Árral szemben

Borzasztó nehéz szembenézni magunkkal, belenézni abba a tükörbe. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni a számunkra kellemetlen igazságokat. Az igazságok ugyanis leginkább kellemetlenek. Ez az alaptermészetük. Annyira kellemetlenek tudnak lenni, hogy sokan erőszakra is képesek miatta féktelen haragjukban: mondj igazat — mondd meg az igazat —, betörik a fejed.

Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy a látásunkra leginkább a vakfoltok jellemzők. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy mindent: egész létünket kitölti a vakságunk, a megvezettségünk, illetve ezek velejárója, az ostobaságunk, mérhetetlen és határtalan ostobaságunk. Illúziók világában éljük le az életünket.

Az elmélet, az intellektuális megértés szintjén még átlátjuk és elfogadjuk, hogy ezen lehet változtatni, hogy van kiút, van erre módszer, azt azonban már nem vagyunk képesek átlátni és elfogadni, hogy nem vagyunk hajlandók ezt a kiutat, ezt a módszert, magát az utat elfogadni, magyarán a gyakorlati kivitelezésből már köszönettel nem kérünk. A tétel ez, miszerint ez a fránya nagy én, ez az ostoba, megvezetett BIG ME az akadálya annak, hogy megértse, ki vagy mi az akadály. Ő az akadály, BIG ME.

BIG ME megnyilvánulásainak egyik módozata az azonosulás: abban a hiszemben — tévképzetben — él, hogy ő az, aki valamit megél, megtapasztal, akivel valami történik. Azt hiszi, hogy ez ő, hogy ez a valami az övé, meg hogy ez az ő önvalója: etaṁ mama, esohaṁ asmi, eso me attā. Ez világképének központja — az egocentrikus, énközpontú világkép. Övé a fájdalom, az éhségérzet, a harag. A valóság, amit nem szívesen hall, ezzel szemben az, hogy a fájdalom, az éhségérzet és a harag egyszerűen csak egy-egy érzet, ill. érzés (vedanā), semmi több: személytelen folyamatok, amik létrejönnek, elmúlnak, az éntől függetlenül, ha egyszer „ott bent” nincs senki, akinek valami fájjon, aki éhes vagy haragos legyen. Nem hiába az anattā — ’nem-én, nem-magam, az én mint önvaló hiánya’ — a legnehezebben emészthető a Buddha tantételeiből. Annyira makacs a képzet, miszerint van ott bent valaki, egy én, egy egó, lélek, bárki vagy bármi, amivel azonosulhatok, akibe vagy amibe kapaszkodhatok a horror vacui ellenében, hogy ez a képzet csak a teljes megvilágosodás elérésekor szűnik meg létezni, fog végévényesen távozni.

Amíg nem világosodik meg valaki, addig ez a képzet, ez a téveszme uralja a terepet, és ez a képzet teremti meg BIG ME-t, márpedig BIG ME minden rossz, minden nyomorúság és szenvedés, minden emberi gonoszság és mérhetetlen aljasság forrása és gyökere a világon. Ki kell nyitni egy történelmi atlaszt, körül kell benne egy kicsit nézni, aztán eltöprengeni azon, vajon a mában mi megy.

Az egész világ működése BIG ME képzetére épül, most már majdnem nyolc milliárd BIG ME képzetére: az ENSz legfrissebb becslése alapján mostanra, azaz 2020 januárjára a Föld népessége elérte a 7,8 milliárdot. Ez 7,8 milliárd, különböző mértékben és módozatokban manifesztálódó BIG ME-t jelent alig néhány megvilágosodott lény ellenében.

A Buddha a megvilágosodása után úgy döntött, hogy visszavonul inkább, megtartja magának a tudását, mindazt, amire ráébredt a megvilágosodása folyamán: arra, ahogyan a dolgok vannak valójában. Egy megvilágosodott embernek nincsen már se énképzete, se vakfoltjai, és így kristálytisztán látja a dolgokat, mindenféle megvezetettségtől mentesen. Így természetes, hogy azt is látta: egy olyan tanépítménynek, melynek tantételei szinte mindenben maximálisan szembemennek az árral (paṭisotagāmī) — vagyis a világ vakságával, minden gyilkos önzésével, ostobaságával és megvezetettségével —, sok esélye nincsen, hiszen az emberiség elsöprő többsége számára túlságosan mély értelműek (gambhīrā), nehezen láthatók át (duddasā) és túl nehezen érthetők (duranubodhā).

Szembemegy az árral, a világgal. Ez azzal jár együtt, hogy valaminek az ellenében kell meghatároznia magát: a világban ezt és ezt hiszik, ezzel szemben ez és ez van valójában. A Buddha megmutatta, mi a gond, hol van a baj, mik a gyökerei, márpedig minden, ami csak gond meg baj, negatív előjelű valami: gyilkolni, lopni, hazudni, csalni, harácsolni, gyűlöletet szítani, másnak szenvedést okozni, eleve: szenvedni — mind ilyen. Nem kevésbé negatív a gerinctelenség, a becstelenség, az etikátlanság, az erkölcsiség totális hiánya, és lehetne még szinte vég nélkül sorolni, amivel nemcsak a Buddha tanrendszere és etikája megy szembe, de valamennyi vallás. (Lásd a Sallekha-Suttá-ról szóló részt ebben a blogbejegyzésben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html )

Nem kevesen vélik úgy, hogy a buddhizmus pesszimista vallás, mert állandóan a szenvedésről beszél. Való igaz: a Buddha korának ókori Indiájában, ahol és amikor a születéskori várható élettartam szerény 24 év volt, az emberek zöme számunkra fölfoghatatlan körülmények között élt. Szemben a mai jóléti társadalmakkal, melyekben föl sem merül, hogy az emberi élet csupa szenvedés, továbbá hogy az újraszületések vég nélküli láncolata, a létforgatag (saṁsāra) ugyancsak szenvedés. Föl sem merül — mindaddig, amíg utol nem érik őket a felismerések a lét ismérveinek (lakkhaṇa) vonatkozásában. Megtapasztalhattam ezt a fajta naiv rácsodálkozást egy alig húsz éves ausztrál fiatalember szájából, aki rövid tájékozódás után mosolyogva azt tudakolta tőlem egy malajziai meditációs központban, hogy nem érti ezt az egészet, hiszen ő boldog, neki nagyon jó dolga van, mindene megvan, köszöni szépen, szeret és tud is élni, miért is kellene hát neki lemondania az élvezetekről? És hozzáteszem: arról, hogy habzsolja az életet, egyik vágyát elégítve ki a másik után?

Való igaz az is, hogy a Buddha nem egyszer úgy foglalta össze tanításainak a lényegét, hogy ő két dolgot hirdet csupán: a dukkhá-t és a dukkha megszűnését. — Ez a dukkha a lét meghatározó minősége: a dolgok nem kielégítő volta, hiszen ha egyszer minden változik és elmúlik, anicca, s ezzel nincs biztos támasz, fogódzó, és ha minden elillan, az nem éppen elégíti ki az embert, márpedig ebből rövid úton kialakulhat a szenvedés, a fájdalom minden megjelenési formájával egyetemben. A dukkha felismerése és átélése vezetheti el aztán az embert a felismeréshez, miszerint mindaz, ami csak létezik, anattā, nem én (aniccasaññā, anicce dukkhasaññā, dukkhe anattasaññā).

A Buddha korában a dukkha igazsága és bizonyossága felől nemigen kellett az embereket hosszasan győzködni, ma azonban a jóléti társadalmak vagy a cseppet sem jóléti társadalmak tehetősebb rétegei inkább kétkedve fogadják ezt a fajta a bizonyosságot — legalábbis egy bizonyos életkorig. Kár, mert ez az egyetlen dolog, ami felől igazából bizonyosak lehetünk.

Ez motiválta a világ egyik legtapasztaltabb és legpragmatikusabb meditációs tanárát, az angol Ajahn Brahm-ot, hogy a szokványos alapképletet látványosan és hatásosan kicsit átfogalmazza, majd átrendezze, mint Mindfulness, Bliss, and Beyond, ’Éber tudatosság, mennyei gyönyörűség — és azon túl’ című, meditálók számára összeállított kézikönyvének 214. oldalán:

1. boldogság (3)

2. a boldogsághoz vezető út (4)

3. boldogtalanság (1)

4. a boldogtalanság oka (2).

Zárójelben az eredeti sorrend, ez pedig itt összehasonlításul az alapképlet, ami az ókori indiai orvosi diagnosztikára épül: (1) felállítja a kórképet, tisztázza, mi a kérdéses betegség, (2) feltárja a kiváltó okokat, (3) megállapítja, mitől fog megszűnni ez a kórság, és végül (4) felvázolja a kórság megszűnéséhez vezető utat, vagyis bemutatja azt a gyakorlatot, ami elvezet a dukkha megszűnéséhez. Ez a Négy Nemes Igazság — és ezzel a Buddha tanépítményének is — alapképlete.

Egyértelműen nem tüneti kezelésről van tehát szó a Buddha tanépítményében, hanem kiváltó okokról. Nem a krónikus szegénység, a gyűlölködés vagy a rák ellen tesz, hanem a szegénység vagy a gyűlölködés kiváltó okainak felszámolására tesz kísérletet; nem a rákot kezeli, hanem kialakulásának veszi elejét a feltételek és kiváltó okok helyes megállapításával és megszüntetésével, csak hát az ember inkább befúj mindent szagtalanítóval meg illatosítóval, mintsem hogy feltárja az orrfacsaró bűz vagy a meghibásodás okát — az orvoslásáról már nem is beszélve.

Aki úgy véli, hogy a Buddha a dukkha szünet nélküli emlegetésével végtelenül pesszimista, az nem akarja a folytatást látni, vagyis a gyógymódot, amit a Buddha — és csakis a Buddha — kínál az összes vallás közül, nevezetesen azt, hogy tessék, ez itt a kiút a nyomorúságból, tessék szépen elindulni rajta, mert ez az az út, ami a boldogsághoz elvezet. Mi több, abból a szempontból is a boldogság útja, hogy már maga az út is boldogság — a megfelelő életvitel/-mód —, s ezt minden gyakorlott meditáló igazolhatja: a Buddha útja egy életmód boldogsága. Ráadásul ez nem valami bizonytalan ígérvény, hogy a földi siralomvölgy után, ha jó voltál, a mennyekbe jutsz, ahol majd végre jó lesz neked és boldog leszel. A Buddha boldogságígérete nem mennyei, túlvilági, földöntúli boldogságra vonatkozik, és még csak nem is olyan kétes világi boldogságra, ami az alkoholmámor, a tudatmódosító szerek, a nagyfogyasztás, a szünet nélküli élvhajhászás és vágykielégítés stb., stb. tünékeny boldogsága, hanem a világot meghaladó, csalhatatlan és biztos boldogságra itt a Földön, még ebben az életben.

Olyan is elhangzik a Buddha tanításai kapcsán, hogy csupa fosztóképzőből áll: nem pozitív dolgokat vezet föl, úgymond, hanem fosztóképzőkkel operál — a páliban, mint nem egy indoeurópai nyelvben is, ez az a-/an- előtag, ami görög-latin eredetű idegen szavainkban is előfordul, pl. az aszimmetria és anorganikus szóban is. Nem árt felidézni, hogy a Buddha útja szembemegy az árral, a világgal, hiszen a világ bajaira kínálja a gyógyírt, márpedig a bajok nem pozitív dolgok. Az ellentétük lesz pozitív, amit gyakran pont ez a fosztóképző jelenít meg, és amire a gyógyítás irányul: rák helyett „nem-rák” vagy „rák-nélkülkiség”, mélyszegénység helyett „mélyszegénység-nélküliség”, rasszizmus és idegengyűlölet helyett „rasszizmus-nélküliség” és „idegengyűlölet-nélküliség”, erőszak helyett erőszakmentesség, avihiṁsā stb., stb. — Aki kicsit alaposabban ismeri a Buddha tanításait, az tudja, hogy jelen vannak a pozitív meghatározások is, ugyanakkor első lépésként a fosztóképzős szó megelőzi az eleve pozitív kitételt: lobha ’mohóság, bírvágy, kapzsiság’ > alobha ’nem-mohóság, a mohóság nemléte’ > cāga ’bőkezűség’, dāna ’az adakozás [nemes gesztusa]’ stb.

Természetesen ennek fordítottja is megtalálható a Buddha tanításaiban: egy pozitívumként megélt jelenségre a Buddha azt mondja, hogy nem, nem így van, csak a megtévesztettségünk, a megvezetett tudat beszéli be nekünk. Ilyen a négy ún. vipallāsa, ’torzítás’, (1) maradandónak nézni, ami mulandó (anicca); (2) kellemesnek, a boldogság forrásának nézni, ami dukkha; (3) énmagamnak, az önvalónak nézni azt, ami nélkülözi az ént (anattā); (4) tisztának és szépnek (subha) nézni valamit, holott nem az (vagyis asubha).

Végül még egy példa: a négy ún. lokadhamma, ’világi körülmény’, négy ellentétpárban kifejezve. Ez az egyszer hopp, másszor kopp, a szerencse forgandósága, Fortuna kereke, hogy egyszer fent vagyunk, máskor lent, vagy hogy tündöklünk, aztán pedig bukunk. Tengernyi barátunk van, aztán meg magunkra maradunk. A mindennapi ember életén ez a négy ellentétpár vonul végig. Az első kettőben fosztóképzős az ellentét, a másik kettőben nem. A harmadik kilóg a sorból, mivel a sorrendiség is megváltozik: először a negatívum jelenik meg, amivel a Buddha szembeállítja pozitív ellentétét.

1. lābho ’nyereség’ ↔ alābho ’veszteség’;

2. yaso ’hír­név, presz­tízs’ « aya­so ’dics­telen­ség’;

3. nindā ’megszólás, szemrehányás’ ↔ pasaṁsā ’dicséret’;

4. sukhaṁ ’élvezet, boldogság’ ↔ dukkhaṁ ’fájdalom’.

Ha jobban belegondolunk, látni fogjuk, hogy nem is ellentétek ezek igazán, hanem egy-egy minőség vagy milyenség két pólusa vagy iránya: a tudat érzékeli így. A ’hőmérséklet’ mint minőség a rūpa, azaz az ’anyagiság’ egyik milyensége — ez az egyik mahābhūta, ’nagy elem’ vagy dhātu, ’elem’ a négyből: tejo, ’hő’ —, képzeletbeli skálájának egyik végén található a ’hideg’, a másik végén a ’meleg’ (vagy ’forró’). Ráadásul mindkettő relatív. — Fokozatok vannak, árnyalatok, finom átmenetek, végletek, a közepén egyfajta egyensúlyi helyzettel. A hidegben benne foglaltatik a meleg, a melegben a hideg: hideg csak ott van, ahol meleg is van.

A megvilágosodásban feloldódnak ezek a látszólagos ellentétek — a megvilágosodott ember meghaladta őket, túlvan rajtuk —, hiszen számára például nem „boldogság” vagy „boldogtalanság” van már, hanem az ezt a dualitást meghaladó érzékelés, amiben ilyesmi nincsen. Akit nem érint már meg a négy lokadhamma, annak tudata nem rendül: phuṭṭhassa lokadhammehi, cittaṁ yassa na kampati.

A Buddha a fentebb említett Sallekha-Suttá-ban egyenként végigveszi, hogy mások mit fognak csinálni — vagy hogy milyenek lehetnek —, mi azonban (ezzel szemben) nem fogunk ilyet csinálni, és nem leszünk ilyenek. Elhatárolódás, ellentétbe állítás — adva valami negatívum, mi azonban az ellenkezőjére törekszünk, arra, ami pozitív. Itt is szembemegy az árral, a világgal: a világ ellenében határozza meg magát.

Az emberek egy része tenni akar valamit, lépni, valamilyen jónak kikiáltott ügy mellett, egy másik része nem akar részt vállalni, megint mások közömbösek, érdektelenek. Olyan azonban nincsen, hogy valakit ne szólnának meg valamiért: a Buddha is megkapta, őt is megszólták. Erről szól a Dhammapada 227. verse: nincs e világban, kit ne érne megszólás, natthi loke anindito, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/natthi-lokeanindito-nincs-e-vilagon-kit.html

Megszólják, aki tenni akar valamit, megszólják, aki nem mozdul, és megszólják azt is, aki egyiket se. Sehogyan se jó a világnak. Pedig néha éppen az segít, ha az embereket alaposan megrázzák, hogy ébredjenek már fel végre! Mozduljanak ki önromboló tespedésükből és közönyükből, és eszméljenek rá a dolgokra, amiket nem akarnak látni. Éppen ezért szükség lehet olykor vitriolra is akár, meg a közmondásos keserű pirulára, ha már úgy tartja a néphit, hogy keserű gyógyszer az igazi.

A tenni akarás mögött is tagadhatatlanul az én húzódik meg, BIG ME, csak ez egy másik aspektusa. Mondtak már nekem olyat, hogy csak feltűnési viszketegségben szenvedek, meg hogy szerepelhetnékem van. Miért ne lehetne igazuk? Az azonban, aki tanít vagy előad, mindenképpen szerepel, hiszen a tanítás szerepében a szereplés is benne van, BIG ME ide vagy oda. Márpedig egy szerzetesnek hivatalból is kötelessége tanítani, tévhiteket eloszlatni, megmutatni az embereknek az utat, és azt, hogy mi az út, és mi nem, mi a Buddha útja, és mi nem az — akkor is, ha annak akar látszani, vagy így hirdeti magát.

Ezt a szerzetest az élő és hiteles, történelmi théraváda hagyomány egyik legfontosabb országában, Burmában avatták szerzetessé 2013. január 31-én, a Shwegyin [ejtsd, kb. svédzsin] szektában, ami a rigorózusabbik szektának számít arrafelé. Mindezen túl ez a szerzetes tanulmányokat is folytatott a ranguni Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU), melyeket Diploma in Buddha-Dhamma képesítéssel zárt. Egy szerzetesnek az is feladata, hogy mint a Tan hírnöke, Dhammadūta, elvigye a Tant az emberek közé, és ezzel segítse boldogulásukat a világban: Caratha bhikkhave cārikaṁ bahujanahitāya bahujanasukhāya lokānukampāya atthāya hitāya sukhāya devamanussānaṁ, szólt a Buddha felhívása, (kb.) ’induljatok, szerzetesek, vándorútra a világ iránti együttérzésből, az emberek boldogsága és boldogulása érdekében, isten*** és ember javára’. — Ha csak néhány embernek nyílik ki a szeme, ha csak néhány ember látja át a Tant, már megérte.
***ez az 'isten' nem az az Isten !!! —

A dilemma persze változatlanul adott: tenni vagy nem tenni, lépni vagy nem lépni. Hogy van-e értelme egyáltalán ár ellen úszni, amikor is adott esetben ez az ár nem egyéb, mint a magyarországi létező buddhizmus félreértései és torzításai mind eszmeisége, mind pedig nyelvhasználata szempontjából, továbbá az érintettek értetlensége.

Az Interneten föllelhető magyar nyelvű források adják lesújtó tanúbizonyságát annak, hová vezet az írástudók felelőtlensége. — Erről szól majd az előreláthatólag nyolc részből álló írás, ami kísérletet tesz annak bemutatására, hogy eredeti és hiteles, 2600 éve tisztán megőrzött tanításai szerint mégis mi a Buddha útja — és mi nem.

]