Nesze nekem!
Így járt a szerzetes egy Einsteinnek tulajdonított ragyogó mondással
Az történt, hogy mivel napokon át az agy nem volt
hajlandó komolyabb szöveget létrehozni, gondoltam, szép színes háttérrel felteszem
a Facebook-oldalra Einstein sok-sok híres mondása körül azt, amelyikben
feltárja, miszerint két dologról tud, ami végtelen: a világegyetem, valamint az
emberi ostobaság, majd hozzáfűzi, hogy az előbbiben még nem egészen bizonyos.
Igen ám, de a jegyem — Szűz volnék, a javából, én magam
szerint is a kellemetlenebbik fajtából — nem engedi, hogy csak úgy a levegőből
idézzek, így hát el akartam jutni a forráshoz, lehetőleg komoly, megbízható
forráshoz.
Nem kellett sokat kotornom: rögvest találtam egy helyet,
a rangos német hetilap, a Die Zeit oldalát, azon belül is egy „Stimmt’s”
névre hallgató rovatot, melyet egy bizonyos Christoph Drösser jegyez, aki szemmel láthatólag szeret a
dolgok végére járni. És mivel egy olvasójuk még 2017 októberében szerette volna
megtudni, vajon ez a mondás tényleg Einsteintől származik-e, a rovatvezető
kinyomozta, mi is az igazság, majd nevezett hetilap 42/2017. számában megjelentette nyomozásának eredményét, lásd:
Nesze nekem — de csak azért, mert a megálmodott, szép
színes háttérben elhelyezett Einstein-idézetből nem lett semmi. Mármint a Facebook-on.
Nem lett, mert ez az állítólagos idézet megér egy misét.
Kiderült, hogy a mondás a pszichiáter Fritz
(Friedrich) Perls-től — angolos névalakkal Frederick S. Perls —, a gestalt-terápia
atyjától származik: 1942-ben publikált, Ego, Hunger and Aggression (Ego,
éhség és agresszió) című könyvében azt írja,
hogy a rendkívüli méreteket öltő ostobaságért a világon az emberi kapzsiság és
mohóság, az ember türelmetlen hozzáállása a felelős, majd azzal folytatja, hogy
„egy nagy csillagász mondta állítólag: ’Már amennyire tudjuk, két dolog végtelen
— a világmindenség és az emberi ostobaság.’ Ma már tudjuk, hogy ez a kijelentés
nem egészen állja meg a helyét. Einstein bebizonyította, hogy a világegyetem
véges.”
Húsz évvel később Perls beszámol egy délutánról, amit Einsteinnel
töltött, s ekkor adja a szájába a mondást ebben az alakjában, ahogyan ismerjük.
Ennyit tehát erről a híres mondásról, ami, lám, még csak
nem is a nagy Einsteintől származik.
***
Ettől függetlenül számunkra a buddhizmus szemszögéből
nézve ugyanolyan súlya van, mintha tőle származna, pontosabban éppen hogy a buddhizmus
szemszögéből nézve amúgy teljesen érdektelen, kitől vagy kitől nem származik,
hiszen nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy az emberi ostobaság mint
olyan adott, ráadásul valóban végtelennek, korlátlannak, határtalannak,
valamint konstansnak tűnik: átível az emberiség történetén, mindenre rányomva a
bélyegét.
A tudat úgynevezett szennyeződései (kilesa) közül
a három legmeghatározóbb szennyeződés harmadika a moha — ’tévképzet,
ámítás, illúzió; megvezetettség’, egyes XX. századi tudós szerzetes
gondolkodók, mint például a néhai Buddhadāsa Bhikkhu munkáiban ’ostobaság’
jelentésben is —, mely mindenben meghatározza az emberek cselekedeteit, legyen
az szóban, tettben vagy gondolatban, akárcsak a másik kettő, a lobha,
vagyis ’kapzsiság, mohóság, bírvágy’ és a dosa, ami meg nem egyéb, mint
teljes spektruma a harag, düh és gyűlölet mindenféle megnyilvánulásának a
legcsekélyebb ellenérzéstől kezdve a legvadabb erőszaktevésig, röviden
összefoglalva ’harag; düh’.
Ezek — nem csak karmikus szempontból — káros, ártalmas (akusala)
dolgok, ők az alap, vagyis a mūla, ’gyökér’, s ők határozzák meg egy-egy
tudatállapot pillanatnyi (morális) minőségét: lobha, dosa, moha, ebben a
hagyományos sorrendben. A lobha rokon értelemben használatos a rāgá-val
(’szenvedély; kéj’) és a taṇhā-val (’sóvárgás, szomj’).
A moha egyik szinonímája az avijjā, ’tudatlanság’,
ami nem tárgyi ismeretekre, vagyis inkább a hiányukra utal, hanem arra, hogy az
ember nem ismeri a Négy Nemes Igazságot, fátyol takarja a látását, por
van a szemében, meg van vezetve, nem képes úgy látni a dolgokat, ahogyan azok a
dolgok valójában vannak, azaz létrejöttek, s szentül hiszi, hogy a dolgok maradandók,
a boldogság forrásai, és van bennük valamiféle lényegiség, egy mag, valami
önvaló, miközben minden mulandó, s mint ilyen, nem elégítheti ki az embert,
ebből pedig szenvedés támad, csak éppen nincsen senki, aki ott bent szenvedjen,
nincs „én” meg „enyém”, csupán az én illúziója van.
Ez az avijjā az oka mindennek a világban, innen
származik minden rossz, ez minden aljasság és ocsmányság forrása, továbbá ez
gondoskodik — kéz a kézben az imént említett taṇhā-val — arról, hogy az
ember véletlenül se legyen képes kiszabadulni a létforgatagból (saṁsāra),
az újraszületések minden kezdet nélküli és végtelen láncolatából. Az avijjā
a klasszikus kiindulási pont, ahonnan a taṇhā-n keresztül eljutunk arra
a pontra, ahol BIG ME felbukkan, ez pedig a bhava, ’létesülés’, az
ún. Függő Keletkezés, a Paṭicca-samuppāda tantételének tizedik
láncszeme, ahonnan pedig egyenes az út az újraszületéshez (jāti, egész
pontosan csak ’születés’, ’újra’ nélkül!). Ez hát a születés kiváltó oka.
***
Einsteinre, pontosabban a neki tulajdonított mondásra
visszatérve: a Buddha a tíz ún. avyākata ’nem meghatározott,
meghatározhatatlan, eldöntetlen’ (stb.) kérdés közé sorolta azt a kérdést is, hogy
(1) a világmindenség örök-e, avagy sem, továbbá hogy (2) véges-e, avagy sem.
Ezekre a kérdésekre a Buddha sose adott választ — megtagadta rájuk a választ.
Nyilván nem ok nélkül.
És ennyiben maradhatunk!
]
A képen jobbra a néhai Nagytiszteletű
Buddhadāsa Bhikkhu.
No comments:
Post a Comment