Hol szeretnél újraszületni? – Egy különös kérdés implikációi

Az egész azzal kezdő­dött, hogy a minap ked­vesen meg­tuda­kolta tő­lem az én Kar­ma Dor­dzse ri­me lá­ma ba­rá­tom: hol szeret­nék újra­szü­letni? Kele­ten-e, vagy in­kább ta­lán Nyu­gaton?

Jót nevetett, amikor azt vála­szol­tam: sehol. – Én­ben­nem azon­nal fel is buk­kant an­nak a bizo­nyos Upa­cālā [ejtsd, kb.: upa­csálá] nevű eltö­kélt bhik­khunī-nak – szer­ze­tes­nő­nek – az ese­te a Buddha ko­rá­ból (Upa­cālā­sutta, SN 5:7), aki­től nem más, mint ma­ga Māra, a go­nosz meg­tes­te­sítő­je tuda­kolta ugyan­ezt, ami­kor amaz egy reg­gel leült egy fa tö­vébe meditálni:

Kattha nu tvaṁ, bhik­khuni, uppaj­jitu­kāmā?
’Mondd csak, bhik­khunī, hol szeret­nél újra­születni*?’

Upacālā így válaszolt:

Na khvāhaṁ, āvuso, kat­thaci uppaj­jitu­kāmā.
’Nem szeretnék én sehol se újra­születni*, uram.’ 

*Kelet­kezni, létre­jönni, (meg)szü­letni – tkp. „újra” nél­kül, ha egy­szer nincs, aki, úgy­mond, tovább­menne. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

Māra, a kísértő termé­szete­sen nem hagyta annyi­ban a dol­got, s elkezd­te Upa­cālā-nak so­rolni az örö­mö­ket, ame­lyek a külön­féle iste­nek mennyei lét­szfé­rái­ban vár­ná­nak rá, s hogy miért nem in­kább ef­féle örö­mök­höz húz a szíve.

Tudni való, hogy bár való­ban öröm­teli min­den­napok­ban le­hetne ilyen he­lyen része, lé­nye­gé­ben ott is csak Māra mar­ká­ban van­nak a dévák, hiszen gúzs­ba köti őket az ér­zéki­ség, már­pedig az ér­zé­ki­ség, az ér­zéki él­veze­tek, a tüné­keny örö­mök nem ép­pen a meg­szaba­du­lás (vi­mut­ti), és ez­zel a leg­ma­ga­sabb bol­dog­ság (para­maṁ su­khaṁ), az­az a nir­vána (nib­bā­na) ígé­re­tét hor­doz­zák magukban.

Ráadásul ezek a mennyei lét­szfé­rák sem jelen­tenek kivé­telt, ami az elmú­lást, to­váb­bá az el­mú­lás el­ke­rül­he­tet­len vele­járó­ját – hozo­má­nyát –, a(z új­ra)­szüle­tést illeti: adott eset­ben bi­zony nincs mese, vissza kell térni ide a Föld­re, az em­beri lét­szfé­rába. Ahol (új­ra)­szüle­tés van – (újabb) szüle­tés, (újabb) lét­re­jöve­tel –, ott (újra) elkez­denek majd öre­gedni, meg fog­nak bete­gedni, le fog­nak épül­ni, újra meg újra, s végül (újra) meg fog­nak halni, vagy­is ma­rad a lét­for­ga­tag (saṁ­sāra), egyik lét­ből ki, azon­nal be a kö­vet­kező­be, min­den kez­det és vég nél­küli, állan­dó kör­for­gás­ban, ez pe­dig szen­vedés­sel van tele.

Upacālā elismétli Māra felveze­tőjét, majd közli vele, hogy ott is min­den­hol az ő ural­ma alá tar­toz­nak, és ép­pen ezért ő arra a hely­re vágyó­dik, ahová Māra nem me­het, agati yat­tha Mā­ras­sa: ahol sem­mi sem reng, és sem­mi sem áll lán­gok­ban, akam­pitaṁ apaj­jali­taṁ, ahol nem jár kö­zön­sé­ges vilá­gi, föl­di ha­lan­dó (pu­thuj­jana, vagyis olyan em­ber, aki nem vilá­go­so­dott meg). Arra a „hely­re” vágyó­dik, ahol nincs (új­ra)­szüle­tés, s eb­ből kifo­lyó­lag (újabb) halál sin­csen: bár­mi­lyen tri­viá­lis, meg­halni csakis ott hal­nak meg, ahol meg­szü­let­nek. A szöveg­ma­gya­rázat­ban talál­ható for­du­lat­tal: jā­tas­sa sat­tas­sa ma­ra­ṇaṁ hoti, na ajā­tas­sa, kb. ’ha­lála meg­szüle­tett lény­nek lesz, nem pedig olyan­nak, ame­lyik nem szü­le­tett meg’. – Ez a „hely” a nir­vána, ahol nincs halál, amata, ha egy­szer egy meg­vilá­go­so­dott lény töb­bé már meg sem fog szü­letni.

Māra rájön, hogy fájda­lom, de átlát­tak rajta, felis­merték. És már ott sincs: lehan­gol­tan tá­vo­zik a szín­ről, azon mele­gében.

▲

Upacālā bhikkunī tehát be­val­lot­tan olyan he­lyen leli örö­mét, ahol sem­mi sem reng, és sem­mi sem áll lán­gok­ban. És hogy mi az, ami foly­tonos ren­gésben van, mi az, ami lán­gok­ban áll?

Rengeni a (szüntelen) sóvár­gástól – szomj­tól (taṇhā) –, a kielé­gíthe­tet­len vágyak­tól, ill. vala­mennyi tu­dati szennye­ződé­sük­től reng (és van állan­dó moz­gás­ban) minden.

Upacālā ezzel folytatja: 

Sabbo ādīpito loko,
Lángokban áll, ég az egész világ,
sabbo loko padhūpito.
az egész világ füstölve ég.
Sabbo pajjalito loko,
Lobogva lángol az egész világ,
sabbo loko pakampito.
reng s rázkódik az egész világ.

Igen ám, de a ’világ’ (loka) a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben ott talál­ható, ahol (1) érzék­szerv van, pl. a lá­tás szer­ve, a szem (cak­khu), (2) lát­ható forma van (rūpa), (3) érzék­szervi tuda­tos­ság van – itt, eb­ben az eset­ben a szemé (cak­khu­viñ­ñāṇa) –, vala­mint (4) az érzék­szervi tuda­tos­ság – itt: a szem tuda­tos­sága – által fel-/(meg)­is­me­ren­dő tudat­tár­gyak (cakkhu­viñ­ñāṇa­viññā­tab­bā dham­mā) vannak. (Lásd: Samid­dhi­loka­pañhā­sutta, SN 35:68) Más szóval az ember érzék­szervi benyo­másai­nak és ta­pasz­tala­tai­nak összes­sége al­kotja azt, amit világ­nak hív­nak: itt, eb­ben az ölnyi test­ben képző­dik le a világ.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

A világ tehát itt van bent, eb­ben az ölnyi, ész­lelés­sel (sasañ­ñī) és tudat­tal (sa­ma­naka) fel­ruhá­zott test­ben, itt bent kelet­kezik és szű­nik meg, és itt bent talál­ható a világ meg­szű­né­sé­hez ve­ze­tő út is (loka­niro­dha­gā­minī paṭi­padā). Ez a világ a ta­pasz­ta­lás vilá­ga, vagyis az érzé­ke­lés hat alapja (saḷ­āya­tana), az ér­zék­szer­vek – szem, fül, orr, nyelv, test, vala­mint az elme / tudat (mano) –, hiszen az ér­zék­szer­vek a belső felté­telei a ta­pasz­talás­nak, s ez­zel egy világ jelen­lété­nek / meg­lété­nek. Az ob­jek­tív világ csu­pán annyi­ból érde­kes, hogy a ta­pasz­ta­lás szük­ség­szerű külső felté­tele­ként szolgál.

A Buddha egyik legismer­tebb és legfon­tosabb tan­beszé­dében tárja fel, hogy (1) mi is az, ami lán­gok­ban áll (Kiñca, bhik­khave, sab­baṁ ādit­taṁ?), to­váb­bá hogy (2) mi­nek a tüzé­vel ég, mi lob­ban­tot­ta láng­ra, ami ég (Kena ādit­taṁ?). Ez a Vekerdy-féle ma­gyar for­dítás­ban Tűz­beszéd-ként, angol for­dítás­ban Fire Sermon-ként (is) is­me­re­tes szutta, az Ādit­ta­sutta (SN 35:28) a théra­váda hagyo­mány sze­rint a Buddha har­ma­dik tan­beszé­de volt a meg­vilá­go­so­dá­sa után.

(1) Minden ég, lángok­ban áll (sabbaṁ, bhik­khave, ādit­taṁ): 

Cakkhu, bhik­khave, ādit­taṁ, rūpā ādit­tā, cak­khu­viñ­ñā­ṇaṁ ādit­taṁ, cak­khu­sam­phas­so ādit­to. Yam­pi­daṁ cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā up­paj­jati ve­dayi­taṁ su­khaṁ vā duk­khaṁ vā aduk­kham­asu­khaṁ vā tam­pi ādittaṁ. 

Lángokban áll, ég a szem, szerze­tesek, lán­gok­ban áll, ég min­den lát­ható for­ma, lán­gok­ban áll, ég a szem tu­da­tos­sá­ga, lán­gok­ban áll, ég a szem érint­ke­zése (samphassa) a lá­tás tár­gyá­val, és bár­mi­lyen meg­ta­pasz­talt ér­zés – le­gyen az kelle­mes, fáj­dal­mas, vagy ép­pen se nem fáj­dal­mas, se nem kelle­mes –, ami csak a szem érint­kezé­sé­nek függ­vé­nyé­ben (cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā) a lá­tás tár­gyá­val meg­jele­nik, az ugyan­csak ég, lángokban áll.

[Ugyan­így aztán a további öt érzék­szerv vonat­kozásá­ban; az érzék­szervek­ről lásd itt fentebb.]

(2) Tizen­egy olyan dolog van, aminek a tüzé­vel ég mindaz – ami láng­ra lob­bant­ja –, amit a Buddha az elő­ző pont­ban felsorolt: 

Rāgag­ginā, dosag­ginā, mohag­ginā ādit­taṁ, jāti­yā jarā­ya ma­ra­ṇena so­kehi pari­de­vehi duk­khehi doma­nas­sehi upāyā­sehi ādit­tan’ti vadāmi. 

A szen­vedély tüze, a gyű­lölet tüze, az osto­ba­ság és meg­veze­tett­ség tüze, a szü­le­tés, öre­gedés és le­épü­lés, vala­mint a halál tüze, továb­bá a fáj­da­lom, gyász, sirán­ko­zás, gyöt­re­lem és csüg­ge­dés lob­bant­ja láng­ra.

Ahogy belátja ezt egy su­tavā ari­ya­sā­vaka, vagy­is olyan, meg­fele­lően kép­zett, ta­nult és kel­lően fel­ké­szült, ma­ku­lát­lan élet­mó­dot foly­tató, tiszta és ne­mes tanít­ványa a Budd­há­nak, aki már be­látást nyert a dol­gok valós ter­mé­sze­tébe, meg­csö­mör­lik min­den­től, s elfor­dul az ér­zék­szervi be­nyo­má­sok vilá­gá­tól. Aki meg­csö­mör­lött, aki­nek ele­ge lett már min­deb­ből, el­en­ge­di a szen­ve­délyt. Aki ment min­den szen­ve­dély­től, az meg­sza­ba­dul, és meg­sza­ba­dul­tá­ban tu­da­to­sul ben­ne, hogy a tu­data meg­sza­ba­dult, és meg­érti, hogy — 

lerom­bolva hát, kész, vége im­már a szüle­tésnek, a törek­vők ne­mes és tisz­ta élet­útja is a vé­gé­hez ért, elvé­gez­te­tett, amit el kel­lett vé­gezni, s nincs már több eb­ből a lét­ből a jö­vő­ben. 

‘Khīṇā jāti, vusi­taṁ brahma­cariyaṁ, kataṁ kara­ṇīyaṁ, nāpa­raṁ it­that­tā­yā’ti pajā­nātī”ti. 

NB. Ennek a kulcs­fontos­ságú, a páli kánon­ban nagy gyako­riság­gal elő­for­du­ló szö­veg­hely­nek – ami ere­deti­leg tkp. nem egyéb, mint a Buddha dia­dal­mas (és: for­ra­dal­mi) beje­len­tése, mely­ben meg­vilá­go­so­dá­sá­nak té­nyét tu­dat­ja – itt csak körül­írá­sát adjuk, más szó­val nem töre­ked­tünk arra, hogy meg­kísé­rel­jük en­nek a drá­mai, a vi­lág to­váb­bi me­ne­tét min­den túl­zás nél­kül gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­ta­tó beje­len­tés­nek a fe­szes­sé­gét, tö­mör­sé­gét és nyelvi meg­ol­dá­sait visszaadni.

Ez a szabvány gondo­lat­sor tehát a meg­vilá­go­sodás fo­lya­matá­nak ver­bá­lis lezá­rása: az érin­tett meg­vi­lá­go­sodott.

Ez az a „hely”, ahová Upa­cālā vá­gyik – és elmé­let­ben leg­alább­is min­den (thé­ra­vá­da) budd­hista –, nem pedig az olyan he­lyek, ahol újra meg újra meg­szü­let­nek, s ezért újra meg újra meg is halnak.

A bejegy­zés leg­elején álló kér­désre – arra, hogy hol sze­ret­nék újra­szü­letni, Kele­ten, vagy in­kább ta­lán Nyugaton? – ott is meg­adtam a vá­laszt, és itt is meg­adom: sehol. „Csak” annyi a gond ez­zel a jám­bor és dí­csé­re­tes, üd­vös vággyal, hogy amíg csak vágy, ad­dig nem lesz belőle semmi. Ponto­sab­ban lesz be­lőle, de nem ez a se­hol, ami, ugye, a meg­vilá­goso­dás­ra utal – az­zal a sú­lyos követ­kez­ménnyel, hogy egy­szer s min­den­kor­ra meg­sza­kad a szüle­tések és halá­lok min­den kez­det és vég nél­kü­li lán­co­la­ta (khī­ṇā jāti) –, ha­nem egy valahol.

Amit, monda­nom sem kell, nem én – az egyes em­ber – dön­tök el. Hogy med­dig jutok a gya­kor­la­taim­mal, milyen mér­ték­ben va­gyok képes a tuda­tomat meg­tisztí­tani a szennye­ződé­sek­től, mennyire va­gyok ké­pes le­tenni a vágya­kat, elen­gedni az állan­dó sóvár­gást, és mi­lyen mér­ték­ben va­gyok ké­pes BIG ME-t lebon­tani, egyes egye­dül raj­tam áll vagy bu­kik. Az én fele­lős­sé­gem. Én tu­dom csak meg­vál­tani ön­maga­mat, senki más. Ha tör­téne­te­sen eb­ben az élet­ben még nem vilá­go­sod­nék meg – mi több, még a meg­vilá­go­so­dás al­sóbb szint­jeit sem sike­rülne el­érni –, ar­ról nem a Buddha, nem a Tan, és nem is a Rend tehet, mint ahogy nem te­het róla senki és sem­mi, ma­ga­mat le­szá­mítva. Ez a „maga­mat” – tet­szik, nem tet­szik – az én kü­lön be­jára­tú nem­tudá­som (avijjā), osto­ba­sá­gom és meg­veze­tett­sé­gem (moha), vak­sá­gom, ön­telt­sé­gem (ati­māna), meg az összes többi, itt most fel nem so­rolt kilesa, tu­dati szennye­ződés, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Egyben ezt a bejegy­zést sem árt ám fel­ele­vení­teni, hi­szen szo­ro­san kap­cso­lód­nak egy­máshoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Bizonyos befo­lyás­sal lehe­tünk per­sze arra, hogy hol – me­lyik lét­szfé­rá­ban – fo­gunk ezt kö­vető­en majd meg­szü­letni, pl. haj­la­mok (nati) és von­zal­mak ré­vén, ám az újabb léte­sü­lés, majd a szüle­tés ko­ráb­bi, meg­szám­lál­ha­tat­la­nul sok éle­tünk so­rán fel­hal­mo­zott kar­ma (páli kam­ma) függ­vé­nyé­ben ala­kul. Azaz nem kí­ván­ság­műsor, s így hiá­ba nem sze­ret­nék eze­ken a tája­kon (vagy más­hol Euró­pá­ban, vala­hol Nyu­ga­ton stb.) újabb lét­for­má­ban meg­jelen­ni, ha ez lesz a „ren­del­te­té­sem” („ki­me­ne­tel”, gati), ab­ba én be­le nem szól­ha­tok. A po­ten­ciá­lis lét­szfé­ra szem­pont­já­ból is, a föld­raj­zi hely szem­pont­já­ból is kö­vet­kez­het bár­mi.

Kutya–ember vo­nat­kozá­sá­ban már fog­lal­koz­tam ezzel a kér­dés­kör­rel: az ap­ro­pót öröm­teli ku­tya­ven­dég­ség szol­gál­tat­ta, még 2019 októ­beré­ben, az egy­kori ve­res­egy­házi szer­ze­tes­lak­ban.

Ezt írtam: 

[…] önkénte­lenül is felsej­lett ben­nem egy má­sik lá­to­ga­tás em­lé­ke, és ar­ra gon­dol­tam, hogy lám, en­nek a két ku­tyi­nak vé­let­le­nül sem jut­na az eszé­be az or­rom alá dör­göl­ni, hogy a thai­ok ezért meg ezért nem sze­ret­nek, és tud­tam, hogy nem fog­nak min­den­be bele­kötni, lehe­tet­len, ot­rom­ba meg­jegy­zé­se­ket ten­ni, ezért meg azért le­tol­ni, gán­csos­kod­ni vagy undok módon visel­kedni csak azért, mert – mond­juk – bal láb­bal kel­tek föl, vagy ép­pen teli­hold van.

 

Különös azért, hogy álla­tok szá­mára nem adatik meg a spi­ritu­ális fej­lő­dés le­he­tő­sége. Eleve: egy ala­cso­nyabb lét­szférá­ban erre nincs mód. Bele kell tö­rőd­ni, hogy egy kutya, bár­milyen csodá­latos lény le­gyen is, erre nem ké­pes, ma­gya­rán ku­tya­ként nem fog tudni meg­világo­sodni: ezt egyes egye­dül az em­beri lét­szfé­rá­ban, az össze­sen 31 lét­szféra, bhūmi kö­zül mind­össze egy­ben lehet, ami a ma­nus­sa­loka [ma­nussza­lóka]. A kutyák a tirac­chāna-yoni [tirac­cshána-jóni] nevű, ala­cso­nyabb lét­szfé­ra la­kói az összes töb­bi állat­tal együtt. Négy apā­ya, vagy­is sze­ren­csét­len lét­szfé­ra van sze­ren­csét­len sors­sal: (1) a nira­ya, a po­kol, (2) az imént em­lí­tett ti­rac­chā­na-yoni, (3) a pet­ti­vi­saya [pet­ti­vi­szaja], a pé­ták, ’éh­lé­nyek’ vilá­ga, vé­gül (4) az asu­ra­kāya [aszu­ra­kája], a dé­mo­nok és titá­nok biro­dalma. Ez a négy ún. dug­gati, sze­ren­csét­len kime­ne­tel, rossz vég­zet, rossz újra­szüle­tés, és bi­zony leg­inkább ef­féle dug­gati jut a több­ség­nek – ne­vez­het­nénk (örök) kár­ho­zat­nak is, elkár­ho­zás­nak, csak hát ez itt nem a ke­resz­tény­ség vi­lága, ha­nem a budd­hiz­musé, ahol sem­mi sem tart örök­ké, így ha a po­kol­ban talál vala­ki újra­szü­letni, fel­hal­mo­zott kar­má­ja függ­vé­nyé­ben, avagy ga­naj­túró bo­gár lesz be­lőle, épp­úgy ki van téve az el­mú­lás­nak és az újabb meg újabb szü­letés­nek, vége­lát­ha­tat­lan kör­for­gás­ban (a saṁ­sārá-ban [szam­szá­ra], lét­for­ga­tag­ban), mint azok a lé­nyek, akik az ún. ma­ga­sabb lét­szfé­rák egyi­ké­ben szü­let­nek új­ra, mert­hogy ilyen is van, su­gati [szu­gati], az, ami­kor sze­ren­csé­sebb for­du­la­tot vesz vala­ki, és vagy em­ber­ként szüle­tik újra, vagy a hat de­va­loka [dé­va­ló­ka], ’is­teni lét­szfé­ra’, tkp. ’vi­lág’ egyi­ké­ben, ahol túl sok az ér­zéki­ség, az öröm, s így el­ha­nya­gol­ják spi­ritu­ális fej­lő­dé­sü­ket, azaz kép­tele­nek el­érni a meg­vilá­go­so­dást, he­lyet­te azon­ban újra itt a föl­dön jelen­het­nek meg, em­ber­ként. Újra­szü­letni nem is mel­les­leg a húsz ún. Brahma-világ egyi­ké­ben is lehet, de egy nap ott is ki­ko­pik a karma. A ku­tya­ven­dég­ség össze­füg­gésé­ben ez azon­ban már ér­dek­te­len, úgy­hogy rész­le­tek­be itt és most nem bo­csájt­kozunk.

 

A lényeg – itt és most – két lét­szféra: az emberi, ill. az állati.

Az ember képes különb­séget ten­ni jó és rossz, eti­kus és eti­kát­lan, er­köl­csös és er­kölcs­te­len kö­zött, képes meg­ítélni, mi a jó, mi a rossz, mi az eti­kus stb., stb. – állat er­re nem ké­pes. Ugyan­akkor a legel­vete­mül­tebb vad­állat sem lesz ké­pes azok­ra az al­jas­sá­gok­ra, amik­re csak az em­ber volt ké­pes, ké­pes ma is, és a jövő­ben is ké­pes lesz, min­den skru­pulus nél­kül: a tör­ténel­met kell egy kicsit fel­ütni, kö­rül­nézni, mi­lyen ne­mes csele­kede­teket vitt vég­be az ember!

 

Kár, nagyon nagy kár, mivel ember­ként újra­szü­letni ritka kincs, rit­ka lehe­tő­ség, „ne­he­zen kap­ha­tó”, dul­labha, ami­ből öt van:

 

Buddhup­pādo dul­labho lokas­miṁ.

Manus­satt­abhāvo dul­labho,

Dullabhā sad­dhā sam­patti,

Pabba­jita­bhāvo dul­labho,

Saddham­massa­vanaṁ dul­labhaṁ.

 

Az első: ritka, hogy egy buddha jelen­jen meg a világ­ban. – A má­so­dik: ritka, hogy va­la­ki em­ber­ként szüles­sen újra. – A har­madik: ritka, hogy vala­ki (szi­lárd) hit­tel le­gyen fel­ru­házva. – A negye­dik: ritka, hogy vala­ki szer­ze­tes le­gyen. – Az ötö­dik: ritka az al­ka­lom, hogy igaz, tiszta Tant hall­gat­has­son valaki.

 

Ezen a mi boly­gónkon immár több mint hét milli­árd ember él. Senki sem tudja ez­zel szem­ben, hogy min­den élő­lényt egybe­béve mennyi az összes nem em­beri lény szá­ma az em­ber­sza­bású maj­mok­tól és delfi­nek­től kezd­ve le­felé, a leg­ala­cso­nyabb ren­dű amő­bá­kig, bak­téri­umo­kig és mikró­bákig. Ennek a szer­ze­tes­nek a ked­venc szá­ma a cen­til­lió: ez 600 db nulla az egyes után. És csak azért ez a ked­ven­ce, mert ha min­den igaz, en­nél na­gyobb szám­nak egye­lőre még nem adtak ne­vet, pe­dig a budd­hiz­mus össze­füg­gésé­ben el­kelne akár a hat­száz­szo­rosa is, 36 ezer nulla, vagy en­nél is több, hi­szen a lét­forga­tag­nak nincs se kez­dete, se vége, s így az éle­tek szá­ma is vég­te­len ugyan, ki lehet azon­ban ra­gadni, mond­juk, egy­né­hány cen­tillió­nyi éle­tet – úgy is, mint „élet”, az­az élő­lény. (Ami a tér­beli távol­ságo­kat illeti, ugyan­ez a helyzet.)

 

Mindegy. Elképesz­tően sok élő­lény ez, és eh­hez ké­pest a hét milli­árd em­ber el­enyé­sző, mint ahogy Thai­föld kb. het­ven mil­liós né­pes­sége mel­lett a kb. 300 ez­res szer­ze­tes­ség is eltörpül.

 

Emberként újra­születni tehát meglehe­tősen ritka esély. A Maj­jhima Nikā­yá-ban, a Buddha köze­pes hosszú­ságú tan­beszé­deinek gyűjte­mé­nyé­ben talál­ható egy jól is­mert ha­son­lat: tegyük fel, így a Buddha, hogy egy em­ber bele­dob a ten­gerbe egy jár­mot egy lyuk­kal a köze­pén … – „Tegyük fel, hogy egy vak tek­nős­béka él a víz­ben, ami csu­pán egyet­len alka­lom­mal jön fel a víz színé­re egy-egy év­szá­zad vé­gén. Mit gon­dol­tok, szerze­tesek? Vajon az a vak tek­nős­béka bele­dugja majd a fejét a já­rom­ba?” – Lehet, speku­láltak a szerze­tesek, hogy majd egy hosszabb idő­szak vé­gén va­la­mi­kor. – „Hama­rabb dugja az a vak tek­nős­béka a fejét a já­rom­ba az­zal az egy lyuk­kal, mint ahogy az az os­to­ba em­ber, aki egy­szer már el­kár­ho­zott, vissza­kap­hat­ná em­beri lé­tét. És hogy miért? Azért, mert nem kö­ve­tik a Dham­má-t, nem gya­ko­rol­ják, ami tisz­tes­sé­ges és eré­nyes, nem teszik, ami üd­vös, nem visz­nek vég­be ér­dem­dús cse­le­ke­de­te­ket. Egy­mást pusz­tít­ják, s le­mé­szá­rol­ják a gyen­gé­ket.” – Hát igen. Így szól ez a szö­veg­rész a Bāla­paṇ­ḍita-Suttá-ból [’Az os­toba és a bölcs em­be­rek­ről szóló tan­be­széd’] (MN 129).

 

Manus­satta­bhāvo dulla­bho: ritka, hogy ember­ként szü­les­sünk újra. Meg kell hát be­csül­ni, élni kell ezzel a ritka lehe­tőség­gel, jót csele­kedni, tar­tóz­kodni a rossztól, s meg­tisz­títani a tuda­tot a szennye­ződé­seitől. Erről szól a Buddha, erről szól va­la­mennyi buddha taní­tása – sabba­pā­pas­sa aka­ra­ṇaṁ / kusa­las­sa upa­sam­padā / sa­cit­ta­pari­yoda­panaṁ / etaṁ bud­dhāna’ sāsa­naṁ –, ez, ez a buddhák tanítása!

 

A kutyák jót csele­kedtek, és jót csele­kedett a gaz­dájuk, Balázs, aki ked­ves fel­aján­lást is tett: szádhu, szádhu, szádhu – anumódaná!

A tel­jes szö­ve­get lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/harmonia-vidamsag-nagy-nagy-orom.html

▲

A théra­váda budd­hiz­mus teljes lel­tárá­ban 31 lét­szfé­rát (bhūmi) tar­ta­nak nyil­ván. (Egy má­sik ma­gyar meg­fe­lel­te­tése amúgy ’létsík’.)

Thaiföld egyik legran­go­sabb kor­társ tudós szer­ze­tese, a  Nagy­tisz­te­letű Phra Ajahn P. A. Pa­yut­to szá­mos nél­külöz­hetet­len mun­ká­val örven­dez­tet­te meg már eddig is az ér­dek­lő­dő­ket. (Lásd pl.: https://www.watnyanaves.net/en/book_list ) Az aláb­biak­ban sze­ret­ném ezt a 31 lét­szfé­rát (bhūmi) az ő össze­állí­tá­sát ala­pul véve be­mu­tat­ni.

1. Apāya-bhūmi: az ún. alsóbb vilá­gok, a „kárhozat”, a gyöt­rel­mek hely­színei, a négy bol­dog­talan lét­szféra, úgymint 

1) Niraya: a pokol;
2) Tirac­chāna­yoni: az állatok lét­szférája;
3) Petti­visaya / (ritkáb­ban:) pitti­visaya: a boldog­talan szel­lem­lé­nyek („kí­sér­te­tek”), ill. az örök ki­elé­gí­tet­len „éh­lé­nyek” (peta, a péták) lét­szférája;
4) Asura­kāya: démo­nok – egyes angol nyelvű művek­ben „titá­nok” – lét­szférája. 

Az első három kollek­tív fedő­fogalma: dug­gati, ’rossz / szeren­csét­len / siral­mas kime­netel / lét­for­du­lat’. Lásd a követ­kező cso­port alatt az ellen­tétét (su­gati) is. Ez a két gati.

2. Kāma­sugati­bhūmi: hét, érzéki gyö­nyö­rök­kel kecseg­tető bol­dog lét­szféra, ami­ből egyet­len egy az em­beri lét­szféra (manus­saloka, ’embe­rek vilá­ga’), a többi hat mennyei lét­szféra (deva­loka, ’iste­nek vilá­ga’), úgymint 

1) Manussā / manussa­loka: az em­beri lét­szféra;
2) Cātum­mahā­rājikā: a Négy Nagy Király (mennyei) biro­dalma;
3) Tāva­tiṁsā: a Harminc­három Isten­(ség) biro­dalma;
4) Yāmā: a Yāma iste­nek biro­dalma;
5) Tusitā: az elé­gedett isten­(ség)ek biro­dalma, bol­dog­ságos mennyei lét­szféra;

6) Nimmā­naratī: azok­nak az iste­neknek a biro­dalma, akik ön­maguk terem­tésén örven­deznek;
7) Para­nimmita­vasavattī: azoknak az iste­neknek a biro­dalma, akik má­sok te­rem­tését ural­ják. 

A manus­saloka (1) és a deva­loka (2)–(7) tkp. a két su­gati, ’jó / szeren­csés / elő­nyös kime­netel / lét­for­dulat’. Ezek ellen­téte a fenti dug­gati. A kettő fedő­neve gati ’kime­netel’ (scil. aho­vá majd megy, vagy­is ke­rül valaki), tkp. a nyu­gati gon­dol­kodás sors-/végzet-fogalma.

Kāmāvacara­bhūmi: érzéki lét­szférák— 

3. Rūpāvacara-bhūmi: az alak, a (látható) forma 16 lét­szfé­rája (rūpa­brahmā), ami­ből is 

A. Az első jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

1) Brahma­pārisajjā: a nagy Brahmā (nem a hindu­izmus Brah­mája!) kí­sére­té­nek – az őt kísé­rők – lét­szfé­rája;

2) Brahma­purohitā: a nagy Brahmā minisz­terei­nek lét­szférája;

3) Mahā­brahmā: a nagy Brahmā lét­szférája. 

B. A második jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

4) Parit­tābhā: a beha­tárolt (gyér) fényű Brah­mák lét­szférája;
5) Appa­māṇābhā: a mérhe­tetlen fényű Brah­mák lét­szférája;
6) Ābhas­sarā: a sugár­zó fényű Brah­mák lét­szférája; 

C. A harmadik jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

7) Parittasubhā: beha­tárolt (gyér) ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája;
8) Appamāṇa­subhā: a mérhe­tetlen ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája;
9) Subha­kiṇhā: a rendü­letlen / töret­len ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája. 

D. A negyedik jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

10) Vehap­phalā: a bősé­ges jutalom­mal bíró Brah­mák lét­szférája;

11) Asaññī­sattā: az érzé­kelés képes­sége nél­küli lények biro­dalma; 

• Az öt suddhā­vāsa, ’Tiszta Hajlék’: 

12) Avihā: azon Brah­mák lét­szfé­rája, akik nem es­nek ki a jó­létből;

13) Atappā: a hig­gadt Brah­mák lét­szférája;

14) Sudassā: a szemre szép Brah­mák lét­szférája;

15) Sudassī: a tisz­tán látó Brah­mák lét­szférája;
16) Akaniṭ­ṭhā: a leg­főbb/-maga­sabb Brah­mák lét­szférája. 

4. Arūpāvacara-bhūmi: az alak, a (látható) forma nélküli lét­szféra (arūpa­brahmā), ami­ből is 

1) Ākāsānañ­cāyatana­bhūmi: a végte­len tér per­cep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

2) Viññāṇañ­cāyatana­bhūmi: a végte­len tuda­tosság per­cep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

3) Ākiñcañ­ñāyatana-bhūmi: a ’nincs semmi’ percep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

4) Nevasaññā­nāsañ­ñāyatana­bhūmi: a ’se nem érzé­kelés, se nem nem-érzé­kelés’ per­cep­ció­ján ala­pu­ló lét­szféra. 

Forrás: P. A. Payutto: A Dic­tionary of Numeri­cal Dham­mas. Thai · Pali · English. Bhūmi (31), pp. 270ff. / PDF = 214ff. 

További, nem­ritkán bősé­ges részlete­kért érde­mes az alábbi nagy­sze­rű for­rás­ban körülnézni:

http://www.chinabuddhismencyclopedia.com/en/index.php?title=Chinese_Buddhist_Encyclopedia 

Az elnevezés annyi­ból meg­tévesztő, hogy volta­kép­pen a budd­hiz­mus min­den irány­za­tát fel­öleli. Az angol­sága ugyan­akkor sajnos nem min­dig a leg­megbízhatóbb. 

▲ 

Ezek tehát a lehető­ségek: vala­hol újra­születni, vagy pedig sehol se. Vala­hol: min­dig csak menni to­vább, vég­telen kör­forgásban. Sehol se: megszaba­dulni, egy­szer s min­den­korra, kisza­ba­dulni a lét­for­ga­tag­ból, tenni róla, hogy töb­bé ne szü­les­sünk újra. 

Mi sem egy­szerűbb: csupán a Buddha útját kell kö­vetni, fel­szá­mol­ni nem­tu­dá­sun­kat, le­tenni a vá­gya­kat, a sóvár­gást, mód­sze­re­sen le­bon­tani BIG ME-t.

És akkor nincs to­vábbi léte­sülés (bhava) és szü­le­tés (jāti), soha töb­bé nem fek­szünk anya­méh­ben, kā­me­su viney­ya ge­dhaṁ na hi jātu gab­bha­sey­yaṁ punar etī’ti.

 ☸

Egy boldogságérzet tanulságai — nem csak buddhista szerzetes számára

A téma – ahogy mondani szokták – az utcán hever. Az ezt a blog­bejegy­zést jegyző budd­hista szer­ze­tes ese­té­ben kon­kré­tan a Bos­nyák téri pia­con he­vert, a későb­biek­ben azon­ban, a vissza­úton köz­mon­dá­so­san már az utcán, mert­hogy útköz­ben érett be, mit is szeret­nék én itt meg­osztani.

Semmi drámai nem történt amúgy. Mind­össze annyi tör­tént, hogy a szá­raz és langy idő örö­mére úgy ha­tá­roz­tam, hogy elme­gyek vég­re a Bos­nyák téri piacra Zug­lóba, oda, aho­vá 2010 nyár végi elme­ne­te­lem előtt leg­alább tizen­öt éven át jár­tam – Zugló­ban lak­tunk ugyan­is –, de 2016-ban is elju­tot­tam oda né­hány­szor, és elju­tot­tam a thai tem­plom­ból is 2018 nyará­tól 2019 már­ciu­sá­ig, ha egy­szer az el­lá­tás rend­szer­te­len­sé­ge meg­kívánta a rend­szeres kiegé­szí­tést. Vállal­tam te­hát a bum­lizás több­let­ter­hét: itt elgya­logolni a kö­zeli busz­meg­állóba, meg­várni a buszt, aztán ma­ga a buszo­zás a ma­ga dur­ván har­minc per­cé­vel oda, majd vissza … Össze­sen két és fél órát vol­tam így az­nap távol.

Nyugodtan rácsodál­kozhatnak: ez volt az a nagy boldog­ság? A szer­zetes bol­dog­ság­érze­té­nek for­rása? Megérte?

Igen, boldog voltam, hogy ott lehet­tem, szinte min­den régi ked­ves isme­rős­höz oda is men­tem, el­a­dók­hoz, áru­sokhoz, gazdák­hoz, kis­ter­me­lők­höz, akik­nek jó részét rá­adá­sul név­ről isme­rem – nem­rit­kán csa­lád­tag­jaik törté­neté­vel egye­tem­ben –, s akik­ben én eddig nem­igen csalat­koz­tam. Úgy látszik, a Bos­nyák téri piac ilyen hely. Boldog vol­tam hát, hogy viszont­lát­hat­tam őket két év táv­la­tá­ból, örül­tem a moso­lyuk­nak, a régi jó isme­rős, barát­sá­gos han­gok­nak. Az egyi­ken per­sze ránc­ból van most több, a má­si­kon test­súly­ból, a harma­dikon több lett az ősz hajszál, a ne­gye­dik meg mint­ha nyú­zot­tabb lenne … és ez így van jól, így ter­mé­sze­tes, hiszen a vál­to­zás, a le­épü­lés a ré­szünk, meg nem ússza senki, leg­alább­is a több­ség nem. – És egészen rendkívüli volt ezeket a régi meg­hitt is­me­rős ar­co­kat maszk me­gett ­látni! Már akit, ugye, ele­ve lehe­tett látni, mivel, mint meg­tud­tam, A már nem jár ki, B-nek még korai ilyen­kor, C pedig zárt inté­zetbe ke­rült, sze­gény, D ezzel szem­ben sú­lyos beteg: ez így a ter­mé­sze­tes, ez a dol­gok me­nete, ki­vel ez, ki­vel az, ki ek­kor, ki ak­kor, ki így, ki úgy. Va­la­mi min­den­ki­nek ki­jut!

Úsztam szinte a boldog­ságban és -tól, amit az öröm­teli viszont­lá­tá­son túl a hely szel­le­me, a ge­nius loci, a friss ter­mé­nyek, a sok-sok házi fi­nom­ság lát­vá­nya is kivált­ott – és ezt csak te­tőz­te a be­vá­sár­lás „él­mé­nye” (!). Hogy végre azt és olyat ve­he­tek, amit és ami­lyet én aka­rok, nem pe­dig amit akár egy már úgy-ahogy is­me­rős árus más­hol szem­reb­be­nés nél­kül bele­su­vaszt: hol tö­rött to­jást akar­nak rám sóz­ni, hol ki­cso­mago­lás­kor de­rül ki, mi az, ami­vel ép­pen át­ver­tek, ter­mé­sze­te­sen a leg­ne­me­sebb jó­szán­dék, ill. egy jobb, em­be­ribb és él­he­tőbb világ ne­vé­ben. – A Bos­nyák téri piac jó ré­szén a ked­ves ve­vő va­ló­ban a ked­ves ve­vő, aki vá­lo­gat­hat, sőt, nem egy stan­don az is a dol­ga, hogy vá­lo­gas­son! És a ter­mé­nyek te­kin­té­lyes része bi­zony sa­ját, a kert­ből, ennek meg­fele­lő mennyi­ség­ben és minő­ség­ben.

Érez­tem, ahogy át­járja a tu­dato­mat és szin­te min­den por­ciká­mat ez a bol­dog­ság­ér­zet. Egész egy­sze­rű­en jól érez­tem ma­gam eb­ben a bol­dog­ság­ér­zet­ben. Meg a bő­röm­ben! Komp­lett. Igen. És még csak nem is vet­tem ma­gam­nak olyan na­gyon a fá­rad­sá­got, hogy egy ki­csit kö­ze­lebb­ről szem­ügy­re ve­gyem: Azo­no­su­lok ve­le? Mennyi­re? Tu­dok tá­vol­sá­got tar­ta­ni? Mit mond a tu­dat? Azt ne­tán, hogy ez az „én” ér­zé­sem, az „enyém”?

▼

Az ér­zé­sek – egy ér­zés, ve­da­nā – az a kri­ti­kus pont, ahol a továb­biak el­dől­nek, s már to­va is nyar­gal a Pa­ṭic­ca­sam­up­pā­da, az ún. Függő (vagy: Fel­té­te­les) Ke­let­ke­zés fü­zé­ré­ből a töb­bi, le az utol­só, vagy­is a 12. lánc­sze­mig, ami nem egyéb, mint a jarā-ma­ra­ṇa, öre­ge­dés, le­épü­lés, majd a ha­lál.

Igen: min­den egyes pil­la­nat­ban meg­ha­lunk, hogy újra meg is fo­gan­junk (= újra meg­szü­les­sünk), és ak­kor kez­dő­dik min­den elöl­ről, me­gint, míg­nem ott az újabb kon­tak­tus (érint­ke­zés, phas­sa) egy újabb tu­dat­tárggyal, és már fel is buk­kan a kö­vet­kező ér­zés … és mi­vel hagy­juk, hogy sod­ród­junk, már ki is vált­ja a vá­gyat (szomj, sóvárgás, taṇhā), és ak­kor már meg­ette a fene az egé­szet, mert azon mi­nu­tum­ban ott a ra­gasz­ko­dás, a csim­pasz­ko­dás (kötődés, upādāna), ami pedig a ma­ga ré­szé­ről az őt kö­vető lé­te­sü­lés (páli bha­va) fel­té­te­le. Kiszál­lás­ról per­sze szó sem le­het: eb­ből ment­he­tet­le­nül is szü­le­tés lesz, mert ahol bha­va van, ott jāti is lesz – ami min­dig újra­szüle­tés. Ahol pe­dig újra meg­szü­let­nek, ott előbb vagy utóbb el­kez­de­nek (újra) öre­gedni, (újra) le­épül­ni, és újra meg is fog­nak per­sze hal­ni. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html – ezt he­tente kelle­ne újra­ol­vas­niuk …) — NB. Nem mind a 12 lánc­szem sze­re­pel eb­ben az el­na­gyolt fel­ve­ze­tés­ben! A vedanā a 7. sz.

A ha­lál mint olyan volta­kép­pen két kü­lön­bö­ző szin­ten ér­ten­dő: van a hét­köz­napi ér­te­lem­ben vett, kon­ven­cio­ná­lis (sam­mu­ti) el­mú­lás, ami még lát­vá­nyos is (mivel­hogy egy­szer­re csak ott egy holt­test, ami az előbb még élt, moz­gott, lé­leg­zett! jaj!), és ott a Dhamma nyel­vé­ben ta­lál­ha­tó ha­lál, ami ép­pen hogy ezt a pil­la­nat­tö­re­dék­ről pil­la­nat­tö­re­dék­re be­álló újabb meg újabb, tkp. át­vitt ér­tel­mű ha­lált je­len­ti, ami­vel azon­ban egy vala­mi hal meg csu­pán (új­ra meg új­ra), ez pe­dig BIG ME. Ő az azo­no­su­lás­sal lép a kép­be, ahol és ami­kor meg­je­le­nik az ér­zés.

Ugyan­így BIG ME lesz az is, aki/ami ál­lan­dó jel­leg­gel újra meg újra meg­szü­le­tik.

▼

Vissza­térve a nap piaci él­mé­nyei­hez: kény­te­len vol­tam kon­sta­tál­ni, hogy spi­ri­tu­ális fej­lő­dé­sem szem­pont­já­ból egy­ál­ta­lán nem tett jót ez a ki­rán­du­lás – és nem csak az elébb vá­zol­tak okán.

Azért sem tett jót ez a ki­rán­du­lás, mert olyas­mi haj­tott, mint a ra­gasz­ko­dás, a vá­gyak, az elé­ge­det­len­ség (az­zal, ami ad­va van), és vé­gig kü­lön be­jára­tú, sze­mé­lyes kis pre­fe­ren­ciá­im alap­ján és men­tén men­tek a dolgok. Más szó­val igen­is az a jó, ha az em­ber meg­pró­bál kike­ve­red­ni ne­ve­zett pre­fe­ren­ci­ák ve­sze­del­mes öle­lé­sé­ből / szo­rí­tá­sá­ból / ör­dö­gi köré­ből / bűv­kö­ré­ből, éspe­dig azért, mert BIG ME me­leg­ágya, már­pe­dig a spi­ri­tuá­lis út ép­pen hogy BIG ME le­bon­tá­sá­ról szól, nem pe­dig mé­re­té­nek nö­ve­lé­sé­ről, híz­la­lá­sá­ról. Vagy­is a pre­fe­ren­ciák hát­rébb tes­sé­ke­lé­se BIG ME vissza­fa­ra­gá­sát, majd tel­jes le­épí­té­sét teszi le­he­tő­vé, egy­ben hi­he­tet­le­nül meg­könnyít­ve a létet a min­den­ko­ri érin­tett szá­má­ra, hi­szen mi­nél ke­ve­sebb a pre­fe­ren­cia, an­nál ke­ve­sebb az elé­ge­det­len­ség, a hi­ány­ér­zet, az el­vá­rás, a vágy, a só­vár­gás stb. És sose sza­bad szem elől té­vesz­teni, hogy BIG ME-vel nincs meg­sza­ba­dulás!

Vég­tére is ép­pen hogy a vá­gya­ink (a már em­lített taṇhā) te­szik – kéz a kéz­ben a Füg­gő Ke­let­ke­zés el­ső lánc­sze­mé­vel, az avijjā-val –, hogy lé­te­sü­lünk, ami­vel fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul újra is szü­le­tünk szé­pen me­gint! Avijjā a ’nem-tudás’, vagy­is hogy nem lát­juk a dol­go­kat úgy, aho­gyan való­já­ban vannak: nem lát­juk át az ál­ta­lunk ész­lelt-ér­zé­kelt va­ló­ság ér­zék­csa­ló­dá­sát, nem lát­juk tu­laj­don meg­ve­ze­tett­sé­gün­ket – ez a moha, ami az avijjā egyik szinonímája.

Nem lát­juk a Négy Ne­mes Igaz­sá­got, azt, hogy duk­kha van (és min­den dukkha!) – a dol­gok nem ki­elé­gítő volta, ami szenvedést vált ki: 1. dukkha-sacca, ’a duk­kha igaz­sá­ga’, ahol is dukkha a szü­le­tés, az öre­ge­dés, a ha­lál; duk­kha a gyász, a sirán­ko­zás, min­den lel­ki meg­ráz­kód­ta­tás stb.; dukkha együtt len­ni olya­nok­kal, aki­ket nem szív­lel­he­tünk, és dukkha, ami­kor nem lehe­tünk azok­kal, aki­ket pe­dig szere­tünk, mint ahogy duk­kha az is, hogy nem kap­juk meg, amit sze­ret­nénk. Vagy­is pañc’­upā­dā­nak­khan­dhā duk­khā, ’a ragaszkodás tár­gyát kép­ző öt hal­maz duk­kha’ – rö­vi­den az, ami az egyes em­bert ad­ja: a tes­tet (rū­pa), az ér­zé­se­ket és ér­ze­te­ket (ve­da­nā), az ész­le­lést (sañ­ñā), a kész­te­té­se­ket (saṅ­khā­rā), va­la­mint az ér­zék­szer­vi be­nyo­má­sok tu­da­tos­sá­gát (viññāṇa).

Ennek meg­van­nak per­sze a ma­ga ki­vál­tó okai (2. sam­uda­ya-sacca, ’a ke­let­ke­zés igaz­sá­ga’): az újabb meg újabb lé­te­sü­lést és szü­le­tést ge­ne­rá­ló vágy, só­vár­gás (taṇhā), hogy itt is élvez­ke­dünk egy ki­csit, ott is, ér­zé­ki vá­gya­ink van­nak (kā­ma-taṇhā), lé­te­sü­lés­re irá­nyu­ló vá­gya­ink (bha­va-taṇhā), vala­mint arra vá­gyunk, hogy sza­ba­dul­junk at­tól, amit nem aka­runk (vi­bha­va-taṇhā).

A har­madik igaz­ság (sacca, ejtsd: szaccsa) a nirodha-sacca, vagy­is ’a meg­szű­nés [ne­mes] igaz­sá­ga’, az, hogy a dukkha vé­get is ér­het, azaz meg­szűn­het az ál­tal, hogy ma­ra­dék­ta­la­nul ki­huny­nak a vá­gyak, és be­kö­vet­ke­zik a meg­sza­ba­du­lás.

A negye­dik igaz­ság a magga-sacca, ’az út igaz­sága’, tel­jes ne­vén dukkha-niro­dha-gā­mi­nī pa­ṭi­pa­dā ari­ya-sac­ca, ’a duk­kha meg­szű­nésé­hez veze­tő út ne­mes igaz­sága’, ez pe­dig az ún. Ne­mes Nyolc­ré­tű Ös­vény, ariya-aṭṭhaṅgika-magga, ami a meg­sza­ba­du­lás­hoz vezet el, a nir­vá­ná­hoz. (Ennek rész­le­te­zé­sét sz. enge­del­mük­kel majd vala­mi­kor más­kor …)

Hát igen. Így van ez. Vakok va­gyunk, meg va­gyunk ve­zet­ve, nem lát­juk, ami van, és nem is igen aka­ró­dzik lát­ni.

▼

Ott tartot­tunk tehát, hogy ez az ör­ven­de­zős, bol­dog­ságos pia­cozás nem volt ép­pen ked­ve­ző a szer­ze­tes spi­ritu­ális fejlő­dése-érése szem­pont­jából. Kedve­zőbb – elvben! – a vá­sá­rol­ga­tás olyan he­lyen, ahol úton-út­fé­len be­csap­nak, ahol vé­let­le­nül sem ka­pom meg, amit és aho­gyan el­gon­dol­tam ma­gam­nak, azaz egy az egy­ben át kell ren­dez­ni min­dent, ido­mul­va a vá­rat­la­n pilla­nat­nyi hely­zet­hez, ami­kor is az­zal kell be­érni, ami éppen van, és az a vala­mi ami­lyen. Ez az iga­zi, és­pedig, ugye, azért, mert a már körbe­járt pre­fe­ren­ciák, s ezzel BIG ME elle­né­ben fej­ti ki jó­tét ha­tá­sát. Nem csu­pán az érin­tett­nek lesz könnyebb, ha­nem magá­tól érte­tő­dő­en egész kör­nye­ze­té­nek is. Az ilyen em­ber bár­mi­ről ké­pes a lehe­tő leg­könnyeb­ben le­mon­dani – ön­zet­len és ön­fel­áldo­zó, aki az ég adta vi­lá­gon sem­mi­hez sem ragasz­kodik / kötő­dik, min­dent el tud en­ged­ni, le tud ten­ni, ön­ma­gát, azaz BIG ME-t is bele­értve. — Lemond. Mindenről.

Igen ám, de ez sem az igazi még. Azért nem az igazi, saj­nos, az én ese­tem­ben, mert nem ko­los­tor­ban élek, ahol (elv­ben leg­alábbis) mindent biztosí­tanak a hívek, ami­re a szer­ze­te­sek­nek szüksége le­het, s ezért nem kény­szerül (ugyan­csak elv­ben) arra, hogy egy­álta­lán pénze le­gyen, pénzt tart­son (magá­nál), pénz­zel bán­jon, fizes­sen (akár bank­kártyá­val vagy uta­lással), és arra sem kény­sze­rül, hogy piac­ra meg bolt­ba jár­jon, saját maga gondos­kodjon ön­maga ellá­tásá­ról (hi­szen nem ezek­ről szól a Buddha útja a szer­zetes­ség vo­nat­ko­zá­sá­ban), ami­ben óha­tat­la­nul is ben­ne van, hogy kény­te­len lesz élel­mi­szert tá­rol­ni, vagyis kész­le­tezni, ha min­den­nap enni akar, már­pe­dig ezt nem en­ge­di meg a rend­sza­bály­zat. Lehet ugyan pénze, de ezt egy vilá­gi támo­gató­jának kell őriz­nie, s adott eset­ben, ha a szük­ség úgy kí­ván­ja, ez a vilá­gi esz­közli majd a beszer­zése­ket és a kifi­zeté­seket. Ugyanő lesz az is, aki át­ve­szi és őrzi a pénz­ado­mányo­kat, fel­aján­lá­sokat.

Ilyesmire szükség is van a modern világ­ban, mert nem biztos, hogy egy kolos­tor na­gyobb ki­adá­sokat is ké­pes fedezni, mint amilyen pl. jobb minő­ségű, bé­lelt téli cipő hi­deg ég­­övön. Vagy új szem­üveg – vagy ép­pen uta­zási költségek.

Magyarán egy fokkal jobb helyzet­ben lennék, ha nem nekem kelle­ne a ha­von­ta be­folyó nyug­díjjal bán­nom, ha­nem egy világi bánna vele, kezel­né, to­váb­bá egy vi­lági ve­lem jön­ne vá­sá­rolni, és fizet­ne. Még „iga­zibb” per­sze az lenne, ha er­re nem len­ne szük­ség, ill. ha meg­je­len­ne vala­ki ko­ra reg­gel, hogy min­den ál­dott nap újra fel­ajánlja a kény­sze­rűen tárolt élel­mi­szert, amit amúgy bizony déli 12 után már nem szabad se tárolni, se fogyasz­tani. Ezt, úgy lá­tom kb. két év négy hó­nap ha­zai ta­pasztala­taira építve, hogy képtelen­ség megvaló­sítani, mert nincs meg hozzá az aka­rat, azok­nak az aka­rata, akik ezt oko­san és ügye­sen megszer­vez­nék és kivitelez­nék. Nincs se szer­ve­zés, se ki­vi­te­le­zés. Szer­ze­tes saj­nos nem szer­vez­heti meg az ellá­tását, a támoga­tását, ez mások dolga.

Arra vannak a kolos­torok, hogy szer­zetes szá­mára min­den felté­telt biz­tosít­sanak, ami nél­kül lé­nye­gé­ben nem is „igazi” szer­zetes, hiszen nem tudja magát tar­tani a szerze­tesi rend­sza­bály­zat va­la­mennyi elő­írá­sá­hoz. Most már csak idő kér­dé­se, és ta­lán vissza tud men­ni ez a szer­ze­tes Ázsi­ába, ahol szer­ze­tes­ként lé­tez­het – a szer­ve­zete szá­má­ra ugyan­is mind­egy már, hogy hol nem jó neki, mivel­hogy öre­ge­dő, le­épü­lő­fél­ben lé­vő szer­ve­ze­té­nek se a közép-euró­pai tél vagy a front­rend­sze­rek nem jók, se a tró­pu­si rek­kenő hő­ség (mint Bur­má­ban), sem pe­dig a mon­szun, a ma­gas pára­tarta­lom. – Ez van!

Ahogy Örkény István (is) mond­ta: úgy még so­sem volt, hogy vala­hogy ne lett volna! Ráadásul a se-hogy is valahogy.

És ebben maradhatunk is.

☸

 

Balról a Buddha, a hallga­tósá­ga pedig az ún. pañca­vaggi­yā bhik­khū, ’az öt szer­zetes cso­portja’, azaz Kon­dañña, (Aññā Kon­dañña), Bhad­diya, Vappa, Mahā­nāma és As­saji, ko­rábbi aszké­tatársai. – Ők let­tek a Buddha első szerze­tesei. – A hagyo­mány szerint a Buddha nem sok­kal a meg­vilá­goso­dása után tar­totta első tan­beszé­dét Isi­pata­ná­ban, s ez­zel meg­for­gatta, moz­gásba hozta a Tan kere­két. A tan­be­széd címe is erre utal: Dhamma-cakka-ppa­vatt­ana-sutta. A Négy Ne­mes Igaz­ságot is ebben a tan­beszé­dé­ben tárta fel a Tathā­gata, vagyis a Buddha. —

 

Február végi késztetések

Megannyi jó szándék

A pokolba vezető út is jószán­dékkal van kikö­vezve. És az is meg­lehet, hogy min­den san­da szán­dék­ban – vagy ép­pen mö­götte – lakik vala­mennyi JÓ szán­dék is, leg­fel­jebb (1) nem ne­künk (vagy­is a mi szá­munk­ra, vö. Franz Kafka egy, ha jól em­lék­szem, nap­ló­be­jegy­zé­sét: Es gibt un­end­lich viel Hoff­nung, nur nicht für uns. Vagyis, kb. ’Vég­tele­nül sok re­mény­ség van, csak ép­pen nem ne­künk.’), (2) nem úgy, ahogy mi ért­jük, vagy ép­pen (3) nem látszik.

Az inter­netet is a jó szán­dék vezet­te és ve­zeti, a Face­book-ot – azaz meg­alko­tó­ját, egy bizo­nyos Mark Zucker­ber­get – nem ke­vésbé, mint ahogy az em­beri­ség tör­téne­tének sok-sok is­mert, ke­vésbé is­mert, hír­hedt, netán ke­vésbé hír­hedt és le­szere­pelt sze­rep­lő­jét is a jó szán­dék ve­zet­te: mi más? Őrá – és ter­mé­sze­te­sen má­sokra meg kap­cso­ló­dó dol­gok­ra – vissza fo­gunk még itt len­tebb térni egy hossza­dal­ma­sabb, te­ker­gős ki­térő után.

Burma jószán­dékú tábor­nokai

Érdemes átgondolni – ért­hető mó­don ez fog­lal­koz­tat most en­gem már feb­ruár 1-je, a puccs óta –, hogy ezek a ki­váló tábor­no­kok Bur­má­ban tény­leg komo­lyan azt hi­szik: ők csak­is a ja­vát akar­ják Bur­ma né­pei­nek – Bur­ma, vagy­is 1989 óta hiva­ta­lo­san Myan­mar, mind­örök­re elhi­bá­zott ma­gyar át­írás­ban „Mian­mar”, ami­nek alig vala­mi köze a bur­mai ere­deti kiej­tésé­hez, vö. [kb. mjan­má] –, már­pe­dig ezek­ből sok van, 107 ki­sebb­ség, nép­cso­port, akik 135 (igen!) külön­böző nyel­vet és nyelv­já­rást be­szél­nek, és gyak­ran se ant­ro­po­ló­giai, se nyel­vi, se pe­dig val­lási hova­tar­tozás szem­pont­já­ból nem roko­nok, és egy ré­szük 1948 óta had­ban is áll a köz­ponti hata­lom­mal, de most össze­fog­nak a nagy kö­zös törté­nelmi ret­te­net, a had­se­reg – a Tat­ma­daw [ejtsd, kb. ta’m­madó] – ön­kény­ural­ma elle­né­ben. (Ehhez lásd pl.: Identity Crisis: Ethnicity and Conflict in Myanmar | Crisis Group , Internal conflict in Myanmar - Wikipedia , ill. https://www.academia.edu/32976865/The_Languages_of_Myanmar )

További táborno­kok

Ponto­sabban most megint ezt hiszik (ti. hogy a nép javát szol­gál­ják), hi­szen már 1962-ben az ak­ko­ri tábor­nok­gar­nitú­ra, ame­lyik ugyan­így ka­to­nai állam­csínyt haj­tott vég­re U Ne Win­nel ez élen, ugyan­így jót akart – lett is, már­mint jó, de nem úgy, és nem ne­kik, azaz Bur­ma né­pei­nek, ha­nem, ahogy az ilyen­kor len­ni szo­kott, ne­kik, már­mint a tá­bor­no­kok­nak, a kiter­jedt rokon­ság­nak, no és per­sze a ha­ve­rok­nak meg a ma­me­lu­kok tá­bo­rá­nak (ej, nem isme­rős ez vala­hon­nan?) –, és jót akart, a leg­job­bat akarta a ha­tal­mat az 1988-as puccsal ma­gá­hoz raga­dó Saw Maung [kb. szó maung], majd az őt 1992-ben le- és fel­vál­tó Than Shwe tá­bor­nok is. Más lap­ra tar­tozik, hogy egy kis­sé más­ként sike­re­dett ez is, mint gon­dol­ták, vagy ahogy a rab­igá­ban nyö­gő és seny­vedő, el­nyo­mo­rí­tott hazá­juk és a kül­világ látta. Mi több, né­mi áldo­zat­tal is járt a ka­land: sok-sok ezer em­bert legyil­kol­tak, még töb­bet meg­kí­noz­tak, ki­fosz­tot­tak, bör­tön­be, tá­bor­ba zár­tak, elűz­tek, és sike­rült kitel­jesí­te­ni­ük az 1962-ben meg­kez­dett dicső rom­bo­lást, elké­pesz­tő hoz­zá nem érté­sük­kel és égbe­kiáltó fele­lőt­len­ségük­kel – mér­hetet­len os­toba­ságuk­kal – sike­rült roncs­te­lep­pé garáz­dál­kod­niuk és lop­niuk Dél­kelet-Ázsia egyik ígé­re­tes gaz­dasá­gát. Min­dent: a még a brit gyar­mato­sítók által kié­pített, az ak­kor még fej­lett­nek szá­mító tel­jes infra­struk­túrá­tól kezd­ve az egész­ség­ügyön át az okta­tásig és a tudo­má­nyos éle­tig min­dent. Véres kéz­zel, könyör­tele­nül, gát­lás­ta­la­nul, sze­mér­met­lenül – miköz­ben kife­lé nem győz­ték suly­kolni jám­bor elkö­tele­zett­ségü­ket a Buddha taní­tásai, ill. a bur­mai (rész­ben jó kor­rupt) Szan­gha iránt. (Ecce homo – de ezt is bár­mi­lyen közeg­be át lehet sza­ba­don he­lyezni, tör­ténel­mi kor­szak­tól, tér­től és idő­től füg­get­lenül min­den­hol és min­den­kor meg­állja a he­lyét!)

A világ egyik legsze­gényebb és legkor­ruptabb országa

Olyan sikeres volt több évti­zedes tényke­désük, hogy abból a Bur­mából, ami­ben az élet­szín­vo­nal nagy­jából azo­nos volt akko­riban a szom­széd­ságé­val, s ami Dél­kelet-Ázsia élés­kam­rájá­nak számí­tott, a világ tíz leg­szegé­nyebb orszá­gának egyi­ke lett, s egy má­sik elő­kelő rang­listán is elő­kelő hely­re csú­szott: a kor­rup­ció világ­rang­listá­ján is az utol­só tíz kö­zött szere­pelt (múlt idő?). Iga­zán büsz­kék lehet­nek rá azok a ki­váló tiszt urak! Egé­szen egye­di tel­je­sítmény!

Különös cím­letek: egy kis bur­mai abszurd

És majdnem megfeled­keztem egy apró ada­lékról, hogy egy kis meg­moso­lyog­ni va­ló is he­lyet kap­jon ennyi, már-már hihe­tet­len rém­ség köze­pe­tte: a káp­ráza­tos pénz­reform­jaik­ról. Az egyik so­rán – nem vicc! – Ne Win tábor­nok, az aszt­ro­ló­gu­sára meg saját, szám­misz­tiká­hoz kötő­dő babo­náira és pre­fe­ren­ciá­ira hall­gat­va lecse­rél­tette a tel­jes bank­jegy­állo­mányt: előbb 75, majd 15 és 35, ké­sőbb 45 és 90 kyat [ejtsd: csá’] cím­letű ban­kó­kat hoz­tak for­ga­lom­ba. (Vö.: https://en.wikipedia.org/wiki/Burmese_kyat ) Ez utób­bi ket­tő külön érde­kes­sége, hogy mind­két szám oszt­ha­tó Ne Win ked­venc szá­má­val, kilenc­cel. A lakos­ságot ugyan­úgy tönkre­tet­ték – ki­sem­miz­ték –, mint ahogy rá­tet­tek a gaz­da­ság hozzá­értő tönkre­téte­lére is, ami vé­gül a követ­kező, 1988-as puccs­hoz vezetett.

Urizálni, közpénzt szórni, hará­csolni: az eti­kátlan hata­lom örök univer­záléi

Ehhez értettek és válto­zatlanul érte­nek iga­zán a gyil­ko­lá­son túl: a nyak­ló nél­küli, gát­lás­talan hará­cso­lás­hoz és a leg­mé­lyebb, min­dent szét­ro­hasz­tó kor­rup­ció­hoz, vala­mint az uri­zálás­hoz és a ke­gyet­len ter­ror­hoz. (Ebben is fel­sejle­nek más­hon­nan egyes, már isme­rős je­gyek, nem … ???) Ter­mé­sze­te­sen a kontra­sze­lek­ció­ban is, a hoz­zá nem ér­tés­ben is töké­lete­sek (ez is meg­hitt is­me­rős, ugye?), ta­pasz­tal­hat­tam ma­gam is egye­temi min­den­nap­jaim­ban Ran­gun­ban. (Lásd ezt az elem­zést is: https://www.eastasiaforum.org/2021/02/06/china-does-not-like-the-coup-in-myanmar/ )

És most megint itt vannak

És most, alig tíz év után újra itt kísért a kato­nai dikta­túra rette­nete Bur­má­ban (lásd https://www.facebook.com/zawxtetaung.delight/posts/342817917263765 ), ám most 2021-et írunk, és a világ más ma, mint 1962-ben, 1988-ban, 1990-ben vagy 2007-ben volt, és más, mint ami 2010-ben volt, ami­kor is a tá­bor­no­kok vál­tot­tak – vala­me­lyest –, mi­vel az érde­keik így kí­ván­ták. Bízni min­dig lehet vala­mi­ben, de leg­inkább az a biz­tos, hogy ami mű­kö­dik vala­hogy, az előbb-utóbb nem fog mű­köd­ni. Ez per­sze áll a „rossz”, a tudat­ban ne­ga­tív elő­jelű­ként el­köny­velt je­len­sé­gek­re is, hi­szen állan­dó vál­tozás­ban van­nak ezek is, most ép­pen van­nak – és: így, ilyen és ilyen mó­don van­nak, itt; és jelen –, hogy már meg is szűn­jenek. Ez min­den kép­ződ­mény ter­mé­szete, ami csak fel­té­te­lek függ­vé­nyé­ben létrejött.

Az idő mint olyan

Ez utóbbi is csupán idő kérdése. Ázsiá­ban azon­ban álta­lában más­ként jele­nik meg az idő mint olyan, hosszabb­nak bizo­nyul­nak az egyes sza­ka­szok is, már­mint lefo­lyá­suk ide­je nyúlik ki: Euró­pa (vagy­is Ró­ma és Bi­zánc egy­aránt) türel­met­le­nebb­nek tű­nik, és ha­ma­rabb moz­dul, hama­rabb vál­toz­tat, és be­le is nyúl a tör­téné­sekbe. Gon­dol­janak csak bele: 1986-ban je­lent meg a szí­nen Gor­ba­csov, és 1988–89-re már bo­rul­tak is a dol­gok, hajaj! Szét­esett a szov­jet bi­ro­da­lom is, az egy­ko­ri Ju­go­szlá­via is, ment­he­tet­le­nül: az volt, úgy­mond, a dol­guk, hogy egy szép na­pon da­ra­bok­ra hull­ja­nak. Az eltá­volít­ha­tat­lan­nak hitt, örök Ceau­şescu is be­vé­gezte, rá­adá­sul igen­csak csú­nyán vé­gezte, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

A kínai elv­társak jószán­déka is vitat­hatatlan

Ezzel szemben Észak-Korea is, Kína is éppen azt mu­tatja, hogy Ázsiá­ban más­ként mérik az időt. A kí­nai elv­tár­sak is min­dig jót akar­tak az ország népe­inek, annyira, hogy a Mao elv­társ ural­ma ide­jén, 1959 és 1961 kö­zött pusz­tító éhín­ség halá­los áldo­zata­inak szá­mát sze­rény 30 mil­lió­nyira be­csü­lik. Ennyien hal­tak éhen (más becs­lések sze­rint 55 milli­óan is lehet­tek), hála egy kivá­ló em­ber és szűk kö­re nyil­ván vitat­hatat­lanul jószán­déktól vezé­relt, még ná­luk is kivá­lóbb dön­tése­inek! Ekko­ra or­szág­ban iga­zán nem oszt és nem szo­roz, hogy né­hány tucat milli­óval keve­seb­ben van­nak ép­pen, avagy többen.

Ujgurok, tibetiek … Hong­kong … Tajvan … stb.

Az illetékes főelv­társat ma Hszi­nek hív­ják, és sokak­kal egye­tem­ben a mi hőn szere­tett, kato­nás­diban is gyak­ran jeles­kedő Or­bán vezé­rünk is oda van érte (meg vissza). Hszi elv­tár­sat is merő jószán­dék ve­zérli, főleg ami Tibe­tet, vala­mint az utób­bi idők­ben egyre szem­be­öt­lőbb mó­don az egy­kori Kelet-Tur­kesz­tánt ille­ti – nép­irtás­nak is ne­ve­zik mel­les­leg, amit ott űznek. A tar­to­mány kína­iul Hszin­csiang név­re hall­gat, fő­leg (mu­zul­mán) ujgu­rok lakta terü­letek, amit Kína ugyan­úgy bito­rol im­már évti­zedek óta, tart meg­száll­va, mint amúgy az or­szág nem han-kínai lakos­ságú te­rü­leteit is, ami kb. a két har­ma­dát ad­hatja az egész, el­nyo­más­sal, vas­marok­kal és rend­őr­ter­ror­ral egy­be­tar­tott biro­da­lom­nak (ami még a kö­zép­ső is, so­se feled­jék!). Érde­mes per­sze Hong­kong­ra is vetni egy pil­lan­tást, de a fe­szült­ség ger­jesz­tése, egy­re fé­lel­me­te­sebb fegy­ver­ke­zé­si őrü­le­tük, és egy­re elké­pesz­tőbb ag­resszív nyo­mulá­suk és taro­lá­suk szinte min­den fron­ton, jó né­mely ha­tár­sza­ka­szuk men­tén, Indiá­val is, a Dél-kínai Ten­ge­ren, az­tán Taj­van­nal szem­ben, min­den­hol és min­den vo­na­lon nem egyéb, mint ugyan­an­nak az ős­ere­deti jószán­dék­nak leg­jám­bo­rabb és leg­ártat­la­nabb meg­nyil­vá­nu­lá­sai, a sze­rény­ség, alá­zat és a fele­ba­ráti sze­re­tet szép iskola­példái.

Minden biroda­lom bevégzi egyszer

Különös azért, hogy ennyire elsza­ladjon az ef­féle jószán­dékkal a ló – igaz, elég csak a XX. szá­zad dol­gait elő­ven­ni, hogy lás­suk a mű­ködés­mód­jait is, a vég­kifej­letét is. A biro­dal­mak – ezen az is ér­ten­dő, hogy egy több­ség­ben lévő nép vagy nem­zet ma­ga alá gyűr több, külön­böző nagy­ságú és „fej­lett­ségű” né­pet, nép­cso­por­tot – előbb-utóbb kivé­tel nél­kül dara­bokra hulla­nak, csak idő kér­dése. Úgy tű­nik, a pe­kingi elv­tár­sak az isko­lában nem tanul­tak ilyes­mi­ről (vagy már rég el­felej­tet­ték), és egy­ér­tel­mű, hogy nem lapoz­gatnak tör­ténel­mi atla­szokat, külön­ben lát­hat­nák, hogy mind­egyik biro­da­lom így vé­gez­te a tör­téne­lem folya­mán, hi­szen ez a törté­nelem mene­tének bel­ső tör­vény­szerű­sége is, kéz a kéz­ben az­zal, hogy a nagy­ság­ból, a hír­név­ből, a tün­dök­lés­ből adott eset­ben a tör­té­ne­lem nagy süllyesz­tője lesz, ha­nyat­lás, majd bukás. (Lásd eh­hez a fent már hivat­ko­zott be­jegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html ) Azt sem aka­ród­zik ne­kik átlát­niuk, hogy minél in­kább szo­rít­ják a hur­kot, annál hama­rabb lá­zad­nak fel az alatt­valók: még az is el­unja, aki ad­dig tűrte. Vagy le­feküdt ad­dig a rend­szernek.

少欲知足。

Hogy a Buddha tan­tételeit nem ismerik, hát, annyi baj le­gyen. Van ilyen. Bár újab­ban az elv­tár­sak a kí­nai sta­tisz­tikák kb. 245 millió (!) honi budd­his­tájá­val is sze­retik bizo­nyos lépé­sei­ket ma­gya­rázni, nem tud­ják, mi az a mu­lan­dó­ság, kína­iul, azaz egész pon­to­san: ha­gyo­má­nyos kínai írás­mód­dal 無常.

Ami ennél is szomo­rúbb, hogy a csodá­la­tos Lao-cét (Lao-tzu, 老子) sem is­merik, vagy ha még­is, ak­kor pe­dig nem törőd­nek hal­hatat­lan böl­cses­ségé­vel. Egyik híres alap­igaz­sága (leg­alább­is neki tu­laj­do­nít­ják, én lát­tam már az ő ne­vét az idé­zet után kína­iak lak­ta vidé­ken): 少欲知足。– Aki ke­vés­re vá­gyik = kevés­sel is be­éri, tudja, mi az elég = mi­kor elég, vagyis be­ér­jük, elé­ge­det­tek va­gyunk, ha ke­vés a vá­gyunk. A https://buddhist_term_ch_en.enacademic.com/5125/%E5%B0%91%E6%AC%B2%E7%9F%A5%E8%B6%B3 hon­lap ezt az an­gol meg­felel­te­tést kí­nálja: Con­tent with few de­sires. A hon­lap tkp. egy­fajta kí­nai budd­hista en­cik­lopédia. —

Megannyi kis­gömböc

A kis gömböc is csak falt meg falt meg falt, míg szét nem puk­kadt. Sze­gény. Min­den kis­göm­böc így vég­zi egy nap, kicsi is né­me­lyik, göm­böc is, mind­egy, mi az iga­zi ne­ve, Hszi, Or­bán vagy Pu­tyin vagy bárki. Eze­ket is kivé­tel nél­kül jószán­dék moti­válja, és a palesz­tinok iga­zolni fog­ják, hogy Ne­tan­jahut nem­kü­lön­ben, de az ifjab­bik Asszád sem kivé­tel ott a szom­széd­ban. Tele a világ jó­szán­dék­kal, akár­ki meg­lás­sa, ezek a tá­jak foci­val meg stadi­onnal van­nak tele (van, ahol min­den egyes villa­mos­meg­állóra jut egy-egy sport­léte­sít­mény! bi­zony!), fűt­hető mű­gyep­pel, miköz­ben en­ni nincs mit, nem­hogy kály­há­ba való len­ne, na de kit zavar az ilyesmi? Pon­tosítok: már hogy­ne volna mit enni? Ma is sa­ját sze­mem­mel lát­tam út­köz­ben. A kuka fe­dele nyitva, ott kö­nyö­köl a pere­mén egy tor­zon­borz em­beri figu­ra, ko­tor a hul­la­dék­ban, talál vala­mi mara­dé­kot, és már eszi is. Még hogy nincs mit ennie!

Hiri-ottappa

Nem ez volt az első, hogy pl. meg­álló sze­mét­gyűj­tő­jé­ből halá­szott ki va­laki el­do­bott étel­mara­dékot. – Nem, nincs hiri ’er­köl­csi szé­gyen­érzet’, nincs az iker­test­vére se, ottap­pa ’er­köl­csi félsz a (kar­mi­kus) kö­vet­kez­mé­nyek­től’, ezek ab­szo­lúte isme­retlen foga­lom­nak tűn­nek, de úgy lát­szik, mettā, ’(fe­le­ba­rá­ti, be­le­érző) sze­re­tet’ vagy ka­ru­ṇā, ’együtt­ér­zés’ se szo­rult sok azok­ba, akik na­gyon is jól tud­ják, hogy ten­ni az egy­re kilá­tás­tala­nabb nyo­mor ellen csak aka­rat kérése. – Amúgy a hiri az ot­tap­pá-val együtt a Buddha tan­rend­szeré­ben a világ két őr­zője, loka­pāla­dhamma: nél­kü­lük a dzsun­gel tör­vé­nyei ural­nák a világot. A ki­lá­tá­sok ki­fe­je­zet­ten jók, lásd pl.: Welcome to the age of impunity: David Miliband's World Economic Forum speech | International Rescue Committee (IRC)

Huntington pro­fesszor

És közben meg mintha érne egy követ­kező világ­égés – csak ép­pen csep­pet sem biz­tos, hogy ezt túl is éli majd az em­beri­ség. Annyi baj legyen! So­mo­lyog­ni lehet, és örül­ni an­nak, hogy lám, lám, mégis Hun­ting­ton pro­fesszor­nak lesz majd a vé­gén igaza! Tet­szet­tek olvasni … ?

Annyi baj legyen!

Annyi baj legyen, a világ mindig is ilyen volt, eztán se lesz más­képp, de azért meg­éri a stra­pát, mert igen­is lehet­nek átme­neti idő­szakok – egy kis fent, egy kis hegy­me­net, nem pe­dig min­dig csak a lejtő, a ha­nyat­lás, en­tró­pia és hason­lók. Az alap­műkö­dés saj­nos adott, ezen sem­mi sem fog vál­toz­ni, amíg az em­ber mint faj itt van ezen a boly­gón, mivel­hogy az em­ber alap­járat­ban, azaz el­sőd­lege­sen, min­de­nek­előtt em­ber­ből van, em­ber­ből volt, és em­ber­ből is lesz (amíg még lesz, ugye), ami nem egye­bet tesz, mint hogy az os­toba­sága, nem-tudása, továb­bá vég­ze­tes meg­veze­tett­sége (mo­ha / avij­jā) irá­nyít­ja min­den lépé­sét-dön­té­sét, és eb­ből faka­dó vá­gyai, a só­vár­gása (taṇhā), ön­azo­nos­ság-tuda­tá­ból fa­ka­dó pök­hen­disé­ge (māna), vala­mint ész­lelé­sé­nek tor­zulá­sai­ból (sañ­ñā-vipal­lāsa) ere­dő tévkép­ze­tei­nek / té­ves né­ze­te­inek (diṭṭhi) köszön­hető­en tova­bur­jánzó BIG ME-je, koz­mi­kus mé­re­tűre da­gasz­tott nagy egó­ja viszi las­san pusz­tu­lásba: az em­ber ön­maga leg­na­gyobb ellen­sége, tele egy­re sze­mér­met­le­nebb és egy­re csilla­pít­hatat­la­nabb bír­vággyal és kap­zsi­ság­gal (lobha), ami­nek szer­ves tar­to­zéka a le­he­let­fi­nom ellen­ér­zés­től kezd­ve a hara­gon, utá­laton, ellen­szen­ven és gyű­löl­kö­dé­sen (stb.) át min­den, amit csak le­fed a páli dosa szak­szó. És ak­kor a tu­dat töb­bi ígé­re­tes szennye­ződé­sé­ről nem is be­szél­tünk (már­mint itt és most, de lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html ), mint ahogy itt és most az em­ber hib­bant­ságá­ról sem be­szél­tünk, de azért ilyen is van, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html ).

Jót akar

Tehát elhiteti magá­val, hogy ő jót akar. Jó a szán­déka. Elhi­teti magá­val, aztán meg elhi­teti a világ­gal. A világ meg hisz neki. És az a külö­nös, hogy gyak­ran való­ban jó­nak in­dul, jót sej­tet, jót ígér, és akár még jó is – hogy az­tán alig hall­ható­an per­cen­jen egyet vagy rop­pan­jon vala­mi, és az egész rend­szer elin­dul le­felé a lej­tőn. Vala­mi válto­zik benne, ami­nek sok kivál­tó oka lehet és van is – és amúgy is vál­toz­ni fog, mert vál­toz­nia kell, hi­szen ami csak létre­jött, az állan­dó vál­to­zás, fo­lya­mat, egy nano­má­sod­per­cig nem ma­rad úgy, ahogy van, ha­nem vál­tozik, kelet­kezik, itt van, el­mú­lik, de ami a he­lyére lép, fel­téte­lek függ­vé­nyé­ben, már más lesz, és más­mi­lyen lesz, ezt pe­dig az em­ber tu­data úgy érzé­ke­li, hogy rosszabb lesz. Rom­lást, nega­tív minő­ségi vál­to­zást érzé­kel ben­ne, mi­köz­ben per­sze a ter­mé­szet tör­vény­sze­rű­sé­gei és jelen­sé­gei kö­zött nem talál­kozik az em­ber jel­zők­kel, mint „rossz” vagy „ne­ga­tív” – nincs rossz felhő, nincs nega­tív eső és ha­sonlók.

Megváltani akar?

Az eredeti jó szán­dékkal az ember lénye­gében meg­vál­tani akar, hi­szen min­den, ami jó, min­den, ami csak egy kicsit is jobb, fel­ér egy kisebb-nagyobb meg­vál­tás­sal! Ha meg még a bol­dog­ság ígé­re­tét is hor­dozza …

Ezzel persze bonyo­lódnak a dolgok: az em­berek pél­dául csak addig van­nak álta­lá­ban oda a meg­vál­tá­sért, amíg nem nekik kell ten­niük érte. És nem kerül pénz­be. Ugyan­akkor szinte vár­ják a meg­vál­tást, vala­hon­nan kint­ről (meg fent­ről). Ha meg fel­buk­kan, meg­jele­nik a Föl­dön egy hiva­tá­sos meg­vál­tó, azt zá­ros határ­időn be­lül ke­reszt­re is fe­szítik. Hogy mi­ért? Mert kelle­met­len. Egy­sze­rű­en kel­le­met­len, amit hir­det, amit kí­nál. Jól is hang­zik azért, hogy „meg­vál­tás”, de ne­künk ez túl ne­héz, mace­rás, izé, kö­szön­jük szé­pen, in­kább nem kérjük.

Önmagam megvál­tója én ma­gam vagyok

Voltak sze­ren­csé­re szeren­csésebb tájak is ebben a világ­ban, ahol a ten­gernyi né­zet, világ­kép és -látás sza­ba­don üt­kö­zött, egész nép­ván­dor­lás zaj­lott, min­den­hol nyil­vá­nos vita­fóru­mok és ha­son­lók, ahol min­den­ki sza­ba­don és bár­mi­féle re­tor­zió nél­kül hir­det­hette a né­ze­teit. Igen, ez a Buddha korá­nak In­di­ája volt, az óko­ri (és nem „ősi”!) India. Ott is a sar­kala­tos kér­dé­sek egyi­ke volt ez, ami­re a Buddha an­nak rend­je és mód­ja sze­rint meg is adta a vá­laszt, azt ti., hogy a meg­váltó az egyes em­ber­ben la­kik, ké­rem szé­pen, nincs más, aki en­gem meg­váltana.

A meg­váltás vonat­kozá­sában a gyakor­lat ezzel szem­ben leg­inkább azt mu­tatja, hogy az em­be­rek sem­mit sem akarnak:

(1) nem akarják, hogy meg­váltsák őket, mert nekik ne ma­gya­ráz­zanak, ne du­mál­janak stb., stb., fel­nőt­tek ők már ahhoz, hogy; az ő éle­tükbe ne szól­jon bele senki, hagy­ják őket bé­kén stb.;

(2) ők maguk nem haj­lan­dók sem­mit se tenni ön­ma­guk meg­vál­tása érde­ké­ben, vagy­is ön­ma­gu­kat sem akar­ják meg­vál­tani, és még hal­lani sem akar­nak róla;

(3) és bár lehet, meg­fogja őket vala­hol akár a keresz­tény­ség meg­vál­tás-ígé­rete, akár a Buddha út­já­nak bő 2500 éve tö­ret­lenül iga­zolt, meg­szaba­dulás­sal kecseg­tető ígé­rete, vissza­ret­ten­nek a meg­vál­tás árá­tól: sem­mi egyéb nem szük­ségel­tetik hoz­zá, mint BIG ME le­bon­tása, még­is pont ez az, ami­re BIG ME nem vál­lal­kozik.

(4) Vég­ered­ményben úgy tűnik, az em­ber túl kényel­mes ahhoz, hogy bár­mit is te­gyen meg­vál­tása ér­de­kében.

A théraváda buddhiz­musban ki-ki ön­maga felelős saját sorsá­ért. Min­denki a sze­rint fog aratni, aho­gyan itt és most vet, a min­den­kori jelen pilla­nat­ban, vagy­is tulaj­don meg­váltá­som is egyes egye­dül az én ke­zem­ben van, raj­tam áll vagy bu­kik: attā hi atta­no nātho / ko hi nātho paro siyā, ’ki-ki ön­ma­ga meg­vál­tója, ki más lenne a meg­váltó?’ A meg­váltó ben­nem van, én va­gyok a meg­váltó, ön­ma­gam meg­vál­tója: ne­kem ma­gam­nak kell az én meg­váltá­so­mon szívó­san dol­goz­nom, ha egy­szer nincs más, aki meg­vált­hatna, és a me­nedé­kem is leg­inkább itt bent lel­hető fel, már amennyi­ben fel­lel­hető. Azt a vilá­got is én te­rem­tem ma­gam­nak, ami­ben és aho­gyan élek, mint ahogy a bol­dog­sá­gom is kizá­ró­lag én­raj­tam – és nem a másik em­be­ren, a vilá­gon, a kö­rül­mé­nye­ken stb. – ؅múlik.

Meddig tart jobb, embe­ribb és élhe­tőbb világot terem­teni?

Ha jó, emberi és élhe­tő világot teremtek mások­nak és magam­nak, akkor jó, em­be­ri és él­he­tő világ­ban fo­gunk élni – má­sok is, én is. Kép­telen va­gyok fel­fogni, miért olyan ne­héz ez, hi­szen se­med­dig se tart jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb vilá­got terem­teni. Egyszer iga­zán meg­tuda­kol­hat­ná már vala­ki az or­szág há­zá­ban ücsör­gő kép­vise­lő urak­tól és höl­gyek­től, vajon miért nem gon­dol­ják, hogy ide­je len­ne ta­lán vég­re bele­fogni, ennyi elfe­csé­relt, szo­morú sor­sú év­szá­zad ma­gyar törté­nelme és nyo­mo­rú­sá­ga után? Bele­fogni egy olyan álom­ország épí­tésé­be, ame­lyik­ben jó és ér­de­mes élni? Ame­lyik­nek ne adj’ Is­ten vala­mennyi pol­gára jól érez­heti magát, vagy leg­alább­is a leg­több­jük? Nem lenne ide­je bele­fogni? Csak akar­ni kell, mint min­dent. Igaz, némi er­köl­csi tar­tás is kell hozzá. Becsü­let. Eti­kus, tiszta, eré­nyes élet­vitel, ami nél­kül nincs, mert nem is le­het, jó kor­mányzás.

Az egyes egyén fele­lőssége: „ezek már össze­lopták magukat”

Mintha nem gondolnák végig az emberek, hogy min­den egyes em­ber fele­lős azért, hogy az or­szág­ban, ahol él, milyen (köz)­álla­potok ural­kod­nak. Egyén­ként, egy közös­ség tagja­ként fele­lős­ség­gel tar­to­zom ön­ma­ga­mért, to­váb­bá fele­lős visel­ke­dést kell tanú­sít­sak a töb­biek, a közös­ség töb­bi tag­ja iránt, korlá­tok között, ön­meg­szorí­tások­kal, be­épí­tett fékek­kel stb. Most, hogy eze­ket a soro­kat írom, fel­sej­lik ben­nem három eset a kol­lek­tív fele­lős­ség kér­déséhez.

(1) Költői kérdés: vajon mi lehet az oka annak, hogy eb­ben az or­szág­ban bár­mely hiva­talos kö­zeg szin­te min­den egyes hiva­talos pa­pírt ajánl­va és térti­ve­vénnyel küld, elké­pesztő több­let­költ­séget ge­ne­rálva ez­zel orszá­gos és éves szin­ten – a több­let-adm­inisztrá­ció­ról nem is szólva. 2017-ben köz­jegy­ző kül­dött utá­nam vala­mit Malaj­ziába, ugyan­így, meg­fele­lően bor­sos díj­szabás mel­lett. A hely­beli pos­tás nem tu­dott mit kez­deni a nem­zet­kö­zi AR jel­ze­tű térti­ve­vénnyel, úgy­hogy vé­gül ne­kem volt sza­bad vissza­kül­de­nem … mi­vel­hogy oda kel­lett tűzni a pak­sa­mé­tá­hoz.

Német­országban pl. isme­retlen, hogy ható­ság-hiva­tal min­dent ajánl­va és térti­ve­vénnyel küld­jön. Vajon miért …?

(2) A*** papa, még 1994-ben, a rendszer­váltást követő má­sodik válasz­tás ide­jén: ő, úgy­mond, bi­zony nem adja más párt­ra a vok­sát, mert „ezek már össze­lopták magu­kat”. A naí­vab­bak kedvé­ért: azt akar­ta ez­zel jelez­ni, hogy ha más pár­t(ok) kerül­(nek) a hata­lomba, más lesz a sze­mélyi össze­tétel, s kez­dő­dik a lopás elöl­ről, hi­szen ők is meg akar­ják majd szed­ni magukat.

(3) Volt egyszer az ELTE BTK-nak egy (majd­nem örö­kös) dé­kánja. Ha vala­ki sérel­me­zett vala­mit, egyik ked­venc vá­lasza ez volt: „Iste­nem, ez egy ilyen or­szág!” – Kiváló em­ber! A leg­szebb az, hogy ő ma­ga de­re­ka­san tett róla, hogy ilyen is ma­radjon.

A jó kormány­zásról és a közös­ségi harmóniáról

A jó uralkodó erényeiről, a jó kormány­zásról lásd pl. Phra Ajahn Payutto mun­káját: https://www.watnyanaves.net/uploads/File/books/pdf/647-Royal-Virtues-English.pdf –

Az embe­rek zöme nem is gon­dolná, hogy a Buddha a jó kor­mány­zás kér­dé­seit is épp­úgy ala­po­san kör­be­járta és fel­tárta, mint a közös­ségi / tár­sadal­mi har­mó­nia kér­déseit: https://wisdomexperience.org/product/buddhas-teachings-social-and-communal-harmony/

Asóka és a burmai Dham­mazédi

És lőn: igenis lehet jól és tisztes­ségesen kormá­nyozni, igenis lehet jól és tisz­tes­sége­sen ve­zet­ni egy or­szá­got. Csak aka­rni kell. Külö­nös, hogy nya­kas, ko­nok, ma­kacs akar­nok em­be­rek ilyes­mit álta­lá­ban nem akar­nak. A törté­nelmi bizo­nyíték arra, hogy való­ban csak poli­tikai aka­rat kér­dé­se egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ meg­te­rem­tése, az Asó­ka ki­rály az óko­ri Indi­ában, aki ural­ko­dása ide­jén (kb. i.e. 268 és 232 között, az­az a Buddha halá­la után bő két­száz év­vel) egy­szer már elég meg­győ­ző­en ül­tet­te át a gya­kor­lat­ba a Buddha taní­tá­sait, és biro­dal­má­nak min­den­nap­jai iga­zol­ták, hogy való­ban lehet­sé­ges egy való­ban jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ meg­terem­tése. Más szó­val tény­leg csak akarni kell, az­az csak a poli­tikai aka­ra­ton mú­lik – mint minden ilyes­mi.

Amúgy még csak nem is mel­lesleg Bur­má­nak is volt ám egy­szer egy Dham­mazé­dije: Dham­ma­ze­di ki­rály (bur­mani­zált alak a páli Dham­ma­ceti-ből), aki 1409 tá­ján szü­letett, s 1492-ben hunyt el. 1471-től ural­kodott egé­szen élete vé­géig. Szer­zetes volt, a Han­tha­wad­dy Király­ság ural­ko­dó­já­nak, Shin Saw­bu [kb. sin szóbu] király­nő­nek a bi­zal­masa és ta­nács­adója. A király­nő vet­te rá, hogy hagy­ja ott a szer­ze­tes­sé­get, ve­gye el az egyik lá­nyát fele­ségül, majd lép­jen trónra. – Így is lett, és ez­zel Dham­ma­zédi Bur­ma tör­té­nel­mé­nek egyik leg­kivá­lóbb, leg­kima­gas­lóbb ural­kodó­jává avan­zsált. Virág­zott az or­szág, virág­zott a budd­hizmus, amit meg­re­for­mált és ala­po­san meg­tisz­tí­tott … és bé­ke volt … D. G. E. Hall an­gol törté­nész így jelle­mezte: He was a Buddhist ruler of the best type […], ami kb. ’budd­hista ural­kodó volt, a leg­jobb fajtá­ból’. A bur­mai tör­té­nész Maung Htin Aung 1967-ben meg­je­lent, A History of Burma c. mono­grá­fiá­já­ban rész­lete­sen tag­lal­ja Dham­mazé­di éle­tét és mun­kás­sá­gát, lásd: https://archive.org/details/AHistoryOfBurmaMaungHtinAung

Burmának most egy mai Dhamma­zédire van szüksége

Burmának ma nem egy újabb kato­nai dikta­túra véres és vég­te­len szen­vedés­sel teli, kilá­tás­talan rém­ural­mára, a tábor­no­kok ország­rom­bolá­sára és új­bóli garáz­dálko­dásá­ra van szük­sége – de még csak a saj­nos nem ke­vés­bé csö­kö­nyös és akar­nok Aung San Suu Kyi [ejtsd, kb.: Aung Szhan Szu Csí] asszony veze­tésé­re vagy vala­mi­féle kvázi-nyu­gati stí­lu­sú beren­dez­ke­désre sem (mivel­hogy az im­már más­hol sem igen akar mű­ködni) –, ha­nem egy új Dham­ma­zédi­re, aki min­den szem­pont­ból a Buddha tan­épít­mé­nyé­re ala­poz­ná az or­szág dol­gait – és a jövőjét.

Igen, egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ­hoz egyet­len út ve­zet, és­pe­dig BIG ME lebon­tá­sán ke­resz­tül. Ezt az utat egye­dül a Buddha kí­nálja követ­keze­tesen, ez az út kí­nál­ja a gya­kor­lat mi­ként­jét a gya­kor­la­tot se­gí­tő-tá­mo­ga­tó el­mé­le­ti is­me­re­tek­kel egye­tem­ben.

BIG ME-vel azon­ban nincs meg­váltás, és ezért nem is kell ez az út.

A témában – és Krisztus, meg­váltás és egye­bek témá­jában – úgy gon­do­lom, érde­mes újra elő­venni, fel­ele­ve­ní­teni ezt a blog­bejegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_21.html

A boldogság ígérete?

Maradnak tehát egy egé­szen másfajta megvál­tásnak a vilá­got még vélet­lenül sem meg­hala­dó ígé­re­tei: a Face­book, a szoci­ális média, az inter­net, és per­sze a javak hará­csolá­sá­nak, fel­hal­mozá­sá­nak, a ká­bu­lat, az élve­ze­tek haj­hászá­sá­nak min­dent eltom­pító kul­tusza, ígé­rete és igé­zete, a pénz, hata­lom és be­fo­lyás tüné­keny má­mo­rá­nak ígé­rete és igé­zete – a sor szinte vég ­nélkül foly­tat­ható. És a min­den­féle val­lási szek­ták ígé­retei­vel zárható.

Hogyne, ígéret, az van. Válasz­tási is, de mi az, ami tel­jesül? Ami­nek szo­kása kel­le­ne len­nie, hogy tel­je­sül­jön is az egy Buddha ígé­retén (és, igen, az egy Krisz­tus ígé­re­tén) kívül?

Az imént fel­említett politikai akarat­nak, amin pedig min­den mú­lik, nem aka­ród­zik (egye­lő­re?) elő­búj­ni rej­te­ké­ből. (Majd világ­égés­kor, talán, ahogy az lenni szo­kott, pon­to­sab­ban világ­égés után, lásd pl. a sokak által már hal­lo­más­ból sem ismert, kulcs­fon­tos­ságú Bret­ton Woods-i Egyez­ményt 1944-ből. Már­mint lásd a sor­sát. Hogy mi lett be­lőle né­hány röpke évti­zed múlá­sá­val, mi­helyst bele­ült a poli­tika agya­iba az em­léke­zet­vesztés … ??? (Lásd: https://www.investopedia.com/terms/b/brettonwoodsagreement.asp — NB. Magya­rul is sok min­den olvas­ható róla.)

Ugyanez a kollektív, globa­lizált politikai aka­rat tette lehe­tővé an­nak a világ­nak a kia­laku­lá­sát, ame­lyik­ben élünk, és majd halni is fogunk.

Megteremteni – magunk­nak

Nem kell mindenben be- és kivárni, amíg fel­sejlik egy olyan­fajta poli­tikai aka­rat a léte­ző vá­lasz­té­kon túl, ame­lyik haj­landó is tenni egy való­ban jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ meg­te­rem­tése ér­de­ké­ben. Mi magunk is meg­te­remt­het­jük azt a kör­nye­zetet ma­gunk­nak, mely­ben nem figye­lik ki min­den egyes lépé­sünket, dön­tésün­ket, vá­gyun­kat, gon­dola­tun­kat – bár­min­ket. És igen­is van olyan digi­tális vi­lág, amely­ben nin­cse­nek reklámok.

Bizton­ságos böngé­szés reklám­men­tes világban?

Semeddig sem tart letölteni és tele­píteni pél­dául egy bizton­ságo­sabb bön­gészőt, ame­lyik hatá­ro­zot­tan tá­vol tartja az af­fé­le kíván­csis­ko­dókat, mint ami­lyen pl. az adat­gyűj­tés éllo­vasa, a Face­book. A Face­book-ot kor­látok között lehet tar­tani, és kell is, és akkor nem gyűjt be a Face­book kis­millió ada­tot ró­lunk, nem va­gyunk kiszol­gál­tatva neki – és nem árasz­tanak el ben­nün­ket a rek­lá­mok sem.

Először is, Mark Zucker­berg, ill. a Face­book viselt dol­gai­ról meg­je­lent már ma­gya­rul is ez a könyv:
https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/tarsadalomtudomany/zuckolva-ut-a-facebook-katasztrofa-fele

Ez egy okos videó, magyar felira­tozás­sal, és azt fir­tatja, a FB mű­köd­teti vagy tönkre­teszi a de­mok­rá­ciát?

A videóban ennek a szer­vezet­nek az ügy­véd­je beszél:
https://noyb.eu/en

Érde­mes leg­alább a fő­címe­ket elolvasgatni.

Ez itt a Mozilla ajánlata a FB kifi­gyelő- és gyűjtő­szen­ve­délyé­nek sike­res távol­tartására:
https://www.mozilla.org/en-US/firefox/facebookcontainer/

Ez meg a Firefox, ha még nem ismernék:
https://www.mozilla.org/en-US/firefox/new/

Tényleg teljesíti is, amit ígér, mert egy­szerű­en nem ad ki / to­vább, és nem is tárol sem­mit, mi­vel sem­mi ér­deke nem fűző­dik hozzá. Bön­gésző; pl. Firefox-alapon működik:
https://duckduckgo.com/

Én leginkább ezt a most követ­kező böngé­szőt haszná­lom, és eddig bevált. Szuper­kütyü­re is fel lehet tele­píteni. Mindent kiszűr, távol­tart, elijeszt stb., amire az ég adta vilá­gon sem­mi, de sem­mi szük­ség nincs, ám ömlik be, a nap 24 órá­jában, kéret­lenül, kér­lelhe­tet­lenül és fel­tartóz­tat­hatat­lanul – amíg nem te­szünk ellene! Még a Tor bön­gészőt is hozza, ami a leg­profibb, leg­alább­is azok sze­rint, akik meg tudják ítélni … Érde­mes köze­lebb­ről is megnézni:
https://brave.com/download/

Beillesztem ide N. Benedek megjegyzését, aki az én lelkes ifjú támaszom és segítségem mindenben, ami az elektronikus-digitális világ dolgait illeti:

Szerintem az átlag­ember számára túl nehéz­séges a Brave-et tele­píteni. Meg túl nagy vál­to­zás stb. stb... A Ublock Origin ugyan­azt tudja, a világ összes böngé­szője támo­gatja (még a Micro­soft Edge is), to­váb­bá három kattin­tásból telepít­hető, míg a Brave egy kicsit bonyo­lultabb az átlag szá­mára. Ha már vala­mit le kell töl­teni, biztos, hogy a fele nem fog rá időt szánni.

Ez itt a Tor, így külön:
https://www.torproject.org/download/

Tessenek kipró­bálni ezt az alábbi, nem több, mint há­rom kattin­tás­ból tele­pít­he­tő hir­de­tés­blok­kolót. Sok­kal­ta ha­tá­sosabb az AdBlock-nál! Nálam közel egy év alatt több, mint 90 ezer hir­de­tést, és a hir­de­té­sek sze­mély­re szabá­sához szük­sé­ges kö­ve­tőt tiltott le:
https://ublockorigin.com/

Az alábbi videók segítséget nyújtanak a bővítmény telepítéséhez:

A uBlock Origin telepítése Google Chrome böngészővel.

A uBlock Origin telepítése Mozilla Firefox böngészővel.

Érde­mes átgon­dolni az áram­fo­gyasz­tás­ra gya­ko­rolt hatá­sát is! Lásd ezt a ta­nul­mányt: https://www.mdpi.com/2227-7080/8/2/18/htm

Ha az okos eszkö­zökön sem szeret­nének többé reklá­mo­kat látni, ak­kor tesse­nek a Brave bön­gé­szőt hasz­nál­ni, amely pár moz­du­lattal in­gyen letölt­hető az al­kal­ma­zás-áru­házból.

Android: https://play.google.com/store/apps/details?id=com.brave.browser&hl=en&gl=US

IOS: https://apps.apple.com/us/app/brave-private-browser-vpn/id1052879175

Huawei (Play-áruház nélkül): https://apkpure.com/brave-browser-private-ads-block/com.brave.browser

A böngé­szők­höz léte­zik to­vábbá egy olyan bő­vít­mény, ami kije­lenti, hogy ’I don’t care about cookies’, és nem en­ge­di megje­lenni a soka­kat za­varó sütis figyel­mez­teté­seket:
https://www.i-dont-care-about-cookies.eu/

Mi (ki) van még … ??? —

Eben Moglen professzor

Van még egy Eben Moglen nevű, ame­rikai illető­ségű úri­em­ber, ragyo­gó elme, a sza­bad fel­hasz­ná­lá­sú szoft­ver szó­szó­lója, jog­törté­nész, a ran­gos Columbia Univer­sity pro­fesszora. Ő jegyzi a Free­dom­Box Found­ation ala­pít­ványt. Nem kevés vide­ója talál­ható a You­tube-on, mint pl. ez is:

Kiváló gondolkodó – és kiváló szónok, aki mes­teri­en építi fel a mon­dan­dóját. És meg­győz. Ame­rikai közeg­ben erős ame­rikai akcen­tus­sal, nem ame­rikai közeg­ben már könnyeb­ben követ­he­tő, „nem­zet­közi­esebb” angol­ság­gal beszél. Hihetet­len logi­kai képes­ségei csak reto­rikai képes­ségei­vel vete­ked­nek … Ez is egy érdek­feszítő elő­adása:

Tessenek figyelni a nézett­ségüket is: egy szűk, de annál lelke­sebb és elkö­tele­zet­tebb kör kö­veti és tart­ja szem­mel a munkás­ságát, de oda­figyel rá – na­gyon is! – az EU is … mint pl. ezekben:
http://www.europeandialogues.eu/en/defining-the-european-union-eben-moglen/
https://www.neweurope.eu/article/eben-moglen-free-world-needs-free-software/

Aztán ilyenje is van …:
https://www.softwarefreedom.org/news/2019/nov/19/freedombox-turns-ten/

És persze büszkén vallja, hogy ő nem lát hirde­téseket. És bizony én is büsz­kén vall­ha­tom, hogy hála N. Benedek­nek, vala­mint ezek­nek a ki­váló, in­gyen letölt­hető, szaba­don felhasz­nál­ható bön­gé­szők­nek és blok­ko­lók­nak, én sem látok!

Ez az alapítvány …:
https://freedomboxfoundation.org/

És nézzük csak még …:
https://freedombox.org/

Bizony! Egy kicsi, elmés kütyü, ami fel­for­gatja a vilá­got! És tudok is olyan­ról, aki­nek van, és na­gyon szereti. Mi több, nagy­vona­lúan szá­mom­ra is lehe­tővé tet­te a táv­hasz­ná­latát.

És hogy mi lesz azzal a világ­gal, ami igazán lehetne végre jobb, embe­ribb és élhe­tőbb … ?

Őszintén remélem, hogy ebből a be­jegy­zés­ből is, az eddi­giek­ből is ki­vi­lág­lik az egyes egyén fele­lős­sége: fele­lős ön­magá­ért, és fele­lős a többi­ekért. Ez így mű­ködik. Ah­hoz, hogy jól mű­köd­jön, el­sőd­le­ge­sen neki, en­nek a min­den­kori egyes egyén­nek kell ten­nie, és­pe­dig ön­ma­gá­ban: bele kell néz­nie a tü­kör­be, és fel kell ten­nie magá­nak kér­dése­ket. Tisz­táz­nia kell magá­ban és magá­val, hogy az er­köl­csi­sé­ge rend­ben van-e, eti­kus-e, amit tesz, aho­gyan él? Hogy árt-e a kör­nyeze­tének, avagy sem, ha pe­dig árt, mi­ből áll ez az ár­tás, ká­ros-e a kör­nye­zete és ön­maga szá­má­ra, amit tesz és mond, vagy üd­vös. És hogy mit kell ten­nie azért, hogy ez ne így legyen, ha káros.

És abból kell kiin­dul­nia, hogy sem­mi olyat nem tesz egy má­sik em­ber­rel, amit ön­ma­gá­nak sem kíván, vö. a Buddha szavait:

Yo kho myāyaṁ dhammo ap­piyo amanāpo, paras­sa peso dham­mo ap­piyo ama­nāpo. Yo kho myā­yaṁ dham­mo ap­piyo ama­nāpo, kathā­haṁ pa­raṁ te­na saṁyo­jeyyan’ti. (SN 55:7)

(Kb.) ’Ami számomra vissza­tetsző és kelle­met­len, az a másik em­ber szá­má­ra is vissza­tet­sző és kel­le­met­len. Hogyan is len­nék ké­pes olyas­mit okoz­ni más­nak, ami szá­mom­ra vissza­tet­sző és kel­le­metlen?’ —

Ez azon­ban már egy másik történet, lásd ugyanakkor az előző blogbejegyzést is:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/01/legyen-minden-leny-boldog-sabbe-satta.html

Last but not least ..., itt és most … vége­zetül, de nem utol­só­sor­ban hálá­mat, kö­szö­nete­met sze­ret­ném nyil­vá­ní­tani N. Bene­dek­nek a szo­ká­so­san önzet­len és lel­kes segít­sé­gért, a szí­ves közre­mű­kö­dé­sért, vala­mint a két, külön az ehhez a bejegy­zés­hez készí­tett videó­ért, és kívá­nom, hogy gya­ra­pod­jon a dā­na szép­séges gesz­tusa révén! – És gratu­lá­lok is neki: ez az ő egyik mai hoz­zá­já­ru­lá­sa egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb vi­lág meg­te­rem­té­sé­hez! ▲ Szádhu, szádhu, szádhu! —

Sabbe sattā bhavantu sukhitattā —

 ☸

Ez volt a dicső 45 kyat címletű bankjegy ...

... ez meg a 90-es ...

Ez

pedig

végül az

egész buddhista

világ Rangunban található

káprázatos csodája,

a Shwedagon Zedidaw,

vagyis a világhírű

Shwedagon Pagoda 

felülnézetben.

A központi sztupát

szinte körülöleli a

sok-sok kisebb-nagyobb szentély.

•••