A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/8.

A világ bajaira egy gyógy­ír van: a sad­dham­ma, vagy­is a hi­te­les tör­té­nel­mi Buddha tisz­ta és hi­te­les, ere­deti taní­tásai. Csak re­mél­ni le­het, hogy egy nap fel­sej­lik az agyak­ban en­nek az igaz­ság­nak bi­zo­nyos­sá­ga.

Vajon mitől maradtak fenn a történelmi Buddha eredeti, hiteles és tiszta tanításai 2600 éven át?

Érdemes elgondol­kozni azon, va­jon miért tu­dott és vál­toz­at­la­nul tud a thé­ra­vá­da lé­tez­ni 2600 év óta, mi­ért tud­ta az ere­deti, hite­les Tan tisz­tasá­gát meg­óvni és meg­őriz­ni, amit a Buddha örö­kül ha­gyott?

Sür­gő­sen meg kell ezt tol­dani az­zal, hogy nem a több­ség őrzi, mint ahogy ko­ráb­ban sem a több­ség szív­ügye volt a Rend­ben a Tan tisz­tasá­ga, a tisz­ta, hite­les Tan, a sad­dham­ma fenn­mara­dása, ha­nem egy bölcs, ta­nult és mű­velt, sa­ját empi­rikus, gya­kor­lati tapasz­tala­taira épí­tő, rop­pant befo­lyá­sos és mér­ték­adó, el­tö­kélt ki­sebb­ségé a szer­ze­tes­sé­gen be­lül, akik, ha a szük­ség úgy kí­ván­ta, el­ren­del­ték akár az egész Szan­gha újra­ava­tását a meg­tisztu­lás érde­kében. Ez tör­té­nel­mi tény.

Egyikük fejében sem fordult meg, hogy bár­miféle gon­dol­kodás­mód alá ren­del­jék a Buddha tisz­ta ta­ní­tása­it, egyi­kük­nek sem ju­tott eszé­be a ma­ga szá­ja íze sze­rint ér­tel­mez­nie a Tant, már csak azért sem, mert aki csak egy ki­csit is rá­érez a Tan ízé­re — ami, mint már em­lí­tet­tük, a meg­sza­ba­du­lás, a vi­mut­ti íze —, a ma­ga szá­ja íze he­lyett bol­do­gan vá­laszt­ja in­kább a Tan ízét.

Ezek szerzetesek voltak kivé­tel nél­kül. A mában, ebben a mo­dern világ­ban is a szer­zetes­ség fel­ada­ta a Tan fenn­mara­dását bi­ztosí­tani, ami­nek leg­főbb felté­tele magá­nak a szer­zetes­ség­nek a fenn­mara­dá­sa, ezt ugyan­akkor, mint már volt ró­la szó, egyet­len vala­mi tud­ja biz­tosí­tani: a szer­zete­si rend­sza­bály­zat, a Vina­ya mara­dékta­lan köve­tése és betar­tása: vina­yo nā­ma buddha­sāsa­nas­sa āyu, vi­na­ye ṭhi­te sāsa­naṁ ṭhi­taṁ hoti, ’a Vina­ya a Buddha tan­épít­ményé­nek élte­tő ere­je; amíg a Vina­ya fenn­áll, ad­dig fenn fog áll­ni taní­tása­inak rend­szere is’. — Nem lehet elég­szer tuda­tosí­tani az oko­za­ti­ság tör­vény­sze­rű össze­füg­gé­seit.

Fenn­állni a Vina­ya attól fog, hogy senki sem kez­di ki, senki se lát neki, hogy kizsi­gerel­je, mert an­nak egye­nes követ­kez­ménye a Rend szét­züllé­se. Mint már kifej­tet­tem a Luca-napi nagy blog­be­jegy­zés­ben, az a bizo­nyos Su­bhad­da lehe­tett az út­tö­rő, mo­dern kori köve­tői­nek egyi­ke pe­dig az az em­ber, aki a brah­ma­niz­mus egyik leg­főbb intéz­mé­nyét, a nős és csalá­dos pap­sá­got beemel­te a vul­gár­budd­hiz­musba, míg ugyan­ennek az úri­em­ber­nek „Dharma-örököse” — az ezt a be­jegy­zés-so­ro­za­tot ih­le­tő írás szer­ző­je, lásd: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel — szem­mel lát­ható­an ép­pen azon mun­kál­ko­dik szor­go­san, hogy Krisz­tust elhe­lyez­ze vala­hol egy álta­la meg­álmo­dott pan­teon­ban. — Egy va­la­mit kere­sek én itten: a tör­ténel­mi Buddha taní­tása­it, az ere­deti, hite­les, tisz­ta Tant (sad­dham­ma), csak ép­pen nem le­lem. Le­het, hogy csak mér­hetet­len vak­ságom­ban és meg­ve­ze­tett­sé­gem­ben nem aka­rom lát­ni, mi­sze­rint ez a fen­ti „Dhar­ma” len­ne az, na de, kér­de­zem én, ezek mégis mi­től len­né­nek a Buddha taní­tásai, ha már budd­hiz­mus a ne­ve?

Minden arra vall, hogy a nyu­gati vulgár­buddhiz­mus létre­ho­zói, mű­köd­te­tői, to­váb­bá tá­mo­ga­tói és hí­vei va­lami miatt nem ér­zik jól ma­gu­kat a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta ta­ní­tá­sai­ban, ha min­den­fé­le pót­lék­kal és ada­lé­kok­kal kom­pen­zál­ják ki­elé­gí­tet­len­sé­gü­ket. El­vár­tak va­la­mit — BIG ME min­dig el­vár va­la­mit —, ami az ő ese­tük­ben bi­zo­nyára nem telje­sült, ám erről nem a Buddha és nem a tisz­ta, igaz Tan, a sad­dham­ma tehet, ha­nem sok min­den egyéb: nem volt elég tü­rel­mük, nem szán­tak rá ele­gen­dő időt, nem mé­lyed­tek el annyira a gya­kor­la­tuk­ban, vagy csak az el­mé­let­tel tö­rőd­tek mo­dern Tuc­cho Po­ṭhi­la-ként (’üres, pa­pír­szagú tu­dás’ ér­tel­mé­ben), ho­lott a Buddha út­ján a gya­kor­lat, a ta­pasz­ta­lás, az em­pí­ria a leg­fon­to­sabb; nem meg­fe­lelő közeg­be, nem meg­fele­lő ta­nár­hoz ke­rül­tek, aki nem tud­ta ért­he­tő­en fel­tárni előt­tük a Buddha tisz­ta út­ját; felké­szült tanár­hoz volt sze­ren­csé­jük, csak ép­pen ők nem ér­tet­ték az egé­szet; azt vár­ták, hogy szár­nyal­ni fog­nak, va­lami ré­ve­teg de­ren­gést vártak, lá­to­má­so­kat, meg­vi­lá­go­so­dást ott hely­ben, azon­nal. Egy do­log­ban biz­to­sak lehe­tünk — azt le­szá­mít­va per­sze, hogy ma­ra­ṇaṁ me du­vaṁ, azaz csak a ha­lál felől lehet bizo­nyos­sá­gunk! —, ab­ban, hogy ezt az egé­szen kü­lön­le­ges ízt, amit a követ­keze­tes és el­köte­lezett hala­dás a Buddha út­ján kí­nál, nem volt sze­ren­csé­jük meg­érez­ni, kü­lön­ben nem töl­tötték és nem töl­te­nék mind­máig te­le vul­gár­budd­hiz­mu­sai­kat (poszt­mo­dern töb­bes szám­ban) csu­pa olyas­mivel — vélt öröm­for­rás-pót­lék­kal —, ami­nek nem hogy nem sok, de sem­mi köze a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta taní­tá­sai­hoz. — Egy szép nap­ra vir­ra­dó­ra pe­dig ar­ra éb­red­nek majd, hogy a pót­léko­kon és ada­lé­ko­kon kívül sem­mi sincs már ott a Buddha taní­tásai­ból: éde­sítő­szer ma­rad, tej­men­tes tej­szín, budd­hát­laní­tott budd­hiz­mus, meg a Tesco trap­pista sajt­ja olya­nok­nak, akik azt hi­szik, az a trap­pis­ta, de ezt már nem is fog­ják lát­ni — át- és be­lát­ni.

Amúgy abban is szinte biztos­ra mehe­tünk, hogy minél öntel­tebb, ön­elé­gül­tebb és ma­ga­biz­to­sabb BIG ME, an­nál ke­vés­bé leli majd örö­mét a Dhammá-ban — vagy akár csak egy ná­la va­la­mics­két is ta­pasz­tal­tabb, fel­ké­szül­tebb és a Tan dol­gai­ban jára­to­sabb má­sik em­ber út­mu­ta­tá­sai­ban.

A Tan tisz­tasága nem az ilyen „úttö­rők” tevé­kenysé­gének köszön­hető­en ma­rad fenn, ha­nem a tisz­tán lá­tó, bölcs, tapasz­talt, tu­dós szerze­tesek elkötele­zettsége ré­vén. Osto­ba, meg­veze­tett, min­dent a sa­ját pre­feren­ciái men­tén, tuda­ti szennye­ződé­seitől elvakí­tott, min­dent a ma­ga szá­ja íze sze­rint ér­tel­me­ző vilá­gi el­me kép­telen bele­látni ezek­be a tör­vény­szerű össze­függé­sekbe: er­re csak­is a már emlí­tett elkö­tele­zett kisebb­ség képes a szer­zetes­ségen be­lül. És ez az, amit a théra­váda nagy öreg­jei — ezt je­len­ti en­nek a leg­régebbi, hite­les, egé­szen a Budd­háig vissza­vezet­hető irány­zat­nak, az élő tör­té­nel­mi hagyo­mány­nak a meg­neve­zése, theravāda — vilá­gosan lát­tak és ami­hez mind­végig kö­vet­ke­ze­te­sen ragasz­kod­tak, illet­ve ragasz­kod­nak mind­máig. Első­sor­ban Bur­ma és Srí Lan­ka az a két he­lye a vi­lág­nak, ahol válto­zatla­nul úgy hagyo­má­nyoz­zák to­vább a Buddha cso­dá­latos örök­sé­gét, a tisz­ta, hi­te­les, eredeti Tant, aho­gyan vég­leges távo­zása után szin­te azon­nal, i. e. 483-ban, továb­bá egy év­re rá az el­ső két budd­hista zsina­ton rögzí­tet­ték. — A Buddha na­gyon is jól tud­ta, ho­gyan mű­köd­nek a dol­gok a világ­ban.

Ran­gunban, a Nemzet­közi Théra­váda Budd­hista Misszi­ós Egye­te­men (ITBMU) egyik szer­ze­tes-taná­runk se állt le a ma­ga szája ízé­hez ido­mítva tar­tani elő­adását — vagy ér­tel­mez­ni a Tant. Meg sem for­dult a fe­jük­ben, hi­szen nem ez a fel­adatuk — vagy, ha úgy tet­szik, a kül­de­té­sük. Ez utób­bi ta­lán nem is a leg­meg­fele­lőbb ide, hiszen ép­pen a sok nyu­gati BIG ME elsza­ba­dult és rossz irányt ve­vő kül­de­tés­tu­da­ta az töb­bek kö­zött, ami a vul­gár­budd­hiz­must létre­hozta és táp­lálja mind­egyre. Ők azok, akik még a Budd­há­nál is job­ban tud­ják.

Érdemes azon is elgondol­kodni továb­bá, vajon miért men­nek a hiva­talo­san a mahá­já­nát val­ló és kö­ve­­tő Viet­námból*, Kíná­ból, Tajvan­ról, Koreá­ból és Japán­ból, Indo­néziá­ból és Malaj­ziá­ból szer­ze­te­sek, apá­cák vagy ép­pen vilá­giak mind nagyobb szám­ban Bur­mába és Srí Lan­kára — szeré­nyebb mér­ték­ben Thai­föld­re — medi­tálni és budd­hizmust tanul­ni, egye­temi szin­ten is. Vagy hogy mi­ért ké­rik fel­vé­te­lüket a Rendbe. Rangun­ban az egye­temen töb­bek között volt egy bhu­táni szer­ze­tes év­fo­lyam­tár­sunk, de Pera­deniyá­ban (Srí Lanka) is több bhu­táni szerze­tes tanult. Malaj­ziá­ban az otta­ni kí­nai né­pes­ség egy­re inkább a tiszta, hite­les théra­váda felé for­dul, lásd er­ről: https://www.thestar.com.my/news/nation/2007/03/12/chief-monk-suvanno-dies-at-86

*Vietnámban mind a mahájánának, mind pedig a théra­vádá­nak tekin­télyes szá­mú köve­tője van. Viet­nám­nak harma­dik jána­ként „saját jáná­ja” is van, a bhikkhu­yāna.

Az írástudók felelőssége

Régebben még foglalkoztak az írás­tudók felelős­ségével. Mára in­kább, úgy tű­nik, a fele­lőt­len­ségük­ről le­het szó. Azért döbbe­netes ez a felelőt­lenség, mert aki ki­lép a nyil­vános­ság­ba, vagyis meg­szó­lal a nyil­vános­ság előtt, igen­is felelős mind tartal­milag, mind pedig nyel­vi szem­pont­ból mind­azért, amit mond. Fe­lelős azért, ha az ő fel­készü­letlensé­gének és fele­lőtlen­ségé­nek köszön­hető­en is egy­re mé­lyebb­re süllyed egy egész or­szág értel­mi színvo­nala, bele a leg­kilá­tásta­la­nabb szak­mai igény­te­len­ség­be. A mai, las­san már írni sem tudó írás­tudók felelőt­lenségét veszi át az­tán szol­gai­an és kri­ti­kát­la­nul a még ná­luk is sok­kal­ta fel­készület­lenebb és műve­letlenebb, ám an­nál öntel­tebb, bekép­zelt és re­mény­tele­nül kezel­hetetlen, hangos BIG ME-k vég­telen hada: min­denre ráül, min­dent el­ural, min­dent el­fojt és meg­fojt ez a régi magyar törté­nelmi átok, a sö­tét közép­szer a ma­ga gát­lás­ta­lan csör­te­té­sé­vel és kont­raszelek­ciójával. — Ahol hiri-ottappa van, ott fele­lős­ség is lesz. Se­med­dig se tart bele­ta­nul­ni, csak akar­ni kell, fel lehet nőni hoz­zá.

Neki ne magya­rázzanak. Mármint BIG ME-nek. Persze ő lesz az, aki eh­hez az egy­hez iga­zán ért: ah­hoz, hogy min­dent kimagya­rázzon. Meg­magya­rázza a bizo­nyítvá­nyát. Addig magya­ráz­za, míg ő ma­ga el nem hi­szi.

Neki ne magyaráz­zanak: ő jobban tudja. Ha törté­netesen budd­histának vallja (kép­zeli, hi­szi stb.) ma­gát, ak­kor természe­tesen a Budd­hánál is jobban fogja tudni, és osto­basá­gában azt sem lát­ja át, hogy egye­ne­sen szembe­megy a Buddha tanítá­saival, és minden skru­pulus — hiri-ottappa — nél­kül sze­di szét a Tant. Mi több: adott eset­ben el­árul­ja, hát­ba döfi a Buddhát.

Így lesz hát az írás­tudók felelős­ségéből az írást nem tudók — az ere­deti, 2600 év óta tisz­tán meg­őr­zött, hite­les tanítá­sokat nem isme­rők vagy vaksá­gukban leki­csiny­lők és sem­mi­be ve­vők — mér­he­tet­len és súlyos, helyre­hozha­tatlan káro­kat oko­zó fele­lőtlen­sége. — Az írás­tu­dók áru­lá­sa. (Lásd: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre20/07mull.htm )

Baj persze ezzel sincsen

A képződ­mények mulan­dók, változ­nak, minden új: a buddhiz­musban min­den új a nap alatt: nic­caṁ na­vā­va saṅ­khārā, mindig újak a képződ­mények. Már itt sincs, ami ép­pen itt van. És akár meg­jele­nik a vi­lág­ban egy Tathā­gata, ’az, aki ilyen(né lett)’ — a Buddha egyik megne­vezése, amit ön­magá­ra uta­lá­sul is hasz­nált —, akár nem, a termé­szeti törvény, a Dhamma állha­tatos­sága, stabi­litá­sa (dham­maṭ­ṭhi­ta­tā) adott, mint ahogy a tör­vény biz­tos mene­te, a dol­gok tör­vény­sze­rű­sége (dham­ma­niyā­ma­tā) is adott, miként azt a Buddha a kelet­kezésről szóló egyik tan­beszé­dében, az Up­pāda­suttá-ban ki­fej­tette (AN 3:136). Min­den képződmény mulan­dó, minden képződ­mény dukkha, és min­den dham­ma — a vi­lág­min­denség összes­sége ez, ahogy van, ebbe azon­ban már a nir­vá­nát is be­le kell ér­teni — anat­tā, nél­kü­lözi az önvalót, az ént: sabbe saṅ­khārā anic­cā, sabbe saṅ­khārā duk­khā, sabbe dham­mā anat­tā. — Ma­gasabb értelem­ben véve a képződ­mények nincse­nek is, ami azon­ban tény­le­ge­sen is van, az ez a kettő: az imént emlí­tett dhamma­ṭṭhitatā a dhamma­niyāmatā-val együtt, vala­mint a fel­té­te­le­zett­ség, idap­paccayatā. Nem az az érde­kes, ami vál­tozik stb., ha­nem ez az egy az ér­de­kes: a tör­vény biz­tos me­ne­te, a vál­to­zás stb. tör­vény­sze­rű­sége.

Mindegy, hogy mi az, min­den en­nek a tör­vény­sze­rű­ség­nek a meg­nyil­vá­nu­lá­sa, min­dent ez ha­tá­roz meg az egész vi­lág­minden­ségben, akár akar­juk, akár nem. Ideo­ló­giák és val­lási rend­sze­rek jön­nek, fel­hi­gulnak, elzül­lenek, majd el­tűn­nek, akar­no­kok, poli­ti­kai rend­sze­rek, állam­be­ren­dez­ke­dé­sek és or­szág­ha­tá­rok, va­gyon és jó­lét, nem­ze­tek és nem­ze­ti jel­le­gek, nyel­vek, növény- és állat­fajok, nap­rend­sze­rek és csil­lag­közi tér: min­den, ami csak ke­let­ke­zik, egy nap el­in­dul le­felé, hogy tá­voz­zon, hogy egy nap mi is elin­dul­junk le­felé, s távoz­zunk szé­pen an­nak rend­je és mód­ja sze­rint. — El­in­dul le­felé: ez a me­ne­te, ez a ter­mé­szete min­den­nek, ami csak létre­jön, így hát sem­mi, de sem­mi baj nincs ez­zel az ég­adta vilá­gon.

Ha valaminek a létrejötté­hez megvan­nak a kiváltó okok, a felté­telek, akkor lét­re fog jön­ni: csak az lé­tez­het, amit a ki­váltó okok és a feltételek lehe­tővé tettek. Ha eze­ken a tája­kon nin­cse­nek meg a ki­vál­tó okai és fel­tételei annak, hogy ez az ország felnő­jön, akkor termé­szetsze­rűleg nem fog fel­nő­ni. A ki­váltó okokat és feltéte­leket azon­ban mindenek­előtt az egyes egyén­nek kell meg­te­rem­te­nie, ön­ma­gá­ban. Erről szólna többek között az a hite­les budd­hizmus — a Buddha élő, igaz és tisz­ta ta­ní­tá­sai —, amit, hála sok-sok osto­ba és megveze­tett BIG ME áldá­sos tevékeny­ségé­nek a tör­té­nel­mi Su­bhad­dá­tól kezd­ve napjainkig, bizony sikerült részben hitel­telen és már-már hasz­na­ve­he­tet­len vul­gár­budd­hiz­mus­sá silá­nyí­tani. A világ bajai­ra egy gyógy­ír van: a sad­dham­ma, vagyis a hite­les tör­té­nel­mi Buddha tisz­ta és hite­les, ere­deti tanítá­sai — ami ép­pen azért tö­ké­le­tes gyógy­ír, mert gya­kor­la­ti út, ami im­már 2600 éve iga­zolja ezek­nek a taní­tások­nak a he­lyes­sé­gét. Csak remél­ni lehet, hogy egy nap fel­sej­lik az agyak­ban en­nek az igaz­ság­nak bizonyos­sága.

A Buddha útja, a hiteles és tiszta Tan nem arról szól, hogy mit tu­dok el­adni, mire ve­vő az osto­ba, vég­ze­tes vak­ság súj­tot­ta, meg­ve­ze­tett nyuga­ti ember, és nem is arról szól, hogy elvárá­saihoz, pre­feren­ciái­hoz és mér­he­tet­len os­to­ba­sá­gá­hoz idomí­tom ezt a tiszta Tant, hanem éppen fordít­va: azon vagyok, hogy a meg­ve­ze­tett, ön­telt, be­kép­zelt, pök­hendi nyu­gati embert rávezes­sem a Buddha ere­deti, hite­les út­já­ra. Amint át­lát­ja, hogy ezen az úton, a Buddha ere­deti és hite­les útján — meg hogy egy­álta­lán — az ő tu­laj­don os­to­ba­sá­ga a legnagyobb akadály, akkor ő maga fog bol­dogan és lel­ke­sen töre­kedni ar­ra, hogy mi­ha­ma­rabb kike­vered­jen ostoba­sága és megveze­tettsé­ge híná­rosá­ból.

Krisztus se Krisztusként, se bódhiszatt­vaként nem fogja se ezt az or­szá­got, se a vilá­got meg­vál­tani, ha egy­szer az igazi, hite­les Krisz­tus épp­úgy nem kel­lett és nem kell ma sem a világ­nak, mint ahogy a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta tanítá­sai sem kellet­tek és to­vább­ra sem kel­le­nek — leg­alább­is az em­be­rek el­söp­rő több­sé­gé­nek nem.

Van ez­zel valami baj? Nincs vele baj, semmi baj nincs vele, ha egy­szer a kivál­tó okok ezt tet­ték és te­szik le­he­tővé, semmi mást. —

A kulcs mindet­től függetle­nül az egyes egyén kezé­ben van: a kivál­tó oko­kat lét­re tud­ja hoz­ni, a fel­té­te­le­ket elő tudja teremteni, ha be­érik ben­ne az er­re irá­nyu­ló szán­dék. Sőt, nem­csak hogy tud­ja, de ne­ki is kell meg­ter­em­te­nie, ha egy­szer más ezt nem te­szi meg he­lyet­te. Sem­mi egyéb nem kell hoz­zá, mint hogy min­den­ben ezt a tisz­ta Tant kö­ves­se, és ak­kor nem fog csa­lat­kozni.

Amikor felidézzük magunkban a hitet, felidéz­zük szándé­kaink és cse­le­ke­de­teink tisz­ta­sá­gát, fel­idéz­zük a tu­dá­sun­kat, amihez hozzá­jutottunk, felidéz­zük bőkezű­ségünket, amit gya­ko­rol­tunk, fel­idéz­zük a ta­pasz­ta­lásra és belátás­ra épülő bölcses­séget ön­magunk­ban, olyan­kor tu­da­tun­kat nem az él­ve­ze­tek utá­ni vágy, rāga, nem harag és gyűlö­let, dosa, nem osto­ba­ság és meg­ve­ze­tett­ség, mo­ha, töl­ti ki. Meg­fe­le­lő sugalma­zást kap a Tanból, a Tan értel­méből, és pā­moj­ja, öröm­ér­zet jár­ja át. Akit öröm­ér­zet jár át, ab­ban elra­gad­tatás, pīti támad. Akinek tudatá­ban elragadta­tás van, an­nak tes­te, kāya, meg­bé­kél és meg­nyu­g­szik. Aki bé­kes­séget és nyu­gal­mat, pas­sad­dhi, ta­pasz­tal a tes­té­ben, az bol­dog­sá­got, sukha, érez. Aki bol­dog, annak a tu­data össz­pon­to­sul, sam­ādhi­ya­ti:

Pamuditassa pīti jāyati, pītimanassa kāyo passam­bhati, pas­sad­dha­kā­yo su­khaṁ ve­de­ti, su­khi­no cit­taṁ sam­ādhi­ya­ti. (AN 6:10, Ma­hā­nā­ma­sut­ta)

Ez egyben a meditációs gyakorlat egyik „alap­recept­je” is: mi ma­gunk te­szünk ar­ról, hogy el­ér­jük azt az ál­la­po­tot, mely­ben a tu­dat ön­magá­tól össz­ponto­sul, mi ma­gunk tehe­tünk a bol­dog­ság­ér­ze­tün­kért. Mi tesszük, hogy a tisz­ta Tan, sad­dham­ma, bizonyít­son, a mi ke­zünk­ben a kulcs, tu­laj­don meg­vál­tá­sunk kul­csa, arany­kul­csocs­ka: az ere­deti és hi­te­les, tisz­ta Tan.

Ha jól emlékszem, a már több­ször emlí­tett és aján­lott, nagy­sze­rű Ajahn Brahm be­szélt va­la­hol ar­ról, hogy Ajahn Chah (Ácsán Cshá) elő­sze­re­tet­tel hök­ken­tet­te meg új­sü­te­tű nyu­ga­ti ta­nít­vá­nya­it ez­zel a kér­dés­sel, amit a le­hető legszéle­sebb mo­so­lya kí­sért: Meg­hal­ni jöt­te­tek ide, ugye? — Meg­halni, igen. BIG ME-nek meg kell hal­nia a meg­vál­tás­hoz, BIG ME ha­lá­la a meg­vál­tás kul­csa.

Sabbe sattā bhavantu sukhitattā.

Ez volt hát az utolsó bhāṇavāra. —

]

Balról a néhai Nagytiszteletű Sayadaw U Pandita, jobbról pedig nem más, mint Daw Aung San Suu Kyi [dó aun szen szu csí] asszony, Burma tényleges első számú embere.

A Sayadaw [szejádó] volt a mentora és támasza a házi őrizetben a megpróbáltatásokkal teli hosszú-hosszú évek során a katonai diktatúra idején.

A felvétel 2013-ban készült; a Sayadaw 2016-ban hunyt el.

•••