A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/5.

Ácsán Cshá a legszívesebben fogta volna ala­mizs­nás edé­nyét, és az éj lep­le alatt elfu­tott volna a tanít­ványai elől, annyi­ra kilá­tás­talan­nak és elke­serítő­nek lát­ta oly­kor […].

A Buddha közvetlenül a megvilágosodása után úgy ítélte meg: jobb lesz, ha meg sem próbálja megosztani másokkal, amire ráébredt

És esze ágá­ban sem volt taní­tani: meg­volt rá az oka. Átlát­ta, hogy meg sem érte­nék, mi­ről be­szél:

Belegon­doltam: a Dhamma, melyhez elju­tottam, mély értelmű, nehe­zen lát­ható át és nehe­zen ért­hető [gambhīra duddasa duranu­bodha] […] merő érve­léssel megvaló­sítani nem lehet, a bölcsek­nek maguk­nak kell meg­tapasz­talniuk. Csak hát ez a nem­zedék abban leli örö­mét, hogy örven­dezik a dolgoknak, bele­csim­paszko­dik a dolgokba […]. Egy ilyen nemze­déknek nehéz lesz ezt az igaz­ságot látnia, neve­zete­sen a felté­tele­zett­séget, a függő kelet­kezést [= idap­pac­cayatā ill. paṭic­casam­uppāda]. Nehéz ezt az igaz­ságot látni, neve­zetesen vala­mennyi képződ­mény elnyug­vását [sabba­saṅkhāra­samatha], min­den­nek fel­adá­sát, amit sze­rez­tünk [sabbū­padhi­paṭi­nissagga], a sóvár­gás megsem­misítését [taṇhā­kkhaya], a szen­vedély nélküli­séget [virāga], a meg­szűnést [nirodha], a nirvánát [nibbāna]. (MN 26: Ariya­pariye­sanā-sutta, A nemes kere­sésről szóló tan­beszéd, mely­ben a Buddha töb­bek között a meg­világo­sodá­sát beszéli el.)

Sötétségben élnek az embe­rek, tette hozzá, látá­sukat fá­tyol borítja, por­ral tele­hintve a sze­mük, kéj és gyűlöl­ködés a lét­elemük — ő maga is, így ő, nehe­zen jutott el a felisme­résig. — Így volt ez már akkor, így van ma is, eztán is így lesz: az embe­riség elsöprő több­sége sose lesz képes ezt meg- és belátni.

Végül mégis haj­landó volt aztán taní­tani, némi rábe­szélésre: a hagyo­mány úgy tartja, hogy maga Brahmā Saham­pati győz­te meg. Azzal érvelt, hogy már az is nagy ered­mény, ha csak keve­sen ér­tik a tanítá­sait, és ennek révén meg­szaba­dulhat­nak. A megve­zetett, s ezért szen­vedő lények iránt ér­zett határ­talan szere­tete és mély együtt­érzése vezé­relte aztán a Buddhát, hogy attól kezdve éle­te vé­géig, negy­venöt éven át fárad­hatat­lanul tanít­son.

Ugyanez a szere­tet és mély együtt­érzés vezé­relte korunk nagy tanító­meste­reit is, mint pl. Ajahn Chah-t (Ácsán Cshá), aki egyszer arról beszélt, hogy leg­szíve­sebben fogta volna ala­mizs­nás edé­nyét, és az éj leple alatt elfu­tott volna a tanít­ványai elől, annyira kilátás­talan­nak és elkese­rítő­nek látta olykor, ám aztán elgon­dolko­zott a Dhammá-n, és be­látta, hogy nem tehet ilyet. (Lásd Ajahn Jaya­saro Ajahn Chah-mono­gráfiá­jában a 785. oldalt:

https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf )

És bizony Ajahn Chah legismer­tebb, nagy tiszte­letben álló első nyu­gati tanít­ványa, Ajahn Sumedho (Ácsán Szumédhó) is ber­zen­kedett a tanítás­tól: I'm fed up explaining things to people, „ele­gem van abból, hogy megma­gyaráz­zam az embe­reknek a dolgo­kat”, fakadt ki egy alka­lom­mal, Ajahn Chah-nak azon­ban sike­rült ott hely­ben jobb belá­tásra bírnia: azoknak, akik szeret­nék elérni a meg­világo­sodást, taní­tókra van szüksé­gük. (Lásd Ajahn Chah egybe­gyűjtött tanítá­saiban a 113. olda­lon:

https://www.abhayagiri.org/media/books/Chah_The_Collected_Teachings_of_Ajahn_Chah.pdf )

A Buddha határ­talan józan­sága és tisztán­látása abban is megmu­tatko­zott, hogy világo­san tudta: mint minden, egy nap az ő tanítá­sait is kikezdi — nem­csak az idő, ami nem egyéb, mint jaratā, ’örege­dés, hanyat­lás, leépü­lés’, hanem az em­beri ostoba­ság is. Tudta, mert így törvény­szerű, hogy eltűn­nek a taní­tásai. (Nem a Dhamma tűnik el persze, hiszen az „ott marad”, és majd egy elkö­vetke­zendő világ­kor­szak buddhája fog ismét ráéb­redni ugyan­erre a Dhammá-ra, annak egye­temes törvény­szerű­ségére, aho­gyan a dolgok vannak.) Egy megvilá­goso­dott elme nem is lát­hatná ezt más­ként, hiszen egy törvény­szerűség min­denre és minden­kire vonat­kozik: nincs olyan, hogy az én szabad­esésem. Krisz­tus ezzel szem­ben szilár­dan hitte, hogy elpusz­tulhat­nak az egek, a hegyek, a vizek, ám az ő tanítá­sai fenn­maradnak: „az én sza­vaim azon­ban nem múl­nak el”, Máté 24:35.

Krisztus nem volt megvilágo­sodott ember, és nem kínált olyan gyakor­lati utat, ami­lyet a Buddha kínált, és ami — képle­tesen — elve­zeti az egyes em­bert a megvilá­goso­dáshoz, más szóval a meg­szabadu­láshoz. Mentsé­gére legyen mondva, hogy szegény­nek idő sem ada­tott arra, hogy bármi­féle gyakor­lati utat lefek­tessen, főleg olyat, ami saját tapasz­talá­sára épül, tapasz­talati alapú, azaz empi­rikus. Csodá­latos, amit hirde­tett, határ­talan szere­teté­től és együtt­érzésé­től vezetve, de nem adta mellé a gyakor­lat útját, ami a Buddhá­nál a Nemes Nyolc­rétű Ös­vény az erköl­csiség­gel (sīla), a tudat, vala­mint tapasz­talati ala­pokon nyug­vó bölcs belátá­sunk és tudá­sunk, a bölcses­ség fejlesz­tésével (samādhi, ill. paññā).

Attā hi attano nātho:

ki-ki önmaga megváltója

A Buddha 2600 év óta tisztán megőr­zött és tovább­hagyo­mányo­zott, ere­deti, hite­les taní­tásai­ban nem valaki más a minden­kori egyes em­ber megvál­tója, hanem önmaga.

A Buddha az egyén fele­lőssé­gére helyez­te a hang­súlyt: az ő tanrend­szeré­ben nincs oda­kint megvál­tás — nincs oda­kint senki, aki meg­vált­son. Mi magunk va­gyunk a meg­vál­tóink, hiszen a megvál­tás is itt bent van, ugyan­úgy, mint ahogy az egész világ­minden­ség is itt bent, ide­bent, ebben a 180 cm ma­gas test­ben képző­dik le. Mi teremt­jük a vilá­got, nem pedig valami ember­feletti te­remtő elv, ami azért sem műkö­dőké­pes a Buddha tanítá­saiban, mert ott kivál­tó okok és oko­zatok van­nak, azaz az oko­zati­ság elve érvé­nyesül, és en­nek értel­mében bár­mi, ami létre­jön, csak és kizá­rólag felté­telek függ­vényé­ben jöhet létre, paccup­panna, vala­mint saṅ­khata, ’készte­tett’.

Így mi sem ter­mésze­tesebb, mint hogy egy buddhá­nak — a Buddhá­nak — azon túl, hogy segéd­kezet nyújt a spiri­tuális úton hala­dóknak, fel­tárja a Dhammá-t, nem fel­adata a vilá­got megvál­tani, mint ahogy az sem fel­adata, hogy a világ­minden­ség vala­mennyi szenve­désének ter­hét ma­gára vál­lalja. Egy megvilá­goso­dott ember vilá­gosan látja, hogy ez nem­csak képte­lenség, ha­nem ész- és cél­szerűt­len is: önma­gunk sanyar­gatá­sával, öncson­kítás­sal, önpusz­títás­sal sem­mire sem me­gyünk. Se mások­nak nem te­szünk vele jót, se magunk­nak, mivel az önsa­nyarga­tás se azt nem váltja meg — szaba­dítja meg —, aki önma­gát sanyar­gatja, se azt, aki miatt vagy he­lyett ezt teszi, átvál­lalja, magá­ra vál­lalja. Nem ok nél­kül való a Buddha közép­útja, a majjhima-paṭi­padā, amin tartóz­kodunk az ér­zéki élve­zetek­ben tobzó­dó élet­módtól épp­úgy, mint az önsa­nyarga­tástól, mert ezek nem segí­tik elő megsza­badu­lásun­kat. Az én megsza­badulá­som révén csakis én szaba­dul(hat)ok meg, más em­ber megsza­badulá­sát nem tudom ma­gamra vál­lalni, se helyet­te megva­lósí­tani, mert az lehe­tetlen­ség. Azt is le­hetne mon­dani, hogy hiú áb­ránd vagy naiv­ság.

Ugyan­akkor egyén­ként felelős­séggel tarto­zom mind önma­gam­mal, mind pedig szű­kebb vagy tá­gabb környe­zetem­mel szem­ben.

Nem gondviselés vagy bódhiszattvák panteonja, hanem egész egyszerűen csak karma

Karma van, páliul kamma: ez a hite­les törté­nelmi buddhiz­mus „gond­vise­lése”, „ítélet­napja”, „vég­íté­lete”. Újra­születé­seim a 31 lét­szféra egyiké­ben annak függ­vényé­ben ala­kul­nak majd, ami­lyen kar­mát fölhal­mozok magam­nak. Aho­gyan elve­tem a magot (bījaṁ), úgy fo­gok arat­ni, yādi­saṁ va­pate bī­jaṁ, tādi­saṁ ha­rate pha­laṁ, kalyāṇa­kārī kalyā­ṇaṁ, pāpa­kārī ca pāpa­kaṁ, ha jót cselek­szem, jó lesz a gyümöl­cse (phalaṁ), ha rosszat, akkor meg rossz. Cselek­szem: szó­ban, tett­ben és gondo­latban, mivel­hogy ez utób­bi a szán­dék, ami a Buddha sze­rint m­aga a kam­ma (lásd itt fen­tebb, ceta­nā alatt).

A Buddha arról be­szélt, hogy a világ­nak két őr­zője van (loka­pāla­dham­ma), me­lyek meg­léte a bizto­síték, hogy ember ne legyen ember­nek farka­sa: hiri az egyik, ottap­pa a másik, és ők ket­ten elvá­lasztha­tatla­nok egy­más­tól. Az előbbi a szégyen­kezést, a ter­mésze­tes erköl­csi szégyen­érzetet je­lenti: szégyen­kezem amiatt, ha vala­mi erkölcs­telen­séget követ­tem el, szégyen­kezem amiatt, ha nem tu­dom, mi az adott szó becsü­lete, ha nem tudom, mi az a szak­mai tisz­tesség — egyál­talán: tisztes­ség és becsü­let —, és szégyen­kezem, ha nincs ben­nem eti­kai érzék. Iker­testvé­re, az ottap­pa nem egyéb, mint az egész­séges félsz a követ­kezmé­nyektől. Nem jog­következ­mények­től, ha­nem vala­mi sok­kal lénye­gesebb­től és súlyo­sabb­tól, ez pedig a kar­ma, mivel ez az, ami elől sen­ki sem mene­külhet, követ ben­nün­ket minden­hová, mint az árnyé­kunk. — Ahol nincs fele­lősség­tudat, ott az ahi­rika és az anot­tap­pa az úr, a vi­lág két őrző­jének szö­ges ellen­téte.

Következik: 8/6.

 ]