Árral szemben

Borzasztó nehéz szembenézni magunkkal, belenézni abba a tükörbe. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni a számunkra kellemetlen igazságokat. Az igazságok ugyanis leginkább kellemetlenek. Ez az alaptermészetük. Annyira kellemetlenek tudnak lenni, hogy sokan erőszakra is képesek miatta féktelen haragjukban: mondj igazat — mondd meg az igazat —, betörik a fejed.

Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy a látásunkra leginkább a vakfoltok jellemzők. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy mindent: egész létünket kitölti a vakságunk, a megvezettségünk, illetve ezek velejárója, az ostobaságunk, mérhetetlen és határtalan ostobaságunk. Illúziók világában éljük le az életünket.

Az elmélet, az intellektuális megértés szintjén még átlátjuk és elfogadjuk, hogy ezen lehet változtatni, hogy van kiút, van erre módszer, azt azonban már nem vagyunk képesek átlátni és elfogadni, hogy nem vagyunk hajlandók ezt a kiutat, ezt a módszert, magát az utat elfogadni, magyarán a gyakorlati kivitelezésből már köszönettel nem kérünk. A tétel ez, miszerint ez a fránya nagy én, ez az ostoba, megvezetett BIG ME az akadálya annak, hogy megértse, ki vagy mi az akadály. Ő az akadály, BIG ME.

BIG ME megnyilvánulásainak egyik módozata az azonosulás: abban a hiszemben — tévképzetben — él, hogy ő az, aki valamit megél, megtapasztal, akivel valami történik. Azt hiszi, hogy ez ő, hogy ez a valami az övé, meg hogy ez az ő önvalója: etaṁ mama, esohaṁ asmi, eso me attā. Ez világképének központja — az egocentrikus, énközpontú világkép. Övé a fájdalom, az éhségérzet, a harag. A valóság, amit nem szívesen hall, ezzel szemben az, hogy a fájdalom, az éhségérzet és a harag egyszerűen csak egy-egy érzet, ill. érzés (vedanā), semmi több: személytelen folyamatok, amik létrejönnek, elmúlnak, az éntől függetlenül, ha egyszer „ott bent” nincs senki, akinek valami fájjon, aki éhes vagy haragos legyen. Nem hiába az anattā — ’nem-én, nem-magam, az én mint önvaló hiánya’ — a legnehezebben emészthető a Buddha tantételeiből. Annyira makacs a képzet, miszerint van ott bent valaki, egy én, egy egó, lélek, bárki vagy bármi, amivel azonosulhatok, akibe vagy amibe kapaszkodhatok a horror vacui ellenében, hogy ez a képzet csak a teljes megvilágosodás elérésekor szűnik meg létezni, fog végévényesen távozni.

Amíg nem világosodik meg valaki, addig ez a képzet, ez a téveszme uralja a terepet, és ez a képzet teremti meg BIG ME-t, márpedig BIG ME minden rossz, minden nyomorúság és szenvedés, minden emberi gonoszság és mérhetetlen aljasság forrása és gyökere a világon. Ki kell nyitni egy történelmi atlaszt, körül kell benne egy kicsit nézni, aztán eltöprengeni azon, vajon a mában mi megy.

Az egész világ működése BIG ME képzetére épül, most már majdnem nyolc milliárd BIG ME képzetére: az ENSz legfrissebb becslése alapján mostanra, azaz 2020 januárjára a Föld népessége elérte a 7,8 milliárdot. Ez 7,8 milliárd, különböző mértékben és módozatokban manifesztálódó BIG ME-t jelent alig néhány megvilágosodott lény ellenében.

A Buddha a megvilágosodása után úgy döntött, hogy visszavonul inkább, megtartja magának a tudását, mindazt, amire ráébredt a megvilágosodása folyamán: arra, ahogyan a dolgok vannak valójában. Egy megvilágosodott embernek nincsen már se énképzete, se vakfoltjai, és így kristálytisztán látja a dolgokat, mindenféle megvezetettségtől mentesen. Így természetes, hogy azt is látta: egy olyan tanépítménynek, melynek tantételei szinte mindenben maximálisan szembemennek az árral (paṭisotagāmī) — vagyis a világ vakságával, minden gyilkos önzésével, ostobaságával és megvezetettségével —, sok esélye nincsen, hiszen az emberiség elsöprő többsége számára túlságosan mély értelműek (gambhīrā), nehezen láthatók át (duddasā) és túl nehezen érthetők (duranubodhā).

Szembemegy az árral, a világgal. Ez azzal jár együtt, hogy valaminek az ellenében kell meghatároznia magát: a világban ezt és ezt hiszik, ezzel szemben ez és ez van valójában. A Buddha megmutatta, mi a gond, hol van a baj, mik a gyökerei, márpedig minden, ami csak gond meg baj, negatív előjelű valami: gyilkolni, lopni, hazudni, csalni, harácsolni, gyűlöletet szítani, másnak szenvedést okozni, eleve: szenvedni — mind ilyen. Nem kevésbé negatív a gerinctelenség, a becstelenség, az etikátlanság, az erkölcsiség totális hiánya, és lehetne még szinte vég nélkül sorolni, amivel nemcsak a Buddha tanrendszere és etikája megy szembe, de valamennyi vallás. (Lásd a Sallekha-Suttá-ról szóló részt ebben a blogbejegyzésben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html )

Nem kevesen vélik úgy, hogy a buddhizmus pesszimista vallás, mert állandóan a szenvedésről beszél. Való igaz: a Buddha korának ókori Indiájában, ahol és amikor a születéskori várható élettartam szerény 24 év volt, az emberek zöme számunkra fölfoghatatlan körülmények között élt. Szemben a mai jóléti társadalmakkal, melyekben föl sem merül, hogy az emberi élet csupa szenvedés, továbbá hogy az újraszületések vég nélküli láncolata, a létforgatag (saṁsāra) ugyancsak szenvedés. Föl sem merül — mindaddig, amíg utol nem érik őket a felismerések a lét ismérveinek (lakkhaṇa) vonatkozásában. Megtapasztalhattam ezt a fajta naiv rácsodálkozást egy alig húsz éves ausztrál fiatalember szájából, aki rövid tájékozódás után mosolyogva azt tudakolta tőlem egy malajziai meditációs központban, hogy nem érti ezt az egészet, hiszen ő boldog, neki nagyon jó dolga van, mindene megvan, köszöni szépen, szeret és tud is élni, miért is kellene hát neki lemondania az élvezetekről? És hozzáteszem: arról, hogy habzsolja az életet, egyik vágyát elégítve ki a másik után?

Való igaz az is, hogy a Buddha nem egyszer úgy foglalta össze tanításainak a lényegét, hogy ő két dolgot hirdet csupán: a dukkhá-t és a dukkha megszűnését. — Ez a dukkha a lét meghatározó minősége: a dolgok nem kielégítő volta, hiszen ha egyszer minden változik és elmúlik, anicca, s ezzel nincs biztos támasz, fogódzó, és ha minden elillan, az nem éppen elégíti ki az embert, márpedig ebből rövid úton kialakulhat a szenvedés, a fájdalom minden megjelenési formájával egyetemben. A dukkha felismerése és átélése vezetheti el aztán az embert a felismeréshez, miszerint mindaz, ami csak létezik, anattā, nem én (aniccasaññā, anicce dukkhasaññā, dukkhe anattasaññā).

A Buddha korában a dukkha igazsága és bizonyossága felől nemigen kellett az embereket hosszasan győzködni, ma azonban a jóléti társadalmak vagy a cseppet sem jóléti társadalmak tehetősebb rétegei inkább kétkedve fogadják ezt a fajta a bizonyosságot — legalábbis egy bizonyos életkorig. Kár, mert ez az egyetlen dolog, ami felől igazából bizonyosak lehetünk.

Ez motiválta a világ egyik legtapasztaltabb és legpragmatikusabb meditációs tanárát, az angol Ajahn Brahm-ot, hogy a szokványos alapképletet látványosan és hatásosan kicsit átfogalmazza, majd átrendezze, mint Mindfulness, Bliss, and Beyond, ’Éber tudatosság, mennyei gyönyörűség — és azon túl’ című, meditálók számára összeállított kézikönyvének 214. oldalán:

1. boldogság (3)

2. a boldogsághoz vezető út (4)

3. boldogtalanság (1)

4. a boldogtalanság oka (2).

Zárójelben az eredeti sorrend, ez pedig itt összehasonlításul az alapképlet, ami az ókori indiai orvosi diagnosztikára épül: (1) felállítja a kórképet, tisztázza, mi a kérdéses betegség, (2) feltárja a kiváltó okokat, (3) megállapítja, mitől fog megszűnni ez a kórság, és végül (4) felvázolja a kórság megszűnéséhez vezető utat, vagyis bemutatja azt a gyakorlatot, ami elvezet a dukkha megszűnéséhez. Ez a Négy Nemes Igazság — és ezzel a Buddha tanépítményének is — alapképlete.

Egyértelműen nem tüneti kezelésről van tehát szó a Buddha tanépítményében, hanem kiváltó okokról. Nem a krónikus szegénység, a gyűlölködés vagy a rák ellen tesz, hanem a szegénység vagy a gyűlölködés kiváltó okainak felszámolására tesz kísérletet; nem a rákot kezeli, hanem kialakulásának veszi elejét a feltételek és kiváltó okok helyes megállapításával és megszüntetésével, csak hát az ember inkább befúj mindent szagtalanítóval meg illatosítóval, mintsem hogy feltárja az orrfacsaró bűz vagy a meghibásodás okát — az orvoslásáról már nem is beszélve.

Aki úgy véli, hogy a Buddha a dukkha szünet nélküli emlegetésével végtelenül pesszimista, az nem akarja a folytatást látni, vagyis a gyógymódot, amit a Buddha — és csakis a Buddha — kínál az összes vallás közül, nevezetesen azt, hogy tessék, ez itt a kiút a nyomorúságból, tessék szépen elindulni rajta, mert ez az az út, ami a boldogsághoz elvezet. Mi több, abból a szempontból is a boldogság útja, hogy már maga az út is boldogság — a megfelelő életvitel/-mód —, s ezt minden gyakorlott meditáló igazolhatja: a Buddha útja egy életmód boldogsága. Ráadásul ez nem valami bizonytalan ígérvény, hogy a földi siralomvölgy után, ha jó voltál, a mennyekbe jutsz, ahol majd végre jó lesz neked és boldog leszel. A Buddha boldogságígérete nem mennyei, túlvilági, földöntúli boldogságra vonatkozik, és még csak nem is olyan kétes világi boldogságra, ami az alkoholmámor, a tudatmódosító szerek, a nagyfogyasztás, a szünet nélküli élvhajhászás és vágykielégítés stb., stb. tünékeny boldogsága, hanem a világot meghaladó, csalhatatlan és biztos boldogságra itt a Földön, még ebben az életben.

Olyan is elhangzik a Buddha tanításai kapcsán, hogy csupa fosztóképzőből áll: nem pozitív dolgokat vezet föl, úgymond, hanem fosztóképzőkkel operál — a páliban, mint nem egy indoeurópai nyelvben is, ez az a-/an- előtag, ami görög-latin eredetű idegen szavainkban is előfordul, pl. az aszimmetria és anorganikus szóban is. Nem árt felidézni, hogy a Buddha útja szembemegy az árral, a világgal, hiszen a világ bajaira kínálja a gyógyírt, márpedig a bajok nem pozitív dolgok. Az ellentétük lesz pozitív, amit gyakran pont ez a fosztóképző jelenít meg, és amire a gyógyítás irányul: rák helyett „nem-rák” vagy „rák-nélkülkiség”, mélyszegénység helyett „mélyszegénység-nélküliség”, rasszizmus és idegengyűlölet helyett „rasszizmus-nélküliség” és „idegengyűlölet-nélküliség”, erőszak helyett erőszakmentesség, avihiṁsā stb., stb. — Aki kicsit alaposabban ismeri a Buddha tanításait, az tudja, hogy jelen vannak a pozitív meghatározások is, ugyanakkor első lépésként a fosztóképzős szó megelőzi az eleve pozitív kitételt: lobha ’mohóság, bírvágy, kapzsiság’ > alobha ’nem-mohóság, a mohóság nemléte’ > cāga ’bőkezűség’, dāna ’az adakozás [nemes gesztusa]’ stb.

Természetesen ennek fordítottja is megtalálható a Buddha tanításaiban: egy pozitívumként megélt jelenségre a Buddha azt mondja, hogy nem, nem így van, csak a megtévesztettségünk, a megvezetett tudat beszéli be nekünk. Ilyen a négy ún. vipallāsa, ’torzítás’, (1) maradandónak nézni, ami mulandó (anicca); (2) kellemesnek, a boldogság forrásának nézni, ami dukkha; (3) énmagamnak, az önvalónak nézni azt, ami nélkülözi az ént (anattā); (4) tisztának és szépnek (subha) nézni valamit, holott nem az (vagyis asubha).

Végül még egy példa: a négy ún. lokadhamma, ’világi körülmény’, négy ellentétpárban kifejezve. Ez az egyszer hopp, másszor kopp, a szerencse forgandósága, Fortuna kereke, hogy egyszer fent vagyunk, máskor lent, vagy hogy tündöklünk, aztán pedig bukunk. Tengernyi barátunk van, aztán meg magunkra maradunk. A mindennapi ember életén ez a négy ellentétpár vonul végig. Az első kettőben fosztóképzős az ellentét, a másik kettőben nem. A harmadik kilóg a sorból, mivel a sorrendiség is megváltozik: először a negatívum jelenik meg, amivel a Buddha szembeállítja pozitív ellentétét.

1. lābho ’nyereség’ ↔ alābho ’veszteség’;

2. yaso ’hír­név, presz­tízs’ « aya­so ’dics­telen­ség’;

3. nindā ’megszólás, szemrehányás’ ↔ pasaṁsā ’dicséret’;

4. sukhaṁ ’élvezet, boldogság’ ↔ dukkhaṁ ’fájdalom’.

Ha jobban belegondolunk, látni fogjuk, hogy nem is ellentétek ezek igazán, hanem egy-egy minőség vagy milyenség két pólusa vagy iránya: a tudat érzékeli így. A ’hőmérséklet’ mint minőség a rūpa, azaz az ’anyagiság’ egyik milyensége — ez az egyik mahābhūta, ’nagy elem’ vagy dhātu, ’elem’ a négyből: tejo, ’hő’ —, képzeletbeli skálájának egyik végén található a ’hideg’, a másik végén a ’meleg’ (vagy ’forró’). Ráadásul mindkettő relatív. — Fokozatok vannak, árnyalatok, finom átmenetek, végletek, a közepén egyfajta egyensúlyi helyzettel. A hidegben benne foglaltatik a meleg, a melegben a hideg: hideg csak ott van, ahol meleg is van.

A megvilágosodásban feloldódnak ezek a látszólagos ellentétek — a megvilágosodott ember meghaladta őket, túlvan rajtuk —, hiszen számára például nem „boldogság” vagy „boldogtalanság” van már, hanem az ezt a dualitást meghaladó érzékelés, amiben ilyesmi nincsen. Akit nem érint már meg a négy lokadhamma, annak tudata nem rendül: phuṭṭhassa lokadhammehi, cittaṁ yassa na kampati.

A Buddha a fentebb említett Sallekha-Suttá-ban egyenként végigveszi, hogy mások mit fognak csinálni — vagy hogy milyenek lehetnek —, mi azonban (ezzel szemben) nem fogunk ilyet csinálni, és nem leszünk ilyenek. Elhatárolódás, ellentétbe állítás — adva valami negatívum, mi azonban az ellenkezőjére törekszünk, arra, ami pozitív. Itt is szembemegy az árral, a világgal: a világ ellenében határozza meg magát.

Az emberek egy része tenni akar valamit, lépni, valamilyen jónak kikiáltott ügy mellett, egy másik része nem akar részt vállalni, megint mások közömbösek, érdektelenek. Olyan azonban nincsen, hogy valakit ne szólnának meg valamiért: a Buddha is megkapta, őt is megszólták. Erről szól a Dhammapada 227. verse: nincs e világban, kit ne érne megszólás, natthi loke anindito, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/natthi-lokeanindito-nincs-e-vilagon-kit.html

Megszólják, aki tenni akar valamit, megszólják, aki nem mozdul, és megszólják azt is, aki egyiket se. Sehogyan se jó a világnak. Pedig néha éppen az segít, ha az embereket alaposan megrázzák, hogy ébredjenek már fel végre! Mozduljanak ki önromboló tespedésükből és közönyükből, és eszméljenek rá a dolgokra, amiket nem akarnak látni. Éppen ezért szükség lehet olykor vitriolra is akár, meg a közmondásos keserű pirulára, ha már úgy tartja a néphit, hogy keserű gyógyszer az igazi.

A tenni akarás mögött is tagadhatatlanul az én húzódik meg, BIG ME, csak ez egy másik aspektusa. Mondtak már nekem olyat, hogy csak feltűnési viszketegségben szenvedek, meg hogy szerepelhetnékem van. Miért ne lehetne igazuk? Az azonban, aki tanít vagy előad, mindenképpen szerepel, hiszen a tanítás szerepében a szereplés is benne van, BIG ME ide vagy oda. Márpedig egy szerzetesnek hivatalból is kötelessége tanítani, tévhiteket eloszlatni, megmutatni az embereknek az utat, és azt, hogy mi az út, és mi nem, mi a Buddha útja, és mi nem az — akkor is, ha annak akar látszani, vagy így hirdeti magát.

Ezt a szerzetest az élő és hiteles, történelmi théraváda hagyomány egyik legfontosabb országában, Burmában avatták szerzetessé 2013. január 31-én, a Shwegyin [ejtsd, kb. svédzsin] szektában, ami a rigorózusabbik szektának számít arrafelé. Mindezen túl ez a szerzetes tanulmányokat is folytatott a ranguni Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU), melyeket Diploma in Buddha-Dhamma képesítéssel zárt. Egy szerzetesnek az is feladata, hogy mint a Tan hírnöke, Dhammadūta, elvigye a Tant az emberek közé, és ezzel segítse boldogulásukat a világban: Caratha bhikkhave cārikaṁ bahujanahitāya bahujanasukhāya lokānukampāya atthāya hitāya sukhāya devamanussānaṁ, szólt a Buddha felhívása, (kb.) ’induljatok, szerzetesek, vándorútra a világ iránti együttérzésből, az emberek boldogsága és boldogulása érdekében, isten*** és ember javára’. — Ha csak néhány embernek nyílik ki a szeme, ha csak néhány ember látja át a Tant, már megérte.
***ez az 'isten' nem az az Isten !!! —

A dilemma persze változatlanul adott: tenni vagy nem tenni, lépni vagy nem lépni. Hogy van-e értelme egyáltalán ár ellen úszni, amikor is adott esetben ez az ár nem egyéb, mint a magyarországi létező buddhizmus félreértései és torzításai mind eszmeisége, mind pedig nyelvhasználata szempontjából, továbbá az érintettek értetlensége.

Az Interneten föllelhető magyar nyelvű források adják lesújtó tanúbizonyságát annak, hová vezet az írástudók felelőtlensége. — Erről szól majd az előreláthatólag nyolc részből álló írás, ami kísérletet tesz annak bemutatására, hogy eredeti és hiteles, 2600 éve tisztán megőrzött tanításai szerint mégis mi a Buddha útja — és mi nem.

]

Vulgárbuddhizmus: Krisztus mint bódhiszattva, a nirvána mint halhatatlanság

Most már tényleg elkészül, már ha megérem, a következő blogbejegyzés is, ami szervesen kapcsolódik a Luca napján közzétett íráshoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Aprópóját egy, a magyarországi létező buddhizmus egyik központjának honlapján olvasható, szerfölött sajátságos cikk adta:

https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Érthetőbb lesz valamennyire a nem tudom, kinek a buddhista szemével nézett Jézus, ha beleolvas az ember egy-két furcsán hangzó szövegrészbe, ahol aztán olyan különlegességekkel találkozik, mint „felszentelt papok” (mármint a Misszió papjai, kellően egzotikus és sejtelmes címekkel, lásd papás-mamás az oviban = homo ludens), „szellemi tanítások” (az mi lehet?), valamint „hibátlan áthagyományozása”, „vallási hierarchia” — Isten, első Isten-helyettes, második Isten-helyettes, alisten, főisten? ideiglenes ügyvivő Isten? a pokol mint egyházkerület? Vagy pedig előrébb való és nem előrébb való vallások hierarchiája? Ez jobb vallás, az rosszabb? Jobb vs. silányabb? Nem értem. 

Lásd: https://buddhizmus.hu/hu/kik-vagyunk/node/106

Ugyancsak a jobb megértést segíti elő az alábbi, általam fent hivatkozott blogbejegyzésben már idézett kitétel:

A buddhizmus egyházunk által vallott és követett értelmezése az alapító Láma Anagarika Govinda munkásságához kötődik.

Lásd: https://buddhizmus.hu/cimoldal#kikvagyunk

Az alapító, a német Ernst Lothar Hoffmann az angol nyelvű Wikipédia-oldal tanúsága szerint 1931-ben még azért ment el az IBU, a Nemzetközi Buddhista Unió képviseletében a Darjeelingben tartott Össz-Indiai Buddhista Konferenciára, hogy a Ceylonban megőrzött „tiszta buddhista tanítást propagálja egy olyan országban, melyben démonkultusszá és fantasztikus hiedelemvilággá degenerálódott”. Akkor még a déli, vagyis théraváda buddhizmusban érezte jól magát, ám nem sokkal később elcsábították: elbűvölte a tibeti buddhizmus. — Lásd:

https://en.wikipedia.org/wiki/Anagarika_Govinda

Az angol Wikipédia-cikkben nem rejtették véka alá a kiváló, neves tibetológus és buddhizmus-szakértő, kutató, az amerikai Donald S. Lopez kritikáját — aggályait és meglátásait — a költő és festő Hoffmann beavatása vonatkozásában, és számos idézettel szolgálnak Prisoners of Shangri-La: Tibetan Buddhism and the West [’Sangri-Lá foglyai: a tibeti buddhizmus és a Nyugat’] címen 1998-ban, Chicagóban megjelent monográfiájából.

Mondanunk sem kell, hogy az angolnál sokkalta szűkszavúbb magyar nyelvű Wikipédia-cikkben Lopez neve el sem hangzik, van azonban helyette egy kis magyar csúsztatás, ahogy az lenni szokott, mivelhogy ezt írják a bevezetőben: „német festő, író, buddhista szerzetes”. Így. Kár, hogy az illető nem tudja, mégis mi a különbség egy buddhista szerzetes és egy akármilyen pap között. Szerzetessé Ernst Lothar Hoffmannt nem avatta senki, másrészt pedig buddhista szerzetes nem élhet nemi életet, és ennek megfelelően nem is nősülhet, vagyis cölibátusban él. Ernst Lothar Hoffmann nős volt. — Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Anagarika_Govinda

Ugyancsak ennek a magyarországi vulgárbuddhizmusnak jobb megértését segíti egy másik írás, ami mit sem vesztett aktualitásából:

https://magyarnarancs.hu/belpol/szakadas_a_buddhista_foiskolan_-_hungarikum-72009

Ez volna hát a „házi feladat”: akit komolyan érdekel, mivé lesz valami, mihelyst BIG ME nekilát a maga szája ízéhez igazítani-idomítani egy olyan ember — esetünkben maga a hiteles, eredeti, történelmi Buddha — páratlan tanításait, akinek a közelébe se jön, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy egy megvilágosodott tudatot fényévek választanak el egy moghapurisa, BIG ME határtalan és mérhetetlen ostobaságától és megvezetettségétől, csak ezt nem látja persze. A hiteles történelmi buddhista hagyományban élő ember ezzel szemben tisztában van vele, hogy ostobasága és megvezetettsége okán bizony így van: a közelébe se jöhet egy olyannak, aki legalább a megvilágosodás valamelyik szintjére eljutott, és ezért esze ágában sincs a történelmi, hiteles Buddha hiteles, 2600 éve tisztán megőrzött tanításaiban, az igaz, tiszta Tanban (saddhamma) foglaltakat kétségbe vonni, nemhogy ostobaságában és megvezetettségében felvizezni, átrendezni és átértelmezni saját szája íze szerint — a Buddhánál is jobban tudni —, mint ahogy azt a Nyugat buddhizmus-utánzatainak esetében lehet látni.

Ez a moghapurisa annyit tesz, mint ’ostoba, megvezetett ember’. A Rangunban 1954 és 1956 között tartott VI. Buddhista Zsinat által rögzített és elfogadott páli nyelvű théraváda kánon teljes anyagában, továbbá néhány posztkanonikus szövegben, valamint az ugyancsak páli nyelvű kommentárokban és alkommentárokban — ezeket is nevezett zsinat hagyta jóvá — a szó különféle ragozott alakjaiban kereken 660 helyen fordul elő, döntő többségében, 268 esetben ráadásul egyes számban, vocativusban, megszólító esetben. (Lásd: Chaṭṭha Saṅgāyana Tipiṭaka, CST, https://www.tipitaka.org/cst4 )

Nem véletlenül. —

]

A burmai Pa-Auk Tawya Sayadaw tanbeszédet tart szerzeteseinek.

Kedves Mindnyájuk!

Év végi, nagy anumódaná készül itt, visszatekintő és kollektív anumódaná — mélyről jövő, őszinte hálaadás és köszönetnyilvánítás.

Visszatekintek, és azt látom, hogy igenis ott a jóakarat, a jó szándék, ott az együttérzés és a beleérzés, az empátia, az, ami a jótéteményeket csalja elő az emberből: az emberség, emberiesség, a segíteni akarás, mindaz, ami szép és jó, és amitől a világ lesz szebb és jobb, amiben mindannyian élünk, ha már így alakult.

Jó szándék, jóakarat, együttérzés és beleérzés, empátia, jótétemények, emberség és emberiesség, a humánum, a segíteni akarás csupa olyasmi, ami BIG ME, a fránya nagy én ellenében hat, a gyűlöletszítás ellenében, tudatokat szünet nélkül mérgező akarnokok ellenében — minden olyan ellenében, amitől ember embernek farkasa. Igen: embernek maradni a tengernyi embertelenség ellenében, a szennyes ár ellenében.

Az ár ellen úszni: ez a Buddha útja, paṭisotagāmī, mert szembemegy a világ minden mocskával és emberi aljasságával.

Szívet melengető a sok-sok jótétemény, amiben ezt a szerzetest részesítették és változatlanul részesítik. Megható, megindító a sok szép gesztus, legyen az bármiféle felajánlás, adomány, figyelmesség, legyen az a befogadás nemes gesztusa, a segítségnyújtás nemes adománya, bármi: minden olyan megnyilvánulás, ami arról szól, hogy ne csak nekem, hanem egy másik embernek is jó legyen.

Csodálatos dolog ez, és csodálatos a hatása, hiszen maga a nemes adományt tevő ember is gyarapszik a dāna, az adományozás gesztusa révén, nemesíti és tisztítja őt magát, azaz a tudatát. Adni jó, megosztani valamit másokkal jó, segíteni jó, tanácsot adni, vigaszt nyújtani, lelki támaszt: jó. Nem mindenki mindenki ellen, hanem mindenki mindenkivel mindenkiért. Egy jobb, élhetőbb, szebb és emberibb világ kulcsa a mi kezünkben van, mi tesszük a szebb világot is, a pocsék világot is, de a döntés a miénk: dönteni feltételek és kiváltó okok függvényében döntünk, ha egyszer az a döntés nem okvetlenül úgy a miénk, ahogyan azt mi gondoljuk. Ha azonban ezek a feltételek és ezek a kiváltó okok üdvös döntést tesznek lehetővé, akkor a gyümölcs, amit betakarítunk, jó lesz.

Mindenekelőtt azonban énnekem kell itt bent, idebent, a tudatban átrendeznem a dolgokat ahhoz, hogy a világ is jobb lehessen. Egy jobb világhoz az út énmagam jobbításán át vezet — BIG ME lebontásával. Mi több: egy jobb testi-fizikai és mentális egészséghez is BIG ME lebontásán át vezet az út.

A szeretet (mettā), az együttérzés (karuṇā), az örvendezés mások örömének és boldogságának, amikor boldog vagyok, ha együtt örvendezhetek valakivel (muditā), valamint a szelíd, békés, a tudat nyugalmát fenntartó belső egyensúly és pozitív értelemben vett egykedvűség (upekkhā) minden érző és élő lény iránt: ez a négy brahmavihāra, emelkedettebb tudatállapot, ami nem nézi, kit szeret, kivel érez együtt, kivel örvend együtt, nem válogat feltétlen szeretetében és együttérzésében, nem nézi, ki érdemli meg és ki nem, hanem a szeretete mindenkit és mindent felölel az egész világmindenségben. Határtalan ez a fajta szeretet, appamaññā, határtalan az együttérzés, az örvendezés, és rendíthetetlen a belső egyensúly és egykedvűség.

Békességet, boldogságot, szeretetet mindnyájuknak az új esztendőre!

]

♣ Egy kis szeretet

Ez a bejegyzés eredetileg 2018 karácsonyára készült, és tavaly december 20-án, pont egy éve került fel Luangtá blogjá-ba, a watthai.hu honlapon, ami a jelek szerint már nem él. —

A tavalyi fergeteges közönségsikerre fel – talán ha 18 és felen látták – most újra közzétesszük, hátha most az a tavalyról még hiányzó feledik is megnézi!

2018 KARÁCSONYÁRA — és most ezennel 2019 KARÁCSONYÁRA is

Azt mondják: a karácsony a szeretet ünnepe. A karácsony per definitionem az az alkalom, amikor az emberek szeretteik körében vannak – és nem győzik egymást szeretni.

Van egy sanda gyanúm: az, hogy ez a szeretet sem különb a laktózmentes tejnél, a kofeinmentes kávénál, a cukormentes édességnél, lisztmentes pékárunál vagy a húsmentes (na jó: hússzegény) virslinél, és sokkal inkább olyan, mint az a kakaós tejbevonó akármi, ami valahol mókás is azért, hiszen a tejbe-rizs, az igen, na de tejbe-vonó … !? (Meg hogy kinek a vonója?)

Édes is, ragad is, csokoládébarna is, valami íze is van, olvad is, ha muszáj neki. Szaloncukor: vagy szalon nincs benne, vagy cukor. És amilyen találékony és leleményes ez a kor, még olyat is kisütnek, hogy se szalon, se cukor. Még annyi se lesz belőle, mint a Cheshire macska vigyorából ott fenn a lombban. Egyet azonban megengedek: hogy ott marad egy kicsinyítő képző, a -ka. Ez a -ka fogja képviselni. Ennyi tényleg maradhat, van rá esély. Lebegjen, bárhol. Akár a vizek felett is. Ennyiből legalább nem lesz gyomorrontás.

Van, ugyebár, elméleti felebaráti szeretet. A Buddhánál is van, csak nem kap efféle jelzőt, ha egyszer a szeretet (mettā) egyetemes, és nem firtatja, kinek juttatunk belőle. Azt pedig, hogy elméleti vagy sem, már az teszi, aki éppen gyakorolja – vagy éppen nem gyakorolja. Ha gyakorolja, az alkalmazott szeretet. Az ilyen szeretet nem szeretet jellegű szeretet, nem is csökkentett szeretettartalmú vagy szeretetmentes szeretet, hanem őszinte, mindennemű elvárástól ment, mindenkire, minden érző lényre kiterjedő szeretet.

Ez az igazi, mint ahogy együttérzésből is az alkalmazott válfaj az igazi. Jótét dolog a szeretet, az együttérzés – miközben engem nemesít, engem szabadít fel, engem simít ki, az én jobb jövőmhöz vezető utat egyengeti:

Yādisaṁ vapate bījaṁ, tādisaṁ harate phalaṁ,

kalyāṇakārī kalyāṇaṁ, pāpakārī ca pāpakaṁ.

Úgy fogok egy nap aratni, ahogy ma a magot (bījaṁ) elvetem: ha jót teszek, jó lesz a gyümölcse (phalaṁ), ha rosszat, akkor meg rossz. — Ez a Buddha, közel 2600 évvel ezelőttről.

Rideg, tüskés, merev, ragacsos és szúrós tudat nem képes a szeretetre. Egy ilyen tudat nem képes arra, hogy adjon, mindegy, hogy mit: mosolyt, ebédet, szeretetet, kedves szót, meleg zoknit télire. Vagy éppen időt, időt a saját magára szánt önös időből, hogy ezt az időt egy másik emberre szánhassa. A budai Irgalmasok Kórházában olvastam egyszer: Minden ember annyit ér számodra, amekkora áldozatot hozol érte.

Drága, egyetlen Anyácska emléke kúszik elő: nagy lelkesen hordta magafőzte leveseit a város másik végére betegeskedő barátnőinek, vitte szélben, vitte hóban, két átszállással, három átszállással, boldogan vitte. Boldog volt, aki a gesztust kapta, és boldog volt az is, aki adta. — Ilyen egyszerű ez. Egyszerű, mint a tej tejből, a kávé kávéból, a virsli húsból, a csoki kakaóból, a szaloncukor szalonból és cukorból: szeretet meg szeretetből. Mi kell más?—

Minden szépet és jót a szeretet ünnepére!

]

A magunk szája íze szerint a Buddha útján:

ahogy azt BIG ME képzeli

Cseppet sem biztos, hogy az a jó tanár, aki csupa olyat mond, amit én akarok hallani.

A Buddha útja nem arról szól, hogy a magunk szája íze szerint, megvezetett, önelégült tudatunk ostoba, ám annál erőszakosabb hangjaira hallgatva már-már a felismerhetetlenségig torzítjuk a Buddha hiteles eredeti tanításait, hanem arról, hogy a magunk szája ízét idomítjuk hozzá a Tanhoz.

És hogy mivel kezdődött?

Ami a szerzetesrendet illeti, húsz évvel az után kezdődött, hogy a Rend, a Szangha létrejött. A hagyomány úgy tartja, hogy addig jól mentek a dolgok, mivel a szerzetesek egytől egyig kiváló gyakorlók voltak, akik elérték a megvilágosodást: megszabadultak. Egy megvilágosodott ember csalhatatlanul meg tudja ítélni, mi a Buddha útja, hiszen ugyanazon az úton haladt ő is előre, mint a Buddha, s ennek megfelelően ugyanaz tárulkozott benne fel, mint a Buddhában – bármelyik buddhában –, azaz ugyanarra a Dhammá-ra, Tanra ébred rá, ugyanazokra a törvényszerűségekre és összefüggésekre, ugyanazt látja át, ugyanazokba a dolgokba lát bele, mint a Buddha vagy bármelyik buddha. Többek között ettől buddhizmus a buddhizmus. És átlátja azt is, hogy ez a helyes út, nincs más út, csak amit a Buddha felárt, és ennek az útnak jó az eleje, jó a közepe, jó a vége, és ezért nem kell se elvenni belőle semmit, sem pedig hozzáadni, mivel ez egy kerek egész, amiben minden a helyén van, gyakorlati út, ami a személyes tapasztalásra épül, empirikus. A déli vagy théraváda buddhizmus őrizte meg eredeti tisztaságában a hiteles Tant – és változatlanul őrzi, ha egyszer ez az egyik feladata a szerzetességnek –, amihez kb. 2600 év óta nem tettek hozzá s nem is vettek el belőle, ha egyszer tökéletes, ahogy van, s ezt az elmúlt 2600 év során nem kevesen tanúsíthatták. Empirikus, nem pedig valami íróasztal mögött agyalták ki – a Buddha útja az egyes egyén személyes, felhalmozott tapasztalataira épül. Erre épül majd a hite, ez lesz a szilárd alap, ha egyszer vak hittel semmire se megyünk. Gyere és nézd meg – mondta mindig a Buddha, ehi és passa, amiből összetételként, a végén melléknévképzővel, az ehipassika szó lett, a Tan egyik állandó jelzője, a buddhizmus egyik kulcsfogalma: gyere és nézd meg magadnak, akkor majd megláthatod te is, igazam volt-e, avagy sem. Ne nekem higgyél, hanem annak, amit te magad megtapasztalsz: én csak az utat mutatom meg neked, feltárom, mit hogyan csinálj. – Feltétel persze, hogy kövessük is az útmutatásokat: ebben hihetünk, mivelhogy a Buddha is és sokan mások is kipróbálták már, és lám, működik. Ha elkezdjük ízekre szedni a Tant – kiválogatni, ami ínyünkre, azaz a magunk szája íze szerint való, s elvetjük, ami nem –, akkor nemigen fogunk haladni ezen az úton. Nem az utat igazítjuk a magunk szája ízéhez, hanem a magunk szája ízét az úthoz. – Ha a tészta kelesztéséhez finom meleg kell, akkor hiába erősködöm, hogy márpedig én kint a zimankóban fogom megkeleszteni, ha a fene fenét eszik is!

Ahogy egyre többen kérték felvételüket a Rendbe, sok olyan ember is szerzetes lett, akiket nem éppen a Buddhába, pontosabban a Tanba vetett hite vezérelt. Ezt a Buddha is látta, tudott róla, számba is vette, mi indít valakit arra, hogy beálljon szerzetesnek: nem a hit, a saddhā állt az első helyen. A hit mint indíték a Buddha felsorolásában a szerény hatodik helyen szerepel, utolsóként, lásd a Majjhima Nikāya, vagyis a ’Közepes hosszúságú tanbeszédek gyűjteményé’-ben a 68-as számú szuttát (= MN 68), ami a Naḷakapānasuttaṁ (’Naḷakapāna’) címet viseli.

A hitet – a bizalmat – a Buddha útján jóhiszeműen megelőlegezzük, hiszen e nélkül nem fogunk boldogulni ezen az úton, ugyanis a kétely, vicikicchā [kiejtése kb. vicsikiccshá] az öt akadály, nīvaraṇa egyike. (Természetesen egyikük sem valamiféle külső akadály, hanem mind itt van bent: BIG ME állítja őket!)

Minél jobban sikerül egy közösség tagjainak BIG ME-t, azt a fránya nagy egót lebontania, annál harmonikusabb lesz a közösségük élete. Egyetlen egy BIG ME talán még nem lesz képes kikezdeni egy ilyen közösséget, de kettő vagy több BIG ME már igen: előbb-utóbb fel fogja ütni a fejét a pártoskodás, s ezzel állandósulnak a súrlódások, az áskálódások, a viták, végül közmegegyezés helyett szakadás áll be, megalakul egy új párt, mozgalom, egyház, rend, könyvkiadó, újság, rádióműsor stb., stb., jön a válás – és így tovább, szakad, hasad, recseg-ropog és szinte reng minden.

Szakadást előidézni – vagy csak megkísérelni – a Buddha eredeti, hiteles tanításaiban súlyos vétségnek minősül. Mivel azonban a buddhista szerzetesek is elsődlegesen emberből voltak és vannak mind a mai napig, bennük is BIG ME vitte és viszi a prímet. Sok külföldi szerzetes nem ismeri se a Buddha tanbeszédeit, se a rendszabályzatot – és sokszor még csak nem is érdekli őket. BIG ME nemritkán magasról tesz a rendszabályokra, tudatosan. Ellenáll, nekifeszül, nem hajlandó idomulni senkihez és semmihez se, senkire és semmire sem hallgat, önfejű és javíthatatlan, és artikulálatlanul, eltorzult arccal üvölti, hogy ő a maga útját követi! – A Buddha útján a Buddha útját követjük, nem pedig a magunk útját, de hát BIG ME vak, BIG ME nem lát, nem hall, hiszen ő még a Buddhánál is jobban tud mindent. Neki ne magyarázzanak!

Subhadda esete

És nekilát kikezdeni a Buddha tantételeit – szerzeteseinek szóló előírásairól nem is szólva. Ékes példa erre egy bizonyos Subhadda nevű szerzetes, aki idősebb korában távozott az otthontalanságba, s aki közvetlenül a Buddha parinirvánája, végleges távozása után nem sokkal azt mondta szerzetestársainak, hogy elég volt a gyászból, a siránkozásból, megszabadultak végre a Nagy Aszkétától, aki folyton azzal jött nekik, hogy „Ilyet ildomos tennetek, ilyet nem ildomos tennetek”, mostantól azonban azt tehetnek, amit csak akarnak. — Lásd: a Dīgha Nikāya, a ’Hosszú tanbeszédek gyűjteményé’-ben a 16-os számú szuttát (= DN 16), ami a Mahāparinibbānasuttaṁ (’A Buddha végleges távozásáról szóló nagy tanbeszéd’) címet viseli, s a páli kánon leghosszabb tanbeszéde, mely sok egyéb mellett a Buddha utolsó óráit-perceit beszéli el.

Tizennyolc különböző iskola

Miért lenne hát meglepő, hogy a Buddha eltávozása után nem is olyan sokkal nem kevesebb, mint tizennyolc különböző iskolára szakadt a buddhizmus. És nyilván az sem lesz meglepő, hogy az egyik iskola a páli théraváda [theravāda], azaz ’az öregek tanítása’ nevet kapta, s azok az „öregek”, a Rend nagy öregei vitték tovább, akik kiválóan megvoltak a Buddha Dhamma-Vinayá-jával, azaz a Buddha tanításainak összességével. Megvoltak vele, mert tapasztalati alapon nagyon is jól tudták, hogy a Tan úgy jó, ahogy van. Tudták, mert átélték, megtapasztalták – ahol nincs BIG ME, ott tudják és tudni is fogják. Nem a Buddha iránt érzett tiszteletből nem estek neki darabjaira szedni, hanem mert empirikus alapon tudták, hogy ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, és ha megbontják, akkor az nemigen fog már működni, hiszen ha egyszer hozzányúlok valamihez, ott egy idő után mindenhez hozzá fogok nyúlni, és a rendszert fel se lehet többé ismerni. – A Buddha tökéletesen megvilágosodott lényként kiválóan értette a dolgát, ezzel szemben BIG ME megvezetettségében és mérhetetlen ostobaságában csak hiszi, illetve bebeszéli magának, hogy érti. Egy valamihez ért, de ahhoz nagyon: hogy tulajdon ostobaságára hallgatva mindent tönkretegyen, elkótyavetyéljen – megvezetettségében jó ideje azon munkálkodik szorgosan, hogy az egész teremtést kizsigerelje, elkótyavetyélje. Az egész bolygót feléli, tönkreteszi, az egyetlen helyet a világmindenségben, ahol létezhet egyáltalán.

Annyi baj legyen – másként nem is lehetne, hiszen a feltételek, a kiváltó okok a jelek szerint mást nem tesznek lehetővé. Amúgy pedig mindenre érvényes a mulandóság mint ismérv: létrejön, itt van egy darabig, s közben változik, majd távozik. Mindennek távoznia kell, el kell pusztulnia, tönkre kell mennie kivétel nélkül. Az ember legfeljebb felgyorsítja ezt a folyamatot, ami az ő áldásos közreműködése nélkül is lezajlana, belső törvényszerűségeinek engedelmeskedve.

BIG ME tehát mindig mindent jobban tud másoknál, mindent véleményez, beszól, kocsmai stílusban, kommentel, mindenhez hozzászól. Mindent értelmez – a maga szája íze szerint. Nem veszi észre, nem látja át – mert nem is láthatja át, hiszen a látását fátyol takarja, a szemét por fedi be, vak –, hogy a tudata tele van mindenféle szennyeződéssel (kilésza: páli kilesa, szanszkrit: क्लेश kleśa), előítéletekkel, elvárásokkal, kényszerképzetekkel, beidegződésekkel, tévhitekkel, torzításokkal, részrehajlással stb., és mindehhez még mindenféle külső és belső tényező befolyásolja. Magyarán a tudata minden, csak éppen tiszta nem, ellentétben egy tökéletesen megvilágosodott ember, egy arahant vagy buddha, a Buddha tudatával.

BIG ME azt sem akarja látni, hogy a Buddha tanépítménye kerek egész, amiben mindennek megvan a helye, s amiben mindennek megvan a rendeltetése. Én valahogy úgy tapasztalom, hogy a Buddha pontosan tudta, mit, mikor, miért és hogyan, ugyanakkor ez a sok-sok, önmagát buddhistának nevező nyugati ember megvezetettségében és pökhendiségében – hübrisz! – képtelen fölfogni, mi az, hogy ha valami empirikus. Ha más nem is, de a Buddha tanrendszere empirikus. Ezért nincs itt helye annak, hogy „kinek ez, kinek az” (mármint a Buddha útja vonatkozásában) – a fizika törvényszerűségei azokra is érvényesek, akik nem fogadják el őket, vagy nincs róluk fogalmuk. Magyarán a nehézségi erő énrám is hat, engem is érint még akkor is, ha halvány lila dunsztom nincsen, eszik-e vagy isszák. És lehet(ne) bátran érvelni, hogy de kérem én itt egy lapos korongot látok, fölötte egy szép nagy búra, és mi az, hogy mozog, si muove, micsoda hülyeség, amikor mindenki láthassa, hogy a Nap felkel, aztán este lenyugszik, a Hold dettó, jönnek-mennek, föl-le, mindenike a Föld körül kereng, la! Vita tárgya lenne? Nem az. És akkor a Buddha útja mégis mitől vita tárgya?

Mindent jobban tud, még a Buddhánál is

Elárulhatom: BIG ME-től vita tárgya, ostoba, moghapurisa-BIG-ME-től. Mert ő mindent jobban tud, még a Buddhánál is. Majd ő megmondja. És (nyugati, ill. elnyugatiasodott) szerzetesként nem belesimul az adott kolostor működésmódjaiba, hanem alig egy-két esős évszakkal – vasszával – maga mögött leáll vitatkozni az apáttal arról, hogy mit jelent „a térd alatt négy ujjnyi”. Értelmez. A maga megvezetett, ostoba tudatával leáll értelmezni az apát, a Tan, a Buddha, mindenki és minden ellenében. Hogy az orvosi anatómia szemszögéből nézve hol kezdődik a térd, és hol végződik. Arra miért nem gondolt megvezetett, ostoba tudatával, hogy akkor, tessék mondani, mégis hol van az lefektetve, hogy milyen vastag ujjakat kell ennél figyelembe venni? Ezt már nem vette észre, nem is vehette, éppen a tudata végletes mértékű megvezetettsége okán. Ha nincs megvezetve, akkor észreveszi, és egy füst alatt azt is észreveszi, mennyire ostoba. Azért ostoba, mert a kolostorban nem az ő, a nagy nyugati — valamint a sok, kergületig elnyugatiasodott japán, koreai, valamint a szingapúri és malajziai, tajvani meg hongkongi kínai — BIG ME értelmezései, interpretációi szerint mennek a dolgok, hanem az apát meglátásai mentén, amik ugyanakkor a Buddha tanrendszerére épülnek, és vele teljes összhangban állnak. Punktum. Éppen a megvezetettsége okán áll le értelmezni, holott a Buddha útja adott, a Buddha útja nem interpretáció – értelmezés – dolga, főleg nem egy merő szennyeződésből, rosszindulatból, merevségből, előítéletekből, elfogultságból, részrehajlásból, vakságból és téveszmékből, szemellenzőkből, tudatlanságból és társaiból összeeszkábált tudat részéről.

A Buddha tapasztalt, bölcs és előrelátó ember volt: tökéletesen tisztában volt vele, hogy az idő múlásával minden megváltozik, ám azt is nagyon jól tudta, hogy nem lehet egy szabályzórendszert szüntelenül toldozgatni-foldozgatni, hozzáigazítandó az éppen fennálló viszonyokhoz, mert akkor annak vége-hossza nem lesz. Helyette felállított egy elmés szűrőt, a ’négy nagy irányadó szabvány’-t (catu-mahā-padesa), amivel ki lehet szűrni, mi az, ami mehet, mi az, ami nem. Maradt a szerzetesek rendszabályzata, és végül arra föl sem nyúltak hozzá a Buddha parinirvánája után, hogy maga a Buddha ajánlotta, távolítsák el a kevésbé lényeges rendelkezéseket. Nem nyúltak hozzá, hiszen adva a mahāpadesa, amivel pl. a dohányzás megjelenésével eldöntötték, megengedett-e, avagy sem.

A sok-sok történelmi és jelenkori Subhadda – megannyi BIG ME – ténykedésének köszönhetően idővel nem egy olyan tantétel keveredett az eredeti, tiszta tanításokba, ami éppen ezekkel az eredeti tanításokkal áll szöges ellentétben. Egyszerűen ütik az eredeti tanításokat, azaz nem buddhista tantételek. Az egyik legeklatánsabb példa a reinkarnáció kérdése: a reinkarnáció, a transzmigráció, a lélekvándorlás a hinduizmus, nem pedig a Buddha tantétele. Nincs ugyanis, aki és ami továbbmenne. A théraváda tanításokban, a Buddha eredeti tanításaiban köztes lét sincsen, hiszen a halál tudatpillanatát (cuti-citta) mindenféle átmenet, szünet, köztes bolyongás vagy lebegés stb. nélkül követi egy töredékmásodperccel később az újrakötés tudatpillanata (paṭisandhi-citta), vagyis az új élőlény már meg is fogant valahol. (Lásd ebben a témában: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html )

Egy másik szembeötlő különbség, hogy mennyire eltolódott a hangsúly az egyén felelősségéről. A Buddha mindig azt hangoztatta, hogy a megváltó itt van bent, bennünk, kiben-kiben a maga megváltója, azaz a megváltást ne valahonnan kívülről, mástól várjuk – kényelmesnek kényelmes persze, ha nekünk semmit sem kell tennünk érte, márpedig az ember kényelmes, szereti másra lőcsölni a munka nehezét. Majd más megvált engem.

Különös, hogy a Nyugat elsődlegesen éppen azokhoz az irányzatokhoz vonzódik, amelyek jóval odébb keveredtek a Buddha eredeti tanításaitól. Való igaz: a théraváda buddhizmusból hiányzik a látványbuddhizmusnak az a kelléktára, ami a gyermeteg lelket megragadja. A théravádában beavatás sincsen, nincsenek kiválasztottak, akiket beavatnak, s velük, csakis velük osztják meg a féltve őrzött, továbbhagyományozott titkokat. Ez már későbbi korok ködösítése. Mondanunk se kell, hogy a Buddha eredeti, hiteles tanításaiban ennek megfelelően ismeretlen fogalom a guru intézménye is. (Lásd ezoterikus tanítások témájában: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/11/nesze-semmi-fogd-meg-jol-gondolatok-egy.html )

És akkor megjelent a buddhizmus Nyugaton. A jó szándékot senki sem vitatja, még akkor sem, ha az a pokolba vezető közmondásos út is csupa jó szándékkal van kikövezve.

Ez a buddhizmus nem az a buddhizmus

Magyarországon is megjelent a buddhizmus, ám ez a buddhizmus, mondhatnánk, nem az a buddhizmus: egy tibeti gese kezdeményezésére egy lelkes német úr rendet alapított, buddhista rendet, ami aztán gyökeret vert a nyugati világban is, majd eljutott ezekre a hagyományosan amúgy is eklekticizmus felé hajló tájakra is. Külön szeretném kiemelni: rendet, és nem szerzetesrendet alapított ez a bizonyos úr, 1933-ban.

A legnépszerűbbnek errefelé az ilyen-olyan kutyulmány-buddhizmusok tűnnek, hol szittya adalék van bennük, hol masszív ezo-spiri töltet mindenféle hangeffektussal, füstölőkkel, látványos kellékekkel, hozzá megfelelő egyenmegjelenés, amolyan jógás-risis beütéssel, éppen mi a divat, a nagy India- meg Nepál-járó hippinemzedékek után szabadon, minél misztikusabb, annál jobb, beavatás mindenképpen legyen hozzá, anélkül mit sem ér, ilyen rósi, olyan gese, szunim, tülku, lámák hada, van ott minden, mi szem-szájnak ingere! És beleviszünk mindent, ami csak kellhet a népnek: jógát, a csakrákat, ájúrvédát, harcművészetet.

A doktrinális, tanelvi kérdéseken túl ott vannak még az életvitel és –mód kérdései is. Mint már elhangzott, eleve nem szerzetesrendet alapított a költő és festő Ernst Lothar Hoffmann, hanem rendet. Nem lovagrendet persze, és még csak nem is valami szabadkőműves páholyt, bár az ilyesminek is nagy volt még az ázsiója akkoriban. Nem is alapíthatott volna szerzetesrendet. És őt magát se avatta soha senki szerzetessé. Rendet alapított, szerzetesek nélkül. Aminek mindössze annyi a jelentősége, hogy a Buddha ezzel szemben szerzetesrendben gondolkodott és ennek megfelelően szerzetesrendet alapított. És hogy miért? Álljon itt egy betoldás:

Szerzetesség – buddhizmust buddhista szerzetestől!

Bármilyen triviális: szerzetesség nélkül nincsen (déli) buddhizmus. Egy déli buddhista szerzetes nem külső szemlélője, megfigyelője a rendszernek, hanem elválaszthatatlan része – mi több, alkotóeleme, élő tartozéka, amit belülről él meg: a szerzetesben élnek a Buddha tanításai, a Dhamma, azaz a Tan; a szerzetes a Tanban él, éli a Tant, gyakorolja és alkalmazza mindennapjaiban, különben nem lenne képes haladni a Buddha útján. Bármennyire felkészült legyen is amúgy, egy világi elméleti szakember ezzel szemben egészen másként, azaz kívülállóként élheti csak a buddhizmust, hiszen létformája és életvitele különbözősége révén eleve nem része (és nem is lehet része) a rendszernek – és ezt mindaddig nem is fogja megérteni, míg ő maga része nem lesz, bele nem idomul ebbe a létformába és életvitelbe, azaz bele nem olvad, fel nem oldódik benne. Théraváda (theravāda) buddhizmus szerzetes(ek) nélkül hiteltelennek számít a théraváda hagyományban.

A szerzetesek azok, akik a Tan letéteményesei, hiszen már a Buddha korában az ő feladatuk volt – és mind a mai napig az ő feladatuk – a Tan tisztaságának megőrzése. Amikor a Buddha lefektette az első rendszabályt a szerzetesei számára, tíz szempontot tartott szem előtt – ezek egyike az igaz, tiszta Tan fennmaradása, amit csakis tiszta erkölcsiségű szerzetesek képesek biztosítani.

A szerzetesek létformájukból adódóan életük java részét a tanulásnak, a tanok megőrzésének, terjesztésének, illetve továbbhagyományozásának szentelhetik. Ugyancsak a létformából adódik a rendszeres meditáció lehetősége is. Ez a kettő egyben a buddhista szerzetesek két alapfeladata is a théraváda hagyományban: ganthadhura, az elméleti ismeretek gyarapítása mint kötelesség, valamint a vipasszanádhura (vipassanādhura), a meditáció mint kötelesség.

A théraváda hagyomány úgy tartja, hogy ameddig a Vinaja (Vinaya), a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzat fennáll, addig a tanítások is fennállanak, azaz a Vinaja élteti a buddhizmust, a Buddha tanrendszerét, a Vinaja fennmaradását ugyanakkor természetéből fakadóan csakis a szerzetesség léte és megléte biztosíthatja: ahol nincs Vinaja, ott káosz van, ahol káosz van, ott nem létezik a Tan, a Dhamma.

Nincs önkiszolgálás a déli buddhizmusban: menedékkérés és erkölcsi fogadalmak.

Azért sincsen déli (théraváda) buddhizmus szerzetesség nélkül, mert éppen hogy a szerzetesek azok, akiktől a világi hívek a menedéket kérik, s a szerzetesek azok, akik a menedéket „megadják” a híveknek, és ugyanez áll az ötös, ill. nyolcas erkölcsi fogadalomra. Szerzetes nélkül ez nem működik, hiszen se a menedékkérés, se a fogadalomtétel nem önkiszolgáló aktus: senki sem pótolhatja a szerzetest, még meditációs elvonuláson sem. A hivatalos théraváda liturgia szempontjából a páli nyelvű menedékkérést és az erkölcsi fogadalmak letételét más buddhista irányzat illetékes egyházi személye sem vezetheti le, mivel ez kizárólag a théraváda buddhizmus sajátja, vagyis más buddhista iskola tulajdonképpen nem is élhet vele. Menedéket tehát csakis a megfelelő hivatalos théraváda szertartás keretében, az előírt minimális számú théraváda szerzetes által théraváda szerzetessé avatott személy adhat, s ugyanígy csak és kizárólag egy ilyen személy vezetheti le a fogadalomtétel aktusát. Világi személy ennek megfelelően nem végezhet semmi ilyesmit, menedéket nem adhat, semmiféle, az élő, autentikus déli buddhista hagyományban szerzetes által végzett rituális tevékenységet nem folytathat, mint amilyen pl. a recitálás hamvasztás előtti búcsúztatáson. Ugyanakkor világi is tarthat tanbeszédet, taníthat meditációt – feltéve, hogy megüti a Buddha által állított erkölcsi mércét, megfelelően felkészült, továbbá hogy mindaz, amit tanít, összhangban áll a Buddha tanításaival. Burmában a szerzeteseket a Szangha (Saṅgha) – a Buddha szerzetesrendje – megfelelő szerve figyeli, és akinek a tantételei szembemennek a Tannal, azt egyszerűen eltiltják.

Mindezek fényében egyértelmű, hogy théraváda szerzetes nélkül levezetett déli buddhista rítusú menedékkérés és fogadalomtétel érvénytelen a théraváda hagyományban, mint ahogy érvénytelen lenne a szerzetesavatás is. Teljesen egyértelmű: nem a sarki zöldséges, a gázszerelő, az angoltanár vagy a taxisofőr feladata menedéket adni, szerzetest avatni. A théraváda nem így működik: nincs olyan, hogy napközben patikusként keresem a kenyeremet, munka után azonban magam köré tekerem a szerzetesleplet, oszt beállok a többiek közé szertartást levezetni. És miután visszavedlettem világi hívővé, megyek haza turbékolni a párom mellé – vagy beülök a haverokkal valahová egy pofa serre. – Hát persze. Samuka szeret mindenfélét képzelni.

Csak remélni lehet, hogy az olyan közösségekben, ahol a menedékvétel és -adás aktusa szerzetes nélkül, azaz önkiszolgáló stílusban zajlik, senkinek sem jut eszébe egy nap akár szerzetest avatni. Igaz, az oviban is játszanak papás-mamást a gyerekek, ilyen-olyan szakmákat is eljátszanak, orvososdit, apolónősdit képzelt beteggel, játéksztetoszkóppal és játékbeöntővel, a jelmezbálon – régebben legalábbis – ugyancsak szerettek ennek-annak öltözni, ki bohócnak, ki kéményseprőnek, krampusznak: ilyen az ember, ilyen egy gyerek, homo ludens; akkor hát miért is ne néznénk el nekik, ha komoly ábrázattal paposdit meg buddhistásdit játszik ez a sok-sok nagy gyerek? Legyen benne mindenféle csiribí meg csiribá, hókuszpókusz, abrakadabra, kántálás, csengettyű, miegymás: megannyi izgalmas kellék, faramuci köntösök, nagy lebernyegek, egyebek, a gyerekek meg tátott szájjal bámulják a bűvészmutatványokat.

Még valami a menedékkérés kapcsán: attá hi attaná nátho.

A menedék és a menedékkérés/-adás kapcsán annyit illik még tudni, hogy a páli kánon szövegeinek tanúbizonysága alapján a Buddha nem rokonszenvezett ezzel az akkoriban már minden bizonnyal terjedő gyakorlattal. A théraváda buddhizmusban ki-ki önmaga felelős saját sorsáért, mindenki a szerint fog aratni, ahogyan itt és most vet, a mindenkori jelen pillanatban, vagyis tulajdon megváltásom is egyes egyedül az én kezemben van, rajtam áll vagy bukik: attá hi attaná nátho / kó hi náthó paró szijá (attā hi attano nātho / ko hi nātho paro siyā) ’ki-ki önmaga megváltója, ki más lenne a megváltó?’ A megváltó bennem van, én vagyok a megváltó, önmagam megváltója: nekem magamnak kell az én megváltásomon szívósan dolgoznom, ha egyszer nincs más, aki megválthatna, és a menedékem is leginkább itt bent lelhető fel, már amennyiben fellelhető. Azt a világot is én teremtem magamnak, amiben és ahogyan élek, mint ahogy a boldogságom is kizárólag énrajtam – és nem a másik emberen, a világon, a körülményeken stb. – múlik.

Összehasonlításul: a katolicizmusban

sincsen „önkiszolgálás”, hiszen a gyóntatószékbe pap kell, a miséhez pap kell, az oltáriszentség felmutatásához, a keresztelőhöz, a bérmáláshoz, az elsőáldozáshoz, az utolsó kenet feladásához stb., stb. pap kell. És a szószékről is pap prédikál. És, mondjuk, ferences rendi szerzetest sem a helyi tűzoltó vagy a gépészmérnök avat haveri alapon a baráti körünkből. […]

https://watthai.hu/hasznalati-utmutato-szerzetesekhez/ [részlet]

Szerzetes cölibátusban él

Szerzetes nem nősülhet, nem tarthat semmilyen nemű szeretőt, és eleve nem élhet nemi életet. Állattal sem. Azért nem, mert a Buddha eredeti és hiteles útja, amit a théraváda tisztán megőrzött és mind a mai napig követ, 2600 év után is, a lemondás útja: lemondunk a világ dolgairól, a világi életvitelről, a világi élvezetekről, az érzékiség csábításairól, leteszünk szépen mindent, mert csak teher az úton, a spirituális úton: letesszük a vágyakat, és letesszük – lebontjuk – BIG ME-t. Nem éppen hiteles, ha valaki a Buddha útját hirdeti, miközben házas vagy párkapcsolatban él, és az sem hiteles, ha buddhista felsőoktatási intézmény oktatója vagy egy Dharma-tanító „menedékes” buddhistaként borozgat meg sörözget. Nem hiteles, mert a Buddha útján semmilyen ürüggyel nem fogyasztunk szeszt, és se droggal, se egyéb tudatmódosító szerrel nem élünk: az alapvető erkölcsi fogadalmakban ez is benne foglaltatik.

Nem menti a nyugati létező buddhizmus fura intézményeit az sem, hogy nem szerzeteseik, hanem papjaik vannak. Meg papnőik. Az efféle ötlet is idegen persze a Buddha eredeti elképzeléseitől. – Már hallom is szinte az egyik hangot: „kinek ez, kinek az”. Mármint a Buddha útja. Csak arra nem gondolt az illető, hogy ez itt nem a pap meg a papné.

Ezt kellene végre megérteni: nem BIG ME önös kis preferenciáiról van szó, nem a magunk szája ízéről, hanem a Buddha szája ízéről, amihez mi idomulunk és nem fordítva. Nem a mi gondolkodásmódunkhoz igazítjuk a Buddhát, hanem a mi alaposan megvezetett gondolkodásmódunkat idomítjuk a Buddhához. A Buddhista Misszió honlapján a következő kitétel olvasható:

A buddhizmus egyházunk által vallott és követett értelmezése az alapító Láma Anagarika Govinda munkásságához kötődik.

Tiszta beszéd: adva egy értelmezés, ami egy világi embertől ered; ezt az értelmezést vallja és követi nevezett egyház.

A Buddha útját nem értelmezni kell, hanem élni

A Buddha útján nem egy értelmezést kell követni, hanem lehetőleg a tiszta Tant. A Buddhát. Ha a Buddha eredeti elgondolása – nem ok nélkül! – pl. az volt, hogy szerzetes ne éljen nemi életet, akkor nem fogom kipaterolni a megfelelő rendelkezést a rendszabályzatból, csak mert BIG ME fortyog, hogy márpedig ő nemi életet fog élni. Bolond lesz nem élni. És hogy élhessen, kitalálja a pap intézményét, de végül a szó eredeti értelmében pap sem, hiszen megmarad világinak. És ugyanígy fellázad a megszorítás ellen, mely szerint buddhista szerzetes csak pirkadat és dél között ehet, máskor nem ehet, csak ha beteg. Uzsonna, vacsora nincsen. – Ezeket mind-mind BIG ME rakosgatja ki, hagyja figyelmen kívül, tesz rájuk, magasról. És ugyanígy szedi szét apránként a többit, ami oda vezet, hogy fellazul és elzüllik az egész – de akkor hol a Buddha?

És arra hivatkozik, hogy ez a „mi buddhizmusunk”, az „én utam”, „ahogyan mi értelmezzük” stb., stb., amivel csak egyetlen baj van: ez az „én”, az „enyém” meg a „mi”. Ezeken áll vagy bukik az egész. Ahol „én”, „enyém”, „mi”, „miénk” és hasonlók vannak, az már minden, csak nem a Buddha útja.

Rejtély, de tapasztalataim szerint nagyon gyakran az jellemzi a nyugati buddhistákat, hogy valamiért nincsenek oda a hiteles, élő történelmi hagyományból jövő igazi buddhista szerzetesekért: az ördög a tömjénfüstöt nem szereti, nyugati világi buddhisták – és intézményeik – pedig a hús-vér szerzeteseket nem. Burmában avatták őket? Thaiföldön? Srí Lankán? Éveket töltöttek kolostorokban meditációs központokban? Netán igazi théraváda buddhista ország igazi buddhista egyetemén tanultak igazi buddhizmust? Isten őrizz, még csak az kéne!

Annyi baj legyen! Ezzel sincsen semmi, de semmi baj, az égadta világon semmi. —

A megszabadulás íze a magunk szája íze helyett

Aki valamennyire is tisztában van a Buddha hiteles, eredeti tanításaival, továbbá van némi gyakorlati tapasztalata is, nem fog leállni saját szája íze szerint értelmezni és magyarázni a Dhammá-t. A magunk szája ízének nincs helye a Buddha útján, hiszen a Buddha tanépítményét egy egészen másfajta íz járja át, ez az egyetlen íze: a megszabadulás íze, vimutti-raso. Vagy érti valaki, hogy miről szól a Buddha útja, vagy nem – ha nem, akkor BIG ME szorgosan neki fog látni, hogy saját megvezetett, ostoba tudatának elképesztő elgondolásaihoz és preferenciáihoz idomítsa a Tant, s ezzel akár új buddhista irányzat alapjait rakja le. Újabb jána, amit móhajáná-nak is lehet majd hívni.

Ami marad, az BIG ME. Szívósan tartja magát. Sőt, egyre több van belőle, világszerte: ez a világ összes bajának, mizériájának, nyomorúságának, szenvedésének, a vég nélküli gyiloknak, a tengernyi vérontásnak, ember ember általi kiszipolyozásának, a nyakló nélküli harácsolásnak és szemérmetlen lopásnak, eszement környezetrombolásnak, tébollyá terebélyesedő hatalomvágynak és sok egyébnek – minden rossznak – legfőbb kiváltó oka, a forrása. BIG ME marad – és nem enged, hiszen semmitől sem irtózik jobban, mint önmaga lebontásától. —

▲

Méltatlankodnak? Fel vannak netán háborodva??? Kikérik maguknak? – Az a jó! Az a jó, mert akkor legalább élőben, működés közben, egyenesben figyelhetik meg ott bent BIG ME-t. Érdemes. Hihetetlen, hogy mit össze nem garázdálkodik az a fránya nagy egó idebent, BIG ME, aki természetesen mindig valaki mást (vagy valamit) okol mindenért – hiszen mindig a másik ember a hülye. Ahogy megkérdőjelezem magamban ezt a működésmódot, már előrébb is léptem egyet. És idővel rá fogok döbbenni, hogy ez a BIG ME a legnagyobb akadály az úton, továbbá hogy ő az ember legnagyobb ellensége – egyéni használatra!

Végezetül egy szívből jövő és szívhez szóló olvasmányajánlat – BIG ME témájában – azon szerencséseknek, akik angolul is olvasnak: http://www.buddhadasa.org/files/pdf/B_Bnew/new207.pdf

Haladóknak a megvezetett tudat témájában, megint csak angolul: https://seeingthroughthenet.net/wp-content/uploads/2016/04/the_magic_of_the_mind.pdf

]