Október teliholdja, a vassza kimenetele • วันออกพรรษา :

ma ér véget a théraváda buddhista szerzetesek esős évszakbeli elvonulása

Sokan szeretnek párhuzamot vonni a keresztény nagyböjttel — pedig egészen másról van szó —, amikor a (déli) buddhista szerzetesek esős évszakbeli (páli: vassa ’eső’) elvonulásáról beszélnek, ami a Buddha kora óta hagyományosan július teliholdjának másnapjától október teliholdjáig tart. Ilyenkor a szerzetesek ünnepélyes fogadalmat tesznek, miszerint vállalják, hogy a vassa — thai พรรษา, a kiejtése kb. panszáa, burmai ဝါ , ejtsd kb. wá — idején nem utazgatnak a világban, s különösen nem éjszakáznak máshol, mint abban a kolostorban, ahol a fogadalmukat letették. Bizonyos esetekben távol lehetnek, de ez erősen korlátozott.

A Buddha idejében a szerzetesek állandóan úton voltak, egyik helyről vándoroltak a másikra, s a szállásuk leginkább erdőben volt, persze lehetőleg lakott település közelében, ahol alamizsnagyűjtő körútra indulhattak másnap pirkadatkor. Étkezés után rendszerint már vonultak is tovább.

Igen ám, de az esős évszak idején képtelenség volt ezt a vándorló életmódot folytatni: egyrészt nemritkán víz alá került minden, másrészt ilyenkor lehetett mindenféle válogatott kórságot, fertőzést összeszedni. Sokan betegeskedik végig a mai Indiában is, Délkelet-Ázsiában is a monszunt, az esős évszak idejét: heves, napokon át tartó esőzések, lehűlés, alattomos nyirkosság mindenhol, fekete penész lep be mindent, ami nem szellőzik eléggé és nem kap elég napot, és különféle bőrbetegségek gyötrik az emberek jó részét. Ráadásul gondot okozott akkoriban az élelmiszerek beszerzése, biztosítása is az esős évszak áldatlan körülményei közepette.

Ezért rendelte el a Buddha, hogy az esős évszak idején a szerzetesek valamilyen biztos, állandó építménybe költözzenek, s ott töltsék ki ezt a kb. három hónapot, aminek a végén újabb szertartás keretében oldják föl a vonatkozó tilalmat, s ahogy egyre szárazabb légtömegek szorítják ki a monszunt, ahogy a monszun kicseng, a vassa is „kimegy” — ez a thai วันออกพรรษา, ’a vassa kimenetelének napja’ —, ami, mivel telihold napja, egyben Jeles Nap is, ünnepnap, uposatha [upószatha], megfelelő szertartásokkal.

A Buddha szerzetesrendjében, ami nem is mellesleg a világ legrégebbi, közel 2600 éve töretlenül, megszakítás nélkül fennálló szerzetesrendje, az egyedüli különbségtétel az egyes szerzetesek között az esős évszakok száma, amit valaki a rendben töltött, a „szolgálati évek”. Mindenben az a döntő tehát, hogy ki hány vassá-val rendelkezik, ez az, amit mindenekelőtt tisztáznak, ha pl. ismeretlen látogató jön, új szerzetestárs költözik a szomszéd kuti-ba (szobába vagy bungalóba) stb., hiszen egy fél nap különbség is számít: az, akit korábban avattak szerzetessé, elsőbbséget élvez mindenben, s ő az, akinek rangidősként a tiszteletadás kijár. Ennek megfelelő lesz a nyelvhasználat is, a kellő megszólítás, az udvariassági fordulatok megválasztása, mivel nem mindegy, lefelé, avagy fölfelé beszél valaki. És bár szörnyű nehezen barátkozik meg az ilyesmivel a jóóóó nagy egóval megáldott nyugati ember (BIG ME!) — szerzetesként se lesz könnyebb, de ott előbb-utóbb belekényszerül a szokásrendbe —, ez bizony a buddhizmus egyik tartóoszlopa, a tiszteletadás és az alázat (ami nem szolgalelkűség, vagyis nem valami lábtörlőszerepre kell ennek kapcsán gondolni!), ami nélkül tulajdonképpen semmi sem működik igazán a buddhizmus háza táján. És a 38 számszerűsített legfőbb áldás, mangalaṁ uttamaṁ, közé tartoznak.

A felsőbb avatást — upasampadā — követő első öt évben egy szerzetes ún. navaka-bhikkhu, azaz ’új szerzetes’; öt és tíz vassa között ún. majjhima-bhikkhu [ejtsd, kb. maddzshima-bhikkhu, a /h/ mindig nyomatékos hehezet], ’köztes szerzetes’ (kvázi a „középmezőnyben”), majd tíz vassá-val thera-bhikkhu [théra-bhikkhu], ’öreg’. Ezt követően majd csak húsz vassa lesz érdekes: innentől kezdve a szerzetes mahā-thera, vagyis a rend ’nagy öreg’-je. Srí Lankán feltűnő a nagy tiszteletadás az ottani erdei hagyományban, már-már kultuszszámba megy. — A mahā-thera után már nincs számolósdi meg nyilvántartás, legalábbis nem nevesítik, nyilvántartani persze kell, épp az elmondottak okán.

E sorok írója, Luangtá Vilásza bhikkhu a mai nappal sikeresen betöltötte a hetediket, vagyis ezzel hét vassá-val rendelkezik. Így az ülésrendben már nem biztos, hogy leghátul lesz a helye, bár volt már olyan rendezvényen, ahol ő rendelkezett a legkevesebb vassá-val — annyi baj legyen!

]