A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében
Az írástudók felelősségéről — 8/3.
Vinayo
nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. —
A buddhizmust a Vinaya élteti.
És a
szerzetesség megléte.
A Buddha megvilágosodása nem mítosz
Szemben a feltámadás mítoszával, a Buddha megvilágosodása
nem mítosz, hanem valóság: nemcsak tanépítménye igazolja az emberiség
eszmetörténetének legnagyobb gondolkodóját, hanem a modern kori tudományos
kutatások eredményei is. Egy megvilágosodott tudat számára egyértelmű, mi az,
ami lehet, és mi az, ami nem, mi az, ami van, és mi az, ami nincs, továbbá hogy
mi az egyáltalán, amivel foglalkozunk, és mi az, amivel nem. A Buddha
tanépítménye nem spekulatív: csakis az az érdekes, ami felől bizonyosságunk
lehet, s meddő dolog réveteg merengésekbe bocsájtkozni. Az örök élet sem
révedezésünk tárgya: örök élet nemcsak a Buddha tantételei felől nézve
képtelenség, hanem a fizikai világ törvényszerűségei felől nézve is, márpedig
pont a Dhamma az, amire a Buddha a megvilágosodása során ráébredt. És már
2600 évvel ezelőtt például táguló — és összehúzódó — világrendszerekről
(világkorszakokról) beszélt, vivaṭṭa- és saṁvaṭṭakappá-król. Nem
beszélt ugyanakkor anyagról: a Buddha hiteles, eredeti tanításaiban nem
anyagról van szó, hanem az anyagiság (rūpa), az anyagiság
világának jelenségeiről — milyenségekről és tulajdonságokról, mint amilyen pl.
a szilárdság, hőmérséklet, vagy akár a köztes tér (ākāsa), továbbá keletkezés,
változás és elmúlás stb.
Egy megvilágosodott ember a gyakorlat, valamint a
személyes tapasztalás, a megtapasztalás útján éri el megvilágosodását, nem pedig
elméleti okoskodással, különféle kétes elméletek gyártásával. A Buddha
maximálisan empirikus: semmi olyat nem hirdetett, amit nem támasztott alá
tulajdon, személyes tapasztalata. Ezért egyedi, és ezért cáfolhatatlan, hiszen
a Dhamma, amire ráébredt, egyetemes természeti törvény. A szó a
’(meg)tart’ (stb.) jelentésű dhar- igegyök származéka, és így a dhamma
az, ami meg-, fenn- és összetartja, egyben tartja (és működteti) a
világmindenség dolgait, azaz elv, törvényszerűség, törvény. Más szóval minden,
ami csak keletkezik — és van —, ennek a dhammá-nak érvényre jutása,
megtestesülése. Teljesen logikus tehát, hogy ebben a rendszerben minden
mindennel összefügg, minden mindennel kölcsönhatásban áll; koherens, tökéletes,
kerek egész, amit megalkotott és hirdetett — nem 40, mint a hivatkozott
cikkben, hanem 45 éven keresztül — a megvilágosodása után, 35 éves korától
egészen a parinirvánájáig, végleges távozásáig 80 éves korában. — A
modern természettudományos megfigyelések és kutatások eredményei rendre
igazolják a Buddha tantételeit, erdeti és hiteles tanításait, csak éppen BIG
ME hajthatatlan: holmi evidencia nem hatja meg, ő csak megy a maga feje, a
maga szája íze után.
A Buddha útja a lemondás és az önmegtartóztatás útja
„A buddhista út”, kínálja a fent bemásolt link (https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel).
Ez az az út, mely maga a módszer, a gyógyír, a ’Négy Nemes Igazság’ (ariya-sacca)
negyedik igazságaként feltárt, a dukkha megszűnéséhez vezető út (dukkha-nirodha-gāminī-paṭipadā),
a ’Nemes Nyolcrétű Ösvény’, ariya-aṭṭhangika-magga, amiből a második aṅga,
’valaminek része, alkotóeleme (stb.)’ a ’helyes hozzáállás’, sammā-saṅkappa.
Meghatározásában szerepel a nekkhamma ’lemondás’ is, nekkhamma
mint (helyes) hozzáállás, nekkhamma-saṅkappa. A buddhizmusban lemondás
van, a Buddha útja a lemondás útja. Mindent leteszünk, elengedünk, mindenről
lemondunk — a legtökéletesebb az, amikor mások javára mondunk le
dolgokról, méghozzá azokról a dolgokról, melyeket legszívesebben magunknak
tartanánk meg. Lemondunk: az élvhajhászásról, például, az érzékszervi
élvezetekről, lemondunk szeszről, drogról, szexről, lóversenyről és kártyáról
és még kismillió egyébről. Leginkább bejáratott kis preferenciáinkról mondunk
le. Egy leendő buddha — bodhisatta —, ill. egy buddha tíz
tökéletességének (nagy erényeinek), pāramī-jának egyike a nekkhamma,
a lemondás. Mi sem természetesebb tehát, hogy egy théraváda buddhista
szerzetesnek is le kell mondania efféle élveteg világi dolgokról: amikor
szerzetesnövendékké avatják, le kell tennie a megfelelő fogadalmakat.
És hogy mire jó a lemondás? Minél kevesebb dologba
csimpaszkodunk bele, minél kevesebb terhet kell cipelnünk, annál könnyebbek leszünk
— és annál könnyebb lesz maga a lét. Ahogy a terheket nem mint terhes valamit
érzékeljük, már könnyebb. Az érzékelés itt van bent: a tudat teszi a terheket.
Lemondunk: mindenről, BIG ME-ről is. Megszabadulni csak az képes, aki mindenről lemondott, mindent elengedett, letett, és így nincs többé, ami az újabb meg újabb létesülést, majd az újabb meg újabb születést feltételezhetné.
A lemondásba beletartozik az is, hogy előírásszerűen leborotválják
a fejüket, az arcszőrzetüket, mivel ez mind világi hívság: jóval a Buddha kora
előtt is borotválták már a fejüket a samaṇá-k, azok, akik elvonultak a világból,
otthonukból az otthontalanságba távoztak, visszavonultan éltek, és leginkább
vándorló életmódot folytattak. A haj, a szakáll vagy barkó rendszeres ápolást
igényel, márpedig az ilyen, óhatatlanul is önszépítkezésbe torkolló foglalatosság
nem kedvez a spirituális fejlődésnek. Eleve nem az a dolga egy szerzetesnek,
hogy bármiben is kiríjon, eltérjen a többiektől. És különben sem lobogó sörény,
lófarok vagy bősz szakáll teszi a bölcset, mint ahogy amulettek, talizmánok,
rózsafüzérek, fülbe- és nyakbavalók meg kesentyűk sem teszik, bármilyen
„egzotikus” legyen is az ilyesmi.
A nemi életet élő, nős és családos papság intézménye nem buddhista út, hanem brahmanizmus (hinduizmus)
Éppen ezért sajátságos az a
felállás, amivel a magyarországi intézményesült buddhizmus háza táján
találkozik a magamfajta, a hiteles, történelmi théravádából jövő naiv
szerzetes: nem szerzeteseik vannak, hanem felszentelt (sic!) papjaik, akik
nősök, vagy ha nem, akkor valamilyen párkapcsolatban élnek. Alkalmanként
belebújnak valami lebernyegbe, azaz átvedlenek buddhista pappá (ami persze az
élő és hiteles történelmi hagyományban, a még a Buddha által bő 2500 éve
alapított és mind a mai napig fennálló szerzetesrendben, a bhikkhusaṅghá-ban
teljességgel ismeretlen és abszolúte elfogadhatatlan), buddhista útról értekeznek
komor ábrázattal, lemondásról beszélnek, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről, egyébről,
majd visszavedlenek világivá, a lebernyeg megy a vállfára, a fogasra, ők meg
mennek haza, a párjuk mellé, turbékolni — és élik vígan kis életüket. Kiváló
ötlet.
Ellentétben ezzel
a brahmanista paposdival, egy szerzetes életvitelét leginkább az
önmegtartóztatás határozza meg, a nemiség dolgaiban is, és ezért cölibátusban
él. A Buddha legalábbis így gondolta, és egész tanépítményének (Dhamma-Vinaya)
az egyik „fele”, a Vinaya, erről (is) szól; ha úgy tetszik: így
rendelkezett, nekünk azonban nincs ám ínyünkre, hogy pont a nemiség kínálta
érzéki örömökről mondjunk le (scil. a Buddha nekünk ne magyarázzon!) — attól mi
még makulátlan buddhisták lehetünk, nemdebár —, így hát egy huszárvágással
bevezetjük a papság elmés intézményét, természetesen buddhista
papságét, ami fából vaskarika. És ez még hagyján: ez a Buddha hátba döfése, de
az ilyesmi sem újkeletű, hiszen pl. nem más, mint tulajdon unokatestvére, bizonyos
Tisztelendő Devadatta tört nem egyszer az életére, próbálta eltenni láb
alól, de nem járt sikerrel.
A Buddha hátba döfése
És hogy miért hátba döfés ez? A Buddhának legfőképpen két
nagy rivális ellenében kellett meghatároznia magát, ill. érvényesítenie a maga
eszme- és tanrendszerét. A dzsainizmus volt az egyik (dzsainák), a brahmanizmus
(bráhmanák vagy bráhminok) a másik. A Buddha következetesen törekedett az
egyértelmű elkülönülésre, annyira, hogy brahmanista felhangjai miatt a
szanszkrit használatát is elvetette, mondván, az a védák nyelve. Természetesen
nem fogadta el a brahmanizmus intézményeit sem, beleértve a nős és családos,
földművelésből és a papi funkcióinak betöltésével járó jövedelmekből élő papságot,
ami ráadásul még örökletes is volt. A Buddha hosszú élete során, működésének
egész ideje alatt (negyvenöt év!) mindvégig azon volt, hogy saját józan
racionalitását és gyakorlatiasságát, páratlan, a történelemben teljesen egyedi
útját mutassa fel — és kínálja minden törekvőnek — a bráhminok és a Nigaṇṭha
Nātaputta, vagyis Mahāvīra, a dzsainizmus számára elfogadhatatlan eszmevilágának
ellenében.
És akkor megjelenik egy német laikus — a költő és festő Ernst
Lothar Hoffmann, alias Láma Anagárika Góvinda —, 1933-ban alapít egy rendet,
és beemeli pont abból a brahmanizmusból a nős és családos papság intézményét a
buddhizmusba, melynek eszmevilágát — ideológiáját — és értékrendjét,
társadalomképét, tévhiteit, valamint egész életvitelét a nős papsággal
egyetemben a Buddha elutasította, és amelynek tökéletesen bevált, valóban a
megszabaduláshoz vezető alternatívájaként a maga páratlan tanépítményét kínálta
fel a gyakorlattal együtt. Ez bizony meggondolatlanság
volt — felelőtlenség, BIG ME felelőtlensége: nem a magunk szája ízéhez
idomítjuk a Buddha tanításait, hanem mi idomulunk hozzájuk — ez a Buddha
eredeti, hiteles és tiszta útja, amin csak olyan ember képes járni, aki
képes a belátásra, miszerint ő a Buddhának még a közelébe se jöhet a maga
megvezetettségével és tudata szennyeződéseivel, és így eszébe nem jut pl.
brahmanista újításokon törni a fejét.
Egy nagy meditációs központban Thaiföldön volt egyszer
szerencsém egy idős japánhoz, akit állítólag Srí Lankán avattak szerzetessé: már
az avatásában nem lehettünk biztosak, mivel azt sem volt hajlandó elárulni,
mégis hány esős évszakkal rendelkezik. A központban, ahol voltunk, soha
semmiben nem vett részt (az étkezést leszámítva), és álló nap a luxuskutijában
olvasott. Klasszikus kínai költészet volt, japán fordításokkal, magyarázatokkal.
Egy nap a kutijába invitálta egyik szerzetestársunkat, Phra***-t, aki Bruneiből
származott, ottani kínai volt, de a thai hagyományban avatták szerzetessé. Ő
azonnal hívott engem is, menjek vele, így látta jónak. — Japán szerzetesünk lelkesen
mutatott Phra***-nek néhány passzust, majd széles vigyorral az arcán megkérdezte:
„Olyan primitív ez a théraváda, ne fejlesszük fel egy kicsit?” Nevetett. —
Phra*** nem nevetett, és én sem nevettem. —
Szerzetesség az élő, hiteles, történelmi hagyományban: immár közel 2600 éve
Az élő, hiteles történelmi théraváda buddhizmusban, mely —
nem lehet elégszer hangsúlyozni — 2600 éven át legtisztább formájában őrizte
meg és hagyományozza tovább mind a mai napig a Buddha eredeti, hiteles
tanításait, egy szerzetes csak megfelelő tanulmányok után és kellő
tapasztalatok megléte esetén tarthat tanbeszédet, állhat kolostor élén stb. Az
ilyen funkciókat betöltő szerzetesek képzése átlag 14-16 évet vesz igénybe,
hiszen a Tan átfogó ismeretének elsajátításához idő kell, a vizsgakövetelmények
pedig magasak. Kolostor apátja — főnök — csak olyan szerzetes lehet, aki legalább
tíz teljes évet töltött a Rendben, valamint betéve tudja mind a
szerzetesek, mind pedig a szerzetesnők pāṭimokkhá-ját, rendszabályzatát,
jártas a Vinayá-ban, és ismeri az eljárásrendet (saṅghakamma)
fegyelmi és egyéb kérdésekben. Képesnek kell továbbá lennie tanbeszéd tartására
is, azaz elvárás vele szemben a megfelelő kiképzés, megfelelő képesítés.
Szerzetesnövendéket is csak egy ilyen, felkészült, tanult
és tapasztalt szerzetes avathat, ill. képezhet (taníthat), mint ahogy immár
teljes avatású szerzetes — olyan, aki ún. magasabb avatásban (upasampadā)
részesült — nevelője-oktatója is csak ilyen szerzetes lehet. A Buddha útja, a
Buddha eredeti, hiteles és tiszta tanításai iránt maximálisan elkötelezett théraváda
hagyományban az egyik legsúlyosabb elvárás, hogy a szerzetesek és a
szerzetesnövendékek kellő tiszteletadással és alázattal (gāravo ca nivāto
ca) viszonyuljanak a Tan egészéhez, a Három Ékességhez (Tiratana,
ami áll a Buddhából, a Dhammából, valamint a Szanghából [= a szerzetesrendből]).
Éppen a megfelelő hozzáállás teszi, hogy a théravádában akárki nem tölthet be
ilyen szerepeket, akárki nem adhat elő, akárki nem tarthat tanbeszédet: ez
teljességgel ismeretlen és elfogadhatatlan, ha meg világi, akkor még inkább. Ez
így a természetes, a Buddha kora óta — abban a hagyományban, ahol elsődleges cél
a mindent a maga szája ízéhez idomító, mindent a megvezetettsége és tudatának
szennyeződései mentén értelmező BIG ME lebontása.
Eleve: szerzetesség, szerzetesközösség. A Tan nem működik
a szerzetesség intézménye nélkül. Csak a nyugati világi ember hiszi
megvezetettségében és ostobaságában, hogy nem kell, mondván, ez már a
kulturális ballaszt része, fölösleges teher, amit ki kell dobni. Ezért aztán fogják
magukat, és kipaterolják a szerzeteseket a buddhizmusból, jól ellesznek ők
nélkülük is.
A théraváda hagyomány úgy tartja, hogy
ameddig a Vinaya, a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett
szerzetesi rendszabályzat fennáll (vinaye ṭhite), addig a tanítások is fennállanak (sāsanaṁ ṭhitaṁ
hoti), más
szóval a Vinaya élteti a buddhizmust (vinayo nāma sāsanassa
āyu), a Buddha
tanrendszerét, ugyanakkor a Vinaya fennmaradását természetéből adódóan
csakis a szerzetesség léte és megléte biztosíthatja: ahol nincs Vinaya,
ott káosz van, ahol káosz van, ott nem létezik, mert nem létezhet a sāsana,
a Buddha tanrendszere — vinayo nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite
sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. — Nem is mellesleg a világ
legrégebb óta változatlanul fennálló, mindmáig hatályos jogszabálygyűjteménye
a Vinaya: immár közel 2600 éve. És ugyanennyi ideje áll fönn a Buddha
alapította szerzetesrend is, a világ legelső és legrégebbi szerzetesrendje.
A théraváda is ennyi ideje áll fönn: vajon miért? Vajon mi
lehet az oka?
Az élő, hiteles, történelmi théraváda buddhizmusban az
egyik legfőbb áldásnak (mangalaṁ uttamaṁ) számít, ha szerzeteseket lehet
látni (samaṇānañca dassanaṁ), ráadásul a szerzetesek jelenléte — vagyis
láthatósága — arról tanúskodik, hogy fennáll még a Szangha, és ameddig a
Szangha fennáll, a Dhamma, a Tan is fennáll, miként itt feljebb már
elhangzott.
Szerzetes nem ölthet magára világi gúnyát, mert akkor ő
már nem szerzetes: mindenképpen láthatónak kell lennie, hogy ő szerzetes,
vagyis a közelebbi hagyományának megfelelő színű szerzeteslepel van rajta. Szerzetesnek
öltözve, szerzetesként kell kimennie a világba, hogy a megjelenésével is
hirdethesse a Buddha mindmáig élő, erdeti, hiteles tanításainak töretlen
fennállását, hiszen ő az arahant lobogóját hordja, egy
megvilágosodott lényét. Hirdeti a Tant, mellyel — milyen érdekes — a théraváda
szerzeteseinek semmi, de semmi bajuk. Ellenkezőleg: remekül érzik magukat benne,
kiválóan megvannak vele, immár 2600 éve. —
Következik: 8/4.
]
A Nagytiszteletű Chanmyay Sayadaw szerzetest avat a Chanmyay Yeikthá-ban, Rangunban (Burma), 2020 januárjában
•••
No comments:
Post a Comment