A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/6.

Nem lehet […] legyőzni egy ter­mé­szeti tör­vény egyik ele­mét, ha egy­szer az anya­giság (rūpa) vilá­gá­ban […] az anic­ca­tā egy­fajta „ab­szo­lút mu­lan­dó­ság”, azaz a ha­lál. Nem le­het a dol­gok befe­jező­dé­sét le­győz­ni, ha egy­szer az a dol­guk, hogy befe­jeződ­je­nek […].

Jézus Krisztus feltámadása „buddhista felfogás” szerint … ???

A buddhizmusban nem a halált győzzük le, mint valami szép mesében, hanem a születést

Buddhista felfogás sze­rint Jé­zus Krisz­tus fel­táma­dása ugyan­ilyen bizo­nyos­ságot ad­hat­na Jé­zus hí­vei számá­ra, hogy a ha­lál legyő­zése szá­muk­ra is lehet­sé­ges.

Idézet az írásból: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Ezzel a „buddhista felfogás”-sal ele­ve nagy baj van, és­pe­dig azért, mert már az ed­dig fel­tár­tak is vilá­gosan meg­mutat­ták, hogy ez a „budd­hista fel­fogás” mint­ha nem ép­pen a Buddha út­ja, vagy­is a Buddha fel­fogá­sa len­ne: a ket­tő vala­hogy nem akar talál­kozni. Én a ma­gam ré­szé­ről — bár­mennyire is meg­veze­tett, osto­ba nyu­gati em­ber va­gyok, egy nyu­gati mogha­purisa —, in­kább mara­dok a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta tanításainál (saddhamma).

A másik, amivel nagyon nagy a baj, az az, hogy a budd­hiz­mus­ban nem a ha­lál legyő­zésé­ről van szó, ha­nem az újra­szüle­tés legyő­zésé­ről. Egész pon­tosan nem a legyő­zésé­ről, hanem ar­ról, hogy ele­jét vesszük min­den to­vábbi újra­szüle­tésnek. Kár, hogy ezt nem ér­ti az írás szer­zője, és egy­értel­műen nem érti a for­dító sem, hiszen bizo­nyára figyel­mez­tette vol­na a szer­zőt, hogy ez így nem áll­ja meg a helyét, mi­vel ellen­tétes a Buddha taní­tásai­val, bár­melyik hagyo­mányt vagy isko­lát néz­zük is (elte­kint­ve ezek sze­rint a ma­gyar­orszá­gi léte­ző budd­hizmus intéz­ménye­sült meg­jele­nési for­mái­tól). Mint fen­tebb már el­hang­zott, ellen­tétes egy­részt azért, mert ami csak létre­jön, an­nak meg is kell szűn­nie, ugyan­akkor a meg­szűnést, az el­múlást mint olyat nem le­het le­győz­ni. Nem lehet to­váb­bá le­győz­ni egy ter­mé­szeti tör­vény egyik ele­mét, ha egy­szer az anya­giság (rūpa) vilá­gá­ban a négy, ún. lak­kha­ṇa-rūpa ne­gyedi­ke ép­pen hogy az anic­catā, egy­fajta „abszo­lút mulan­dóság”, azaz a ha­lál. Nem lehet a dol­gok befe­jező­dését le­győzni, ha egy­szer az a dol­guk, hogy befe­jeződ­jenek, vé­get érje­nek.

Ellentétes más­részt azért is, mert figyel­men kí­vül hagy­ja az oko­zati­ság el­vét, már­pedig a Buddha taní­tásai­ban min­den az oko­zati­ságra, a kau­zali­tásra épül: Imas­miṁ sati idaṁ ho­ti, imas­sup­pādā idaṁ up­paj­jati; imas­miṁ asa­ti idaṁ na hoti, imas­sa niro­dhā idaṁ niruj­jhati, ’ha ez és ez léte­zik, ak­kor ez létre­jön; ahogy ez és ez kelet­kezik, ez kelet­kezik. Ha ez nem léte­zik, akkor ez nem jön lét­re; ahogy ez és ez meg­szű­nik, ez szű­nik meg.’ Halál csak ott van, ahol meg­szület­nek, ponto­sab­ban a Buddha ere­deti, hite­les taní­tásai — és nem vala­mi­féle „budd­hista fel­fogás” vagy „ki­nek ez, ki­nek az” — sze­rint újra­szü­let­nek. Az újra­szüle­tés­nek kell ele­jét ven­ni.

Kár, hogy se a szer­zője, se a for­dító­ja en­nek a cikk­nek — ami tele van a Buddha tan­téte­lei­vel szö­ges ellen­tét­ben ál­ló kije­len­tések­kel — nem látta és vél­hető­en nem látja át, hogy a Buddha nem be­szélt a halál le­győzé­séről. Nem is be­szél­hetett, hi­szen nem a halál­lal van a „baj”, ami a vi­lág leg­ter­mé­szete­sebb dol­ga, ha­nem a ha­lál kivál­tó oká­val, azzal, ami­nek követ­kezté­ben bekö­vetke­zik a vég, az elmú­lás, a ha­lál: az újra­szüle­tés­sel, az újra­szüle­tések kive­hető kez­det nél­küli (anama­tag­ga) és vég nél­küli lán­cola­tával, a lét­forga­taggal (saṁ­sāra). — Kész.

Aki a ha­lál legyő­zését propa­gálja, az nem érti a Buddha taní­tásai­nak lénye­gét. Le­het per­sze ér­velni az­zal, hogy átté­tele­sen való­ban legyőz­zük a ha­lált azál­tal, hogy az újra­szüle­tést legyőz­zük — helye­seb­ben nem legyőz­zük, ha­nem ele­jét vesszük min­den továb­bi újra­szüle­tés­nek —, de ez már szere­csen­mos­datás, hiszen nem­hogy a széle­sebb köz­véle­mény, de még a budd­hiz­must úgy-ahogy isme­rők szá­má­ra sem jelen­ti a „ha­lál legyő­zése” ezt az oko­zati össze­füg­gést, ma­gya­rán egy­szerű­en félre­veze­tő, az pe­dig fele­lőtlen­ség a javá­ból.

A buddhisták nagy részéről — és arról, hogy Jézus „a buddhisták számára is meghitt ismerős”

Szomorú vagyok, mert nekem közel hat évnyi ott-tartóz­kodás alatt nem ada­tott meg budd­hista orszá­gok­ban a szeren­cse, hogy szeren­csém lehes­sen „a” buddh­isták nagy részé­hez, akik­re a cikk szer­zője mind­unta­lan hivat­kozik, továb­bá olyan budd­histák­hoz se volt szeren­csém az évek so­rán — nem csak buddh­ista orszá­gok­ban —, akik számá­ra Jé­zus „meg­hitt isme­rős”. Buddh­ista orszá­gok­ban a döntő több­ségé­ben buddh­ista népes­ség­nek ki­sebb gond­ja is na­gyobb an­nál, mint hogy elré­vedez­zen Jé­zus Krisz­tus szen­vedés­törté­netén. Fájó lehet an­nak, aki­nek ez fáj, de a hús-vér, való­di, nem vala­mi eklek­tikus-miti­kus-misz­tikus, mes­tersé­ges hitvi­lágban élő budd­hista embe­rek töme­gét egy­szerű­en nem is ér­dek­li. Mi­ért is kelle­ne, hogy érde­kelje őket? Saját­ságos ez a „meg­hitt isme­rős” állí­tás, ha­csak nem arra gon­dolt az írás szer­zője, hogy az ő értel­mezé­sében „a budd­histák”-on a Nyu­gaton min­den­felé fel­lelhe­tő, vala­mi eklek­tikus-miti­kus-miszti­kus, mes­tersé­ges hitvi­lág­ban élő, szo­kás sze­rint ala­posan meg­veze­tett szim­patizán­sok összes­sége érten­dő. Itt is hozzá­te­szem ugyan­akkor, hogy Kíná­hoz nem tudok hozzá­szólni, bár erő­sen két­lem, hogy an­nak a fel­méré­sek és becs­lések sze­rint 140 és 242 millió közé tehe­tő, magát budd­histá­nak valló ember­nek — ilyen sta­tiszti­kával talál­koz­tam kere­sésem so­rán — annyira meg­hitt isme­rőse len­ne Krisz­tus, mint ahogy azt az idé­zett írás szer­zője su­gallja.

A gyarmatosítás véres történelmi tapasztalata, avagy az erőszakos hittérítés mint „meghitt ismerős”?

Csak nem értem én, nem és nem, mégis kik lehet­nek, hol rejtőz­het­nek ezek „a” budd­his­ták, akik szá­má­ra Jé­zus oly­annyi­ra „meg­hitt isme­rős”; nem ér­tem, kik lehet­nek ezek „a” budd­histák, akik­nek a nevé­ben a cikk író­ja ilyen kije­len­tést tesz.

Ha körül­nézek egy kicsit Ceylon, azaz a mai Srí Lanka törté­nelmé­ben, nem csak azt fo­gom ott lát­ni, hogy első­ként Laṅka­dīpá-ra, Lan­ka szige­tére ke­rült a budd­hiz­mus Asó­ka ki­rály ural­kodá­sa ide­jén. Azt is fo­gom látni, hogy elő­ször a por­tugá­lok jelen­tek meg gyar­mato­sító­ként, mint szin­te min­den­hol akkor­tájt, hogy 1597 és 1658 kö­zött a szi­get jelen­tős ré­szét ural­muk alatt tart­sák. — Bur­má­ban egy De Brito ne­vű portu­gál kalan­dor kelle­metlen­kedett, míg karó­ba nem húz­ták. — Kímé­let­lenül jár­tak el a he­lyi vallá­sok­kal szem­ben, üldöz­ve hívei­ket, és kegyet­len, erő­sza­kos hitté­rítő tevé­keny­séget foly­tattak, miköz­ben kizsák­má­nyol­ták és kizsi­gerel­ték az or­szá­got.

A por­tugá­lok kényte­lenek vol­tak a hollan­dok javá­ra lemon­dani Cey­lon­ról. A hol­lan­dok, akik im­már fino­mabb mód­szerek­hez folya­mod­tak, 1796-ig vol­tak az urak, de csak a part­menti tar­tomá­nyok tar­toz­tak az ellen­őrzé­sük alá. Állást köz­szolga­ként csak olya­nok kap­hat­tak az ural­muk alatt, akik kike­resztel­kedtek. Egy­ben azt is meg­mutat­ták, ho­gyan le­het a val­lás­ból és az okta­tás­ból fegy­vert ková­csol­ni — a he­lyi lakos­ság el­leni kul­turá­lis agresszió része­ként. — A fe­hér em­ber per­sze nem csak azok­ban az idők­ben élt mel­les­leg abban a hit­ben, hogy ő min­den­ben fel­sőbb­ren­dű.

A he­lyükre lé­pő bri­tek, akik első­ként gyűr­ték ma­guk alá az egész szige­tet (1815-ben), to­vább töké­lete­sítet­ték ezt a rend­szert. A kul­turá­lis agresszió ma­radt: az egy­ház (már­mint az ang­li­kán) és az is­kola­rend­szer állt a közép­pont­ban, az ültet­vények rend­szere pe­dig a gaz­dasá­gi agresszió ré­szét képez­te. — Srí Lan­ka 1948-ban nyer­te el nagy nehe­zen a füg­get­lensé­gét.

A XIX. szd. má­so­dik felé­ben, majd a füg­get­lensé­get meg­elő­ző idők­ben erő­sö­dött meg leg­in­kább a budd­hizmus Srí Lan­kán, vá­lasz­ként a brit domi­nanci­ára.

Mégis Bur­ma szen­vedte meg talán a leg­job­ban a bri­tek gyar­mato­sító tö­rek­vé­seit. Há­rom angol-bur­mai hábo­rú vér­áldoza­tának árán tud­ták csak a bri­tek tel­jesen elfog­lalni Bur­ma egész terü­le­tét: ez 1885-ben követ­kezett be, és csak a náci Né­met­or­szág rém­tettei­hez lehet ha­son­lítani azt az öl­dök­lést és ke­gyet­len­ke­dést, amit az an­go­lok egé­szen 1890-ig vég­hez­vit­tek, hogy meg­tör­jék a fő­leg fa­lusi lakos­ság szí­vós ellen­állá­sát — hogy majd a ja­pán meg­szál­lók, akik­ben a bur­mai­ak ele­inte még a fel­szaba­dító­ikat üd­vözöl­ték 1942-ben, raj­tuk is túl­tegye­nek.

A bri­tek, okul­va in­diai tapasz­tala­taik­ból, nem kíván­tak hozzá­nyúl­ni a helyi val­lás­hoz — a budd­hiz­mus­hoz —, ám mi­vel az ok­ta­tás leg­in­kább álla­mi fel­adat lett, rész­ben ide­gen (brit, ill. in­diai) tan­erő bevo­násá­val, to­váb­bá misszi­onári­usok ál­tal fenn­tar­tott isko­lák­ban, min­den­na­pos volt a budd­hiz­mus és a budd­hista kul­túra mód­sze­res lejá­ratá­sa.

Burmá­ban nem ok nél­kül ilyen erős a budd­hiz­mus mind a mai na­pig — már­mint ott, ahol a budd­hizmus van több­ség­ben, mi­vel ez nem min­den szövet­ségi ál­lam­ban van így, há­la a keresz­tény misszi­onári­usok­nak. Bur­mában is a gyar­ma­ti ura­lom­ra, az élet min­den terü­le­tét át­ha­tó nyu­gati beren­dez­ke­dés­re adott vá­lasz volt a budd­hista meg­úju­lás. — Bur­ma ugyan­úgy csak 1948 ele­jére nyer­te el füg­get­len­sé­gét. —

Mint látha­tó, leg­in­kább a szin­ga­léz budd­his­ták szá­má­ra lehe­tett Krisz­tus „meg­hitt is­me­rős” a por­tu­gál el­nyo­más más­fél év­szá­za­da alatt, de ké­sőbb sem le­he­tett okuk pa­nasz­ra, mint ahogy Bur­ma né­pes­sé­gé­nek sem: fel­sőbb­ren­dű uraik és gyar­mat­tar­tó­ik gon­dos­kod­tak ró­la, hogy „meg­hitt is­me­rős” ma­rad­jon. Ha kel­lett, hát nád­pál­cá­val.

Akit ver­tek ott­hon gyerek­korá­ban, an­nak számá­ra bi­zony a fa­ka­nál, a szíj, a nád­pál­ca volt „meg­hitt isme­rős”. Ilyen meg­hitt isme­rős volt a helyi népes­ség jó ré­szé­nek sze­gény Krisz­tus a gyar­mato­sítók jó­voltá­ból. Ha nem is min­dig vé­res, de min­den­kép­pen fáj­dal­mas tör­té­nel­mi való­ság­ként, a hit­térí­tés és kul­turá­lis gyar­matosí­tás hol nyíl­tabb, hol bur­kol­tabb, ám an­nál rom­bo­lóbb meg­jele­nési for­má­ja­ként. —

Nesze nek­tek: nem kel­lett nek­tek Krisz­tus, de most majd be­tusz­kol­juk a hát­só aj­tón a budd­hiz­mus­ba őt is, bó­dhi­szatt­vának öltöz­tetve. Hogy a Va­tikán­ban mit szól­nak eh­hez? Az ő dol­guk. Be­tesszük a brah­ma­nis­ta pap­ság mel­lé. Külön­ben is, majd mi meg­mond­juk, mi a jó nek­tek, mi min­dig is tud­tuk, mi az, hi­szen tud­já­tok ti is, mi­ért gyar­mato­sítot­tunk tite­ket. Meg sem ér­de­mel­té­tek azt a sok ve­rést, ki­zsák­má­nyo­lást és szen­ve­dést, kár volt belé­tek. Most meg fa­nya­log­tok, ami­kor pe­dig mi ilyen szép, eklek­tikus budd­hiz­must aka­runk nek­tek csinál­ni, csak hogy meg­mu­tas­suk nek­tek, mi az a budd­hiz­mus, ha egy­szer a tié­te­két még csak nem is ért­jük, de iga­zá­ból nem is igen fű­lik hoz­zá a fo­gunk.

Az eklektikus vulgárbuddhizmus

A Buddha útján nem sok keres­niva­lója van az ezo-spiri, popu­lista és eklek­tikus multi­kulti­nak. Az új, üte­me­sen készülő, csodá­latos ma­gyar nagy­szótár, mely­ből eddig hét kö­tet látott nap­vilá­got, a követ­kező­kép­pen hatá­rozza meg az eklek­ticiz­mus fogal­mát:

1. (Fil)

egymástól el­térő gon­do­lati rend­sze­rek, (filo­zó­fiai) ta­nok vegyí­tése mint böl­cse­leti mód­szer

4 adat

2. (Ars)

különféle korok­ra, stílu­sok­ra, alko­tókra jel­lem­ző motí­vumo­kat, ele­meket vegyí­tő stíl­us(irány­zat)

4 adat

3. (pejor)

elméletek v. stílus­elemek keve­redé­séből szár­mazó követ­kezet­lenség

Lásd: http://nagyszotar.nytud.hu/dictsearch.html?query=eklekticizmus

Vegyít, kever, kavar: ebből lesz a katy­vasz. — Nem ok nél­kül vol­tak Ajahn Chah-nak (Ácsán Cshá) aggá­lyai 1977-es, majd még in­kább 1979-es nyu­gati út­jain, me­lyek so­rán az ef­féle eklek­ticiz­mus hazá­jába, az Egye­sült Álla­mokba is elju­tott. Erről Ajahn Jaya­saro lenyű­göző, PDF-ben letölt­hető, 850 olda­las, koráb­ban már idé­zett Ajahn Chah-mono­gráfiá­jában is beszá­mol, a 784. ol­dal leg­alján, lásd: https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf

A sokszínűség dícsé­rete: szeret­nek ezzel taka­rózni. Hogy az a szép meg a jó meg az izgal­mas. Hogy milyen csodá­latos, hogy ennyi­féle kul­túra. Meg hogy ilyen szép tarka­barka az egész. Csak­hogy a Buddha útja az egy­szerű­ség útja, nem a sok­féle­ségé és nem az ezer­felé futó, izgá­ga, szét­szórt, min­den­be bele­kapó- és gaba­lyo­dó, figyel­metle­nül ide­ugró, oda­ugró, nyug­hatat­lan, egy kicsit eb­ben is élvez­kedő, ab­ban is élvez­kedő (tatra­tatrā­bhi­nandī) tu­daté, ami­ben ott ro­tyog és for­tyog min­den Carl Gus­tav Jung­tól kezd­ve az ezo­téria tel­jes kíná­latán át a sámá­niz­musig meg a bönig, és csak bur­ján­zik meg bur­ján­zik to­va (ez már a pa­pañca „ille­tősé­gi terü­lete”), mint rá­kos da­ga­nat, egy­re messzebb sod­ródva a spiri­tuá­lis fej­lődés­nek még csak a leg­halo­vá­nyabb remé­nyé­től is. —

Következik: 8/7.

 ]