A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/4.

A Buddha erkölcsi taní­tásai az egyén személyes felelős­ségére épülnek, erről szól karma-tana, ami ennek az etikai tanrend­szernek a tartó­oszlopa, ám pont ezt a tartó­oszlopot kezdi ki, ássa alá a mahájána bódhiszattva-elképzelése.

Krisztus mint bódhiszattva?

Atyával, Fiúval és Szentlélekkel nemhogy megvilágosodás nincsen, de bódhiszattvaság se

Jézus tehát a buddhisták számára egyike azon bódhiszattváknak, akik a végtelen áldozat és önfeláldozás útját járják annak érdekében, hogy segíteni tudjanak a szenvedés fogságában vergődő lényeken, egészen addig, amíg valamennyien el nem érik a megváltást és a felszabadulást.

Idézet a cikkből: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Fogalmam sincs, kik lehetnek ezek „a buddhisták”, akik számára Jézus egy bódhiszattva. Nem tudom, hol találhatók ilyen buddhisták, de attól tartok, hogy buddhista országban nemigen lelhetők fel. A théravá­dában nem lesz ilyen, és nem valószínű, hogy Bhutánban, Ladakhban, Sikkimben, Tibetben vagy Nepál, India vagy Banglades buddhista vidékein pont ez a kérdéskör foglal­koztatná őket. Japánban kihaló­félben a buddhizmus, Korea pedig többsé­gileg keresztény. Kínához, elismerem, nem tudok hozzá­szólni, ott vajon ezt a nézetet vallják-e ezek „a buddhisták”.

Ami magát a szót illeti, a páli bodhisatta [bódhiszatta] szanszkrit megfe­lelője bodhisattva [bódhiszatta]. A bodhi azt jelenti: ’megvilágo­sodás’, pontosabban ráébredés arra, hogyan is vannak a dolgok valójában (mert még véletlenül sincsenek úgy, ahogyan azt mi hisszük). Az utótag problema­tikusabb, mivel a páli satta jelent­heti azt is, hogy ’lény’ (= szanszkrit sattva), és azt is, hogy ’kötődik valamihez’, abban az érte­lemben, hogy elkötelezi magát valami mellett, eltökél valamit, ez azonban sakta a szansz­kritban, gazdagabb jelentés­tarto­mánnyal. A théraváda buddhizmus az elköte­lezett­séget emeli ki, hiszen a másik értel­mezés — ’megvilágosodás + lény’ — nem egészen állja meg a helyét: egy bodhisatta odébb van még a megvilágo­sodástól.

A théraváda buddhizmus — a történelmi Buddha eredeti, hiteles tanításai — szerint bodhisatta az, aki foga­dalmat tett, hogy megtisz­tulása révén eléri majd a buddhaság állapotát, vagyis megsza­badul. A páli kánonban és a korai kommen­tárokban ez a törté­nelmi Buddhára utal a megvilágo­sodása előtt. Semmi sem utal ellenben a páli kánon szöve­geiben arra, hogy bárki hasonló foga­dalmat tenne. Ez már a mahá-, ill. vadzsrájána: a bódhiszattva mint intéz­mény a jóval későbbi északi, vagyis a Buddha eredeti tanítá­saitól — különösen a tibeti buddhizmus esetében — jó messzire keve­redett, bő ezer évvel későbbi, alaposan átgyúrt és átértel­mezett, minden­félével megtoldott buddhizmus, amelyben a Buddha által vallott és hirdetett személyes, egyéni fele­lősség egyre inkább áttevő­dött a bódhiszattva hatás­körébe. Ez a hang­súlyel­tolódás az ember kényel­mességét tükrözi: ha valaki más megteszi helyettem — és főleg: nekem —, akkor miért bajlódjak vele én?

A baj ezzel csak az, hogy én nem vehetek más helyett levegőt, nem kezd­hetek fogyó­kúrába más helyett és másnak, nem szokhatok le a dohány­zásról más helyett, és attól, hogy én tanultam, más még nem lesz okosabb. Megvilágo­sodni sem világosod­hatok meg más helyett. Továbbá azzal, hogy magamra vállalom az egész emberiség szenvedés­halmazát, az emberiség még ugyanúgy szenvedni fog.

A mahájána bódhiszattva-eszménye a legfonto­sabbat hagyja figyelmen kívül: a karma — páli kamma —, amit én magam teremtek magamnak, az enyém. Az én személyes felelős­ségem. Ráadásul úgy az enyém ez a karma, hogy én vagyok egyedüli tulajdo­nosa, kammassakomhi, s olyan, mint az árnyékom: nem lehet levá­lasztani rólam az árnyékot, amit vetek, minden­hová jön velem. Az én fölhal­mozott karmám aktuális egyen­legébe senki se tud bele­nyúlni, nekem magamnak kell gondos­kodnom arról, hogy a minden­kori jelen pillanatban csupa jót csele­kedjek szóban, tettben és gondo­latban, továbbá tartóz­kodjak minden rossztól, és hogy megtisz­títsam a tuda­tomat a mentális szennyező­désektől. Valaki más karmá­jának a dolgaiba kívülről beleavat­kozni nem lehet.

A Buddha erkölcsi tanításai az egyén személyes felelős­ségére épülnek, erről szól karma-tana, ami ennek az etikai tanrend­szernek a tartó­oszlopa, ám pont ezt a tartó­oszlopot kezdi ki, ássa alá a mahájána bódhi­szattva-elképzelése.

Egy megvilágo­sodott lény azzal is tökéle­tesen tisztában van, hogy a megvilágo­sodás folyama­tában (vagy szintjein) az első szint, az ún. folyamba lépés (sotāpatti) megtör­ténte után már nincs visszaút, a folya­matot nem lehet megakasz­tani vagy leállí­tani, és így már késő egy bódhi­szattva foga­dalom­tételére is, aminek lényege, hogy mind­addig nem éri el a teljes megvilágo­sodást, míg vala­mennyi lény meg nem világo­sodott.

Egy valóban megvilágo­sodott lény azzal is teljesen tisztában van továbbá, hogy a világot nemhogy megvál­tani nem lehet, de még csak megvál­toztatni se nagyon: aki gyakor­lott meditáló, az tudja, hogy önmagán is alig képes változ­tatni, hát még egy egész világot megváltoz­tatni! Az erre irányuló szándék természe­ténél fogva elbukik, hiszen megvál­toztatni vagy megvál­tani csak azt lehet, aki ezt maga is akarja (legin­kább nem akarja), továbbá aki önmaga tesz róla, hogy változ­zon — vagy hogy megváltsa önmagát (legin­kább nem tesz). Kinek-kinek magának kell dolgoznia önmaga megvál­tásán, ezt sem egy megváltó nem tudja helyette megtenni, se más. A világ megváltá­sának eleve bukásra ítélt ötlete forró­fejű ifjak és már kevésbé ifjak átgondo­latlan forra­dalmi hevüle­tében merül föl leginkább, és a véres törté­nelmi valóság, a tapasz­talat azt mutatja, hogy ez nem működik. Nem lehet ráeről­tetni a megvál­tást a világra — sem­milyen ideo­lógia mázában sem —, ha a világ nem akarja, már­pedig nem akarja, főleg ha a megvál­táshoz vezető út az ostoba és megve­zetett ember elle­nében saját prefe­renciáink felszá­molásán és BIG ME lebon­tásán át vezet, de ez nem fog menni, mivel bolondok leszünk preferen­ciáinkat felszá­molni és önma­gunkat lebontani. Vagyis a világ megváltá­sának legnagyobb akadálya BIG ME, amitől, ugye meg kellene váltani: szenvedni is csak BIG ME szenved, mivel­hogy tulajdon­képpen nincs is ott bent senki, aki szen­vedjen.

Nem értette, és ezért Krisz­tusnak is így kellett végeznie. A Buddha ezzel szemben értette, és ezért nem is akarta a világot megvál­tani és az embe­reket megvál­toztatni, hanem az egyes emberre bízta a belátást önmaga megváltá­sával egye­temben, a belátáshoz és a megvál­táshoz vezető utat pedig részle­teiben feltárta. A tanításai arról szólnak, hogy itt van ez az út, tessék, megvan a tapasz­talati alapo­kon nyugvó módszer, ami 2600 év leforgása alatt sike­resen bizonyí­totta ennek az útnak a helyes­ségét és igazát. Ezen az úton minden­kinek magának kell végig­mennie, és mindenek­előtt magának kell változnia — pozitív irányban — ahhoz, hogy a világ mindenki számára jobb és élhetőbb legyen. Ezt más nem teszi meg helyettem.

Igazán sajná­latos, de Krisztus bódhi­szattva­sága már csak azért is képtelen ötlet, mert akár a hiteles théra­váda hagyo­mány felől köze­lítjük, akár a jóval későbbi mahájána átértelme­zéséből indulunk ki, hamis premisszákon nyugszik. A mahájána tanté­telei alapján a bódhi­szattva olyan lény, aki lemond teljes megvilágoso­dásáról a többi, megvál­tandó lény üdvéért, ami még rendjén is lehetne, ha erre lenne módja (lásd a fentebb kifejtet­teket). Ugyan­akkor minden buddhista irány­zatban közösek az alap­tételek, így a Nemes Nyolc­rétű Ösvény is, amit nem lehet félre­seperni: nélküle nincs megvilágo­sodás. Gond azok körül a tanelvi kérdések körül lesz, amelyek teljes­séggel össze­egyeztet­hetet­lenek a keresz­ténység hitelvi rendsze­rével: már az első nem fog működni, a sammā-diṭṭhi, ’helyes nézet’, de nem fog működni az utolsó kettő sem, a buddhista meditáció, a megis­merés és megtisz­tulás, valamint a megszaba­dulás útjának legfőbb tarto­zékai, a sammā-sati, ’helyes éberség’, és a sammā-samādhi, ’helyes összpon­tosítás’, mivel ezek csak olyan feltételek függ­vényében — megléte esetén — alakul­hatnak ki, melyeket egy hívő keresztény csak hite fundamen­tumainak feladása árán lenne képes megterem­teni. Atyával, Fiúval és Szent­lélekkel, örökké­valósággal és oltári­szentséggel, túlvilággal és utolsó ítélettel, gond­viseléssel, terem­téssel és teremtő Istennel, feltáma­dással, isteni kinyilatkoz­tatással, lélekkel és szellemmel, Isten megteste­sülésével (incarnatio), úrvacso­rával és egyéb keresztény dogmatikai téte­lekkel nincs megvilá­gosodás — és nincs bódhi­szattvaság.

Ennél méltóbb a helye a zsidó Jézusnak az iszlámban: Mária fia, vagyis ʿĪsā ibn Maryam, próféta, a Korán egyik prófétája, akárcsak a zsidó Mózes, Musā. És nemcsak méltó, hanem magától értetődő ez a hely, ha egyszer egy próféta számára inkább van hely a keresztény Újszövet­ségben meg a muzulmán Koránban, semmint a Buddha tanrend­szerében, ahol nincs próféta, hiszen nincs rá szükség. Olyan apró­ságról meg már nem is beszélve, hogy a buddhiz­mus ateista vallás, azaz a vallás szoros meghatá­rozása értel­mében még csak nem is felel meg egy vallás krité­riumainak.

Önfeladás, önfeláldozás, áldozatvállalás

A törté­nelmi Buddha nem vetette alá magát a szaka­dékba, hogy egy anya­tigris az ő húsával lakassa jól éhező csemetéit. A törté­nelmi Buddha nem vágta le — áldozta fel — a végtagjait. A Buddha legendás, véres öncson­kításig és önpusz­tításig menő önzetlen önfeláldo­zásának törté­netei posztka­nonikus szövegek a théra­vádában, legendák, tele mese­szerű leírá­sokkal, ékes, buja prózában: a Jātaka [Dzsátaka], melyekből 547 van, a Buddha 547 korábbi újra­születése, élete, különféle létfor­mákban, tehát állatként is. A kano­nikus alap­szöveg versben van, a mesék vagy törté­netek prózában, s lénye­gében a versekhez írt, jóval későbbi kommentár szerepét lenne tisztük betöl­teni. Ugyan­akkor a Buddhában és a tanítá­saiban nem ezek a kétség­kívül színes, a fantáziát megmoz­gató, megható és megin­dító, nemritkán ugyan­akkor szélső­séges, véres kegyetlen­ségeket taglaló törté­netek a lénye­gesek — akkor sem, ha példá­zatérté­kűek —, hanem a tanításai, egész tanépít­ménye. Nem a legen­dáktól Buddha a Buddha, hanem attól, ami miatt a maga korában sem kellett igazán az emberek többsé­gének, és nem kell ma sem, mert a mélysé­geit nem látják át, nem értik, miről is szól való­jában, és hogy mégis mi az, amitől paṭisota­gāmī, azaz szembe­megy a világgal: saját kis prefe­renciáink, beideg­ződéseink kiikta­tásáról szól az ostoba, megveze­tett tudat ellenében, BIG ME lebon­tásáról, márpedig BIG ME hallani nem akar arról, hogy bármiben is engedjen, bármihez is ido­muljon, nemhogy lebontsák! Csak hát a Buddha útján semmiféle előre­haladás nem lehet­séges mind­addig, amíg BIG ME viszi a prímet, amíg nem érti meg, hogy nem az ő szája íze viszi előre a dolgokat, hanem egy tökéle­tesen megvilágo­sodott lény igaz, tiszta és hiteles taní­tásai (saddhamma). Nem ezeket a tanítá­sokat gyúrom a magam szája ízéhez vagy vélt gondol­kodásmó­domhoz, hanem én ido­mulok hozzájuk: ezt kellene végre-valahára megér­teni és áttenni a gyakor­latba — a magyarországi létező buddhizmus gyakorlatába is.

Következik: 8/5.

  

]

Én, a közönséges földi halandó, puthujjana a magam ostobaságával és megvezetettségével (moha) a közelébe nem jövök egy tökéletesen megvilágosodott lénynek, mint amilyen a történelmi Buddha volt, és így fel sem merül bennem, hogy megpróbáljam a tanításait bármiben is a magam szája ízéhez idomítani.

•••