Szerzetes a Westendben

Igen, buddhista szerzetes járt a minap a Westendben. Abban a naaagy bevásárlóközpontban a Nyugati oldalában. Igen.

Azért járt ott, mert szüksége volt dolgokra, s részben meg is kapta, amire szüksége volt.

Ugyanakkor nem a legszerencsésebb, ha egy szerzetes arra kényszerül, hogy ilyen helyre menjen — különösen szólóban, bárminemű kíséret nélkül. Thaiföldön vagy Burmában, ha úgy kívánja a szükség, és szerzetes valamilyen plazába megy, akkor vagy egy szerzetestársa kíséri, vagy egy világi férfi. Srí Lankán nem megy plazába — legalábbis akkor nem, ha történetesen a Galduva alá tartozó kolostorban szerzeteskedik —, amúgy pedig mindenképpen világi kíséri, bárhová menjen, bármilyen ügyben. Ez a világi kísérő fizet majd, ha fizetni kell útközben valamiért, így az inni-, adott esetben ennivalókért is.

Szerencsés vagy nem szerencsés, ez a szerzetes ezeken a tájakon vagy lemond a lemondás, nekkhamma nevében azokról a szükségesnek kikiáltott tárgyakról-dolgokról, melyek beszerzése ürügyén ilyen helyekre merészkedik, vagy pedig sok-sok feszengésen túltéve magát végül csak megkér valakit, ugyan szerezné már be neki … Kínos ugyanis, ha kisebb-nagyobb rendszerességgel kér valamit, főleg akkor, ha az illető nem rokona (ñātaka), és nem kínálta fel neki, hogy kérjen csak bátran, ha erre vagy arra lenne szüksége: ez utóbbi a pavārita minősített esete, ’felkínálták/-ajánlották’. Az ellentétüket — aññātaka, ’nem rokon’, ill. appavārita, ’nem kínálták fel, nem hívták meg’ — nem engedélyezi a szerzetesi rendszabályzat.

Tétova keresgélése során a szerzetes megfogadta egy rokonszenves biztonsági ember tanácsát, és a rövidebb utat választotta, ami a H & M nevű üzleten keresztül vezetett. Ilyen közegben szerzetes alapjáratban nemigen néz körül, hiszen mit nézzen? Egyik divatüzletben se kap szerzetesleplet vagy hasonlót.

Igen ám, de valami sárgállott, nem is egy helyen, ami bizony odacsalta a tekintetét. És alig tudatosult szinte, hogy az még hagyján, hogy a tekintete elcsábult, de már ment is oda a szerzetes a sárga valamikhez. És konstatálta, hogy lám, milyen praktikus, mert ha már meleg világi holmi télire — szigorúan a szerzeteslepel alá, illetve benti használatra, amikor egymaga van a hajlékában nem látja senki, bár az ún. alsóruhát, ezt a szabongszerűséget akkor is viselnie kell —, akkor az legyen valamilyen szerzetesszínben, márpedig a nem túl harsány vagy világos sárgát leszámítva a napsárga, az okker, a nem túl rikító narancs, a sütőtöksárga, vagy akár sárgásbarnától a gesztenyebarnáig, valamint a bordóig nem egy árnyalat megengedett.

Alaposan megmelengette a szerzetes szíve tájékát egy tündéri, mesekönyvbe illő sárga kabátka, szép nagy, sárga gombokkal és szép nagy gallérral — oda is ment az örvendezés széles mosolyával az arcán ahhoz a háromnegyedes kabátkához, egyrészt hogy láthassa, aha, ez női, másrészt hogy megállapíthassa, hogy jé, ez is majd’ 13 ezer forint.

Nem sokkal arrébb immár férfi pulóverek kínálták magukat, két színben is: bordó és szépséges sárga. A szerzetes elérzékenyült, mert tényleg szépek voltak, mindkét szín megfelelő… és az ár is elfogadható volt (3.995 Ft-ért vesztegették darabját). Az egyik bordó pulóver trehányul volt odacsapva, aminek a szerzetes persze nem örült, s így hagyta BIG ME tevőleges részét, a DOER-t, azt, aki folyton csinál valamit, tesz-vesz, ezt kell megigazítania, ott egy kis port letörölni, itt nedvessel letisztítani valamit, szóval hagyta a DOER-t, hogy hajtogassa szépen össze azt a pulóvert … majd érezte, hogy melegség árasztja el újfent a szíve tájékát, ahogy nézte, aztán végigsimított a kezével azon a finom, puha anyagon. És arra gondolt, hogy van már neki meleg felső télire, nem is egy.

Na, akkor szúrta ki, hogy figyelik. És az még csak hagyján, hogy figyelik, de szorgosan fotózták is. A szerzetes most elragadtatja magát egy kissé: amolyan hamisítatlan, a nyugati világban szép számmal fellelhető, egy, a hazai, magát buddhistának valló közeget részben ismerő, ezzel a közeggel szemben erősen kritikus férfiú megfogalmazásmódjában ezo-spiri fiatalasszony fotózgatott, a karján természetesen az egyik nélkülözhetetlen ezo-spiri kellék, egy rózsafüzér, a hölgy felsőtestén ugyancsak valami ezo-spiri ihletésű ruhadarab… Kölcsönösen kiszúrtuk, hogy kiszúrtuk egymást; én bánatosabbra vettem a mimikát, és inkább az ajkak mozgásával jeleztem, hogy kérem, ne fényképezzen, mivelhogy nem foglalkozott vele különösebben, hogy kiszúrtam, erre fel azonban már vette a lapot, és szapora léptekkel távozott, elvörösödve. (Utólag azt mondom, hogy lám, lám, volt ott azért hiri …)

Olyan különös, de a legelső reakció itt bent, magamban az volt, hogy igenis oda kellett volna intenem. És azt mondtam volna neki, hogy fotózás helyett miért nem ajánl fel inkább a szerzetesnek egy ilyen pulóvert — mi az a négyezer forint a mai Magyarországon, különösen plázajáró embernek? Jó, jó, tudom, szerzetes ne álljon így hozzá, csúnya dolog, de, mea maxima culpa, bizony ilyen önös gondolataim támadtak, megannyi negatív töltés!

Aztán pedig arra gondoltam, hogy bizony nem szép látvány, szerzetes a Westendben, és még annál is kevésbé szép, hogy fizet, éppen nem H & M-nél, de máshol.

És mint ahogy kénytelen leginkább maga eljárni piacra, szupermarketbe, patikába, barkácsboltba, postára, egyebüvé, ugyanúgy kénytelen fizetni is, és ez már sorozatosan nem a Buddha útja: ez egy, egészségi okokból mérsékelt égövre kényszerülő szerzetes sorsa, mizériája, különösen ha azt nézzük, hogy inkább az a gyakori ezeken a tájakon, ha ilyen-olyan ígéretek bizony végül csak nem teljesülnek, lásd a Buddha — vagy: egy bódhiszattva — tökéletességei közül a sacca-pāramī nevűt.

Marad hát sovány vigasznak, amit a más bejegyzésekben már említett, Stillness Flowing című, hatalmas Ajahn Chah (Ácsán Cshá)-monográfiában, pl. az 51. oldalon olvashattam: azt nevezetesen, hogy Ajahn Chah csak nagy nehezen volt képes összeszedni a bátorságát, hogy egyszer s mindenkorra elengedje vésztartalékjait, vagyis nem is olyan kevés készpénzt, ami nála volt a vándorlásai során. Ő, aki olyannyira rigorózusan tartotta magát a Vinaya előírásaihoz, ebben megmakacsolta magát, s görcsösen kapaszkodott a biztonsági hálóba, amit ez a pénz nyújtott számára. Ez valamikor 1947 folyamán lehetett.

És marad a kérdés: mit tehetek ezzel szemben én itt? Mit tehetünk mi, olyan, a nyugati világban szétszórtan, nem kolostori keretek között élő théraváda szerzetesek, akiknek előírásszerű ellátása cseppet sincsen biztosítva? — Örvendjetek: ez a kérdés legalább nem avyākata !

]

Ezek szerint őt sem kísérte senki... ?