható, a tudatot (az elmét) a hatodik érzékszervnek tartja.

Ezt értette hát a Buddha — a Magasztos — azon, hogy a világ végét megismerni, látni, valamint odautazással elérni nem lehet, ugyanakkor a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg a világ végére el nem érünk. A szuttában még megtudhatjuk, hogy ezután a szerzetesek a Buddha színe elé járultak, hogy beszámoljanak neki a Nagytiszteletű Ānanda értelmezéséről, amit a Buddha elismeréssel nyugtázott: „Ānanda egy bölcs, szerzetesek, Ānanda nagy tudású! Ha tőlem tudakoltátok volna a jelentését ennek a kitételnek, ugyanolyan módon magyaráztam volna el nektek, mint ahogyan Ānanda elmagyarázta. Ez a jelentése, ez az értelme, így véssétek emlékezetekbe.”

Ezzel azonban még nincs vége. Egy másik tanbeszédben, amit a Buddha egy bizonyos Rohitassa nevű dévának mondott, a déva azt tudakolja a Buddhától, hogy vajon odautazással megismerhető-e, látható-e a világ, meg hogy el lehet-e érni a végére, ahol az ember nem születik meg, nem öregszik, nem hal meg, és nem születik újra?

A Buddha válasza ismerős lesz már, legalábbis részben: „Ami azt a végét illeti a világnak, barátom, ahol az ember nem születik meg, nem öregszik, nem hal meg, és nem születik újra — nos, azt bizony odautazással megismerni, látni vagy elérni nem lehet.” (Rohitassa-Sutta, SN 2.26)

Rohitassa ekkor feleleveníti egyik korábbi életét a múltból, s elmondja a Buddhának, hogy minden vágya az volt, hogy elérje a világ végét — utazással —, de végül meghalt útközben anélkül, hogy elérte volna a világ végét. És borzasztó lelkes, hogy a Buddhától ilyen csodálatos állítást hallhat, mire a Buddha értésére adja, hogy igen ám, de „a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg a világ végére el nem érünk.” Szóról szóra ugyanaz hangzik el, mint az előző tanbeszédben, majd a Buddha ezzel folytatja: „Azt hirdetem, hogy ebben az ölnyi magas, érzékeléssel (sasaññī) és tudattal felruházott (samanaka) testben, és semmi másban nem keletkezik és szűnik meg a világ, [ebben az ölnyi magas, érzékeléssel és tudattal felruházott testben, és semmi másban] nem található a világ megszűnéséhez vezető út.”

Megdöbbentő, lélegzetelállító felismerése volt ez a Buddhának, amit egy rövid verssel kerekített le, s melynek lényege, hogy utazással a világ végét elérni nem lehet, ám az a bölcs, aki végigjárta a spirituális ösvényt, elérte a világ végét, megismerte, immár békesség tölti el, nem vágyakozik se ez után, se egy másik világ után. Eljutni a világ végére tehát annyit tesz, mint hogy a törekvő ember megszabadul, hiszen olyan „helyre” ért, ahol nincs több születés, öregedés, halál és újraszületés.

Két további tanbeszéde a Buddhának egyrészt a dukkha, ’a dolgok nem kielégítő volta; fájdalom, kín; szenvedés’ (Dukkha-Sutta, SN 12.43), másrészt a világ kérdését veszi elő (Loka-Sutta, SN 12.44), és lényegében egyenlőségjelet tesz a kettő közé:

„Mi a dukkha eredete („keletkezése”), szerzetesek? A szem és a látható forma (alak) függvényében jön létre — keletkezik, támad — a szem tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ez a dukkha eredete („keletkezése”).

A fül és a hangok függvényében … Az orr és a szagok függvényében … A nyelv és az ízek függvényében … A test és a tapintás tárgyai függvényében … A tudat és a tudati jelenségek függvényében jön létre az elme tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ez a dukkha eredete („keletkezése”).

Na de mi a dukkha megszűnése, szerzetesek? A szem és a látható forma (alak) függvényében jön létre a szem tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ennek a sóvárgásnak maradéktalan eltűnésével és megszűnésével egyetemben azonban a ragaszkodás is megszűnik; a ragaszkodás megszűnésével megszűnik a létesülés; a létesülés megszűnésével megszűnik a születés; a születés megszűnésével megszűnik az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés. Ilyen ennek a tengernyi szenvedésnek (dukkha) a megszűnése. Ezzel megsemmisül a szenvedés.

A fül és a hangok függvényében … Az orr és a szagok függvényében … A nyelv és az ízek függvényében … A test és a tapintás tárgyai függvényében … A tudat és a tudati jelenségek függvényében jön létre az elme tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ennek a sóvárgásnak maradéktalan eltűnésével és megszűnésével egyetemben azonban a ragaszkodás is megszűnik; a ragaszkodás megszűnésével megszűnik a létesülés; a létesülés megszűnésével megszűnik a születés; a születés megszűnésével megszűnik az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés. Ilyen ennek a tengernyi szenvedésnek (dukkha) a megszűnése. Ezzel megsemmisül a szenvedés.”

Ami a világ keletkezését és megsemmisülését illeti, a levezetés annyiból tér el, hogy a világ eredetét felvezető részben találjuk azt a sorozatot, ami a dukkha összefüggésében a megsemmisülést taglaló passzusban szerepel:

„ […] a sóvárgás függvényében a ragaszkodás; a ragaszkodás függvényében a létesülés; a létesül függvényében a születés; a születés függvényében az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés jön létre. Ez a világ eredete, szerzetesek.”

A Négy Nemes Igazság is a dukkha tényének kinyilvánításán túl (dukkha-sacca) a dukkha keletkezéséről (létrejöttéről) — samudaya-sacca —, a dukkha megszűnéséről — nirodha-sacca —, valamint a dukkha megszűnéséhez vezető útról — magga-sacca — szól.

És hogy még teljesebb legyen a kép: a Lokāyatika brāhmaṇa / Lokāyatika c. tanbeszédben (AN 9:38) is az a kérdés egyebek mellett, hogy utazással nem lehet elérni a világ végét stb., mint az elsőként bemutatott tanbeszédben, a világ definíciója ezzel szemben némileg eltér: Pañcime, brāhmaṇā, kāmaguṇā ariyassa vinaye loko’ti vuccati, azaz az érzéki örömöknek ezt az öt (kellemetes és kívánatos, tetszetős és mégis kínzó) tárgyát hívják a Magasztos tanításában világnak — ám itt nem szerzetesek (bhikkhave) a megszólítottak, a tanbeszéd címzettjei, hanem brāhmaṇā, vagyis bráhmanok.

***

Énbennem, ebben a testben van a világ, énbennem jön létre, és énbennem múlik el, énbennem szűnik meg. A képződmények világa ez, más szóval a tapasztalatok, az érzékszervi tapasztalás világa.

És ennek a világnak van vége, el is lehet érni a végére: ott az út, amit a Buddha feltárt, csak végig kell menni rajta, a világ megszűnéséhez vezető úton. —

]

Nesze nekem!

Így járt a szerzetes egy Einsteinnek tulajdonított ragyogó mondással

Az történt, hogy mivel napokon át az agy nem volt hajlandó komolyabb szöveget létrehozni, gondoltam, szép színes háttérrel felteszem a Facebook-oldalra Einstein sok-sok híres mondása körül azt, amelyikben feltárja, miszerint két dologról tud, ami végtelen: a világegyetem, valamint az emberi ostobaság, majd hozzáfűzi, hogy az előbbiben még nem egészen bizonyos.

Igen ám, de a jegyem — Szűz volnék, a javából, én magam szerint is a kellemetlenebbik fajtából — nem engedi, hogy csak úgy a levegőből idézzek, így hát el akartam jutni a forráshoz, lehetőleg komoly, megbízható forráshoz.

Nem kellett sokat kotornom: rögvest találtam egy helyet, a rangos német hetilap, a Die Zeit oldalát, azon belül is egy „Stimmt’s” névre hallgató rovatot, melyet egy bizonyos Christoph Drösser jegyez, aki szemmel láthatólag szeret a dolgok végére járni. És mivel egy olvasójuk még 2017 októberében szerette volna megtudni, vajon ez a mondás tényleg Einsteintől származik-e, a rovatvezető kinyomozta, mi is az igazság, majd nevezett hetilap 42/2017. számában megjelentette nyomozásának eredményét, lásd:

https://www.zeit.de/2017/42/albert-einstein-dummheit-menschheit-stimmts

Nesze nekem — de csak azért, mert a megálmodott, szép színes háttérben elhelyezett Einstein-idézetből nem lett semmi. Mármint a Facebook-on. Nem lett, mert ez az állítólagos idézet megér egy misét.

Kiderült, hogy a mondás a pszichiáter Fritz (Friedrich) Perls-től — angolos névalakkal Frederick S. Perls —, a gestalt-terápia atyjától származik: 1942-ben publikált, Ego, Hunger and Aggression (Ego, éhség és agresszió) című könyvében azt írja, hogy a rendkívüli méreteket öltő ostobaságért a világon az emberi kapzsiság és mohóság, az ember türelmetlen hozzáállása a felelős, majd azzal folytatja, hogy „egy nagy csillagász mondta állítólag: ’Már amennyire tudjuk, két dolog végtelen — a világmindenség és az emberi ostobaság.’ Ma már tudjuk, hogy ez a kijelentés nem egészen állja meg a helyét. Einstein bebizonyította, hogy a világegyetem véges.”

Húsz évvel később Perls beszámol egy délutánról, amit Einsteinnel töltött, s ekkor adja a szájába a mondást ebben az alakjában, ahogyan ismerjük.

Ennyit tehát erről a híres mondásról, ami, lám, még csak nem is a nagy Einsteintől származik.

***

Ettől függetlenül számunkra a buddhizmus szemszögéből nézve ugyanolyan súlya van, mintha tőle származna, pontosabban éppen hogy a buddhizmus szemszögéből nézve amúgy teljesen érdektelen, kitől vagy kitől nem származik, hiszen nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy az emberi ostobaság mint olyan adott, ráadásul valóban végtelennek, korlátlannak, határtalannak, valamint konstansnak tűnik: átível az emberiség történetén, mindenre rányomva a bélyegét.

A tudat úgynevezett szennyeződései (kilesa) közül a három legmeghatározóbb szennyeződés harmadika a moha — ’tévképzet, ámítás, illúzió; megvezetettség’, egyes XX. századi tudós szerzetes gondolkodók, mint például a néhai Buddhadāsa Bhikkhu munkáiban ’ostobaság’ jelentésben is —, mely mindenben meghatározza az emberek cselekedeteit, legyen az szóban, tettben vagy gondolatban, akárcsak a másik kettő, a lobha, vagyis ’kapzsiság, mohóság, bírvágy’ és a dosa, ami meg nem egyéb, mint teljes spektruma a harag, düh és gyűlölet mindenféle megnyilvánulásának a legcsekélyebb ellenérzéstől kezdve a legvadabb erőszaktevésig, röviden összefoglalva ’harag; düh’.

Ezek — nem csak karmikus szempontból — káros, ártalmas (akusala) dolgok, ők az alap, vagyis a mūla, ’gyökér’, s ők határozzák meg egy-egy tudatállapot pillanatnyi (morális) minőségét: lobha, dosa, moha, ebben a hagyományos sorrendben. A lobha rokon értelemben használatos a rāgá-val (’szenvedély; kéj’) és a taṇhā-val (’sóvárgás, szomj’).

A moha egyik szinonímája az avijjā, ’tudatlanság’, ami nem tárgyi ismeretekre, vagyis inkább a hiányukra utal, hanem arra, hogy az ember nem ismeri a Négy Nemes Igazságot, fátyol takarja a látását, por van a szemében, meg van vezetve, nem képes úgy látni a dolgokat, ahogyan azok a dolgok valójában vannak, azaz létrejöttek, s szentül hiszi, hogy a dolgok maradandók, a boldogság forrásai, és van bennük valamiféle lényegiség, egy mag, valami önvaló, miközben minden mulandó, s mint ilyen, nem elégítheti ki az embert, ebből pedig szenvedés támad, csak éppen nincsen senki, aki ott bent szenvedjen, nincs „én” meg „enyém”, csupán az én illúziója van.

Ez az avijjā az oka mindennek a világban, innen származik minden rossz, ez minden aljasság és ocsmányság forrása, továbbá ez gondoskodik — kéz a kézben az imént említett taṇhā-val — arról, hogy az ember véletlenül se legyen képes kiszabadulni a létforgatagból (saṁsāra), az újraszületések minden kezdet nélküli és végtelen láncolatából. Az avijjā a klasszikus kiindulási pont, ahonnan a taṇhā-n keresztül eljutunk arra a pontra, ahol BIG ME felbukkan, ez pedig a bhava, ’létesülés’, az ún. Függő Keletkezés, a Paṭicca-samuppāda tantételének tizedik láncszeme, ahonnan pedig egyenes az út az újraszületéshez (jāti, egész pontosan csak ’születés’, ’újra’ nélkül!). Ez hát a születés kiváltó oka.

***

Einsteinre, pontosabban a neki tulajdonított mondásra visszatérve: a Buddha a tíz ún. avyākata ’nem meghatározott, meghatározhatatlan, eldöntetlen’ (stb.) kérdés közé sorolta azt a kérdést is, hogy (1) a világmindenség örök-e, avagy sem, továbbá hogy (2) véges-e, avagy sem. Ezekre a kérdésekre a Buddha sose adott választ — megtagadta rájuk a választ.

Nyilván nem ok nélkül.

És ennyiben maradhatunk!

]

A képen jobbra a néhai Nagytiszteletű

Buddhadāsa Bhikkhu.

Szerzetes a Westendben

Igen, buddhista szerzetes járt a minap a Westendben. Abban a naaagy bevásárlóközpontban a Nyugati oldalában. Igen.

Azért járt ott, mert szüksége volt dolgokra, s részben meg is kapta, amire szüksége volt.

Ugyanakkor nem a legszerencsésebb, ha egy szerzetes arra kényszerül, hogy ilyen helyre menjen — különösen szólóban, bárminemű kíséret nélkül. Thaiföldön vagy Burmában, ha úgy kívánja a szükség, és szerzetes valamilyen plazába megy, akkor vagy egy szerzetestársa kíséri, vagy egy világi férfi. Srí Lankán nem megy plazába — legalábbis akkor nem, ha történetesen a Galduva alá tartozó kolostorban szerzeteskedik —, amúgy pedig mindenképpen világi kíséri, bárhová menjen, bármilyen ügyben. Ez a világi kísérő fizet majd, ha fizetni kell útközben valamiért, így az inni-, adott esetben ennivalókért is.

Szerencsés vagy nem szerencsés, ez a szerzetes ezeken a tájakon vagy lemond a lemondás, nekkhamma nevében azokról a szükségesnek kikiáltott tárgyakról-dolgokról, melyek beszerzése ürügyén ilyen helyekre merészkedik, vagy pedig sok-sok feszengésen túltéve magát végül csak megkér valakit, ugyan szerezné már be neki … Kínos ugyanis, ha kisebb-nagyobb rendszerességgel kér valamit, főleg akkor, ha az illető nem rokona (ñātaka), és nem kínálta fel neki, hogy kérjen csak bátran, ha erre vagy arra lenne szüksége: ez utóbbi a pavārita minősített esete, ’felkínálták/-ajánlották’. Az ellentétüket — aññātaka, ’nem rokon’, ill. appavārita, ’nem kínálták fel, nem hívták meg’ — nem engedélyezi a szerzetesi rendszabályzat.

Tétova keresgélése során a szerzetes megfogadta egy rokonszenves biztonsági ember tanácsát, és a rövidebb utat választotta, ami a H & M nevű üzleten keresztül vezetett. Ilyen közegben szerzetes alapjáratban nemigen néz körül, hiszen mit nézzen? Egyik divatüzletben se kap szerzetesleplet vagy hasonlót.

Igen ám, de valami sárgállott, nem is egy helyen, ami bizony odacsalta a tekintetét. És alig tudatosult szinte, hogy az még hagyján, hogy a tekintete elcsábult, de már ment is oda a szerzetes a sárga valamikhez. És konstatálta, hogy lám, milyen praktikus, mert ha már meleg világi holmi télire — szigorúan a szerzeteslepel alá, illetve benti használatra, amikor egymaga van a hajlékában nem látja senki, bár az ún. alsóruhát, ezt a szabongszerűséget akkor is viselnie kell —, akkor az legyen valamilyen szerzetesszínben, márpedig a nem túl harsány vagy világos sárgát leszámítva a napsárga, az okker, a nem túl rikító narancs, a sütőtöksárga, vagy akár sárgásbarnától a gesztenyebarnáig, valamint a bordóig nem egy árnyalat megengedett.

Alaposan megmelengette a szerzetes szíve tájékát egy tündéri, mesekönyvbe illő sárga kabátka, szép nagy, sárga gombokkal és szép nagy gallérral — oda is ment az örvendezés széles mosolyával az arcán ahhoz a háromnegyedes kabátkához, egyrészt hogy láthassa, aha, ez női, másrészt hogy megállapíthassa, hogy jé, ez is majd’ 13 ezer forint.

Nem sokkal arrébb immár férfi pulóverek kínálták magukat, két színben is: bordó és szépséges sárga. A szerzetes elérzékenyült, mert tényleg szépek voltak, mindkét szín megfelelő… és az ár is elfogadható volt (3.995 Ft-ért vesztegették darabját). Az egyik bordó pulóver trehányul volt odacsapva, aminek a szerzetes persze nem örült, s így hagyta BIG ME tevőleges részét, a DOER-t, azt, aki folyton csinál valamit, tesz-vesz, ezt kell megigazítania, ott egy kis port letörölni, itt nedvessel letisztítani valamit, szóval hagyta a DOER-t, hogy hajtogassa szépen össze azt a pulóvert … majd érezte, hogy melegség árasztja el újfent a szíve tájékát, ahogy nézte, aztán végigsimított a kezével azon a finom, puha anyagon. És arra gondolt, hogy van már neki meleg felső télire, nem is egy.

Na, akkor szúrta ki, hogy figyelik. És az még csak hagyján, hogy figyelik, de szorgosan fotózták is. A szerzetes most elragadtatja magát egy kissé: amolyan hamisítatlan, a nyugati világban szép számmal fellelhető, egy, a hazai, magát buddhistának valló közeget részben ismerő, ezzel a közeggel szemben erősen kritikus férfiú megfogalmazásmódjában ezo-spiri fiatalasszony fotózgatott, a karján természetesen az egyik nélkülözhetetlen ezo-spiri kellék, egy rózsafüzér, a hölgy felsőtestén ugyancsak valami ezo-spiri ihletésű ruhadarab… Kölcsönösen kiszúrtuk, hogy kiszúrtuk egymást; én bánatosabbra vettem a mimikát, és inkább az ajkak mozgásával jeleztem, hogy kérem, ne fényképezzen, mivelhogy nem foglalkozott vele különösebben, hogy kiszúrtam, erre fel azonban már vette a lapot, és szapora léptekkel távozott, elvörösödve. (Utólag azt mondom, hogy lám, lám, volt ott azért hiri …)

Olyan különös, de a legelső reakció itt bent, magamban az volt, hogy igenis oda kellett volna intenem. És azt mondtam volna neki, hogy fotózás helyett miért nem ajánl fel inkább a szerzetesnek egy ilyen pulóvert — mi az a négyezer forint a mai Magyarországon, különösen plázajáró embernek? Jó, jó, tudom, szerzetes ne álljon így hozzá, csúnya dolog, de, mea maxima culpa, bizony ilyen önös gondolataim támadtak, megannyi negatív töltés!

Aztán pedig arra gondoltam, hogy bizony nem szép látvány, szerzetes a Westendben, és még annál is kevésbé szép, hogy fizet, éppen nem H & M-nél, de máshol.

És mint ahogy kénytelen leginkább maga eljárni piacra, szupermarketbe, patikába, barkácsboltba, postára, egyebüvé, ugyanúgy kénytelen fizetni is, és ez már sorozatosan nem a Buddha útja: ez egy, egészségi okokból mérsékelt égövre kényszerülő szerzetes sorsa, mizériája, különösen ha azt nézzük, hogy inkább az a gyakori ezeken a tájakon, ha ilyen-olyan ígéretek bizony végül csak nem teljesülnek, lásd a Buddha — vagy: egy bódhiszattva — tökéletességei közül a sacca-pāramī nevűt.

Marad hát sovány vigasznak, amit a más bejegyzésekben már említett, Stillness Flowing című, hatalmas Ajahn Chah (Ácsán Cshá)-monográfiában, pl. az 51. oldalon olvashattam: azt nevezetesen, hogy Ajahn Chah csak nagy nehezen volt képes összeszedni a bátorságát, hogy egyszer s mindenkorra elengedje vésztartalékjait, vagyis nem is olyan kevés készpénzt, ami nála volt a vándorlásai során. Ő, aki olyannyira rigorózusan tartotta magát a Vinaya előírásaihoz, ebben megmakacsolta magát, s görcsösen kapaszkodott a biztonsági hálóba, amit ez a pénz nyújtott számára. Ez valamikor 1947 folyamán lehetett.

És marad a kérdés: mit tehetek ezzel szemben én itt? Mit tehetünk mi, olyan, a nyugati világban szétszórtan, nem kolostori keretek között élő théraváda szerzetesek, akiknek előírásszerű ellátása cseppet sincsen biztosítva? — Örvendjetek: ez a kérdés legalább nem avyākata !

]

Ezek szerint őt sem kísérte senki... ?

♣ Azokról a világokról, röviden

A Buddha tanépítménye nem kósza, ingatag, kétes – vagy bármilyen – elméletek összessége, hanem empírikus: tapasztalati alapokon nyugszik. A Buddha nem elméleti buddhizmust hallgatott valahol, hanem gyakorolt. Gyakorlattal kezdte. Tapasztalással. A gyakorlataiban élte – tapasztalta – meg azokat a törvényszerűségeket, azokat az egyetemleges természeti összefüggéseket, melyekre ráébredt, s amelyeket 45 éves tanítói tevékenysége során feltárt, kifejtett.

A „lehetséges világok legjobbika” nem elmélet, nem modell, nem fantazmagória, hanem tapasztalati alapokon nyugvó kitétel – ha tetszik, törvényszerűség.

A világ egy adott pillanatban csak olyan lehet, mint amilyen éppen: és mivel egyidejűleg csakis egyféleképpen lehetnek a dolgok, másféleképpen nem is lehetne, hiszen ezt az adott pillanatban fennálló helyzetet, állapotot, state of affairs-t bizonyos feltételek megléte váltotta ki, bizonyos kiváltó okok teremtették meg. Valami egy adott pillanatban csakis olyan lehet, mint amilyet a kiváltó okok, a körülmények, a feltételrendszerek együttese lehetővé tesz. Ha csak ezt tették lehetővé (ilyet tettek lehetővé), mint ami van, más szóval ennél – az éppen létezőnél – se rosszabbat, se jobbat nem tettek lehetővé, akkor az lesz a legjobb, ami éppen és ahogyan van. Eltekintve itt attól, hogy a természet olyan minősítéseket, mint ’jó’ vagy ’rossz’ nem ismer.

A Buddha nem lehetséges világokon törte a fejét, hanem a fennálló világgal foglalkozott. Az éppen fellelhető világgal, amit nem állt szándékában se megváltoztatni, se megváltani. Megváltoztatni ugyanis egy valamit tudunk csupán, s az a valami itt van bent, ha úgy tetszik, énbennem. És ha egyszer komolyan nekiveselkedem, hogy változtassak magamon, rövidesen megtapasztalhatom, mennyire nem vagyok képes önmagamon változtatni, nemhogy egy egész világon! – A világnak önmagának kell változnia: az egyes egyéneknek kell változniuk ahhoz, hogy maga a világ változzon.

A változáshoz és a megváltáshoz – a megszabaduláshoz – megvan az út, el kell indulni rajta: kinek-kinek önmagának. A Buddha útja – ami a vallási rendszerek között egyedüliként a gyakorlat és a tapasztalás útja – egyértelműen le van fektetve. Ez egy olyan út, amin közel 2600 éve haladnak a törekvők, és csakis rajtuk áll vagy bukik, mire viszik: egyedül az egyes egyén a felelős tulajdon megváltásáért, neki önmagának kell dolgoznia rajta. A Buddha lefektette ezt az utat, mindent föltárt, nem tartogatott vélelmezett ezoterikus tanításokat kiváltságos beavatottak számára. Nem. Ez az út mindenki számára lehetőség, esély. Vagy élünk vele, vagy nem.

Ugyanakkor érdemes felidézni: a Buddha „világ”-on (loka) nem okvetlenül azt értette, amit mi értünk, de erről valamikor máskor majd bővebben.

]

A Buddha – a Felébredett … ?!

Szegény édes anyanyelvem! • Újra a magyarítások kapcsán

Valaki megalkotta (ez elment vadászni …), valaki átvette (ez meglőtte …), és lehetne még folytatni.

Sajnos sikerült ezt is úgy megalkotni, hogy csak na! Vagyis meggondolatlanul. Hozzá lehet tenni: és valamelyest felkészületlenül. Aztán kritikátlanul, szolgaian átvették, s ugyanúgy kritikátlanul, szolgaian majmolják és szajkózzák tovább. Ott éktelenkedik ez a lehetetlen, szerencsétlen nyelvi megoldás magyar nyelvű közegben.

Ez a „Felébredett” a nyelvész és a fordító nyelvi világából nézve mesterkélt, erőltetett, művi, ráadásul a fülben túlságosan is a francia Bernadotte (lásd pl. a svéd királyi házat) névre cseng-bong rá, továbbá Petőfire: Föltámadott a tenger … – Ez a képzésmódja bizonyos igék múlt idejű alakjának elavult, jó esetben archaizálni lehet vele, ez azonban egy ideje kiment már a divatból. Ha meg nem archaizál, akkor patetikus és emelkedett szeretne lenni, kitűnni a szürke tömegből, hogy ez itt, kérem szépen, valami egészen rendkívüli, ünnepélyes, magasztos.

Ez amúgy rendjén is lenne: egészen rendkívüli dolog ugyanis megvilágosodni, azaz átlátni, átélni, megtapasztalni a dolgok valós természetét, ráébredni dolgokra. Igen, ráébredni, ha egyszer a felébredni elsődlegesen mást jelent: felébredni arra, hogy odakint szakad az eső; rossz álomból felébredni, lucskosan, izzadságban fürödve. Természetesen lehet felébredni átvitt értelemben is: Ébredj már fel! – mondják olyannak, aki álmodozik, a fellegekben jár, fantaszta. Egy biztos: a ráébredésben benne van valami, ami a felébredésben nincsen, márpedig ez sarkalatos kérdés, lásd néhány sorral itt lejjebb.

A Buddha az, aki megvilágosodott*, angolul enlightened, németül erleuchtet: az, akiben fény, világosság támadt. Ahogy a Buddha megfogalmazta a Tan kerekének megforgatásáról szóló, legelső tanbeszédében (SN 56.11): āloko udapādi.

*-odik/-edik, s mint ilyennek, ez a múlt idejű alakja: megbokrosodott, megtollasodott, megházasodott, beesteledett, visszakéredzkedett (valahová), epekedett, na de nem *felébredik > ?felébredett ! 

A Buddha, méghozzá határozott névelővel – nem pedig nélküle –, a Buddha, ha egyszer ez a buddha szóalak nem egyéb, mint egy befejezett melléknévi igenév (régebben múlt idejűnek hívták), a bodh igei gyökből: ’az, aki megvilágosodott, aki ráébredt valamire’ (= a dolgok valós természetére, és most úgy látja a dolgokat, ahogy azok a dolgok valóban vannak, pontosabban létesültek, létrejöttek: yathābhūta-ñāṇadassanaṁ); kis kezdőbetűvel bárki, aki megvalósította a buddhaság állapotát, vagyis megvilágosodott stb.; nagy kezdőbetűvel ennek a korszaknak a buddhája, vagyis a Buddha, a történelmi Siddhattha Gotama (szanszkrit: Siddhārtha Gautama, és azok kedvéért, akik örömüket lelik a különféle írásrendszerekben, dévanágaríval, a Wikipédiából: सिद्धार्थ गौतम), ugyanakkor az, hogy „Buddha” az elmondottak értelmében nem tulajdonnév, hanem köznév: egy buddha nem mond ilyet, elérte egy buddha állapotát, a Buddha előtti buddhák, a buddhák mindig azon vannak, hogy stb., stb.

Nyelvtipológiai szempontból megkülönböztetünk (határozott) névelőt ismerő-használó, illetve (határozott) névelőt nem ismerő-használó nyelveket: sok-sok nyelvben kialakult, sok más nyelvben nem. Ez utóbbiak között találhatók a bolgár és a macedón kivételével a szláv nyelvek éppúgy, mint a török és rokonai, folytatva a kínaival, japánnal, a tibetivel, át a burmain, a thai nyelven, egészen a finnig. Ezek a nyelvek más nyelvi eszközökkel oldják meg – már ha egyáltalán: nyelve válogatja – azokat a helyzeteket, amikor a többi valamilyen névelőt használ. Mellesleg viszonylag újkeletű fejlemény a névelő a nyelvek történetében, így a mai beszélt, élő nyelvek korábbi, történelmi rétegeiben még nem lelhetők fel.

Akiknek az anyanyelve nem ismeri a névelőt, sokszor idegen nyelven sem lesznek képesek használni, gyakran pedig egyszerűen teljesen mellőzik a használatát: nehezen boldogulnak vele. Érdekes megfigyelni, hogy ilyen „névelőtlen” nyelvek beszélői leginkább névelő nélkül fogják használni: Buddha. Jó nagy betűkkel virít ez a névelő nélküli Buddha például Rákosszentmihályon, a Rákosi úti Mokushō Zen Ház bejárata mellett, de nemritkán indiai szerzők angol művének címében is névelő nélkül áll. Aki más nyelven is olvas buddhizmust, az úton-útfélen belebotlik majd a névelőbe: a/egy/der/the/le/il Buddha (Bouddha), de Boeddha/Boeda, הבודהה / o Buda / ar Bouda / Y Bwdha stb.

Semmi baj nincsen ezzel a b-/B-uddhával. A nyelv nem Prokrusztész-ágy. A magyar se.

Elődeink ragyogóan megvoltak a Megváltó latinizált, görög eredetű titulusával, amit a Jézus személynév mellé kapott: Krisztus, így, magyar írásmódban, megtartva a latinos végződést. A mai keresztény és keresztyén hívek is kiválóan megvannak vele. Senki sem hangoskodik, hogy le kellene fordítani magyarra. Eleink ezzel is ugyanolyan jól elvoltak, mint az összes többi, latin és görög eredetű átvétellel, ami a kereszténység kulturális csomagjában érkezett ezekre a tájakra: pogány, iskola, tánc, ostya, püspök, kereszt, diák, szent, érsek, oltár, mise és egyebek. (Ehhez jött mindaz, ami nélkül ma sok mindenről beszélni se tudnánk: eke, ház, málna, gazda, szerda, csütörtök, péntek és szombat, kapu, asztal, vásár és bazár, alma, blúz, tepsi, udvar, piac, sámli, zsámoly, kajszi, kert, cukor, kukorica, ribizli, kaszabol, bak stb., stb., stb. – és ott a rengeteg szólás és közmondás, továbbá a tükörfordítások hada.)

Nem is kell lefordítani. A görög eredeti Χριστός, aminek a latinosított változata a Christus, azt jelenti, hogy ’az, akit felkentek’. Tkp. a Messiás az, akit felkentek: ő az Úr fölkentje. – Jézus, a Fölkent. A Fölkent. – Ez nem is mellesleg azért működne, mert az ige tárgyas, ugyanakkor határozott névelővel ellátott befejezett melléknévi igenevet főnévi értelemben egyes számban a magyarban kevésbé használunk, többes számban azonban már igen, vö. a megtámadottak, a legyőzöttek, az elmaradottak, a mellőzöttek, a kiközösítettek, a felvettek (pl. egyetemre), a száműzöttek. Az elmaradott és a megtámadott szóalak így állandósult a nyelvben, az elmaradt változat szemantikája más. Ugyanígy nem működik „közönséges” melléknevek főnevesítése egyes számban a határozott névelő használatával, mint pl. *a téves (jó, jó, téves, de mi?), *az érdemes (jó, de mégis mire?) stb., stb., kivéve természetesen a kivételeket, mint amilyen a gonosz, a jó.

Érdemes megjegyezni, hogy a Buddha egyéb meg-/elnevezései közül a páli Bhagavā szabatos megfeleltetése, a ’Magasztos’ szépen illeszkedik magyar szövegkörnyezetbe.

Ami a továbbiakat illeti, a Buddha nem használta a ’Buddha’ kitételt, amikor önmagára utalt, többes számban azonban élt vele – lásd pl. buddhāna’ sāsanaṁ ’a buddhák tanítása’ –, amikor korábbi korok buddháiról, ill. általában (a = névelő) buddhákról beszélt.

Saját magára utalt konvencionális értelemben a teljesen semleges egyes szám első személyű személynévmással (ahaṁ ’én’), és ugyanúgy saját magára utalt, amikor a Tathāgata állandó jelzőt használta, de mások is utaltak így rá. Én személy szerint mindenképpen megtartanám a páli eredetit magyar szövegkörnyezetben is, egyrészt szép hangzása okán (ez az eufónia mint kritérium), másrészt pedig azért, mert az összetétel két tagjának együttes jelentése erősen vitatott: tathā ’így, ekként’ stb., -gata (1) utótagként ’az, aki (meg)jött’, (2) ’az, aki [valamilyenné] lett’, ’az, aki elért valamit, fel van ruházva valamivel’ stb. (A Dīgha Nikāyá-ban, a 27. tanbeszédben, az Aggañña Suttá-ban [D 27 = D iii 84, a Walshe-féle fordítás 409. lapján] a Buddha ezzel szemben kivételesen másfajta meghatározását adja a szónak.)

„Felébredett.” – Még csak nem is ez a lehetetlen kísérlet a magyarításra itt a gond (bár az is), még csak nem is az archaizálás a gond, hanem az erőszaktevés. – Szegény édes anyanyelvem! Vele is úgy bánik errefelé a nép, mint minden egyebével: a kapcsolataival, a szüleivel, a környezetével, a felelősséggel, az erkölcsiséggel, az adott szó becsületével, a tisztességesen elvégzett munkával, a másik emberrel: sehogy. Sehogyan se bánik édes anyanyelvével, szegény édes anyanyelvemmel! (Konvencionális értelemben.)

És hogy mitől itt az erőszak? Ettől a légüres térben lógó befejezett, művi melléknévi igenévtől. Ilyen képzésmód van, hogyne lenne, csak éppen a magyar nyelv rendszerén sikerült vele erőszakot tenni. Nem is mellesleg egy megfeleltetésnek, fordításnak, bármiféle szövegnek nemcsak jónak kell lennie és szabatosnak, hanem szépnek is: ez a már hivatkozott eufónia, a szép hangzás mint követelmény. Merthogy ez igenis követelmény.

Még egy megjegyzés, éspedig a „tanítóbeszéd” kapcsán. – Merthogy ezt se nagyon érti a nyelvész-fordító. Amikor az ember meg akar alkotni egy magyar szót vagy kifejezést valami olyan dologra, ami se a kulturális közegbe, se a nyelv rendszerébe nem simult még bele, akkor végig kell zongoráznia a lehetőségeket. Ebben a konkrét esetben meg kell néznie, mikor és hogyan lehet a „tanító” szót használni szóösszetétel előtagjaként. Ütköztetni kell, egybevetni, csereberélni, behelyettesítgetni – érdemes elszórakozni vele, mert olykor kifejezetten mulatságos dolgok kerekednek ki belőle!

Ami van: tanrend, tanterem, tanterv, tanerő, tantestület, tantárgy, tankönyv, tanműhely stb.: ezeket mind a tan- előtaggal képezzük. Így alakult ki a magyarban, így szabatos, így grammatikus, azaz nyelvtanilag helyes, s ennek megfelelő a használata is. És így lehet olyasmit is képezni, mint tanelv vagy tanépítmény.

Ugyanakkor nincs olyan – a * [csillag] ezt jelöli –, hogy *tanítóterem, *tanítókönyv, *tanítóbeszéd, *tanítótárgy és hasonlók, van azonban tanító néni/bácsi, különírva. A néni is, a bácsi is tanít (vö. *tannéni, *tanbácsi), míg a tanbeszéd is olyan beszéd, ami valaki(ke)t valamire tanít, okít, a tanterem olyan helyiség, ahol tanítanak, a tanrend pedig rendszerint táblázatos időrendi beosztása-sorolása azoknak az n perc időtartamú óráknak, melyek során – azaz amikor – tanítanak valamit egy tanintézményben. (Vagy tanodában.)

Rejtély számomra, honnan – és főleg: MINEK – az efféle szóképzés, azon túl, hogy már megint nagyon egyéni akart vele valaki lenni. – Annyi baj legyen, ez is csak a moha egyik szépséges megnyilvánulása, a mélyben szorgosan tevékenykedő BIG ME-vel.

Mint minden, természetesen a nyelv is alá van vetve az állandó változásnak: „kopik” és „romlik”, ha egyszer mindennek, ami csak létrejött, változnia kell, majd elindul lefelé, hanyatlik, romlik, hogy megszűnjön, szétessen, bevégezze, kimúljon, akár tetszik, akár nem. – Hány nyelv tűnt el az emberiség történelme folyamán? És hány nyelv hal ki nap mint nap? Ki beszél ma már vandálul? Gótul? Hettitául? Megvan még a vepsze? És a vót? Vagy csak vót? És mi van az illírrel? A porosz, az is egy élő nyelv volt valamikor. Meg egy nép, merthogy a népek sem kivételek az egyetemleges törvényszerűségek alól, melyekre a Buddha megvilágosodása folyamán ráébredt: aki és ami feltételek függvényében keletkezik, annak az a természete, hogy meg is szűnjön, elmúljon, távozzon. Nyelvek és népek jönnek-mennek, eszmerendszerek jönnek-mennek, birodalmak és kényurak jönnek-mennek, végtelen kavargásban, jelképek, államhatárok, fizetőeszközök, politikai rendszerek, és jön az egyén is, hogy távozzon. Örök talán csak az az egy Anna volt.

Így van ez, mindig is így volt, így van ez rendjén, eztán is így lesz, ha egyszer ez a dolguk!

Sabbe saṅkhārā aniccā’ti.

 ]

♣ Hol lehet ilyen füleket kapni?

Ez is levél volt persze, Burmából, 2017 augusztus végén, N.N.-nek. Az érdektelen részeket kipontoztuk, ahogy illik.

---

..., kedves,

elrohant egy újabb hónap, de hát ez is a dolga! Ma reggel még köd is volt itt, olyan igazi őszi hangulatot adott a korareggelnek — hát, mit mondjak, efféle hangulatnak hazai tájakon örülnék, merthogy nehezen megy nekem ez a párás hőség, nagyon nehezen, pedig próbálkozom, és persze újra szedem a gyógyszert is, ugyebár, közel két hónapja immár, vagyis annak a fránya vérnek illene már higulnia egy kicsit, hogy elviselhetőbb legyen, csak éppen az egész test úgyis csinálja, amit akar, bizonyítandó, hogy márpedig ott bent nincsen senki, aki uralhatná, aki parancsokat osztogathatna. Bizony nincs ott senki, nobody at home, ahogy egyes meditációs mesterek fogalmaznak, a testnek nincs gazdája, a test van, kész, ennyi; ugyanúgy van, mint ahogy egy felhő van, egy virág van, pillangó, fa, bármi, ami csak él és lélegzik (pāṇā). Birtokolja valaki is a felhőt? A virágot? A pillangót netán? Fát, bármit? Ezt a testet? Csak hisszük, hogy birtokoljuk, hogy a miénk: ám ha a miénk, mégis miért van, hogy juszt is azt csinálja, ami neki tetszik? Főleg ha elkezdünk öregedni.

A test nem a miénk, a legjobb, ha letesszük szépen, elengedjük, hagyjuk, hogy intézze a dolgát, ha egyszer nagyon is jól tudja, mi a dolga, tudja nélkülünk is.—

[...] Azt meg amúgy is csak az ördög tudja, mikor keveredem arrafelé. Megsúgom: szívesen keverednék, csak éppen nincsen hova. Mire, az még csak lenne, azaz vannak tartalékok, jövőre meg már jár nekem valamennyi nyugdíj is, hacsak nem változtatnak ezen is. A szerzetessel az a gond, hogy ezt a „holdudvarnak” kellene megszerveznie: szállást, ellátást. Hangsúlyozom: az ellátást van mibul fedezni, pláne ha nyugdíj is jön hozzá.

Álmodoztam egy pár napig a közelmúltban — olyankor jön ez rám valahol, ha túl sok abból a valaholból —, álmodoztam egy sort, ti. hogy milyen klassz lenne valami nagyon szép tájban az Őrségben vagy arrafelé valahol egy buddhista közösség, bentlakásos, önkéntes alapon. Graz oda egészen közel van, Szombathely, Zalaegerszeg dettó, érdemes lenne kurzusokat kínálni, meditációt, életmód-tanácsadást, bevezetőket a buddhizmusba — magyarul is, németül is. Jól megszervezni, bevezetni. — És sehol egy bili a kezemnek.

Leszel szíves nem betudni dóóógokat a nem is létező véletlennek. A dóóógok nem ok nélkül vannak, nem ok nélkül történnek. Mindig kell valami kiváltó ok, legfeljebb nem tudjuk, mégis miből tevődött össze az a köteg feltétel meg kiváltó ok.

Talpi bőnye…? Ezt nem a Karinthy találta ki? Kiszera méra bávatag, kőte a tára. Méghogy talpi. Meg bőnye. (Vagy pedig kimaradt valami bötű. Akár.)

A harántsüllyedés, az a lúdtalp, ugye? (Az meg gágogni szokott!) Félretéve minden viccet: igazán sajnálom, hogy ilyen lehetetlen „klasszikus futóbetegségek” gyötörnek! Kár, hogy nem meditálsz, akkor ez most milyen pazar apropó lehetne, hogy körbejárd egy kicsit a test dolgait. — Tessék, végül most nem is tudom eldönteni, a plantar fasciitis tessen-e jobban, avagy az a bőnye. Jaj.

A lényeg, hogy jobbulást kívánok, továbbá kívánom, hogy segítsen hozzá a spirituális gyarapodáshoz. Hogy találd meg a módját, a mikéntjét, megfigyelőként, aki távolságot tart önmaga és a megfigyelés tárgya között.

Kérdezed, a fájdalom menne-e, ha el tudnád engedni. Menne is, meg nem is, ami annyit jelent, hogy ha nem azonosul vele az ember, akkor tompul, a háttérbe vonul. A tudat nem foglalkozik vele különösebben: a fájdalom nem én vagyok, és a fájdalom nem is az enyém. Mi dolgom vele? Semmi. (Könnyű mondani, pedig tényleg így van. Áll ez mindenféle érzésre és érzetre, valamennyi fajtájukra.)—

[...] Elolvastam a mai karcolatodat is: mi másnak nevezhetném? (Amúgy pedig: miért kell mindig valamit valaminek nevezni? A tudat, az a tudat, az már csak ilyen.) Szóval viszed haza a zsákmányt, a kincseket. Nem is rossz, amit találtál. Az olvasás miatt ne fájjon a fejed: ilyenek vagyunk. Hol habzsoljuk a könyveket, hol pedig hosszabb idő is eltelik, hogy a kezünkbe nem vesszük őket. Teljesen normális.

A stílusodon érezni, hogy valami más: hogy aztán az a szürkeség teszi-e, az eső, netán a bőnye — vagy bármilyen nye, nem csak bő, ugye —, nem tudhatom. Van benne bőven melankólia, csak tudnám, hol vetted, meg hogy kimérve adják-e. Szelíd fajtájú melankólia, a jobbik minőségből, frissen őrölve.

 

Kutyákat szoktam ezeken a tájakon olykor faggatni: hol lehet ilyen füleket kapni? Merthogy nagyon mulatságos fülekkel lehet errefelé találkozni. És olyankor igenis tudni szeretném, hol lehet ilyen füleket venni. — Nem szoktak nyilatkozni, csak bizalmatlanul lesnek a szemük sarkából, aztán elódalognak. Mintha nem lennének oda az emberekért. De nem is csodálom.

Megyek, járok egyet odalent a fényben. Tegnap nagy menetelést csaptam, mert nemcsak a Szerzeteskórházba masíroztam el, jól kilépve — egy óra húsz perc volt —, hanem onnan még tovább, két lépcsőben, de azt már nem mértem. Lehetett az is vagy öt km. Vissza taxival jöttem: addigra a monszun megint kedveskedett egy kis áldással. Most szép odakint, napközben azonban nem örültem a légköri viszonyoknak — ez van!

Barátsággal,

Vilásza szerzetes

 

Burmai idill kutyamamával meg szépséges fülekkel!

•••