A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/3.

Vinayo nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. —

A buddhizmust a Vinaya élteti.

És a szerzetesség megléte.

A Buddha megvilágosodása nem mítosz

Szemben a feltámadás mítoszával, a Buddha megvilágosodása nem mítosz, hanem valóság: nemcsak tanépítménye igazolja az emberiség eszmetörténetének legnagyobb gondolkodóját, hanem a modern kori tudományos kutatások eredményei is. Egy megvilágosodott tudat számára egyértelmű, mi az, ami lehet, és mi az, ami nem, mi az, ami van, és mi az, ami nincs, továbbá hogy mi az egyáltalán, amivel foglalkozunk, és mi az, amivel nem. A Buddha tanépítménye nem spekulatív: csakis az az érdekes, ami felől bizonyosságunk lehet, s meddő dolog réveteg merengésekbe bocsájtkozni. Az örök élet sem révedezésünk tárgya: örök élet nemcsak a Buddha tantételei felől nézve képtelenség, hanem a fizikai világ törvényszerűségei felől nézve is, márpedig pont a Dhamma az, amire a Buddha a megvilágosodása során ráébredt. És már 2600 évvel ezelőtt például táguló — és összehúzódó — világrendszerekről (világkorszakokról) beszélt, vivaṭṭa- és saṁvaṭṭakappá-król. Nem beszélt ugyanakkor anyagról: a Buddha hiteles, eredeti tanításaiban nem anyagról van szó, hanem az anyagiság (rūpa), az anyagiság világának jelenségeiről — milyenségekről és tulajdonságokról, mint amilyen pl. a szilárdság, hőmérséklet, vagy akár a köztes tér (ākāsa), továbbá keletkezés, változás és elmúlás stb.

Egy megvilágosodott ember a gyakorlat, valamint a személyes tapasztalás, a megtapasztalás útján éri el megvilágosodását, nem pedig elméleti okoskodással, különféle kétes elméletek gyártásával. A Buddha maximálisan empirikus: semmi olyat nem hirdetett, amit nem támasztott alá tulajdon, személyes tapasztalata. Ezért egyedi, és ezért cáfolhatatlan, hiszen a Dhamma, amire ráébredt, egyetemes természeti törvény. A szó a ’(meg)tart’ (stb.) jelentésű dhar- igegyök származéka, és így a dhamma az, ami meg-, fenn- és összetartja, egyben tartja (és működteti) a világmindenség dolgait, azaz elv, törvényszerűség, törvény. Más szóval minden, ami csak keletkezik — és van —, ennek a dhammá-nak érvényre jutása, megtestesülése. Teljesen logikus tehát, hogy ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, minden mindennel kölcsönhatásban áll; koherens, tökéletes, kerek egész, amit megalkotott és hirdetett — nem 40, mint a hivatkozott cikkben, hanem 45 éven keresztül — a megvilágosodása után, 35 éves korától egészen a parinirvánájáig, végleges távozásáig 80 éves korában. — A modern természettudományos megfigyelések és kutatások eredményei rendre igazolják a Buddha tantételeit, erdeti és hiteles tanításait, csak éppen BIG ME hajthatatlan: holmi evidencia nem hatja meg, ő csak megy a maga feje, a maga szája íze után.

A Buddha útja a lemondás és az önmegtartóztatás útja

„A buddhista út”, kínálja a fent bemásolt link (https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel). Ez az az út, mely maga a módszer, a gyógyír, a ’Négy Nemes Igazság’ (ariya-sacca) negyedik igazságaként feltárt, a dukkha megszűnéséhez vezető út (dukkha-nirodha-gāminī-paṭipadā), a ’Nemes Nyolcrétű Ösvény’, ariya-aṭṭhangika-magga, amiből a második aṅga, ’valaminek része, alkotóeleme (stb.)’ a ’helyes hozzáállás’, sammā-saṅkappa. Meghatározásában szerepel a nekkhamma ’lemondás’ is, nekkhamma mint (helyes) hozzáállás, nekkhamma-saṅkappa. A buddhizmusban lemondás van, a Buddha útja a lemondás útja. Mindent leteszünk, elengedünk, mindenről lemondunk — a legtökéletesebb az, amikor mások javára mondunk le dolgokról, méghozzá azokról a dolgokról, melyeket legszívesebben magunknak tartanánk meg. Lemondunk: az élvhajhászásról, például, az érzékszervi élvezetekről, lemondunk szeszről, drogról, szexről, lóversenyről és kártyáról és még kismillió egyébről. Leginkább bejáratott kis preferenciáinkról mondunk le. Egy leendő buddha — bodhisatta —, ill. egy buddha tíz tökéletességének (nagy erényeinek), pāramī-jának egyike a nekkhamma, a lemondás. Mi sem természetesebb tehát, hogy egy théraváda buddhista szerzetesnek is le kell mondania efféle élveteg világi dolgokról: amikor szerzetesnövendékké avatják, le kell tennie a megfelelő fogadalmakat.

És hogy mire jó a lemondás? Minél kevesebb dologba csimpaszkodunk bele, minél kevesebb terhet kell cipelnünk, annál könnyebbek leszünk — és annál könnyebb lesz maga a lét. Ahogy a terheket nem mint terhes valamit érzékeljük, már könnyebb. Az érzékelés itt van bent: a tudat teszi a terheket.

Lemondunk: mindenről, BIG ME-ről is. Megszabadulni csak az képes, aki mindenről lemondott, mindent elengedett, letett, és így nincs többé, ami az újabb meg újabb létesülést, majd az újabb meg újabb születést feltételezhetné.

A lemondásba beletartozik az is, hogy előírásszerűen leborotválják a fejüket, az arcszőrzetüket, mivel ez mind világi hívság: jóval a Buddha kora előtt is borotválták már a fejüket a samaṇá-k, azok, akik elvonultak a világból, otthonukból az otthontalanságba távoztak, visszavonultan éltek, és leginkább vándorló életmódot folytattak. A haj, a szakáll vagy barkó rendszeres ápolást igényel, márpedig az ilyen, óhatatlanul is önszépítkezésbe torkolló foglalatosság nem kedvez a spirituális fejlődésnek. Eleve nem az a dolga egy szerzetesnek, hogy bármiben is kiríjon, eltérjen a többiektől. És különben sem lobogó sörény, lófarok vagy bősz szakáll teszi a bölcset, mint ahogy amulettek, talizmánok, rózsafüzérek, fülbe- és nyakbavalók meg kesentyűk sem teszik, bármilyen „egzotikus” legyen is az ilyesmi.

A nemi életet élő, nős és családos papság intézménye nem buddhista út, hanem brahmanizmus (hinduizmus)

Éppen ezért sajátságos az a felállás, amivel a magyarországi intézményesült buddhizmus háza táján találkozik a magamfajta, a hiteles, történelmi théravádából jövő naiv szerzetes: nem szerzeteseik vannak, hanem felszentelt (sic!) papjaik, akik nősök, vagy ha nem, akkor valamilyen párkapcsolatban élnek. Alkalmanként belebújnak valami lebernyegbe, azaz átvedlenek buddhista pappá (ami persze az élő és hiteles történelmi hagyományban, a még a Buddha által bő 2500 éve alapított és mind a mai napig fennálló szerzetesrendben, a bhikkhusaṅghá-ban teljességgel ismeretlen és abszolúte elfogadhatatlan), buddhista útról értekeznek komor ábrázattal, lemondásról beszélnek, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről, egyébről, majd visszavedlenek világivá, a lebernyeg megy a vállfára, a fogasra, ők meg mennek haza, a párjuk mellé, turbékolni — és élik vígan kis életüket. Kiváló ötlet.

Ellentétben ezzel a brahmanista paposdival, egy szerzetes életvitelét leginkább az önmegtartóztatás határozza meg, a nemiség dolgaiban is, és ezért cölibátusban él. A Buddha legalábbis így gondolta, és egész tanépítményének (Dhamma-Vinaya) az egyik „fele”, a Vinaya, erről (is) szól; ha úgy tetszik: így rendelkezett, nekünk azonban nincs ám ínyünkre, hogy pont a nemiség kínálta érzéki örömökről mondjunk le (scil. a Buddha nekünk ne magyarázzon!) — attól mi még makulátlan buddhisták lehetünk, nemdebár —, így hát egy huszárvágással bevezetjük a papság elmés intézményét, természetesen buddhista papságét, ami fából vaskarika. És ez még hagyján: ez a Buddha hátba döfése, de az ilyesmi sem újkeletű, hiszen pl. nem más, mint tulajdon unokatestvére, bizonyos Tisztelendő Devadatta tört nem egyszer az életére, próbálta eltenni láb alól, de nem járt sikerrel.

A Buddha hátba döfése

És hogy miért hátba döfés ez? A Buddhának legfőképpen két nagy rivális ellenében kellett meghatároznia magát, ill. érvényesítenie a maga eszme- és tanrendszerét. A dzsainizmus volt az egyik (dzsainák), a brahmanizmus (bráhmanák vagy bráhminok) a másik. A Buddha következetesen törekedett az egyértelmű elkülönülésre, annyira, hogy brahmanista felhangjai miatt a szanszkrit használatát is elvetette, mondván, az a védák nyelve. Természetesen nem fogadta el a brahmanizmus intézményeit sem, beleértve a nős és családos, földművelésből és a papi funkcióinak betöltésével járó jövedelmekből élő papságot, ami ráadásul még örökletes is volt. A Buddha hosszú élete során, működésének egész ideje alatt (negyvenöt év!) mindvégig azon volt, hogy saját józan racionalitását és gyakorlatiasságát, páratlan, a történelemben teljesen egyedi útját mutassa fel — és kínálja minden törekvőnek — a bráhminok és a Nigaṇṭha Nātaputta, vagyis Mahāvīra, a dzsainizmus számára elfogadhatatlan eszmevilágának ellenében.

És akkor megjelenik egy német laikus — a költő és festő Ernst Lothar Hoffmann, alias Láma Anagárika Góvinda —, 1933-ban alapít egy rendet, és beemeli pont abból a brahmanizmusból a nős és családos papság intézményét a buddhizmusba, melynek eszmevilágát — ideológiáját — és értékrendjét, társadalomképét, tévhiteit, valamint egész életvitelét a nős papsággal egyetemben a Buddha elutasította, és amelynek tökéletesen bevált, valóban a megszabaduláshoz vezető alternatívájaként a maga páratlan tanépítményét kínálta fel a gyakorlattal együtt. Ez bizony meggondolatlanság volt — felelőtlenség, BIG ME felelőtlensége: nem a magunk szája ízéhez idomítjuk a Buddha tanításait, hanem mi idomulunk hozzájuk — ez a Buddha eredeti, hiteles és tiszta útja, amin csak olyan ember képes járni, aki képes a belátásra, miszerint ő a Buddhának még a közelébe se jöhet a maga megvezetettségével és tudata szennyeződéseivel, és így eszébe nem jut pl. brahmanista újításokon törni a fejét.

Egy nagy meditációs központban Thaiföldön volt egyszer szerencsém egy idős japánhoz, akit állítólag Srí Lankán avattak szerzetessé: már az avatásában nem lehettünk biztosak, mivel azt sem volt hajlandó elárulni, mégis hány esős évszakkal rendelkezik. A központban, ahol voltunk, soha semmiben nem vett részt (az étkezést leszámítva), és álló nap a luxuskutijában olvasott. Klasszikus kínai költészet volt, japán fordításokkal, magyarázatokkal. Egy nap a kutijába invitálta egyik szerzetestársunkat, Phra***-t, aki Bruneiből származott, ottani kínai volt, de a thai hagyományban avatták szerzetessé. Ő azonnal hívott engem is, menjek vele, így látta jónak. — Japán szerzetesünk lelkesen mutatott Phra***-nek néhány passzust, majd széles vigyorral az arcán megkérdezte: „Olyan primitív ez a théraváda, ne fejlesszük fel egy kicsit?” Nevetett. — Phra*** nem nevetett, és én sem nevettem. —

Szerzetesség az élő, hiteles, történelmi hagyományban: immár közel 2600 éve

Az élő, hiteles történelmi théraváda buddhizmusban, mely — nem lehet elégszer hangsúlyozni — 2600 éven át legtisztább formájában őrizte meg és hagyományozza tovább mind a mai napig a Buddha eredeti, hiteles tanításait, egy szerzetes csak megfelelő tanulmányok után és kellő tapasztalatok megléte esetén tarthat tanbeszédet, állhat kolostor élén stb. Az ilyen funkciókat betöltő szerzetesek képzése átlag 14-16 évet vesz igénybe, hiszen a Tan átfogó ismeretének elsajátításához idő kell, a vizsgakövetelmények pedig magasak. Kolostor apátja — főnök — csak olyan szerzetes lehet, aki legalább tíz teljes évet töltött a Rendben, valamint betéve tudja mind a szerzetesek, mind pedig a szerzetesnők pāṭimokkhá-ját, rendszabályzatát, jártas a Vinayá-ban, és ismeri az eljárásrendet (saṅghakamma) fegyelmi és egyéb kérdésekben. Képesnek kell továbbá lennie tanbeszéd tartására is, azaz elvárás vele szemben a megfelelő kiképzés, megfelelő képesítés.

Szerzetesnövendéket is csak egy ilyen, felkészült, tanult és tapasztalt szerzetes avathat, ill. képezhet (taníthat), mint ahogy immár teljes avatású szerzetes — olyan, aki ún. magasabb avatásban (upasampadā) részesült — nevelője-oktatója is csak ilyen szerzetes lehet. A Buddha útja, a Buddha eredeti, hiteles és tiszta tanításai iránt maximálisan elkötelezett théraváda hagyományban az egyik legsúlyosabb elvárás, hogy a szerzetesek és a szerzetesnövendékek kellő tiszteletadással és alázattal (gāravo ca nivāto ca) viszonyuljanak a Tan egészéhez, a Három Ékességhez (Tiratana, ami áll a Buddhából, a Dhammából, valamint a Szanghából [= a szerzetesrendből]). Éppen a megfelelő hozzáállás teszi, hogy a théravádában akárki nem tölthet be ilyen szerepeket, akárki nem adhat elő, akárki nem tarthat tanbeszédet: ez teljességgel ismeretlen és elfogadhatatlan, ha meg világi, akkor még inkább. Ez így a természetes, a Buddha kora óta — abban a hagyományban, ahol elsődleges cél a mindent a maga szája ízéhez idomító, mindent a megvezetettsége és tudatának szennyeződései mentén értelmező BIG ME lebontása.

Eleve: szerzetesség, szerzetesközösség. A Tan nem működik a szerzetesség intézménye nélkül. Csak a nyugati világi ember hiszi megvezetettségében és ostobaságában, hogy nem kell, mondván, ez már a kulturális ballaszt része, fölösleges teher, amit ki kell dobni. Ezért aztán fogják magukat, és kipaterolják a szerzeteseket a buddhizmusból, jól ellesznek ők nélkülük is.

A théraváda hagyomány úgy tartja, hogy ameddig a Vinaya, a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzat fennáll (vinaye ṭhite), addig a tanítások is fennállanak (sāsanaṁ ṭhitaṁ hoti), más szóval a Vinaya élteti a buddhizmust (vinayo nāma sāsanassa āyu), a Buddha tanrendszerét, ugyanakkor a Vinaya fennmaradását természetéből adódóan csakis a szerzetesség léte és megléte biztosíthatja: ahol nincs Vinaya, ott káosz van, ahol káosz van, ott nem létezik, mert nem létezhet a sāsana, a Buddha tanrendszere — vinayo nāma sāsanassa āyu, vinaye ṭhite sāsanaṃ ṭhitaṃ hoti. — Nem is mellesleg a világ legrégebb óta változatlanul fennálló, mindmáig hatályos jog­szabály­gyűjte­ménye a Vinaya: immár közel 2600 éve. És ugyanennyi ideje áll fönn a Buddha alapította szerzetesrend is, a világ legelső és legrégebbi szerzetesrendje.

A théraváda is ennyi ideje áll fönn: vajon miért? Vajon mi lehet az oka?

Az élő, hiteles, történelmi théraváda buddhizmusban az egyik legfőbb áldásnak (mangalaṁ uttamaṁ) számít, ha szerzeteseket lehet látni (samaṇānañca dassanaṁ), ráadásul a szerzetesek jelenléte — vagyis láthatósága — arról tanúskodik, hogy fennáll még a Szangha, és ameddig a Szangha fennáll, a Dhamma, a Tan is fennáll, miként itt feljebb már elhangzott.

Szerzetes nem ölthet magára világi gúnyát, mert akkor ő már nem szerzetes: mindenképpen láthatónak kell lennie, hogy ő szerzetes, vagyis a közelebbi hagyományának megfelelő színű szerzeteslepel van rajta. Szerzetesnek öltözve, szerzetesként kell kimennie a világba, hogy a megjelenésével is hirdethesse a Buddha mindmáig élő, erdeti, hiteles tanításainak töretlen fennállását, hiszen ő az arahant lobogóját hordja, egy megvilágosodott lényét. Hirdeti a Tant, mellyel — milyen érdekes — a théraváda szerzeteseinek semmi, de semmi bajuk. Ellenkezőleg: remekül érzik magukat benne, kiválóan megvannak vele, immár 2600 éve. —

Következik: 8/4.

]

A Nagytiszteletű Chanmyay Sayadaw szerzetest avat a Chanmyay Yeikthá-ban, Rangunban (Burma), 2020 januárjában

•••

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/2.

És mivel a nirvána az a „hely” — vagy olyan —, ahol nincs újabb meg újabb születés (= újraszületés), a dolog természetéből fakad, hogy halál sincsen. A nirvána az a „hely” (képletesen), ahol nincs (többé / már) halál. Ahol nem születnek újra, ott nem is halnak meg (újra). —

Ahol nincs halál

Az az ún. öt(ös) halmaz (pañcakkhandha), ami az egyes embert adja ki, amiből minden egyes emberi lény összeáll, a maga törvényszerűségeit követi egy ember halálakor. — Az öt khandha, halmaz, görcsös kapaszkodásunk tárgya (pañc’upādānakkhandhā): (1) rūpa, az anyagiság, anyagi mivoltunk megnyilvánulásai — ebben az összefüggésben az emberi test mint olyan; (2) vedanā, testi-fizikai érzetek, valamint az érzések; (3) saññā, a percepció, vagyis az érzékelés, észlelés, továbbá értelmezés és azonosítás, az emlékezéssel egyetemben; (4) saṅkhārā, azaz a késztetések a tudatban, melyek legfontosabbika a cetanā, azaz szándék — a Buddha a szándékot hívta karmának (cetanāhaṁ bhikkhave kammaṁ vadāmi); s végül (5) viññāṇa, ami pedig az érzékszervi benyomások tudatossága. Ez utóbbi teszi, hogy kialakul egy személy, az én képzete: a nāma — itt a tudatiság, tudati mivoltunk megnevezése gyűjtőfogalomként [(2)–(5)] — alapján hisszük azt, hogy vagyunk, hogy van itt egy én, valaki, aki, ám mivel alaposan meg vagyunk vezetve, ezt nem látjuk, mint ahogy azt sem látjuk, hogy ez az öt khandha nem a miénk, és nem is mi vagyunk, hiszen mind az öt személytelen folyamat. Az én konstruktum csupán, ám annál veszedelmesebb.

A tudatfolyam nem zárul le a halállal, nem szakad meg: megtorpanás, bármiféle köztes tétovázás nélkül áramlik azon minutumban tovább a következő létbe, de erről volt már szó egy korábbi blogbejegyzésben, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html —

És mivel meghalt, nem él többé. És így nem is halhatatlan — de persze nem is halandó, ha egyszer már nem él. És mivel a nirvána az a „hely” — vagy olyan —, ahol nincs újabb meg újabb születés (= újraszületés), a dolog természetéből fakad, hogy halál sincsen. A nirvána az a „hely” (képletesen), ahol nincs (többé/már) halál. Ezt, és nem mást jelent a páli amata kifejezés, aminek szankszkrit megfelelője amṛita, de ez utóbbival óvatosan kell bánni, hiszen a szanszkrit a hinduizmusnak is (szent) nyelve — ellentétben a pálival, ami kizárólag a déli vagy théraváda buddhizmus sajátja.

Ez a „halhatatlanság-ötlet” sajnos nem újkeletű. Eredetét a XIX. századi Nyugaton kell keresni azokból az időkből, amikor kezdetét vette a komoly munka, egymás után rendezték sajtó alá a théraváda buddhista kánon páli nyelvű szövegeit, föltárták a páli nyelv rendszerét, és megszerkesztették az első páli-angol szótárt. Ez utóbbiban is, a kanonikus szövegek korábbi angol fordításaiban is az ’immortal’, ill. ’immortality’ megfeleltetés szerepel, aminek bizony az a jelentése, hogy ’halhatatlan/ság’, ám ez így nonszensz. Később felbukkant buddhista szövegkörnyezetben a ’deathless’ kitétel, aminek az a nagy hátránya, hogy ugyanazt jelenti — ellentétben a német todlos melléknévvel, illetve a belőle képzett főnévvel (Todlosigkeit), ami buddhista műszó, szó szerinti jelentése „halálmentesség” (vagy: „halál nélküliség”). Ez nem okvetlenül ’halhatatlanság’, ugyanakkor úgy tűnik, magyar szövegekben vele rokon értelmű kifejezésként használják — egyenlőségjelet tesznek a kettő közé. A Buddha tanításaiban az, ahol nincs halál, valóban „ment a haláltól”, „halál nélküli”, ám ezt a magyarban a szemantikai határok elmosódása okán szakkifejezésként sikerült immár használhatatlanná tenni a buddhizmus céljaira.

Mi sem természetesebb aztán, hogy boldog-boldogtalan így használja, át- és meggondolatlanul. A nirvána nem halhatatlanság, hanem „valami”, ahol nincs halál, éspedig azért nincsen, mert a nirvána egyet jelent azzal, hogy a megvilágosodott ember megszabadul az újraszületések vég nélküli láncolatából — a létforgatagból (saṁsāra) —, nem születik többé újra, ezért aztán meg sem hal. (Megint csak ezt az írást tudom sz. figyelmükbe ajánlani: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html )

Elfogadhatatlan ez a párhuzam, mármint a Buddha megvilágosodása (= nirvánája), ill. parinirvánája (= végleges távozása), valamint Krisztus feltámadása és ennek folyománya, az örök élet között, mivel ez utóbbiak — feltámadás, ill. örök élet — szembemennek a Buddha tantételeivel. A Buddha útja ugyanakkor nem arról szól — és egy magát buddhistaként meghatározó embernek végképp nem ez a dolga —, hogy szembemegyünk a tanításaival, mert akkor az már nem a Buddha, hanem BIG ME útja, de az meg mégis mitől lenne buddhista? Attól, hogy kiírják valahová egy névtáblára a „buddhista” jelzőt? — Szembe a Buddha útján éppen hogy BIG ME, ostoba és megvezetett BIG ME preferenciáival megyünk, a magunk szája ízével megyünk szembe, továbbá az árral, a világ összes eszementségével: ez a tiszta, eredeti, hiteles Tan (saddhamma) egyik jelzője, paṭisotagāmī, az, hogy szembemegy az árral.

Persze igaz: ha ezt az „örök élet” kitételt úgy gondolták, hogy azért „örök”, mert a lények képtelenek a létforgatagból megszabadulni, és ezért újraszületéseik láncolata végtelen, örök körforgás, szünet nélkül, akkor még el is lehetne talán fogadni, csak hát nem ez jut az emberek eszébe, amikor örök életről hallanak. Amúgy persze az sem örök — nem úgy örök —, és még csak nem is körforgás.

Magasabb értelemben véve nincs körforgás, mint ahogy folyam meg folyamat sincsen. Ezek illúziók. Ami van: kiváltó okok és feltételek függvényében, szédületes egymásutániságban keletkezik — és múlik is el azon nyomban — minden, csak nem érzékeljük, éppen érzékelhetetlen gyorsasága, azaz szélsebesen zajló-pörgő egymásutánisága okán. Valami, ami távozik, távoztával feltételezi a következő valami létrejöttét. Csak az létezik, ami éppen itt van, de már nincs is itt: átadja a helyét a következőnek. Úgy, hogy össze se érnek. Nincs vonal, nincs kör, nincs folyamat: amit folyamatként érzékelünk, pontszerű egymásutániságok sorozata, ami megint csak nincsen, mert nem sorozat van, hanem az a pontszerű, egyedi és eseti valami, megismételhetetlenül, ami már ott sincs. Nincs a múlt és nincs a jövő, csak a mindenkori jelen pillanat, ami ugyancsak pontszerű egymásutániságban keletkezik és múlik el, szédületes gyorsasággal.

Isten fia, próféták, kiválasztottak, megváltók és egyebek:

vélt párhuzamok

És ha már párhuzam: sajnos nem értem, mit akarnak ebben a hivatkozott az írásban (lásd: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel ) a párhuzamok, amikor olyannyira egyértelmű, hogy alig valami párhuzam, már csak annak okán is, hogy a történelmi Buddha i. e. 563 és 483 között élt és tanított, ötszáz évvel Jézus előtt. Előbb volt a Buddha, aztán Krisztus, aki olyan részén született a világnak, melynek lehetett tudomása a Buddha tanításairól, hiszen Nagy Sándor birodalma határos volt az ókori Indiával. Asóka király — i. e. 268 és 232 között uralkodott — nemcsak diplomáciai kapcsolatokat létesített a görög világgal (így a Ptolemaioszok Egyiptomával is), hanem misszionáriusokat is menesztett a szélrózsa minden irányába, így Alexandriába is. Egyik fia, bizonyos Tisztelendő Mahinda, buddhista szerzetes vitte el a Buddha tanításait Lankára, a mai Srí Lankára.

Nemritkán hallani, hogy Jézus buddhista szerzetes volt Indiában. Ezt arra alapozzák, hogy tekintélyes lyuk van az életrajzában: ma sem lehet tudni, hol volt, merre járt és mit csinált azokban az években. Rejtély. És mivel nem egy tanítása a Buddha etikai elgondolásait tükrözi, továbbá ezek a tanítások merőben újak voltak azokon a tájakon, erre a különös következtetésre jutottak. Nem csoda, hogy annyira foglalkoztatja ez a kérdés az emberek fantáziáját. A BBC dokumentumfilmet is készített erről, de fenntartásokkal kell kezelni, mivel pl. belevegyíti a tibeti buddhizmust is, márpedig az Jézus születésekor még sehol se volt. Lásd: Jesus was a Buddhist Monk, https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=QAaW6BYhfNM — Videók minden mennyiségben, pró és kontra, ahogy az lenni szokott. Kár azonban efféle spekulációkkal foglalkozni, hiszen nem visznek előre az úton: csak azzal érdemes foglalkozni, ami felől bizonyosságunk lehet. Így bizonyosságunk lehet afelől is, hogy ha Jézus valóban buddhista szerzetes volt, akkor világképe nem ütné a Buddha tantételeit.

A Buddha nem volt se Isten fia, se az Ember fia, nem volt se kiválasztott, se felkent, és még próféta se volt. Megváltó se, és még csak ennek vagy annak n-edik reinkarnációja sem. Guru sem volt. És nem kapott „fentről” semmit, nem részesült isteni kinyilatkoztatásokban. Hús-vér, földi halandó volt, fejedelmi sarj, jogtudó, a kormányzás dolgaihoz kiválóan értő, józan és bölcs ember. Való igaz, hogy születésekor megjósolták, miszerint rendkívüli képességei révén el fogja érni a buddhaság állapotát, és mozgásba hozza majd — megforgatja — a Tan kerekét. Néhány nappal ezt követően, a névadási ceremónián azt jósolták, hogy vagy nagy világi uralkodó lesz belőle, vagy a Tan dolgaiban lesz uralkodó. — Legenda, mítosz a Buddha körül is született, de a Buddhából nem a legendák, a mítosz az érdekes, hanem igazolt, okadatolt, hiteles történetisége — beleértve páratlan megvilágosodását is —, hallatlan gyakorlatiassága és racionalitása, melynek köszönhetően 2500 évvel járt előbbre a koránál. Ez a racionalitás nem tűrte például a hindu papok — a bráhminok — felsőbbrendűségét bizonyítani hivatott genealógiai érvrendszert sem, miszerint ők azért (is) magasabb rendűek, mert egyenesen Brahmā szájából születnek, ami a Buddhát arra késztette, hogy minden kertelés nélkül megtudakolja egyszer egy bráhmintól, látott-e már asszonyt szülni. Látott. És hogy őt vajon anya szülte-e.

Következik: 8/3.

]

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében:

Az írástudók felelősségéről — 8/1.

Az ostoba, megvezetett ember azért jön jól hatalomnak, hamis igehirdetőknek és hasonlóknak, mert még jobban meg lehet vezetni.

Ez az írás kb. 8300 szóból áll, szóköz nélkül 56 ezer a karakterek száma. — A Buddha korában, ami még bőven a szóbeliség kora volt, továbbá egészen az i. e. első századig, amikor is Lankán, a mai Srí Lankán elkezdték írásba foglalni a Tant — a kánon szövegeit —, a Buddha tanításait kívülről tanulták meg és hagyományozták tovább, kínosan ügyelve a szövegek tisztaságának megőrzésére. Egy-egy ún. bhāṇaka ’felmondó, szövegmondó’ feladata volt egy-egy szövegmennyiség memorizálása és felmondása, recitálása. A szövegeket ún. bhāṇavārá-kra osztották: általában nyolcezer betűből álló szövegszakaszokra, melyeket terjedelmük miatt könnyebben lehetett megtanulni. Mind a mai napig bhāṇavārá-nként magolják be a szerzetesnövendékek a páli kánon szövegeit. Burmában pl. az a jellemző, hogy egy-egy „kosarat” tanuljanak meg betéve a Tan három kosarából (tipiṭaka).

Kézenfekvő hát, hogy ez a terjedelmes, tömény, nem a legkönnyebben érthető szöveg is bhāṇavārá-kból álljon, mégpedig előreláthatólag összesen nyolc darabból, ami külön-külön, szép sorjában kerül majd fel a blogba.

Ez itt most az első bhāṇavāra. —

***

A történelmi Buddha, ennek a világkorszaknak a buddhája valós, azaz élő, hús-vér ember volt. Észak-Indiában született, a mai Nepál területén, i. e. 563-ban, és kereken nyolcvan évvel később, i. e. 483-ban távozott. A Buddha egyedülálló a maga nemében az egész emberiség történelmében: minden külső támasz vagy útmutatás nélkül, egymaga találta meg az utat a teljes és tökéletes megvilágosodáshoz. Az, aki eléri ezt a teljes és tökéletes megvilágosodást (sammā-sambodhi), a megvilágosodása folyamatában ráébred a dolgok valós természetére, ráébred a megszabaduláshoz vezető törvényszerűségek összességére, a Dhammá-ra — a Tanra —, s így újra elkezdheti hirdetni a világban, ahol az idők folyamán feledésbe merült, azaz elveszett a világ számára. Ez is törvényszerű, mint ahogy az is, hogy mindig eljön egy újabb világkorszak, melynek buddhája ugyanezt ezt az utat járja majd be. Egy ilyen teljesen és tökéletesen megvilágosodott lény neve sammā-sambuddha. — A tudata tiszta: mentes a tudat szokványos szennyeződéseitől (kilesa). — Páratlan ennek megfelelően tanításainak összessége is, amit a szerzetességen belül egy tudós és bölcs, tapasztalt, a Buddha tanításai iránt messzemenően elkötelezett, tiszta erkölcsű kisebbség hagyományoz tovább immár bő 2500 éve, egy olyan kisebbség, amelyik kristálytiszta tudattal képes átlátni, mi élteti a Dhamma-Vinayá-t, a Buddha tanépítményét.

Ezzel szemben egy közönséges földi halandó, nem megvilágosodott, mindennapi ember, a puthujjana — átlagember vagy „köznép” — azért olyan, amilyen, mert a tudatát mindenféle tudati szennyeződés, kilésza uralja. Ezek közül az első három a legfontosabb, mivel ezek határozzák meg az ember szándékainak morális minőségét: (1) lobha ’mohóság, kapzsiság, bírvágy’; (2) dosa ’ellenérzés, ellenszenv, utálat, düh, harag, gyűlölet stb.’ (= ez az egy páli nyelvű műszó lefedi a teljes spektrumot); (3) moha ’megvezetettség, ostobaság’. Ezek a karma szempontjából károsak. (A karmáról később lesz röviden még szó.) Üdvös ezzel szemben az ellentétük: alobha, ami az önzetlenség, a nagyvonalúság, cāga stb.; adosa, ami nem egyéb, mint a mettā, ’szeretet’; amoha az empirikus tapasztalásra épülő felismerés és tudás (paññā), amit röviden bölcsességnek is lehet hívni.

Mindenképpen tanulságos egyúttal megemlíteni a többi kilészát is: (4) māna ’önteltség, dölyf, beképzeltség’; (5) diṭṭhi ’tévképzetek, téves, spekulatív nézetek’; (6) vicikicchā ’szkeptikus kétely, kételkedés’; (7) thīna ’a tudat restsége, tunyasága’; (8) uddhacca ’nyughatatlanság’; (9) ahirika ’az erkölcsi szégyenérzet hiánya’; (10) anottappa ’az erkölcsi félsz hiánya, lelkiismeretlenség’ — az 5. számú tudati szennyeződésről is lesz még később szó, mint ahogy a sorozat utolsó két darabjáról is.

***

Norvég akart lenni …

1992 februárja és 1999 május vége között rövid megszakítással modern és óizlandi nyelvet —egy ideig izlandi országismeretet is — tanítottam, és izlandi fordítóműhelyt vezettem az ELTE Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén. Ennek megfelelően én is ott ültem a tanszéki értekezleteken, ahol is a dánosok és a dán anyanyelvi lektor dánul, a norvégosok és a norvég anyanyelvi lektor norvégul, a svédesek és a svéd anyanyelvi lektor pedig svédül beszéltek. Könnyű volt nekik: ők elsajátították az ún. inter-skandináv kommunikáció fortélyait. Skandináviában már az iskolában megtanulják egymás nyelvét élőszóban is, írásban is megérteni, ezért képesek egymással érintkezni úgy, hogy mindenki a maga nyelvén beszél. Ezt a három nyelv nagyon közeli rokonsága teszi lehetővé. A tanszéken is kötelező tárgy volt az inter-skandináv kommunikáció. Ugyanakkor én a magam izlandijával, ami számukra megfelelő felkészültség hiányában érthetetlen, archaikus valami, az értekezleteken nem sokra mentem volna. A többi skandináv nyelvet írásban legalább részben érte(tte)m, szövegfajta függvényében: Izlandon írt szakdolgozatomhoz például egy svéd nyelvű monográfiát is felhasználtam folklór témájában, a beszélt nyelvet azonban alig értem.

Feltűnt nekem idővel, hogy a norvég anyanyelvi lektort nemigen értem, egész jól értem ezzel szemben az akkori, magyarajkú tanszékvezetőt, továbbá egy másik, ugyancsak magyarajkú oktatót a tanszékről, amikor csak megszólaltak norvégul. Nosza, az első adandó alkalommal meg is kérdeztem egy kedves emberemet, aki kiváló norvégos, hogy mitől van ez. — Nevetett: „István, ők nem norvégul beszélnek, hanem németül, ezért érted őket!” Eredetileg mindketten német szakosak voltak. — Norvég akart lenni, csak éppen nem az volt, amit beszéltek. —

***

Buddhizmus akart lenni:

Halhatatlanság (= örök élet) a Buddha tanításaiban?

Ennek az írásnak az apropóját egyrészt egy különös szövegben foglalt különös állítások adják (lásd: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel ), másrészt egy szerfölött okos és tanulságos, oknyomozó, tényfeltáró riport, ami bár bő tíz évvel ezelőtt látott napvilágot, rávilágít a magyarországi intézményesült buddhizmus mibenlétére (lásd: https://magyarnarancs.hu/belpol/szakadas_a_buddhista_foiskolan_-_hungarikum-72009 ).

Buddhizmus — hirdeti az egyik intézmény, mint látható, már a honlapja címében is, ami azt szeretné tudatni a közzel, hogy ez a buddhizmus. Ki kell emelni: Magyarországon, a nagy magyar valóság kellős közepén.

Szervesen kapcsolódik ez az írás egy korábbi blogbejegyzéshez, melyben megkíséreltem bemutatni a megvezetett, vak és ostoba ember — moghapurisa —, a fránya nagy én, BIG ME működésmódjait, és feltárni, miért nincs olyan a Buddha útján, hogy „a magunk szája íze”, amihez a Tant idomítgatjuk ahelyett, hogy mi idomulnánk a Tanhoz: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

A buddhizmusban nincs halhatatlanság:

a nirvána nem halhatatlanság

Azzal kezdődött, hogy valaki elküldte nekem ezt a szöveget — lásd a fenti linket —, amiben egészen sajátságos kitételekbe botlottam. A legfeltűnőbb így első látásra az az állítás volt, miszerint a nirvána a halhatatlanság: „[…] éri el a halhatatlanságot, a nirvánát, […]”. Hát, ez az éppen, ami — bármilyen sajnálatos legyen is a ténye — nincs a buddhizmusban, egészen pontosan ez olyasvalami, ami nem a Buddha tanítása, szembemegy vele.

Különös pedig azért, mert a dolgok, vagyis a képződmények (saṅkhārā) természetes és törvényszerű mulandósága a Buddha egyik legfontosabb tantétele, a lét három ismérvéből (tilakkhaṇa) az első: (1) a képződmények mulandók (anicca), nincs fogódzó, biztos támasz, minden elúszik, szertefoszlik, állandó változásban van, és ezért (2) nem is elégíthetnek ki bennünket, fájdalmat és szenvedést váltanak ki (dukkha). Ezeket egy én éli meg, ami meg lényegét tekintve konstruktum csupán, hiszen (3) minden nélkülözi az önvalót, az önlényegiséget, üres, nincs benne én: anattā, „nem-én” (tkp. „nem önmaga”). — Ha azt mondom valakire, hogy „halhatatlan”, az a magyarban (is) azt jelenti: megszületett, de nem hal meg soha, vagyis örök életű. Ez helytelen (= téves) nézet, micchā-diṭṭhi, s mint ilyen szöges ellentéte a Buddha tanításának: annak, hogy minden, ami csak kiváltó okok és feltételek függvényében létrejön, keletkezik, megszületik stb., az el is fog pusztulni, meg fog halni, el fog múlni stb. Ez alól nincs kivétel, mert nem lehet kivétel, hiszen ez egyetemes törvény, annak törvényszerűsége, ahogyan a dolgok vannak (dhammaniyāmatā), és csakis ennek a törvénynek a bizonyossága van. Aminek csak az a természete, hogy keletkezzen, annak mindnek az is természete, hogy megszűnjön, yaṁ kiñci samudayadhammaṁ sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti. Éppen ezért halhatatlanságról beszélni a Buddha tanításainak összefüggésében felelőtlenség. (Jut is eszembe, ha már felelőtlenség: az egyre alattomosabban terjedni látszó, ’állandótlanság’ analógiájára javaslom bevezetni magyar buddhista berkekben a *’halandótlanság’ fogalmát — mennyivel előkelőbben és egyénibben hangzik, mint ez a szürke, jellegtelen, minden ezo-spiri felhang nélküli, pórias kis ’halhatatlanság’! Lásd még összehasonlításul: *kelendőtlen portéka.) — A felelőtlenség a hiri és az ottappa hiányáról árulkodik: ők ketten a Buddha tantételeiben a világ két őrzői (lokapāladhamma), az erkölcsi szégyenérzet, valamint az erkölcsi félsz a karmikus következményektől. (Lásd lejjebb a karma vonatkozásában.)

Másrészt a nirvána — a páli szóalak nibbāna — jelentése ’ellobbanás, kialvás, kihunyás’. Mármint lángé. Ahol kialszanak a vágyak, ahol nincs már én — az a fránya nagy ego, BIG ME —, ott már nincs, ami táplálná a létesülésre irányuló vágyat, és így nincs több újraszületés. Khīṇā jāti: kész, vége a születésnek, jelentette be diadalmasan a Buddha. Igen, diadalmasan, mert győzött, BIG ME-t győzte le, önmaga felett diadalmaskodott, és ez az igazi győzelem. Nem azt az embert nevezte hősnek, aki másokat gyűr maga alá, hanem azt, aki önmagát képes legyőzni. A Buddhának sikerült, de ezzel mindenekelőtt a születést győzte le, ami mindig újraszületés is egyben (NB. és nem ’újjászületés’, kérem szépen, mert az egészen mást jelent!). Egész pontosan: nem legyőzte, hanem elejét vette minden további újraszületésnek. Márpedig ahol nem születnek (újra), ott nem is halnak meg, tkp. ugyanúgy újra — csak ezt különösmód senki sem mondja így, pedig az újraszületés „újra meghaláshoz” vagy „újrahalálhoz” vezet, ez az egyenes következménye. Meghalni csak az fog, aki (ami) megszületik. Az öregedés, leépülés, valamint a halál kiváltó oka a születés — a születés függvényében jön létre, jātipaccayā jarāmaraṇaṁ. Aki megvilágosodott — egy buddha, a Buddha, ráadásul mindig névelővel, ha egyszer ez nem tulajdonnév, hanem egy befejezett melléknévi igenév (ennek a világkorszaknak a történelmi Buddhája is), egy arahant —, az meghalni még meg fog halni az élete végén, mint ahogy a Buddha is meghalt, nyolcvan évesen, de fel véletlenül sem fog támadni, mert halottak mesékben, mítoszokban és legendákban szoktak leginkább feltámadni. Ami az újralétesülést illeti, az nem feltámadás, amúgy pedig nincs többé semmi egy buddha esetében, ami újra létesülhetne, hiszen nincs, ami az újralétesülését egyáltalán feltételezhetné.

Föltámadni annyit tesz, mint hogy meghal valaki, utána pedig visszatér halottaiból/poraiból az életbe: meg nem történtté teszi a halálát. Ez a Buddha tantételei alapján már csak azért sem lehetséges, mert valakinek az elhunyta múltbéli dolog: megtörtént, lezárult, kész, vége. Egy, valamikor a múltban bekövetkezett eseményt visszafordítani, meg nem történtté tenni nem lehet: wishful thinking. —

PS. A magyar nyelv értelmező szótárá-ban ez a ’feltámad’ ige meghatározása:

<A keresztény vallás tanítása szerint halott> újra életre kel, újra élni kezd. Feltámad halottaiból.

Forrás: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=felt%C3%A1mad

***

Nirvána és halhatatlanság: folytatás a következő bhāṇavārá-ban —

Következik: 8/2.

]

Szerzetesnövendékek foglalkozás előtt:

• Myat Sacca, Sagaing, Burma, 2017 •

Árral szemben

Borzasztó nehéz szembenézni magunkkal, belenézni abba a tükörbe. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni a számunkra kellemetlen igazságokat. Az igazságok ugyanis leginkább kellemetlenek. Ez az alaptermészetük. Annyira kellemetlenek tudnak lenni, hogy sokan erőszakra is képesek miatta féktelen haragjukban: mondj igazat — mondd meg az igazat —, betörik a fejed.

Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy a látásunkra leginkább a vakfoltok jellemzők. Borzasztó nehéz átlátni és elfogadni, hogy mindent: egész létünket kitölti a vakságunk, a megvezettségünk, illetve ezek velejárója, az ostobaságunk, mérhetetlen és határtalan ostobaságunk. Illúziók világában éljük le az életünket.

Az elmélet, az intellektuális megértés szintjén még átlátjuk és elfogadjuk, hogy ezen lehet változtatni, hogy van kiút, van erre módszer, azt azonban már nem vagyunk képesek átlátni és elfogadni, hogy nem vagyunk hajlandók ezt a kiutat, ezt a módszert, magát az utat elfogadni, magyarán a gyakorlati kivitelezésből már köszönettel nem kérünk. A tétel ez, miszerint ez a fránya nagy én, ez az ostoba, megvezetett BIG ME az akadálya annak, hogy megértse, ki vagy mi az akadály. Ő az akadály, BIG ME.

BIG ME megnyilvánulásainak egyik módozata az azonosulás: abban a hiszemben — tévképzetben — él, hogy ő az, aki valamit megél, megtapasztal, akivel valami történik. Azt hiszi, hogy ez ő, hogy ez a valami az övé, meg hogy ez az ő önvalója: etaṁ mama, esohaṁ asmi, eso me attā. Ez világképének központja — az egocentrikus, énközpontú világkép. Övé a fájdalom, az éhségérzet, a harag. A valóság, amit nem szívesen hall, ezzel szemben az, hogy a fájdalom, az éhségérzet és a harag egyszerűen csak egy-egy érzet, ill. érzés (vedanā), semmi több: személytelen folyamatok, amik létrejönnek, elmúlnak, az éntől függetlenül, ha egyszer „ott bent” nincs senki, akinek valami fájjon, aki éhes vagy haragos legyen. Nem hiába az anattā — ’nem-én, nem-magam, az én mint önvaló hiánya’ — a legnehezebben emészthető a Buddha tantételeiből. Annyira makacs a képzet, miszerint van ott bent valaki, egy én, egy egó, lélek, bárki vagy bármi, amivel azonosulhatok, akibe vagy amibe kapaszkodhatok a horror vacui ellenében, hogy ez a képzet csak a teljes megvilágosodás elérésekor szűnik meg létezni, fog végévényesen távozni.

Amíg nem világosodik meg valaki, addig ez a képzet, ez a téveszme uralja a terepet, és ez a képzet teremti meg BIG ME-t, márpedig BIG ME minden rossz, minden nyomorúság és szenvedés, minden emberi gonoszság és mérhetetlen aljasság forrása és gyökere a világon. Ki kell nyitni egy történelmi atlaszt, körül kell benne egy kicsit nézni, aztán eltöprengeni azon, vajon a mában mi megy.

Az egész világ működése BIG ME képzetére épül, most már majdnem nyolc milliárd BIG ME képzetére: az ENSz legfrissebb becslése alapján mostanra, azaz 2020 januárjára a Föld népessége elérte a 7,8 milliárdot. Ez 7,8 milliárd, különböző mértékben és módozatokban manifesztálódó BIG ME-t jelent alig néhány megvilágosodott lény ellenében.

A Buddha a megvilágosodása után úgy döntött, hogy visszavonul inkább, megtartja magának a tudását, mindazt, amire ráébredt a megvilágosodása folyamán: arra, ahogyan a dolgok vannak valójában. Egy megvilágosodott embernek nincsen már se énképzete, se vakfoltjai, és így kristálytisztán látja a dolgokat, mindenféle megvezetettségtől mentesen. Így természetes, hogy azt is látta: egy olyan tanépítménynek, melynek tantételei szinte mindenben maximálisan szembemennek az árral (paṭisotagāmī) — vagyis a világ vakságával, minden gyilkos önzésével, ostobaságával és megvezetettségével —, sok esélye nincsen, hiszen az emberiség elsöprő többsége számára túlságosan mély értelműek (gambhīrā), nehezen láthatók át (duddasā) és túl nehezen érthetők (duranubodhā).

Szembemegy az árral, a világgal. Ez azzal jár együtt, hogy valaminek az ellenében kell meghatároznia magát: a világban ezt és ezt hiszik, ezzel szemben ez és ez van valójában. A Buddha megmutatta, mi a gond, hol van a baj, mik a gyökerei, márpedig minden, ami csak gond meg baj, negatív előjelű valami: gyilkolni, lopni, hazudni, csalni, harácsolni, gyűlöletet szítani, másnak szenvedést okozni, eleve: szenvedni — mind ilyen. Nem kevésbé negatív a gerinctelenség, a becstelenség, az etikátlanság, az erkölcsiség totális hiánya, és lehetne még szinte vég nélkül sorolni, amivel nemcsak a Buddha tanrendszere és etikája megy szembe, de valamennyi vallás. (Lásd a Sallekha-Suttá-ról szóló részt ebben a blogbejegyzésben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html )

Nem kevesen vélik úgy, hogy a buddhizmus pesszimista vallás, mert állandóan a szenvedésről beszél. Való igaz: a Buddha korának ókori Indiájában, ahol és amikor a születéskori várható élettartam szerény 24 év volt, az emberek zöme számunkra fölfoghatatlan körülmények között élt. Szemben a mai jóléti társadalmakkal, melyekben föl sem merül, hogy az emberi élet csupa szenvedés, továbbá hogy az újraszületések vég nélküli láncolata, a létforgatag (saṁsāra) ugyancsak szenvedés. Föl sem merül — mindaddig, amíg utol nem érik őket a felismerések a lét ismérveinek (lakkhaṇa) vonatkozásában. Megtapasztalhattam ezt a fajta naiv rácsodálkozást egy alig húsz éves ausztrál fiatalember szájából, aki rövid tájékozódás után mosolyogva azt tudakolta tőlem egy malajziai meditációs központban, hogy nem érti ezt az egészet, hiszen ő boldog, neki nagyon jó dolga van, mindene megvan, köszöni szépen, szeret és tud is élni, miért is kellene hát neki lemondania az élvezetekről? És hozzáteszem: arról, hogy habzsolja az életet, egyik vágyát elégítve ki a másik után?

Való igaz az is, hogy a Buddha nem egyszer úgy foglalta össze tanításainak a lényegét, hogy ő két dolgot hirdet csupán: a dukkhá-t és a dukkha megszűnését. — Ez a dukkha a lét meghatározó minősége: a dolgok nem kielégítő volta, hiszen ha egyszer minden változik és elmúlik, anicca, s ezzel nincs biztos támasz, fogódzó, és ha minden elillan, az nem éppen elégíti ki az embert, márpedig ebből rövid úton kialakulhat a szenvedés, a fájdalom minden megjelenési formájával egyetemben. A dukkha felismerése és átélése vezetheti el aztán az embert a felismeréshez, miszerint mindaz, ami csak létezik, anattā, nem én (aniccasaññā, anicce dukkhasaññā, dukkhe anattasaññā).

A Buddha korában a dukkha igazsága és bizonyossága felől nemigen kellett az embereket hosszasan győzködni, ma azonban a jóléti társadalmak vagy a cseppet sem jóléti társadalmak tehetősebb rétegei inkább kétkedve fogadják ezt a fajta a bizonyosságot — legalábbis egy bizonyos életkorig. Kár, mert ez az egyetlen dolog, ami felől igazából bizonyosak lehetünk.

Ez motiválta a világ egyik legtapasztaltabb és legpragmatikusabb meditációs tanárát, az angol Ajahn Brahm-ot, hogy a szokványos alapképletet látványosan és hatásosan kicsit átfogalmazza, majd átrendezze, mint Mindfulness, Bliss, and Beyond, ’Éber tudatosság, mennyei gyönyörűség — és azon túl’ című, meditálók számára összeállított kézikönyvének 214. oldalán:

1. boldogság (3)

2. a boldogsághoz vezető út (4)

3. boldogtalanság (1)

4. a boldogtalanság oka (2).

Zárójelben az eredeti sorrend, ez pedig itt összehasonlításul az alapképlet, ami az ókori indiai orvosi diagnosztikára épül: (1) felállítja a kórképet, tisztázza, mi a kérdéses betegség, (2) feltárja a kiváltó okokat, (3) megállapítja, mitől fog megszűnni ez a kórság, és végül (4) felvázolja a kórság megszűnéséhez vezető utat, vagyis bemutatja azt a gyakorlatot, ami elvezet a dukkha megszűnéséhez. Ez a Négy Nemes Igazság — és ezzel a Buddha tanépítményének is — alapképlete.

Egyértelműen nem tüneti kezelésről van tehát szó a Buddha tanépítményében, hanem kiváltó okokról. Nem a krónikus szegénység, a gyűlölködés vagy a rák ellen tesz, hanem a szegénység vagy a gyűlölködés kiváltó okainak felszámolására tesz kísérletet; nem a rákot kezeli, hanem kialakulásának veszi elejét a feltételek és kiváltó okok helyes megállapításával és megszüntetésével, csak hát az ember inkább befúj mindent szagtalanítóval meg illatosítóval, mintsem hogy feltárja az orrfacsaró bűz vagy a meghibásodás okát — az orvoslásáról már nem is beszélve.

Aki úgy véli, hogy a Buddha a dukkha szünet nélküli emlegetésével végtelenül pesszimista, az nem akarja a folytatást látni, vagyis a gyógymódot, amit a Buddha — és csakis a Buddha — kínál az összes vallás közül, nevezetesen azt, hogy tessék, ez itt a kiút a nyomorúságból, tessék szépen elindulni rajta, mert ez az az út, ami a boldogsághoz elvezet. Mi több, abból a szempontból is a boldogság útja, hogy már maga az út is boldogság — a megfelelő életvitel/-mód —, s ezt minden gyakorlott meditáló igazolhatja: a Buddha útja egy életmód boldogsága. Ráadásul ez nem valami bizonytalan ígérvény, hogy a földi siralomvölgy után, ha jó voltál, a mennyekbe jutsz, ahol majd végre jó lesz neked és boldog leszel. A Buddha boldogságígérete nem mennyei, túlvilági, földöntúli boldogságra vonatkozik, és még csak nem is olyan kétes világi boldogságra, ami az alkoholmámor, a tudatmódosító szerek, a nagyfogyasztás, a szünet nélküli élvhajhászás és vágykielégítés stb., stb. tünékeny boldogsága, hanem a világot meghaladó, csalhatatlan és biztos boldogságra itt a Földön, még ebben az életben.

Olyan is elhangzik a Buddha tanításai kapcsán, hogy csupa fosztóképzőből áll: nem pozitív dolgokat vezet föl, úgymond, hanem fosztóképzőkkel operál — a páliban, mint nem egy indoeurópai nyelvben is, ez az a-/an- előtag, ami görög-latin eredetű idegen szavainkban is előfordul, pl. az aszimmetria és anorganikus szóban is. Nem árt felidézni, hogy a Buddha útja szembemegy az árral, a világgal, hiszen a világ bajaira kínálja a gyógyírt, márpedig a bajok nem pozitív dolgok. Az ellentétük lesz pozitív, amit gyakran pont ez a fosztóképző jelenít meg, és amire a gyógyítás irányul: rák helyett „nem-rák” vagy „rák-nélkülkiség”, mélyszegénység helyett „mélyszegénység-nélküliség”, rasszizmus és idegengyűlölet helyett „rasszizmus-nélküliség” és „idegengyűlölet-nélküliség”, erőszak helyett erőszakmentesség, avihiṁsā stb., stb. — Aki kicsit alaposabban ismeri a Buddha tanításait, az tudja, hogy jelen vannak a pozitív meghatározások is, ugyanakkor első lépésként a fosztóképzős szó megelőzi az eleve pozitív kitételt: lobha ’mohóság, bírvágy, kapzsiság’ > alobha ’nem-mohóság, a mohóság nemléte’ > cāga ’bőkezűség’, dāna ’az adakozás [nemes gesztusa]’ stb.

Természetesen ennek fordítottja is megtalálható a Buddha tanításaiban: egy pozitívumként megélt jelenségre a Buddha azt mondja, hogy nem, nem így van, csak a megtévesztettségünk, a megvezetett tudat beszéli be nekünk. Ilyen a négy ún. vipallāsa, ’torzítás’, (1) maradandónak nézni, ami mulandó (anicca); (2) kellemesnek, a boldogság forrásának nézni, ami dukkha; (3) énmagamnak, az önvalónak nézni azt, ami nélkülözi az ént (anattā); (4) tisztának és szépnek (subha) nézni valamit, holott nem az (vagyis asubha).

Végül még egy példa: a négy ún. lokadhamma, ’világi körülmény’, négy ellentétpárban kifejezve. Ez az egyszer hopp, másszor kopp, a szerencse forgandósága, Fortuna kereke, hogy egyszer fent vagyunk, máskor lent, vagy hogy tündöklünk, aztán pedig bukunk. Tengernyi barátunk van, aztán meg magunkra maradunk. A mindennapi ember életén ez a négy ellentétpár vonul végig. Az első kettőben fosztóképzős az ellentét, a másik kettőben nem. A harmadik kilóg a sorból, mivel a sorrendiség is megváltozik: először a negatívum jelenik meg, amivel a Buddha szembeállítja pozitív ellentétét.

1. lābho ’nyereség’ ↔ alābho ’veszteség’;

2. yaso ’hír­név, presz­tízs’ « aya­so ’dics­telen­ség’;

3. nindā ’megszólás, szemrehányás’ ↔ pasaṁsā ’dicséret’;

4. sukhaṁ ’élvezet, boldogság’ ↔ dukkhaṁ ’fájdalom’.

Ha jobban belegondolunk, látni fogjuk, hogy nem is ellentétek ezek igazán, hanem egy-egy minőség vagy milyenség két pólusa vagy iránya: a tudat érzékeli így. A ’hőmérséklet’ mint minőség a rūpa, azaz az ’anyagiság’ egyik milyensége — ez az egyik mahābhūta, ’nagy elem’ vagy dhātu, ’elem’ a négyből: tejo, ’hő’ —, képzeletbeli skálájának egyik végén található a ’hideg’, a másik végén a ’meleg’ (vagy ’forró’). Ráadásul mindkettő relatív. — Fokozatok vannak, árnyalatok, finom átmenetek, végletek, a közepén egyfajta egyensúlyi helyzettel. A hidegben benne foglaltatik a meleg, a melegben a hideg: hideg csak ott van, ahol meleg is van.

A megvilágosodásban feloldódnak ezek a látszólagos ellentétek — a megvilágosodott ember meghaladta őket, túlvan rajtuk —, hiszen számára például nem „boldogság” vagy „boldogtalanság” van már, hanem az ezt a dualitást meghaladó érzékelés, amiben ilyesmi nincsen. Akit nem érint már meg a négy lokadhamma, annak tudata nem rendül: phuṭṭhassa lokadhammehi, cittaṁ yassa na kampati.

A Buddha a fentebb említett Sallekha-Suttá-ban egyenként végigveszi, hogy mások mit fognak csinálni — vagy hogy milyenek lehetnek —, mi azonban (ezzel szemben) nem fogunk ilyet csinálni, és nem leszünk ilyenek. Elhatárolódás, ellentétbe állítás — adva valami negatívum, mi azonban az ellenkezőjére törekszünk, arra, ami pozitív. Itt is szembemegy az árral, a világgal: a világ ellenében határozza meg magát.

Az emberek egy része tenni akar valamit, lépni, valamilyen jónak kikiáltott ügy mellett, egy másik része nem akar részt vállalni, megint mások közömbösek, érdektelenek. Olyan azonban nincsen, hogy valakit ne szólnának meg valamiért: a Buddha is megkapta, őt is megszólták. Erről szól a Dhammapada 227. verse: nincs e világban, kit ne érne megszólás, natthi loke anindito, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/natthi-lokeanindito-nincs-e-vilagon-kit.html

Megszólják, aki tenni akar valamit, megszólják, aki nem mozdul, és megszólják azt is, aki egyiket se. Sehogyan se jó a világnak. Pedig néha éppen az segít, ha az embereket alaposan megrázzák, hogy ébredjenek már fel végre! Mozduljanak ki önromboló tespedésükből és közönyükből, és eszméljenek rá a dolgokra, amiket nem akarnak látni. Éppen ezért szükség lehet olykor vitriolra is akár, meg a közmondásos keserű pirulára, ha már úgy tartja a néphit, hogy keserű gyógyszer az igazi.

A tenni akarás mögött is tagadhatatlanul az én húzódik meg, BIG ME, csak ez egy másik aspektusa. Mondtak már nekem olyat, hogy csak feltűnési viszketegségben szenvedek, meg hogy szerepelhetnékem van. Miért ne lehetne igazuk? Az azonban, aki tanít vagy előad, mindenképpen szerepel, hiszen a tanítás szerepében a szereplés is benne van, BIG ME ide vagy oda. Márpedig egy szerzetesnek hivatalból is kötelessége tanítani, tévhiteket eloszlatni, megmutatni az embereknek az utat, és azt, hogy mi az út, és mi nem, mi a Buddha útja, és mi nem az — akkor is, ha annak akar látszani, vagy így hirdeti magát.

Ezt a szerzetest az élő és hiteles, történelmi théraváda hagyomány egyik legfontosabb országában, Burmában avatták szerzetessé 2013. január 31-én, a Shwegyin [ejtsd, kb. svédzsin] szektában, ami a rigorózusabbik szektának számít arrafelé. Mindezen túl ez a szerzetes tanulmányokat is folytatott a ranguni Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (ITBMU), melyeket Diploma in Buddha-Dhamma képesítéssel zárt. Egy szerzetesnek az is feladata, hogy mint a Tan hírnöke, Dhammadūta, elvigye a Tant az emberek közé, és ezzel segítse boldogulásukat a világban: Caratha bhikkhave cārikaṁ bahujanahitāya bahujanasukhāya lokānukampāya atthāya hitāya sukhāya devamanussānaṁ, szólt a Buddha felhívása, (kb.) ’induljatok, szerzetesek, vándorútra a világ iránti együttérzésből, az emberek boldogsága és boldogulása érdekében, isten*** és ember javára’. — Ha csak néhány embernek nyílik ki a szeme, ha csak néhány ember látja át a Tant, már megérte.
***ez az 'isten' nem az az Isten !!! —

A dilemma persze változatlanul adott: tenni vagy nem tenni, lépni vagy nem lépni. Hogy van-e értelme egyáltalán ár ellen úszni, amikor is adott esetben ez az ár nem egyéb, mint a magyarországi létező buddhizmus félreértései és torzításai mind eszmeisége, mind pedig nyelvhasználata szempontjából, továbbá az érintettek értetlensége.

Az Interneten föllelhető magyar nyelvű források adják lesújtó tanúbizonyságát annak, hová vezet az írástudók felelőtlensége. — Erről szól majd az előreláthatólag nyolc részből álló írás, ami kísérletet tesz annak bemutatására, hogy eredeti és hiteles, 2600 éve tisztán megőrzött tanításai szerint mégis mi a Buddha útja — és mi nem.

]

Vulgárbuddhizmus: Krisztus mint bódhiszattva, a nirvána mint halhatatlanság

Most már tényleg elkészül, már ha megérem, a következő blogbejegyzés is, ami szervesen kapcsolódik a Luca napján közzétett íráshoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Aprópóját egy, a magyarországi létező buddhizmus egyik központjának honlapján olvasható, szerfölött sajátságos cikk adta:

https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Érthetőbb lesz valamennyire a nem tudom, kinek a buddhista szemével nézett Jézus, ha beleolvas az ember egy-két furcsán hangzó szövegrészbe, ahol aztán olyan különlegességekkel találkozik, mint „felszentelt papok” (mármint a Misszió papjai, kellően egzotikus és sejtelmes címekkel, lásd papás-mamás az oviban = homo ludens), „szellemi tanítások” (az mi lehet?), valamint „hibátlan áthagyományozása”, „vallási hierarchia” — Isten, első Isten-helyettes, második Isten-helyettes, alisten, főisten? ideiglenes ügyvivő Isten? a pokol mint egyházkerület? Vagy pedig előrébb való és nem előrébb való vallások hierarchiája? Ez jobb vallás, az rosszabb? Jobb vs. silányabb? Nem értem. 

Lásd: https://buddhizmus.hu/hu/kik-vagyunk/node/106

Ugyancsak a jobb megértést segíti elő az alábbi, általam fent hivatkozott blogbejegyzésben már idézett kitétel:

A buddhizmus egyházunk által vallott és követett értelmezése az alapító Láma Anagarika Govinda munkásságához kötődik.

Lásd: https://buddhizmus.hu/cimoldal#kikvagyunk

Az alapító, a német Ernst Lothar Hoffmann az angol nyelvű Wikipédia-oldal tanúsága szerint 1931-ben még azért ment el az IBU, a Nemzetközi Buddhista Unió képviseletében a Darjeelingben tartott Össz-Indiai Buddhista Konferenciára, hogy a Ceylonban megőrzött „tiszta buddhista tanítást propagálja egy olyan országban, melyben démonkultusszá és fantasztikus hiedelemvilággá degenerálódott”. Akkor még a déli, vagyis théraváda buddhizmusban érezte jól magát, ám nem sokkal később elcsábították: elbűvölte a tibeti buddhizmus. — Lásd:

https://en.wikipedia.org/wiki/Anagarika_Govinda

Az angol Wikipédia-cikkben nem rejtették véka alá a kiváló, neves tibetológus és buddhizmus-szakértő, kutató, az amerikai Donald S. Lopez kritikáját — aggályait és meglátásait — a költő és festő Hoffmann beavatása vonatkozásában, és számos idézettel szolgálnak Prisoners of Shangri-La: Tibetan Buddhism and the West [’Sangri-Lá foglyai: a tibeti buddhizmus és a Nyugat’] címen 1998-ban, Chicagóban megjelent monográfiájából.

Mondanunk sem kell, hogy az angolnál sokkalta szűkszavúbb magyar nyelvű Wikipédia-cikkben Lopez neve el sem hangzik, van azonban helyette egy kis magyar csúsztatás, ahogy az lenni szokott, mivelhogy ezt írják a bevezetőben: „német festő, író, buddhista szerzetes”. Így. Kár, hogy az illető nem tudja, mégis mi a különbség egy buddhista szerzetes és egy akármilyen pap között. Szerzetessé Ernst Lothar Hoffmannt nem avatta senki, másrészt pedig buddhista szerzetes nem élhet nemi életet, és ennek megfelelően nem is nősülhet, vagyis cölibátusban él. Ernst Lothar Hoffmann nős volt. — Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Anagarika_Govinda

Ugyancsak ennek a magyarországi vulgárbuddhizmusnak jobb megértését segíti egy másik írás, ami mit sem vesztett aktualitásából:

https://magyarnarancs.hu/belpol/szakadas_a_buddhista_foiskolan_-_hungarikum-72009

Ez volna hát a „házi feladat”: akit komolyan érdekel, mivé lesz valami, mihelyst BIG ME nekilát a maga szája ízéhez igazítani-idomítani egy olyan ember — esetünkben maga a hiteles, eredeti, történelmi Buddha — páratlan tanításait, akinek a közelébe se jön, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy egy megvilágosodott tudatot fényévek választanak el egy moghapurisa, BIG ME határtalan és mérhetetlen ostobaságától és megvezetettségétől, csak ezt nem látja persze. A hiteles történelmi buddhista hagyományban élő ember ezzel szemben tisztában van vele, hogy ostobasága és megvezetettsége okán bizony így van: a közelébe se jöhet egy olyannak, aki legalább a megvilágosodás valamelyik szintjére eljutott, és ezért esze ágában sincs a történelmi, hiteles Buddha hiteles, 2600 éve tisztán megőrzött tanításaiban, az igaz, tiszta Tanban (saddhamma) foglaltakat kétségbe vonni, nemhogy ostobaságában és megvezetettségében felvizezni, átrendezni és átértelmezni saját szája íze szerint — a Buddhánál is jobban tudni —, mint ahogy azt a Nyugat buddhizmus-utánzatainak esetében lehet látni.

Ez a moghapurisa annyit tesz, mint ’ostoba, megvezetett ember’. A Rangunban 1954 és 1956 között tartott VI. Buddhista Zsinat által rögzített és elfogadott páli nyelvű théraváda kánon teljes anyagában, továbbá néhány posztkanonikus szövegben, valamint az ugyancsak páli nyelvű kommentárokban és alkommentárokban — ezeket is nevezett zsinat hagyta jóvá — a szó különféle ragozott alakjaiban kereken 660 helyen fordul elő, döntő többségében, 268 esetben ráadásul egyes számban, vocativusban, megszólító esetben. (Lásd: Chaṭṭha Saṅgāyana Tipiṭaka, CST, https://www.tipitaka.org/cst4 )

Nem véletlenül. —

]

A burmai Pa-Auk Tawya Sayadaw tanbeszédet tart szerzeteseinek.

Kedves Mindnyájuk!

Év végi, nagy anumódaná készül itt, visszatekintő és kollektív anumódaná — mélyről jövő, őszinte hálaadás és köszönetnyilvánítás.

Visszatekintek, és azt látom, hogy igenis ott a jóakarat, a jó szándék, ott az együttérzés és a beleérzés, az empátia, az, ami a jótéteményeket csalja elő az emberből: az emberség, emberiesség, a segíteni akarás, mindaz, ami szép és jó, és amitől a világ lesz szebb és jobb, amiben mindannyian élünk, ha már így alakult.

Jó szándék, jóakarat, együttérzés és beleérzés, empátia, jótétemények, emberség és emberiesség, a humánum, a segíteni akarás csupa olyasmi, ami BIG ME, a fránya nagy én ellenében hat, a gyűlöletszítás ellenében, tudatokat szünet nélkül mérgező akarnokok ellenében — minden olyan ellenében, amitől ember embernek farkasa. Igen: embernek maradni a tengernyi embertelenség ellenében, a szennyes ár ellenében.

Az ár ellen úszni: ez a Buddha útja, paṭisotagāmī, mert szembemegy a világ minden mocskával és emberi aljasságával.

Szívet melengető a sok-sok jótétemény, amiben ezt a szerzetest részesítették és változatlanul részesítik. Megható, megindító a sok szép gesztus, legyen az bármiféle felajánlás, adomány, figyelmesség, legyen az a befogadás nemes gesztusa, a segítségnyújtás nemes adománya, bármi: minden olyan megnyilvánulás, ami arról szól, hogy ne csak nekem, hanem egy másik embernek is jó legyen.

Csodálatos dolog ez, és csodálatos a hatása, hiszen maga a nemes adományt tevő ember is gyarapszik a dāna, az adományozás gesztusa révén, nemesíti és tisztítja őt magát, azaz a tudatát. Adni jó, megosztani valamit másokkal jó, segíteni jó, tanácsot adni, vigaszt nyújtani, lelki támaszt: jó. Nem mindenki mindenki ellen, hanem mindenki mindenkivel mindenkiért. Egy jobb, élhetőbb, szebb és emberibb világ kulcsa a mi kezünkben van, mi tesszük a szebb világot is, a pocsék világot is, de a döntés a miénk: dönteni feltételek és kiváltó okok függvényében döntünk, ha egyszer az a döntés nem okvetlenül úgy a miénk, ahogyan azt mi gondoljuk. Ha azonban ezek a feltételek és ezek a kiváltó okok üdvös döntést tesznek lehetővé, akkor a gyümölcs, amit betakarítunk, jó lesz.

Mindenekelőtt azonban énnekem kell itt bent, idebent, a tudatban átrendeznem a dolgokat ahhoz, hogy a világ is jobb lehessen. Egy jobb világhoz az út énmagam jobbításán át vezet — BIG ME lebontásával. Mi több: egy jobb testi-fizikai és mentális egészséghez is BIG ME lebontásán át vezet az út.

A szeretet (mettā), az együttérzés (karuṇā), az örvendezés mások örömének és boldogságának, amikor boldog vagyok, ha együtt örvendezhetek valakivel (muditā), valamint a szelíd, békés, a tudat nyugalmát fenntartó belső egyensúly és pozitív értelemben vett egykedvűség (upekkhā) minden érző és élő lény iránt: ez a négy brahmavihāra, emelkedettebb tudatállapot, ami nem nézi, kit szeret, kivel érez együtt, kivel örvend együtt, nem válogat feltétlen szeretetében és együttérzésében, nem nézi, ki érdemli meg és ki nem, hanem a szeretete mindenkit és mindent felölel az egész világmindenségben. Határtalan ez a fajta szeretet, appamaññā, határtalan az együttérzés, az örvendezés, és rendíthetetlen a belső egyensúly és egykedvűség.

Békességet, boldogságot, szeretetet mindnyájuknak az új esztendőre!

]