A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/3.

Vinayo nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. —

A buddhizmust a Vinaya élteti.

És a szerzetesség megléte.

A Buddha megvilágosodása nem mítosz

Szemben a feltámadás mítoszával, a Buddha megvilágosodása nem mítosz, hanem valóság: nemcsak tanépítménye igazolja az emberiség eszmetörténetének legnagyobb gondolkodóját, hanem a modern kori tudományos kutatások eredményei is. Egy megvilágosodott tudat számára egyértelmű, mi az, ami lehet, és mi az, ami nem, mi az, ami van, és mi az, ami nincs, továbbá hogy mi az egyáltalán, amivel foglalkozunk, és mi az, amivel nem. A Buddha tanépítménye nem spekulatív: csakis az az érdekes, ami felől bizonyosságunk lehet, s meddő dolog réveteg merengésekbe bocsájtkozni. Az örök élet sem révedezésünk tárgya: örök élet nemcsak a Buddha tantételei felől nézve képtelenség, hanem a fizikai világ törvényszerűségei felől nézve is, márpedig pont a Dhamma az, amire a Buddha a megvilágosodása során ráébredt. És már 2600 évvel ezelőtt például táguló — és összehúzódó — világrendszerekről (világkorszakokról) beszélt, vivaṭṭa- és saṁvaṭṭakappá-król. Nem beszélt ugyanakkor anyagról: a Buddha hiteles, eredeti tanításaiban nem anyagról van szó, hanem az anyagiság (rūpa), az anyagiság világának jelenségeiről — milyenségekről és tulajdonságokról, mint amilyen pl. a szilárdság, hőmérséklet, vagy akár a köztes tér (ākāsa), továbbá keletkezés, változás és elmúlás stb.

Egy megvilágosodott ember a gyakorlat, valamint a személyes tapasztalás, a megtapasztalás útján éri el megvilágosodását, nem pedig elméleti okoskodással, különféle kétes elméletek gyártásával. A Buddha maximálisan empirikus: semmi olyat nem hirdetett, amit nem támasztott alá tulajdon, személyes tapasztalata. Ezért egyedi, és ezért cáfolhatatlan, hiszen a Dhamma, amire ráébredt, egyetemes természeti törvény. A szó a ’(meg)tart’ (stb.) jelentésű dhar- igegyök származéka, és így a dhamma az, ami meg-, fenn- és összetartja, egyben tartja (és működteti) a világmindenség dolgait, azaz elv, törvényszerűség, törvény. Más szóval minden, ami csak keletkezik — és van —, ennek a dhammá-nak érvényre jutása, megtestesülése. Teljesen logikus tehát, hogy ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, minden mindennel kölcsönhatásban áll; koherens, tökéletes, kerek egész, amit megalkotott és hirdetett — nem 40, mint a hivatkozott cikkben, hanem 45 éven keresztül — a megvilágosodása után, 35 éves korától egészen a parinirvánájáig, végleges távozásáig 80 éves korában. — A modern természettudományos megfigyelések és kutatások eredményei rendre igazolják a Buddha tantételeit, erdeti és hiteles tanításait, csak éppen BIG ME hajthatatlan: holmi evidencia nem hatja meg, ő csak megy a maga feje, a maga szája íze után.

A Buddha útja a lemondás és az önmegtartóztatás útja

„A buddhista út”, kínálja a fent bemásolt link (https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel). Ez az az út, mely maga a módszer, a gyógyír, a ’Négy Nemes Igazság’ (ariya-sacca) negyedik igazságaként feltárt, a dukkha megszűnéséhez vezető út (dukkha-nirodha-gāminī-paṭipadā), a ’Nemes Nyolcrétű Ösvény’, ariya-aṭṭhangika-magga, amiből a második aṅga, ’valaminek része, alkotóeleme (stb.)’ a ’helyes hozzáállás’, sammā-saṅkappa. Meghatározásában szerepel a nekkhamma ’lemondás’ is, nekkhamma mint (helyes) hozzáállás, nekkhamma-saṅkappa. A buddhizmusban lemondás van, a Buddha útja a lemondás útja. Mindent leteszünk, elengedünk, mindenről lemondunk — a legtökéletesebb az, amikor mások javára mondunk le dolgokról, méghozzá azokról a dolgokról, melyeket legszívesebben magunknak tartanánk meg. Lemondunk: az élvhajhászásról, például, az érzékszervi élvezetekről, lemondunk szeszről, drogról, szexről, lóversenyről és kártyáról és még kismillió egyébről. Leginkább bejáratott kis preferenciáinkról mondunk le. Egy leendő buddha — bodhisatta —, ill. egy buddha tíz tökéletességének (nagy erényeinek), pāramī-jának egyike a nekkhamma, a lemondás. Mi sem természetesebb tehát, hogy egy théraváda buddhista szerzetesnek is le kell mondania efféle élveteg világi dolgokról: amikor szerzetesnövendékké avatják, le kell tennie a megfelelő fogadalmakat.

És hogy mire jó a lemondás? Minél kevesebb dologba csimpaszkodunk bele, minél kevesebb terhet kell cipelnünk, annál könnyebbek leszünk — és annál könnyebb lesz maga a lét. Ahogy a terheket nem mint terhes valamit érzékeljük, már könnyebb. Az érzékelés itt van bent: a tudat teszi a terheket.

Lemondunk: mindenről, BIG ME-ről is. Megszabadulni csak az képes, aki mindenről lemondott, mindent elengedett, letett, és így nincs többé, ami az újabb meg újabb létesülést, majd az újabb meg újabb születést feltételezhetné.

A lemondásba beletartozik az is, hogy előírásszerűen leborotválják a fejüket, az arcszőrzetüket, mivel ez mind világi hívság: jóval a Buddha kora előtt is borotválták már a fejüket a samaṇá-k, azok, akik elvonultak a világból, otthonukból az otthontalanságba távoztak, visszavonultan éltek, és leginkább vándorló életmódot folytattak. A haj, a szakáll vagy barkó rendszeres ápolást igényel, márpedig az ilyen, óhatatlanul is önszépítkezésbe torkolló foglalatosság nem kedvez a spirituális fejlődésnek. Eleve nem az a dolga egy szerzetesnek, hogy bármiben is kiríjon, eltérjen a többiektől. És különben sem lobogó sörény, lófarok vagy bősz szakáll teszi a bölcset, mint ahogy amulettek, talizmánok, rózsafüzérek, fülbe- és nyakbavalók meg kesentyűk sem teszik, bármilyen „egzotikus” legyen is az ilyesmi.

A nemi életet élő, nős és családos papság intézménye nem buddhista út, hanem brahmanizmus (hinduizmus)

Éppen ezért sajátságos az a felállás, amivel a magyarországi intézményesült buddhizmus háza táján találkozik a magamfajta, a hiteles, történelmi théravádából jövő naiv szerzetes: nem szerzeteseik vannak, hanem felszentelt (sic!) papjaik, akik nősök, vagy ha nem, akkor valamilyen párkapcsolatban élnek. Alkalmanként belebújnak valami lebernyegbe, azaz átvedlenek buddhista pappá (ami persze az élő és hiteles történelmi hagyományban, a még a Buddha által bő 2500 éve alapított és mind a mai napig fennálló szerzetesrendben, a bhikkhusaṅghá-ban teljességgel ismeretlen és abszolúte elfogadhatatlan), buddhista útról értekeznek komor ábrázattal, lemondásról beszélnek, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről, egyébről, majd visszavedlenek világivá, a lebernyeg megy a vállfára, a fogasra, ők meg mennek haza, a párjuk mellé, turbékolni — és élik vígan kis életüket. Kiváló ötlet.

Ellentétben ezzel a brahmanista paposdival, egy szerzetes életvitelét leginkább az önmegtartóztatás határozza meg, a nemiség dolgaiban is, és ezért cölibátusban él. A Buddha legalábbis így gondolta, és egész tanépítményének (Dhamma-Vinaya) az egyik „fele”, a Vinaya, erről (is) szól; ha úgy tetszik: így rendelkezett, nekünk azonban nincs ám ínyünkre, hogy pont a nemiség kínálta érzéki örömökről mondjunk le (scil. a Buddha nekünk ne magyarázzon!) — attól mi még makulátlan buddhisták lehetünk, nemdebár —, így hát egy huszárvágással bevezetjük a papság elmés intézményét, természetesen buddhista papságét, ami fából vaskarika. És ez még hagyján: ez a Buddha hátba döfése, de az ilyesmi sem újkeletű, hiszen pl. nem más, mint tulajdon unokatestvére, bizonyos Tisztelendő Devadatta tört nem egyszer az életére, próbálta eltenni láb alól, de nem járt sikerrel.

A Buddha hátba döfése

És hogy miért hátba döfés ez? A Buddhának legfőképpen két nagy rivális ellenében kellett meghatároznia magát, ill. érvényesítenie a maga eszme- és tanrendszerét. A dzsainizmus volt az egyik (dzsainák), a brahmanizmus (bráhmanák vagy bráhminok) a másik. A Buddha következetesen törekedett az egyértelmű elkülönülésre, annyira, hogy brahmanista felhangjai miatt a szanszkrit használatát is elvetette, mondván, az a védák nyelve. Természetesen nem fogadta el a brahmanizmus intézményeit sem, beleértve a nős és családos, földművelésből és a papi funkcióinak betöltésével járó jövedelmekből élő papságot, ami ráadásul még örökletes is volt. A Buddha hosszú élete során, működésének egész ideje alatt (negyvenöt év!) mindvégig azon volt, hogy saját józan racionalitását és gyakorlatiasságát, páratlan, a történelemben teljesen egyedi útját mutassa fel — és kínálja minden törekvőnek — a bráhminok és a Nigaṇṭha Nātaputta, vagyis Mahāvīra, a dzsainizmus számára elfogadhatatlan eszmevilágának ellenében.

És akkor megjelenik egy német laikus — a költő és festő Ernst Lothar Hoffmann, alias Láma Anagárika Góvinda —, 1933-ban alapít egy rendet, és beemeli pont abból a brahmanizmusból a nős és családos papság intézményét a buddhizmusba, melynek eszmevilágát — ideológiáját — és értékrendjét, társadalomképét, tévhiteit, valamint egész életvitelét a nős papsággal egyetemben a Buddha elutasította, és amelynek tökéletesen bevált, valóban a megszabaduláshoz vezető alternatívájaként a maga páratlan tanépítményét kínálta fel a gyakorlattal együtt. Ez bizony meggondolatlanság volt — felelőtlenség, BIG ME felelőtlensége: nem a magunk szája ízéhez idomítjuk a Buddha tanításait, hanem mi idomulunk hozzájuk — ez a Buddha eredeti, hiteles és tiszta útja, amin csak olyan ember képes járni, aki képes a belátásra, miszerint ő a Buddhának még a közelébe se jöhet a maga megvezetettségével és tudata szennyeződéseivel, és így eszébe nem jut pl. brahmanista újításokon törni a fejét.

Egy nagy meditációs központban Thaiföldön volt egyszer szerencsém egy idős japánhoz, akit állítólag Srí Lankán avattak szerzetessé: már az avatásában nem lehettünk biztosak, mivel azt sem volt hajlandó elárulni, mégis hány esős évszakkal rendelkezik. A központban, ahol voltunk, soha semmiben nem vett részt (az étkezést leszámítva), és álló nap a luxuskutijában olvasott. Klasszikus kínai költészet volt, japán fordításokkal, magyarázatokkal. Egy nap a kutijába invitálta egyik szerzetestársunkat, Phra***-t, aki Bruneiből származott, ottani kínai volt, de a thai hagyományban avatták szerzetessé. Ő azonnal hívott engem is, menjek vele, így látta jónak. — Japán szerzetesünk lelkesen mutatott Phra***-nek néhány passzust, majd széles vigyorral az arcán megkérdezte: „Olyan primitív ez a théraváda, ne fejlesszük fel egy kicsit?” Nevetett. — Phra*** nem nevetett, és én sem nevettem. —

Szerzetesség az élő, hiteles, történelmi hagyományban: immár közel 2600 éve

Az élő, hiteles történelmi théraváda buddhizmusban, mely — nem lehet elégszer hangsúlyozni — 2600 éven át legtisztább formájában őrizte meg és hagyományozza tovább mind a mai napig a Buddha eredeti, hiteles tanításait, egy szerzetes csak megfelelő tanulmányok után és kellő tapasztalatok megléte esetén tarthat tanbeszédet, állhat kolostor élén stb. Az ilyen funkciókat betöltő szerzetesek képzése átlag 14-16 évet vesz igénybe, hiszen a Tan átfogó ismeretének elsajátításához idő kell, a vizsgakövetelmények pedig magasak. Kolostor apátja — főnök — csak olyan szerzetes lehet, aki legalább tíz teljes évet töltött a Rendben, valamint betéve tudja mind a szerzetesek, mind pedig a szerzetesnők pāṭimokkhá-ját, rendszabályzatát, jártas a Vinayá-ban, és ismeri az eljárásrendet (saṅghakamma) fegyelmi és egyéb kérdésekben. Képesnek kell továbbá lennie tanbeszéd tartására is, azaz elvárás vele szemben a megfelelő kiképzés, megfelelő képesítés.

Szerzetesnövendéket is csak egy ilyen, felkészült, tanult és tapasztalt szerzetes avathat, ill. képezhet (taníthat), mint ahogy immár teljes avatású szerzetes — olyan, aki ún. magasabb avatásban (upasampadā) részesült — nevelője-oktatója is csak ilyen szerzetes lehet. A Buddha útja, a Buddha eredeti, hiteles és tiszta tanításai iránt maximálisan elkötelezett théraváda hagyományban az egyik legsúlyosabb elvárás, hogy a szerzetesek és a szerzetesnövendékek kellő tiszteletadással és alázattal (gāravo ca nivāto ca) viszonyuljanak a Tan egészéhez, a Három Ékességhez (Tiratana, ami áll a Buddhából, a Dhammából, valamint a Szanghából [= a szerzetesrendből]). Éppen a megfelelő hozzáállás teszi, hogy a théravádában akárki nem tölthet be ilyen szerepeket, akárki nem adhat elő, akárki nem tarthat tanbeszédet: ez teljességgel ismeretlen és elfogadhatatlan, ha meg világi, akkor még inkább. Ez így a természetes, a Buddha kora óta — abban a hagyományban, ahol elsődleges cél a mindent a maga szája ízéhez idomító, mindent a megvezetettsége és tudatának szennyeződései mentén értelmező BIG ME lebontása.

Eleve: szerzetesség, szerzetesközösség. A Tan nem működik a szerzetesség intézménye nélkül. Csak a nyugati világi ember hiszi megvezetettségében és ostobaságában, hogy nem kell, mondván, ez már a kulturális ballaszt része, fölösleges teher, amit ki kell dobni. Ezért aztán fogják magukat, és kipaterolják a szerzeteseket a buddhizmusból, jól ellesznek ők nélkülük is.

A théraváda hagyomány úgy tartja, hogy ameddig a Vinaya, a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzat fennáll (vinaye ṭhite), addig a tanítások is fennállanak (sāsanaṁ ṭhitaṁ hoti), más szóval a Vinaya élteti a buddhizmust (vinayo nāma sāsanassa āyu), a Buddha tanrendszerét, ugyanakkor a Vinaya fennmaradását természetéből adódóan csakis a szerzetesség léte és megléte biztosíthatja: ahol nincs Vinaya, ott káosz van, ahol káosz van, ott nem létezik, mert nem létezhet a sāsana, a Buddha tanrendszere — vinayo nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. — Nem is mellesleg a világ legrégebb óta változatlanul fennálló, mindmáig hatályos jog­szabály­gyűjte­ménye a Vinaya: immár közel 2600 éve. És ugyanennyi ideje áll fönn a Buddha alapította szerzetesrend is, a világ legelső és legrégebbi szerzetesrendje.

A théraváda is ennyi ideje áll fönn: vajon miért? Vajon mi lehet az oka?

Az élő, hiteles, történelmi théraváda buddhizmusban az egyik legfőbb áldásnak (mangalaṁ uttamaṁ) számít, ha szerzeteseket lehet látni (samaṇānañca dassanaṁ), ráadásul a szerzetesek jelenléte — vagyis láthatósága — arról tanúskodik, hogy fennáll még a Szangha, és ameddig a Szangha fennáll, a Dhamma, a Tan is fennáll, miként itt feljebb már elhangzott.

Szerzetes nem ölthet magára világi gúnyát, mert akkor ő már nem szerzetes: mindenképpen láthatónak kell lennie, hogy ő szerzetes, vagyis a közelebbi hagyományának megfelelő színű szerzeteslepel van rajta. Szerzetesnek öltözve, szerzetesként kell kimennie a világba, hogy a megjelenésével is hirdethesse a Buddha mindmáig élő, erdeti, hiteles tanításainak töretlen fennállását, hiszen ő az arahant lobogóját hordja, egy megvilágosodott lényét. Hirdeti a Tant, mellyel — milyen érdekes — a théraváda szerzeteseinek semmi, de semmi bajuk. Ellenkezőleg: remekül érzik magukat benne, kiválóan megvannak vele, immár 2600 éve. —

Következik: 8/4.

]

A Nagytiszteletű Chanmyay Sayadaw szerzetest avat a Chanmyay Yeikthá-ban, Rangunban (Burma), 2020 januárjában

•••