♣ Hol lehet ilyen füleket kapni?

Ez is levél volt persze, Burmából, 2017 augusztus végén, N.N.-nek. Az érdektelen részeket kipontoztuk, ahogy illik.

---

..., kedves,

elrohant egy újabb hónap, de hát ez is a dolga! Ma reggel még köd is volt itt, olyan igazi őszi hangulatot adott a korareggelnek — hát, mit mondjak, efféle hangulatnak hazai tájakon örülnék, merthogy nehezen megy nekem ez a párás hőség, nagyon nehezen, pedig próbálkozom, és persze újra szedem a gyógyszert is, ugyebár, közel két hónapja immár, vagyis annak a fránya vérnek illene már higulnia egy kicsit, hogy elviselhetőbb legyen, csak éppen az egész test úgyis csinálja, amit akar, bizonyítandó, hogy márpedig ott bent nincsen senki, aki uralhatná, aki parancsokat osztogathatna. Bizony nincs ott senki, nobody at home, ahogy egyes meditációs mesterek fogalmaznak, a testnek nincs gazdája, a test van, kész, ennyi; ugyanúgy van, mint ahogy egy felhő van, egy virág van, pillangó, fa, bármi, ami csak él és lélegzik (pāṇā). Birtokolja valaki is a felhőt? A virágot? A pillangót netán? Fát, bármit? Ezt a testet? Csak hisszük, hogy birtokoljuk, hogy a miénk: ám ha a miénk, mégis miért van, hogy juszt is azt csinálja, ami neki tetszik? Főleg ha elkezdünk öregedni.

A test nem a miénk, a legjobb, ha letesszük szépen, elengedjük, hagyjuk, hogy intézze a dolgát, ha egyszer nagyon is jól tudja, mi a dolga, tudja nélkülünk is.—

[...] Azt meg amúgy is csak az ördög tudja, mikor keveredem arrafelé. Megsúgom: szívesen keverednék, csak éppen nincsen hova. Mire, az még csak lenne, azaz vannak tartalékok, jövőre meg már jár nekem valamennyi nyugdíj is, hacsak nem változtatnak ezen is. A szerzetessel az a gond, hogy ezt a „holdudvarnak” kellene megszerveznie: szállást, ellátást. Hangsúlyozom: az ellátást van mibul fedezni, pláne ha nyugdíj is jön hozzá.

Álmodoztam egy pár napig a közelmúltban — olyankor jön ez rám valahol, ha túl sok abból a valaholból —, álmodoztam egy sort, ti. hogy milyen klassz lenne valami nagyon szép tájban az Őrségben vagy arrafelé valahol egy buddhista közösség, bentlakásos, önkéntes alapon. Graz oda egészen közel van, Szombathely, Zalaegerszeg dettó, érdemes lenne kurzusokat kínálni, meditációt, életmód-tanácsadást, bevezetőket a buddhizmusba — magyarul is, németül is. Jól megszervezni, bevezetni. — És sehol egy bili a kezemnek.

Leszel szíves nem betudni dóóógokat a nem is létező véletlennek. A dóóógok nem ok nélkül vannak, nem ok nélkül történnek. Mindig kell valami kiváltó ok, legfeljebb nem tudjuk, mégis miből tevődött össze az a köteg feltétel meg kiváltó ok.

Talpi bőnye…? Ezt nem a Karinthy találta ki? Kiszera méra bávatag, kőte a tára. Méghogy talpi. Meg bőnye. (Vagy pedig kimaradt valami bötű. Akár.)

A harántsüllyedés, az a lúdtalp, ugye? (Az meg gágogni szokott!) Félretéve minden viccet: igazán sajnálom, hogy ilyen lehetetlen „klasszikus futóbetegségek” gyötörnek! Kár, hogy nem meditálsz, akkor ez most milyen pazar apropó lehetne, hogy körbejárd egy kicsit a test dolgait. — Tessék, végül most nem is tudom eldönteni, a plantar fasciitis tessen-e jobban, avagy az a bőnye. Jaj.

A lényeg, hogy jobbulást kívánok, továbbá kívánom, hogy segítsen hozzá a spirituális gyarapodáshoz. Hogy találd meg a módját, a mikéntjét, megfigyelőként, aki távolságot tart önmaga és a megfigyelés tárgya között.

Kérdezed, a fájdalom menne-e, ha el tudnád engedni. Menne is, meg nem is, ami annyit jelent, hogy ha nem azonosul vele az ember, akkor tompul, a háttérbe vonul. A tudat nem foglalkozik vele különösebben: a fájdalom nem én vagyok, és a fájdalom nem is az enyém. Mi dolgom vele? Semmi. (Könnyű mondani, pedig tényleg így van. Áll ez mindenféle érzésre és érzetre, valamennyi fajtájukra.)—

[...] Elolvastam a mai karcolatodat is: mi másnak nevezhetném? (Amúgy pedig: miért kell mindig valamit valaminek nevezni? A tudat, az a tudat, az már csak ilyen.) Szóval viszed haza a zsákmányt, a kincseket. Nem is rossz, amit találtál. Az olvasás miatt ne fájjon a fejed: ilyenek vagyunk. Hol habzsoljuk a könyveket, hol pedig hosszabb idő is eltelik, hogy a kezünkbe nem vesszük őket. Teljesen normális.

A stílusodon érezni, hogy valami más: hogy aztán az a szürkeség teszi-e, az eső, netán a bőnye — vagy bármilyen nye, nem csak bő, ugye —, nem tudhatom. Van benne bőven melankólia, csak tudnám, hol vetted, meg hogy kimérve adják-e. Szelíd fajtájú melankólia, a jobbik minőségből, frissen őrölve.

 

Kutyákat szoktam ezeken a tájakon olykor faggatni: hol lehet ilyen füleket kapni? Merthogy nagyon mulatságos fülekkel lehet errefelé találkozni. És olyankor igenis tudni szeretném, hol lehet ilyen füleket venni. — Nem szoktak nyilatkozni, csak bizalmatlanul lesnek a szemük sarkából, aztán elódalognak. Mintha nem lennének oda az emberekért. De nem is csodálom.

Megyek, járok egyet odalent a fényben. Tegnap nagy menetelést csaptam, mert nemcsak a Szerzeteskórházba masíroztam el, jól kilépve — egy óra húsz perc volt —, hanem onnan még tovább, két lépcsőben, de azt már nem mértem. Lehetett az is vagy öt km. Vissza taxival jöttem: addigra a monszun megint kedveskedett egy kis áldással. Most szép odakint, napközben azonban nem örültem a légköri viszonyoknak — ez van!

Barátsággal,

Vilásza szerzetes

 

Burmai idill kutyamamával meg szépséges fülekkel!

•••