A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/2.

És mivel a nirvána az a „hely” — vagy olyan —, ahol nincs újabb meg újabb születés (= újraszületés), a dolog természetéből fakad, hogy halál sincsen. A nirvána az a „hely” (képletesen), ahol nincs (többé / már) halál. Ahol nem születnek újra, ott nem is halnak meg (újra). —

Ahol nincs halál

Az az ún. öt(ös) halmaz (pañcakkhandha), ami az egyes embert adja ki, amiből minden egyes emberi lény összeáll, a maga törvényszerűségeit követi egy ember halálakor. — Az öt khandha, halmaz, görcsös kapaszkodásunk tárgya (pañc’upādānakkhandhā): (1) rūpa, az anyagiság, anyagi mivoltunk megnyilvánulásai — ebben az összefüggésben az emberi test mint olyan; (2) vedanā, testi-fizikai érzetek, valamint az érzések; (3) saññā, a percepció, vagyis az érzékelés, észlelés, továbbá értelmezés és azonosítás, az emlékezéssel egyetemben; (4) saṅkhārā, azaz a késztetések a tudatban, melyek legfontosabbika a cetanā, azaz szándék — a Buddha a szándékot hívta karmának (cetanāhaṁ bhikkhave kammaṁ vadāmi); s végül (5) viññāṇa, ami pedig az érzékszervi benyomások tudatossága. Ez utóbbi teszi, hogy kialakul egy személy, az én képzete: a nāma — itt a tudatiság, tudati mivoltunk megnevezése gyűjtőfogalomként [(2)–(5)] — alapján hisszük azt, hogy vagyunk, hogy van itt egy én, valaki, aki, ám mivel alaposan meg vagyunk vezetve, ezt nem látjuk, mint ahogy azt sem látjuk, hogy ez az öt khandha nem a miénk, és nem is mi vagyunk, hiszen mind az öt személytelen folyamat. Az én konstruktum csupán, ám annál veszedelmesebb.

A tudatfolyam nem zárul le a halállal, nem szakad meg: megtorpanás, bármiféle köztes tétovázás nélkül áramlik azon minutumban tovább a következő létbe, de erről volt már szó egy korábbi blogbejegyzésben, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html —

És mivel meghalt, nem él többé. És így nem is halhatatlan — de persze nem is halandó, ha egyszer már nem él. És mivel a nirvána az a „hely” — vagy olyan —, ahol nincs újabb meg újabb születés (= újraszületés), a dolog természetéből fakad, hogy halál sincsen. A nirvána az a „hely” (képletesen), ahol nincs (többé/már) halál. Ezt, és nem mást jelent a páli amata kifejezés, aminek szankszkrit megfelelője amṛita, de ez utóbbival óvatosan kell bánni, hiszen a szanszkrit a hinduizmusnak is (szent) nyelve — ellentétben a pálival, ami kizárólag a déli vagy théraváda buddhizmus sajátja.

Ez a „halhatatlanság-ötlet” sajnos nem újkeletű. Eredetét a XIX. századi Nyugaton kell keresni azokból az időkből, amikor kezdetét vette a komoly munka, egymás után rendezték sajtó alá a théraváda buddhista kánon páli nyelvű szövegeit, föltárták a páli nyelv rendszerét, és megszerkesztették az első páli-angol szótárt. Ez utóbbiban is, a kanonikus szövegek korábbi angol fordításaiban is az ’immortal’, ill. ’immortality’ megfeleltetés szerepel, aminek bizony az a jelentése, hogy ’halhatatlan/ság’, ám ez így nonszensz. Később felbukkant buddhista szövegkörnyezetben a ’deathless’ kitétel, aminek az a nagy hátránya, hogy ugyanazt jelenti — ellentétben a német todlos melléknévvel, illetve a belőle képzett főnévvel (Todlosigkeit), ami buddhista műszó, szó szerinti jelentése „halálmentesség” (vagy: „halál nélküliség”). Ez nem okvetlenül ’halhatatlanság’, ugyanakkor úgy tűnik, magyar szövegekben vele rokon értelmű kifejezésként használják — egyenlőségjelet tesznek a kettő közé. A Buddha tanításaiban az, ahol nincs halál, valóban „ment a haláltól”, „halál nélküli”, ám ezt a magyarban a szemantikai határok elmosódása okán szakkifejezésként sikerült immár használhatatlanná tenni a buddhizmus céljaira.

Mi sem természetesebb aztán, hogy boldog-boldogtalan így használja, át- és meggondolatlanul. A nirvána nem halhatatlanság, hanem „valami”, ahol nincs halál, éspedig azért nincsen, mert a nirvána egyet jelent azzal, hogy a megvilágosodott ember megszabadul az újraszületések vég nélküli láncolatából — a létforgatagból (saṁsāra) —, nem születik többé újra, ezért aztán meg sem hal. (Megint csak ezt az írást tudom sz. figyelmükbe ajánlani: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html )

Elfogadhatatlan ez a párhuzam, mármint a Buddha megvilágosodása (= nirvánája), ill. parinirvánája (= végleges távozása), valamint Krisztus feltámadása és ennek folyománya, az örök élet között, mivel ez utóbbiak — feltámadás, ill. örök élet — szembemennek a Buddha tantételeivel. A Buddha útja ugyanakkor nem arról szól — és egy magát buddhistaként meghatározó embernek végképp nem ez a dolga —, hogy szembemegyünk a tanításaival, mert akkor az már nem a Buddha, hanem BIG ME útja, de az meg mégis mitől lenne buddhista? Attól, hogy kiírják valahová egy névtáblára a „buddhista” jelzőt? — Szembe a Buddha útján éppen hogy BIG ME, ostoba és megvezetett BIG ME preferenciáival megyünk, a magunk szája ízével megyünk szembe, továbbá az árral, a világ összes eszementségével: ez a tiszta, eredeti, hiteles Tan (saddhamma) egyik jelzője, paṭisotagāmī, az, hogy szembemegy az árral.

Persze igaz: ha ezt az „örök élet” kitételt úgy gondolták, hogy azért „örök”, mert a lények képtelenek a létforgatagból megszabadulni, és ezért újraszületéseik láncolata végtelen, örök körforgás, szünet nélkül, akkor még el is lehetne talán fogadni, csak hát nem ez jut az emberek eszébe, amikor örök életről hallanak. Amúgy persze az sem örök — nem úgy örök —, és még csak nem is körforgás.

Magasabb értelemben véve nincs körforgás, mint ahogy folyam meg folyamat sincsen. Ezek illúziók. Ami van: kiváltó okok és feltételek függvényében, szédületes egymásutániságban keletkezik — és múlik is el azon nyomban — minden, csak nem érzékeljük, éppen érzékelhetetlen gyorsasága, azaz szélsebesen zajló-pörgő egymásutánisága okán. Valami, ami távozik, távoztával feltételezi a következő valami létrejöttét. Csak az létezik, ami éppen itt van, de már nincs is itt: átadja a helyét a következőnek. Úgy, hogy össze se érnek. Nincs vonal, nincs kör, nincs folyamat: amit folyamatként érzékelünk, pontszerű egymásutániságok sorozata, ami megint csak nincsen, mert nem sorozat van, hanem az a pontszerű, egyedi és eseti valami, megismételhetetlenül, ami már ott sincs. Nincs a múlt és nincs a jövő, csak a mindenkori jelen pillanat, ami ugyancsak pontszerű egymásutániságban keletkezik és múlik el, szédületes gyorsasággal.

Isten fia, próféták, kiválasztottak, megváltók és egyebek:

vélt párhuzamok

És ha már párhuzam: sajnos nem értem, mit akarnak ebben a hivatkozott az írásban (lásd: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel ) a párhuzamok, amikor olyannyira egyértelmű, hogy alig valami párhuzam, már csak annak okán is, hogy a történelmi Buddha i. e. 563 és 483 között élt és tanított, ötszáz évvel Jézus előtt. Előbb volt a Buddha, aztán Krisztus, aki olyan részén született a világnak, melynek lehetett tudomása a Buddha tanításairól, hiszen Nagy Sándor birodalma határos volt az ókori Indiával. Asóka király — i. e. 268 és 232 között uralkodott — nemcsak diplomáciai kapcsolatokat létesített a görög világgal (így a Ptolemaioszok Egyiptomával is), hanem misszionáriusokat is menesztett a szélrózsa minden irányába, így Alexandriába is. Egyik fia, bizonyos Tisztelendő Mahinda, buddhista szerzetes vitte el a Buddha tanításait Lankára, a mai Srí Lankára.

Nemritkán hallani, hogy Jézus buddhista szerzetes volt Indiában. Ezt arra alapozzák, hogy tekintélyes lyuk van az életrajzában: ma sem lehet tudni, hol volt, merre járt és mit csinált azokban az években. Rejtély. És mivel nem egy tanítása a Buddha etikai elgondolásait tükrözi, továbbá ezek a tanítások merőben újak voltak azokon a tájakon, erre a különös következtetésre jutottak. Nem csoda, hogy annyira foglalkoztatja ez a kérdés az emberek fantáziáját. A BBC dokumentumfilmet is készített erről, de fenntartásokkal kell kezelni, mivel pl. belevegyíti a tibeti buddhizmust is, márpedig az Jézus születésekor még sehol se volt. Lásd: Jesus was a Buddhist Monk, https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=QAaW6BYhfNM — Videók minden mennyiségben, pró és kontra, ahogy az lenni szokott. Kár azonban efféle spekulációkkal foglalkozni, hiszen nem visznek előre az úton: csak azzal érdemes foglalkozni, ami felől bizonyosságunk lehet. Így bizonyosságunk lehet afelől is, hogy ha Jézus valóban buddhista szerzetes volt, akkor világképe nem ütné a Buddha tantételeit.

A Buddha nem volt se Isten fia, se az Ember fia, nem volt se kiválasztott, se felkent, és még próféta se volt. Megváltó se, és még csak ennek vagy annak n-edik reinkarnációja sem. Guru sem volt. És nem kapott „fentről” semmit, nem részesült isteni kinyilatkoztatásokban. Hús-vér, földi halandó volt, fejedelmi sarj, jogtudó, a kormányzás dolgaihoz kiválóan értő, józan és bölcs ember. Való igaz, hogy születésekor megjósolták, miszerint rendkívüli képességei révén el fogja érni a buddhaság állapotát, és mozgásba hozza majd — megforgatja — a Tan kerekét. Néhány nappal ezt követően, a névadási ceremónián azt jósolták, hogy vagy nagy világi uralkodó lesz belőle, vagy a Tan dolgaiban lesz uralkodó. — Legenda, mítosz a Buddha körül is született, de a Buddhából nem a legendák, a mítosz az érdekes, hanem igazolt, okadatolt, hiteles történetisége — beleértve páratlan megvilágosodását is —, hallatlan gyakorlatiassága és racionalitása, melynek köszönhetően 2500 évvel járt előbbre a koránál. Ez a racionalitás nem tűrte például a hindu papok — a bráhminok — felsőbbrendűségét bizonyítani hivatott genealógiai érvrendszert sem, miszerint ők azért (is) magasabb rendűek, mert egyenesen Brahmā szájából születnek, ami a Buddhát arra késztette, hogy minden kertelés nélkül megtudakolja egyszer egy bráhmintól, látott-e már asszonyt szülni. Látott. És hogy őt vajon anya szülte-e.

Következik: 8/3.

]