HETVEN

Igen, csak így, csupa­szon: hetven. Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb.

Élénken emlék­szem még: a negy­ven bizony jól mell­be vágott annak ide­jén. A tudata, hogy már nem har­minc­vala­hány, hanem immár negy­ven. Egész egy­szerű­en fájt. Sajgott!

Aztán jött az ötven: nevet­tem rajta, egy régi embe­rem ezzel szem­ben nem győ­zött kese­regni, ahogy egyre job­ban köze­ledett az ötven­hez – jaj, hát nem bor­zasztó ez az ötven?! Nevet­tem: hát most nem mind­egy, hogy negy­ven­kilenc, vagy ötven?

Könnyen nevet­tem: ötve­nedik szüle­tésna­pom előtt nem sok­kal tér­tem vissza Bur­má­ból, éle­tem első – és igen­csak inten­zív! – medi­tációs elvo­nulá­sáról, ami­nek a ha­tása alatt vol­tam még egy dara­big. Annyi­ra átren­dező­dött ben­nem egy s más, hogy még ott foga­dal­mat is tet­tem, hogy ami­kor ma­gamra mara­dok, azaz nem lesz­nek már a nénik, akik­ről én gon­dos­kod­tam éve­ken át – Anyács­ka és Mici, a nővé­re –, vissza­me­gyek Bur­mába szer­ze­tes­nek. Szer­zetes aka­rok lenni. Hogy ez lesz az én utam. – És lőn: 2008 feb­ruár ele­jén Mici néném, napra ponto­san tizen­há­rom hónap­pal ké­sőbb, 2009 már­cius ele­jén pedig drága Anyács­ka is el­ment. Magam­ra ma­rad­tam hát, mehet­tem. – Men­tem is, ám az első pró­bál­kozás 2010 végén, ill. 2011 ele­jén nem járt siker­rel, 2012 nyár végén a máso­dik, Német­or­szág­ból, már igen: végül 2013. ja­nuár 31-én meg­volt a maga­sabb ava­tás (upa­sam­padā) is.

A hatvan Burmá­ban volt. Elvo­nulás­sal telt. Három hóna­pos elvo­nulás volt egy üre­sen kongó medi­tációs köz­pont­ban, egyma­gam­ban, az esős év­szak ide­jére. Gyűj­töget­tem a kérdé­seimet, hogy majd a hatva­nadi­kon átgya­logo­lok Saya­daw U Teja­niyá­hoz [ejtsd, kb.: sz^hejá­dɔ: ú tédzsa­nija] és kiké­rem a taná­csát. Előre rögzí­tettük az idő­pon­tot; ott volt, várt, és rá is ért.

Jó volt a tak­tika: türel­mesen hall­gatta a kérdé­seket, egyi­ket a másik után, de vá­laszt nem adott rájuk, ha­nem fel­tette he­lyette min­den egyes kér­dés után a maga kérdé­sét. Tudni­illik hogy én mit ten­nék. Fel­tár­tam neki. Nem szólt sem­mit, de ami­kor az utol­só kér­dést is elő­adtam, majd ezt az utol­só kér­dést is én tisz­táz­tam, akár­csak a töb­bit, jóízű­en neve­tett, és moso­lyogva mond­ta: „De hát tudja maga is a vá­laszt, na­gyon is jól! Miért jön akkor hoz­zám?”

Mintha teg­nap lett volna! – A kérdé­seket meg­őriztem.

▲

Most egé­szen másmi­lyen közeg­ben va­gyok – hiány­zik is az a bur­mai közeg, hiány­zanak a bur­mai medi­tációs hagyo­mány­ra oly­annyira jel­lemző medi­tációs köz­pon­tok (kolos­torok), ahol min­den adva, oko­san végig­gon­dolva, gya­korla­tiasan, s ahol lénye­gében min­den a medi­táci­óról, a gya­kor­lás­ról (és per­sze a hala­dás­ról, a spiri­tuá­lis fejlő­dés­ről) szól.

És most itt van – itt és most! – a hetve­nedik. Nagyot lapo­zunk ezzel, mert ez egy másik klub: kilé­pünk a hatva­nasok klub­jából, és átiga­zolunk a hetve­nesek klub­jába. Nnna. Elfogy­tak hát a hat­van­nal kez­dődő villa­mos­jára­tok, egyen­ként, szép sorjá­ban: ez most már a trolik ideje, és Sztálin hetve­nedik­jével nyitunk.

▲

2014–2024. Tíz év. – 2014 márci­usá­ban még egye­temi tanul­má­nyo­kat foly­tattam Bur­mában, és letet­tem a máso­dik félév vizs­gáit. Nem volt (akkor még!) olyan sok bajom az otta­ni nyár­ral és a rek­kenő hőség­gel, elvol­tam vele venti­látor mel­lett meg alatt. A mon­szun­ról ezt már nem mond­hatom el, mert a mon­szun, az kín­keserv volt a javá­ból a kavar­gó tró­pusi ciklo­nok­kal, a napo­kon át szü­net nélkül ömlő eső­vel, a po­csék lég­köri viszo­nyokkal.

És akkor nem volt még kimu­tatva ez a poly­cythae­mia vera névre hall­gató vér­rák­féle, még nem tört el a bal láb­ban a szár­ka­pocs­csont, vi­szony­lag sta­bil volt a látás, sehol ides­tova mű­tendő szür­ke­há­lyog és állan­dó könnye­zés, nem volt ennyi tom­pa szédü­lés, nem volt ez a túl gya­kori kime­rült­ség, tehe­tetle­nül, nem vol­tak fron­tok meg ciklo­nok hatá­sa alatt ilyen rémes „áju­latok”, szét­lapítva, nem volt veríté­kezés ilyen vesze­del­mes, ful­lasztó mér­ték­ben, és a prosz­tata sem zűrö­zött: akár más­fél órát is masí­rozhat­tam, mint Ran­gun­ban vagy Bang­kok­ban, még 2017-ben is, nem volt szük­ség illem­helyre út­köz­ben. (Régi szép idők!) A már 1988 táján diag­nosz­tizált prola­báló mitrá­lis billen­tyű a szív­ben pedig még vélet­lenül sem ju­tott az eszem­be, és pitvar­reme­gés sem for­dult elő. Nem vol­tak lég­zési nehéz­ségek sem. Sérv se volt még, és diver­ticu­losis se. – Meg­annyi „se(m)” – tiszta aranykor!

Aminek, mint min­den arany­kor­nak, le kell tűn­nie, ha egy­szer ez a dolga. Ma, tíz év­vel ké­sőbb ez a fenti kata­lógus a nagy hely­zet, a szám­ba vett, de nem számo­zott ada­lékok­kal. Nagyjá­ból ilyes­miket sike­rült hát tíz év folya­mán (ill. rész­ben már koráb­ban) be­gyűj­teni, hogy úgy mond­jam – fel­derí­teni, kimu­tatni és lajst­romba venni.

▲

Kinek így, kinek úgy ala­kulnak a dolgai a test­ben. Egészen egy­értel­mű: ezek folya­matok egy­től egyig, rá­adá­sul sze­mély­telen – más meg­köze­lítés­ben üres – folya­matok. Nincs ben­nük „én”, nincs ben­nük ön­való, nincs ben­nük senki, mert ha volna valaki – a gazda, a tulaj, akié ez a test (mint ahogy nin­csen gazda) –, akkor a tulaj igen­is intéz­ked­hetne, te­hetne róla, hogy ez és ez ne fej­lőd­jön ki. Tehetne róla, mond­juk rende­letek, uká­zok útján, hogy a test (rūpa) dol­gai ho­gyan ala­kul­janak, hogy így meg így ala­kul­janak, így meg így pedig ne ala­kul­janak, de ez leg­in­kább hiú áb­ránd. – Ugyan­ez áll az „egye­bekre” is, legye­nek azok érzé­sek / érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (sañ­ñā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi be­nyo­mások tuda­tos­sága (viññā­ṇa), azaz a sze­mély, a sze­mélyi­ség tév­képze­tét keltő öt hal­maz (pañ­cak­khan­dhā), amibe ka­pasz­ko­dunk-csim­pasz­ko­dunk (pañc’­upā­dānak­khan­dhā), miköz­ben az lenne a dol­gunk, hogy az ég­adta vilá­gon sem­mibe se ka­pasz­kod­junk, vö. na ca kiñci loke upā­diyati. – Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html

Épp a minap kap­tam valaki­től egy mélt. Egye­bek mellett ezt írja: Köszö­nöm leve­lét, sajná­lom, hogy a beteg­ségei miatt sokat szen­ved. – Ezt vála­szol­tam neki:

Elmélet­ben min­den­kép­pen tisz­tában va­gyok vele, hogy azok a nya­va­lyák (meg „kóros” álla­potok) egy­szerű­en csak van­nak, továb­bá hogy a „szen­vedés” is ugyan­így csak van – egész pon­tosan úgy, ahogy egy felhő is csak van, de mint ahogy a felhő­höz sincs közöm (= a felhő­vel sincs külö­nö­sebb dol­gom), a test­hez se, a nyava­lyái­hoz se, de még a szen­vedés­hez vagy kínló­dás­hoz sin­csen, ha egy­szer egyik sem az enyém: anic­caṁ añña­thā­bhāvī vipari­ṇāmī mind­egyik, azaz ’mu­landó, más­milyen­né lesz és válto­zik’. Nincs, akié lehet­nének, nincs, aki „birto­kol­hatná” őket – mint ahogy a felhő sem a tulaj­dona senki­nek.

Amúgy a gya­kor­lat­ban is képes va­gyok – hála a gya­korla­tok­nak! – át­látni, hogy ez mennyi­re így van, és en­nek meg­fele­lően ha nem is min­dig, de távol­ságot is tudok tar­tani, amenny­iben nem azo­nosu­lok a dol­gok­kal. Annyi­ra, hogy jót tudok ne­vetni rajtuk!

Kinek így, kinek úgy ala­kul­nak a dol­gai a test­ben: nem tehet róla. Nem­igen tehet róla, azaz leg­fel­jebb ha bizo­nyos mér­tékig tehet róla. Műte­ni persze lehet, amit lehet, de pél­dául a kóro­san tova­bur­jánzó le­mezke­terme­lést csak vissza­szorí­tani lehet gyógy­szere­zés­sel, le­állí­tani, meg­szün­tetni nem. És nem­igen lehet mit tenni ezzel a diver­ticu­losis-szal (pe­dig mi­lyen szép és ígé­retes az eleje, mint a diver­timen­tó-ban!). Mint ahogy az ízle­lés és szag­lás lassú tom­pu­lásá­val sem lehet mit tenni az éte­lek ala­po­sabb fűsze­rezé­sén kívül, de a bőr, a cson­tozat, az izü­letek stb., stb. las­sabb vagy éppen gyor­sabb kopá­sával, örege­désé­vel és le­épülé­sével sem – és ebben az össze­füg­gés­ben, lám, mennyi­re más ennek a „se(m)”-nek a konno­tációja! Még a nyelv is kitol velünk!

Ez a dolguk. Neve­zete­sen az, hogy öre­ged­jenek el, épül­jenek le, adott eset­ben halja­nak el (mint pl. a sej­tek). Mi sem termé­szete­sebb ennél – és a meg­szű­nés­nél: Yaṁ kiñci samu­daya­dham­maṁ, sab­ban­taṁ (= sab­baṁ taṁ) niro­dha­dham­maṁ (ill.: ‑dham­man’ti), hang­zik a Nagy­tiszte­letű Koṇ­ḍañña forra­dalmi fel­isme­rése a Dhamma­cakka­ppa­vat­tana­sutta, vagyis ’A Tan kere­kének meg­for­gatá­sáról szóló tanbe­széd’-ben (SN 56:11). ’Ami csak létre­jöhet, (az) meg is fog szűnni.’ Azaz mind­az, ami csak felté­telek függ­vényé­ben létre­jöhet stb.

Létre­jön – kivál­tó okok és felté­telek függ­vényé­ben –, fenn­áll egy dara­big, miköz­ben más(mi­lyen[né]) lesz (ṭhi­tassa añña­that­taṁ, a néhai K. Ñāṇa­nanda bhanté ragyo­gó angol meg­oldá­sával ’other­wise­ness [„más­milyen­ség”, „más­ként­ség”, „más­féle­(képp)­ség”] in per­sis­tence’), azaz vál­tozik, majd meg­szűnik. Távozik. És távoz­tával máris ki­váltja az ezt kö­vető vala­minek a létre­jöttét. A másod­perc töre­déke – villa­nás­nyi, meg még annál is rövi­debb idő – alatt, azaz szá­munk­ra fel­fog­hatat­lan gyor­sasággal.

Más­milyen lesz, azaz válto­zik – bármi­nemű minő­sítés nélkül. A tudat teszi az érté­kelést, a minő­sítést. Nem lesz se rosszabb, se jobb. Termé­szeti jelen­ségek ezek, min­den minő­síté­sen túl, me­lyek a maguk belső tör­vény­szerű­sége­iknek – és fel­tétel­rend­sze­rek­nek – van­nak alá­ren­delve, és az oko­zati­ság elve alap­ján működnek.

▲

Hogy mit lehet itt tenni…? – Sokat. Nagyon is sokat!

Van egy tan­beszéd a Saṁ­yutta Nikā­yá-ban – ’A társí­tott / kap­csolt tema­tikájú tan­beszé­dek gyűjte­ménye’ –, mely a Nakula­pitu­sutta (’A Naku­lapi­tāhoz inté­zett tan­beszéd’ / ’A Naku­lapi­tāról szóló tan­beszéd’ | SN 22:1) címet viseli, s mely­ben egy Nakula­pitā (’Nakula apja’) nevű, már öreg és bete­ges­kedő világi híve a Budd­hának kap előbb tömör, ám ön­magá­ban nehe­zen értel­mez­hető eliga­zítást magá­tól a Budd­hától arra vonat­kozó­an, ho­gyan viszo­nyul­jon öreg­ség­hez és beteg­ség­hez, aztán pedig a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta – a Nagy­tiszte­letű Mahā­mog­gallā­nával együtt a Buddha leg­főbb tanít­ványa – lesz az, aki rész­letei­ben is fel­tárja neki, mi a meg­oldás.

A Buddha azt taná­csolja Nakula­pitā­nak, hogy ennek a meg­köze­lítés­mód­nak meg­fele­lően ké­pezze – vér­tezze fel – magát, ekként gyako­roljon:

ātura­kāyas­sa me sato cittaṁ anā­turaṁ bhavis­satī’ti
’Még ha beteg­ségek gyöt­rik is a tes­tem és szen­ved, a tuda­tom nem fog gyöt­rődni.’

Könnyű ezt mon­dani!

Minde­nek­előtt azt kell tisz­tázni, mit tesz a Buddha taná­csá­nak ellen­téte: ātura­kāyo ceva hoti, ātura­citto ca, ’a tes­tet is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, a tuda­tot is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved’.

A Nagy­tiszte­letű Sāri­putta magya­rázata így fest:

Nos hát, az olyan köz­em­ber, aki nem hal­lott taní­tást (assu­tavā puthuj­jana)*, és nem keresi azo­kat a nemes** gya­kor­lókat, akik a meg­vilá­goso­dás vala­melyik szint­jét a négy­ből már elér­ték (ariyā­naṁ adas­sāvī), járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (ariya­dham­massa ako­vida ariya­dham­me avi­nīta), nem keresi az igaz embe­reket, a nemes tanít­vá­nyo­kat, járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (sappu­risā­naṁ adas­sāvī sappu­risa­dham­massa ako­vida sappu­risa­dham­me avi­nīta), a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati), vagy mint tulaj­don ön­való­ját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ), vagy mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ), illet­ve a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ). Annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (’Ahaṁ rū­paṁ, mama rūpaṁ’). És miköz­ben annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)”, a teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés támad benne. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā uppaj­janti soka­pari­deva­duk­kha­doma­nas­supā­yāsā.)

* assu­tavā puthuj­jana, ’ta­nu­lat­lan köz­em­ber / át­lag­em­ber’, pon­to­sab­ban olyan, akit nem taní­tot­tak, már­mint a Buddha taní­tá­sai­nak vonat­kozá­sá­ban („nem hall­ga­tott Tant”). A leg­gyak­rab­ban ez a jelzős szer­ke­zet for­dul elő, mely­nek ellen­téte a suta­vant vagy suta­vā ariya­sāva­ka, ’ta­nult ne­mes ta­nít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. Lásd még ’world­ling’, puthuj­jana, in: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/05/ahogy-csillag-megy-az-egen-33.html

**Ennek a jelző­nek páli nyelvű ere­deti­jéről (ariya), a jelen­tésé­ről, ill. hasz­nála­táról lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

A Paṭi­sam­bhidā­magga, azaz ’A meg­külön­böz­tető tudás útja’ című könyv – mely­nek szer­zősé­gét a Nagy­tiszte­letű Sāri­puttá­nak tulaj­donít­ják – egyik alfeje­zete (Ps 1.2, azaz 1. Mahā­vagga: 2. Diṭṭhi­kathā, ’Érte­kezés a néze­tek­ről’) ezt a fenti négy elgon­dolást hason­latok segít­ségé­vel vilá­gítja meg, im­már kive­títve a többi négy hal­mazra (khan­dha) is:

(1) a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati),

…mint ahogy egy égő olaj­mé­cses láng­ját és a [láng] szí­nét azo­nos­nak te­kinti (vö.: acciñ­ca vaṇ­ṇañca adva­yaṁ sama­nupas­sati);

(2) …mint tulaj­don ön­valóját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy a fáé az ár­nyék – a fa bir­toka / tulaj­dona (vö.: chāyā­van­taṁ ruk­khaṁ sama­nupas­sati);

(3) …mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ),

…mint ahogy az illat a virág­ban [leledzik] (vö.: pup­phas­miṁ gan­dhaṁ sama­nupas­sati);

(4) …[mint aki­nek] a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy egy ékkő /ék­szer a szelen­cében van (karaṇ­ḍakas­miṁ maṇiṁ sama­nupas­sati).

És ugyan­így aztán az érzé­sek és érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (saññā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága (viñ­ñāṇa) vonat­kozá­sában, me­lyek így együtt adják aztán ki a „sze­mély”, a sze­mélyi­ség téves képze­tének (sak­kāya­diṭṭhi) húsz fajtá­ját.

Vö.:
Paṭi­sam­bhidā­magga­pāḷi: 1. Mahā­vagga à 2. Diṭṭhi­kathā (Ps 1.2) à 2. Attā­nu­diṭṭhi­nid­desa (CST) – tkp. az „én”, az ön­való stb. (attā) téves néze­tével, tév­hité­vel (diṭṭhi) kap­csola­tos speku­lációk (attānu­diṭṭhi);

The Path of Dis­crimi­nation, Tiszte­lendő Bhik­khu Ñāṇa­moli angol fordí­tása (1982) – https://suttacentral.net/ps1.2/en/nyanamoli?lang=en&reference=none&highlight=false

Ezek után a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta fel­teszi a követ­kező kér­dést: Kathañ­ca, gaha­pati, ātura­kāyo hi kho hoti no ca ātura­citto?, vagyis mi­ként lehet, hogy lehet­séges, hogy ’a tes­tet beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, ám a tuda­tot nem gyöt­rik beteg­ségek és nem szen­ved?’.

Itt lép színre a su­tavā ariya­sāva­ka, a ’ta­nult nemes tanít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. (Mint fen­tebb. – A folyam­ba lépés, sotā­patti, a meg­vilá­goso­dás folya­matá­nak első szintje vagy foka.) És ez a su­tavā ariya­sāva­ka min­den­ben az ellen­téte lesz, ami csak a szutta első részé­ben szere­pel, sem­mi olyan el­gon­dolás­nak nem meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (stb.), azaz nem te­kinti úgy a tes­tét, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (na rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati) stb. A teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt nem támad benne bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā nup­paj­janti* soka­pari­deva­duk­kha­doma­nassu­pāyāsā.) | *Azaz, fel­oldva: na uppaj­jhanti > nup­paj­janti.

Nakula­pitā­ról lásd: https://aimwell.org/DPPN/nakulapita.html

▲

Könnyű volt neki, lehet­ne mon­dani: sotā­panna volt, azaz olyan gya­korló, aki a fo­lyam­ba lé­pett (lásd fen­tebb), majd ké­sőbb, idő­sebb korá­ban meg is szaba­dult. (Lásd: AN 6:120–139 | Bhalli­kādi­sut­tāni, ’A Bhalli­káról és a többi­ekről szóló tan­beszé­dek’.)

Az út adva. – Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb. Nem lesz jobb. Raj­tam áll vagy bukik, egyes-egye­dül én­rajtam.

▲

 

 

Na de kinek a bizonyítványa? – Váratlan fordulatok

Mármint amit magya­rázni szoktak. Meg lehet is. Egy biztos: ala­pos kis félre­szerve­zés­nek kö­szön­hető­en lezaj­lott 24-én az újabb, kény­szerű költö­zés a ja­nuár 11-i költö­zés után, ami­kor is eljöt­tem Kuru­ne­gala köze­léből. A 24-i hur­col­ko­dást termé­szete­sen úgy kell elkép­zelni, hogy a már igazi profi csoma­goló és lan­ka­dat­lan kitar­tás­sal köl­töző szer­zetes újra lecso­ma­golta a Budu­gal­lena Erdei Kolos­tor ven­dég­lak­osztá­lyában azt a keve­set, amit ott­lété­nek 13 (!) napja során elő­vett és hasz­nált, hogy a lelkes és persze sokkal ifjabb és tett­erős segít­ség le­hordja a dobo­zokat (könyv, könyv, könyv, papír­nemű és hason­lók), csoma­gokat, egye­beket, amit aztán egy kis­buszba pakoltak.

Félre­szerve­zés azért, mert ami­kor meg­keres­ték, az apát hozzá­járu­lását adta ahhoz, hogy akár átme­neti időre vissza­mehes­sek hozzá­juk, és ezt jó idő­ben az elszál­láso­lás dolgai­ban is ille­tékes szer­zetes tudo­má­sára hozták, akit költö­zés előtt újra fel­hívtak, köz­lendő vele az im­már végle­ges dátu­mot.

Hát, jó nagyot néz­tem, ami­kor ott de­rült ki: nincs ám sza­bad kuṭi, de öt nap (hogy miért pont öt…?) eltel­tével majd lesz. Addig a ven­dég­szállás­sal kell, úgy­mond, beér­nem, ami­nek az egyik nagy elő­nye, hogy a köz­ponti rész szívé­ben van, s így nem kell dom­bot vagy százá­val lép­csőt mászni. A másik nagy elő­nye, hogy ott fent van tér­erő, s ezzel most is tud­tam az inter­netet hasz­nálni. A har­madik a lég­kon­dici­onálás lehe­tősége.

Óriási hátrá­nya ezzel szem­ben, hogy egy fél szint­tel lejjebb nagy­ban zajlik ám ott az élet, ha úgy ala­kul: egy­részt dísz­kivilá­gítás oly­kor késő estig – bele az éjsza­kába akár –, csap­kodás, hangos­kodás, jövés-menés meg hason­lók. Az első éjjel alig tud­tam vala­mit aludni: ala­mizsna­gyűjtő szilké­ket lak­koz­tak újra, ill. éget­tek ki egy speci­ális gáz­kemen­cében, egész éjsza­ka (!). Nnna.

Egy másik hát­ránya, hogy nagy üveg­ablak-felü­letek van­nak körbe-körbe, és persze ott fent szinte egész nap kapja a napot ez a beton­épít­mény, vagyis nap­pal 31–32 fokok voltak bent – éljen az üveg­ház­hatás, amire vélet­lenül sem gon­doltak, ami­kor felépí­tették. És még egy söté­títő sin­csen az abla­kokon, a benti krém­színű függö­nyök meg nem sokat érnek.

Hát mindegy. Senki se gon­doljon arra a bizo­nyos sava­nyú sző­lőre, de én eleve csak átme­neti­nek gon­dol­tam ezt az újabb ott-tar­tóz­ko­dást a Budu­galle­nában: már­cius folya­mán (?) elké­szül egy-két olyan kuṭi a kicsit maga­sab­ban fekvő Nika­pitiya Erdei Kolos­tor­ban nem messze, ahol a nap­pali hőmér­sékle­tek jóval ala­cso­nyab­bak, és az éjsza­kák hűvö­sek. Emlé­kezte­tőül: decem­ber dereka táján láto­gat­tam el oda, be­szél­tem az apát­tal, aki fel­kínálta a lehe­tősé­get, csak­hogy jelen­leg csu­pán a köz­ponti rész­től távo­labb fekvő és ve­sződsé­gesen meg­köze­líthe­tő kuṭik szaba­dok, a hegy­oldal­ban (se kiépí­tett ösvény, se lépcső), és ezek­ben a kuṭik­ban nincs angol vécé. Tavaly már­cius­ban voltam kény­telen elköny­velni, hogy a leépü­lés újabb szép meg­nyilvá­nulá­sa­ként lám, már ez sem megy: még kurta ott­létem alatt, a Nā Uyana Erdei Kolos­tor­ban, ahol is egész szűk kis helyen kel­lett kín­keser­vesen legug­golni (majd fel­kapasz­kodni!), ám ez kikezd­te a tér­det is, a csípő­izüle­teket is, úgy­hogy csak hosszú idő után, nagy nehe­zen jöt­tem helyre. – Hát, az öre­gedés már csak ilyen: egy nap mit sem sejtve csi­nálni aka­runk vala­mit, bele­vá­gunk, hogy azon mele­gében rá­döb­ben­jünk, hogy mi ezt ebben az élet­ben többé már nem le­szünk képe­sek meg­csinál­ni! Bizony! – Van ezzel valami baj? Nincs vele sem­mi baj: öre­gedni, le­épülni, le-lerob­banni (aztán akár úgy-ahogy rendbe­jönni egy időre, fel­épülni…) a világ leg­termé­sze­te­sebb dolga, hiszen min­den­nek és min­den­kinek ez az útja. Ez a dolga. Ez a „ren­delte­tése”: kike­rülni ugyan­úgy nem lehet, mint távo­zásun­kat, azt, hogy egy nap menni kell, kész, vége. Már­mint ennek az élet­nek, és ha nem sike­rül meg­szaba­dulni a lét­forga­tag­ból, a szam­szárá­ból (saṁ­sāra) – az újabb meg újabb szüle­tések és halá­lok sza­kadat­lan, min­den kive­hető kezdet és vég nél­küli lánco­latá­ból –, akkor máris bele­fogan­tunk a követ­kező létbe, ami­ből, ha min­den felté­tel és kivál­tó ok adva hozzá, nem sok­kal ké­sőbb újabb szüle­tés lesz (lehet), és kezdő­dik min­den elölről. Ez azt je­lenti, hogy le kell majd élni egy újabb éle­tet vala­melyik lét­szfé­rában, bizto­síték azon­ban nincs arra, hogy újra em­ber­ként jele­nünk majd meg a világ­ban. Lásd ehhez: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Vissza­térve a hurcol­kodá­sok kér­désé­hez: kény­szerű­en be kel­lett hát most iktatni még egy átme­neti (?) helyet (jaj!), mivel­hogy egy pár napig csak nem moz­dult senki és sem­mi – nem és nem –, de aztán hir­telen beje­lentet­ték: a ven­dég­szállá­son nem marad­hatok, mert szük­ség van rá, el kell menjek vala­hova más­hová, ha egy­szer nincs náluk sza­bad kuṭi. – Jó. Felke­re­sett egy mo­gorva, koro­sabb szerze­tes (ő is csak láto­gató volt ott amúgy), és jó angol­ság­gal pat­togva so­rolta egy­más után, hová men­jek. Monda­nom sem kell, hogy egyik hely jobb lett volna a másik­nál, azaz szó sem lehe­tett róluk a ré­szem­ről, csak hát itt olyan apró­ság­gal a kutya nem foglal­kozik, hogy mi­lyen idős meg hogy mi­lyen álla­pot­ban van valaki. Az egyik hely azon­ban sze­get ütött a fejem­be, és ami­kor körbe­kér­dez­tem a szer­zetes­társa­kat, pozi­tív dolgo­kat hallot­tam. Azt is meg­tud­tam ettől a mo­gorva szerze­testől, hogy az én koráb­bi kuṭim is (ni­csak!) üre­sen áll – én még akkor délu­tán le is men­tem meg­nézni, de jobb, ha nem részle­tezem, milyen lesújtó lát­vány tárult a sze­mem elé. És ahogy így elnéz­tem, azt mond­tam ma­gam­ban: mini­mum két hét, mire min­dent kial­moz­nak, eltaka­rítják a romo­kat, kimos­sák és fertőt­lení­tik stb. a nagy víztar­tályt a tetőn, és a mellék­helyi­ség­ben egy vizes szaki min­dent meg­javít. – Tiszta utópia.

Amikor elkezd­tem un­szolni egy másik illeté­kest, az itt csep­pet sem szokat­lan „most ezért nem, hol­nap azért nem, holnap­után meg ama­zért nem” lett be­lőle, míg­nem egy másik szerze­tes, aki lelke­sen járt és még min­dig jár át ide tíz-tíz napos meditá­ciós elvo­nulá­sokra, a kezébe vette a dolgot, és hét­főn, jan. 22-én eljött velem ide, hogy körül­néz­hes­sek, és az apát is meg­néz­hes­sen magának.

Az apát kedve­sen hozzá­járu­lását adta, hogy ebbe a vipas­sanā meditá­ciós köz­pont­ba köl­töz­hes­sek. Most már „csak” a fuvart kel­lett megol­dani, ill. meg­szer­vezni, ami me­gint csak jó kis türe­lem­játék tud lenni, rá­adá­sul nem­ritkán az utol­só utáni perc­ben szól­nak, hogy megy a kocsi, mert más­hol is van még dolga! (Lásd itt fel­jebb: „hol­nap ezért nem…” stb.)

Láss azon­ban csodát: 24-én reg­gelre akadt fuvar, zök­kenő­mente­sen lebo­nyolí­tot­tuk a költö­zést. – Részben más Budu­galle­nát hagy­tam most ott melles­leg, mint ami­lyen kb. más­fél évvel eze­lőtt volt: az akko­riak egy része más­hová ment, az idő­seb­bek közül ketten is meg­haltak, ketten pedig vissza­tér­tek a világi életbe. Újak is kerül­tek, rész­ben isme­rős arcok más­hon­nan. Ugyan­akkor külö­nös volt látni, hogy a fegye­lem, vala­mint a kellő-illő tiszte­let­adás dol­gai­ban mint­ha na­gyobb lett volna most a laza­ság... (Ez is a mulan­dóság, min­den lét há­rom ismér­ve közül az első­nek a terü­lete: sem­mi sem állan­dó, min­dig min­den válto­zás­ban van, kelet­kezik, itt van egy ideig, más lesz, aztán távo­zik, meg­szűnik. Min­den, kivé­tel nélkül, ami csak felté­telek függ­vényé­ben léte­sült.)

▲

Szóval itt vagyok én most ugyan­annak az erdei hagyo­mány­nak – Gal­duwa néven is, hib­rid átírás­ban Shrī Kal­yāṇī Yogāsh­rāma Saṁ­sṭhāva néven is isme­retes, lásd: https://www.wikiwand.com/en/Sri_Kalyani_Yogasrama_Samstha – egy másik kolos­torá­ban, Vella­váya város­tól délre. Kilóg a sor­ból, amennyi­ben nem erdő­ben van, ha­nem sík vidé­ken, fák kö­zött, sok nyi­tott tér­rel, mint egy liget­ben: a leve­gő össze­hason­lítha­tat­lanul szára­zabb, ám jóval mele­gebb is van itt a síkon nap­köz­ben, amit erős lég­moz­gás eny­hít. Haj­nalra ala­posan lehűlt, a taka­ros, új épí­tésű, össz­kom­for­tos kuṭi­ban 24 fokot muta­tott a lég­mérő, ami ki­feje­zet­ten hideg­nek tűnt az „üveg­ház” (vagy akár a Sri Guna­war­dhana­ramaya) után, ahol haj­nal­ban is 27–28 fokok voltak oda­bent.

Kilóg a sor­ból még annyi­ban is, hogy itt vipas­sanā-, azaz ún. be­látás­meditá­ciót végez­nek, legin­kább a bur­mai szüle­tésű indiai S. N. Goen­ka (lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/S._N._Goenka ), azaz nem a bur­mai Pa Auk Saya­daw [ejtsd, kb.: sz^he­jádɔ:] mód­szerét köve­tik, továb­bá a rend­szere­sen meg­hirde­tett tíz napos elvo­nulá­sokra világi gya­kor­lókat is várnak (lásd a képe­ket a neten: https://www.google.com/search?q=dhamma+pradeepa+vipassana+meditation+centre&oq=dhamma&gs_lcrp=EgZjaHJvbWUqBggBEEUYOzIGCAAQRRg5MgYIARBFGDsyBggCEEUYQTIGCAMQRRhBMgYIBBBFGEEyBggFEEUYPDIGCAYQRRg8MgYIBxAuGEDSAQkxMDc0OGowajGoAgCwAgA&sourceid=chrome&ie=UTF-8#lpg=cid:CgIgAQ%3D%3D,ik:CAoSLEFGMVFpcE9yZURvel9Db1RQWXNGSXY0cklVQU8tUXdSd1JtR1RIR0NaVW1K ). – A térké­pen melles­leg a vi­szony­lag közeli Budu­gal­lena kolos­tor is meg­talál­ható.

Jelenleg velem együtt tizen­egy a szerze­tesek és noví­ciu­sok száma; né­gyen átme­neti­leg távol van­nak. Tegnap végig­kér­dez­tem min­den­kit az ebéd után. A leg­idő­sebb 73 éves, és 67 éve­sen avat­ták szerze­tessé. A leg­fiata­labb száma­néra (sāma­ṇera, noví­cius, vagyis szerze­tes­növen­dék) 18 éves és két és fél éve van már itt (!) – ő azért is érde­kes eset, mert az édes­apja, egy koráb­bi szinga­léz sza­kos isko­lai tanár, ugyan­csak noví­cius: két hónap­pal ez­előtt avat­ták 53 éve­sen… (Az Ambu­luvá­va köz­pont­ban az otta­ni szerze­tes­társ édes­apja egy másik kolos­tor­ban volt szerze­tes. És olyan is van, hogy egy szerze­tes édes­anyja ún. dasza-szíl-mátá le­gyen, ami annyit jelent, hogy tíz foga­dal­mat tesz le, ill. követ, le­mond a világi élet­ről, kolos­tori közeg­be költö­zik, vala­mint szerze­tes­leplet ölt: messzi­ről alig külön­böz­teti meg őket vala­mi a szerze­te­sektől!)

▲

Tegnap­előtt, 25-én Jeles Nap volt, upó­szatha, teli­hold. Megható volt látni a sok-sok ün­nepi láto­gatót, a híve­ket: kötet­len han­gulat, barát­ságos népek, sok gyerek és fiatal, fehér­be öltözve mind a nagy napra. Az étke­ket is ők állí­tot­ták elő (itt főz­nek ugyan­is), bősé­gesen – és fo­gyasz­tot­ták is el később, a kevés szerze­tesen kívül. – Az apát szelíd és halk­szavú; nyu­godt, ki­egyen­súlyo­zott ember benyo­mását kelti; ango­lul keve­set ért csak, de van­nak, akik tud­nak fordí­tani, ha kell, én meg min­den gátlás nélkül, feszé­lye­zetle­nül vetem most már be azt a bor­zasz­tó keve­set, amit szin­galé­zül tudok.

Ugyan­csak ked­vező benyo­más (ehhez azon­ban lásd: „min­dig min­dent elhi­szel, amit látsz?” | hal­lasz stb.): maga a közös­ség. Hogy aztán mi lesz itt abból, hogy újra elő­ve­gyem a szin­galézt, majd meg­látjuk, de az vilá­gos, hogy égető szük­ség lenne jobb nyelv­tu­dásra a kony­ha­szinga­léz helyett.

Hát, kiala­kul majd ez is. Mi több, még úgy is ala­kul­hat­nak a dol­gok, hogy a végén itt raga­dok, ha be­válik a hely: ma­radni lehet, mivel ez az apát is szíve­sen fogad be kül­földi szerze­test. És világi gya­kor­lók­nak is örül, akik szá­mára van itt szál­lás­hely és ellátás. A gya­kor­lás­hoz adva a képe­ken is lát­ható barát­ságos, rusztikus medi­tációs ház, ill. adva – apát urunk fel­aján­lotta nekem, nem is egy­szer – egy lég­kondi­val felsze­relt, tágas és na­gyon szép, ele­gáns terem, az ún. szíma (sīmā, mely­ben a Szan­gha a hiva­talos aktu­sait bo­nyo­lítja pl. jeles napo­kon), s amely­ben van hely járó­gya­korla­tok zavar­talan vég­zésé­hez is, végre zárt és vé­dett bel­tér­ben. Ez az, amit leg­in­kább hiá­nyol­tam eddig Srí Lan­kán (lég­kon­dival vagy nél­küle) – és ami nagy iram­ban épül-készül a már emlí­tett Nika­pitiya kolos­tor­ban –, vagyis az előre­mene­telem­nek, úgy ér­zem, most már „csak” én le­hetek az aka­dálya. (Nika­pitiya, azaz Nika­pitiya Bud­dhist Forest Mon­astery – නිකපිටිය ආරණ්‍ය සේනාසනය ; lásd: https://www.google.com/maps/place/Nikapitiya+Buddhist+Forest+Monastery+-+%E0%B6%B1%E0%B7%92%E0%B6%9A%E0%B6%B4%E0%B7%92%E0%B6%A7%E0%B7%92%E0%B6%BA+%E0%B6%86%E0%B6%BB%E0%B6%AB%E0%B7%8A%E2%80%8D%E0%B6%BA+%E0%B7%83%E0%B7%9A%E0%B6%B1%E0%B7%8F%E0%B7%83%E0%B6%B1%E0%B6%BA/@6.6931251,81.0473969,2256m/data=!3m1!1e3!4m6!3m5!1s0x3ae46d6420a0d321:0x87b28d2258d31dae!8m2!3d6.6941054!4d81.0542526!16s%2Fg%2F11pph19fg9?entry=ttu )

Igen, én. Ahogy az lenni szo­kott – leg­fel­jebb be­látni nem aka­ródzik! Én egye­dül, egyes egye­dül, más nevén BIG ME. És se itt hegyre felka­pasz­kodni nem kell, se messzi­re menni: a szíma épü­lete a szám­ban, átel­len­ben, az ajtóm­tól talán ha 14 méter­nyire. Ömlő eső sem je­lent­het aka­dályt. (Az aka­dály, mint tud­juk, neve­zett BIG ME.) Minden itt van, az ebéd­lő is, a kis szer­tar­tás­terem is, a medi­tációs ház is, apát urunk kuṭija, min­den, és itt van­nak a szerze­tesek is a szom­széd­ság­ban. A leg­köze­lebbi nagy köz­kór­ház hema­toló­giai szak­rende­lés­sel sincs annyi­ra messze, Vella­váyá­tól 17 km-re.

Egy rossz szót nem szól­hatok, de tényleg!

▲

Közben január 27-e lett. És egyre mele­gebb: mély­kék az ég­bolt, min­den szipor­kázik a zavar­talan nap­sütés­ben, és most már jobb, ha dél­idő­ben és úgy dél­után né­gyig az ember ide­bent van a „hűs” 29 fokos kuṭi­ban. Egész ponto­san az észa­ki széles­ség 6°38’52’’ fokán va­gyunk, azaz kis túl­zás­sal csak egy na­gyobb ugrás ide az Egyen­lítő!

Hajnal­ban kerí­tet­tem ma sort az első gya­korla­tokra is a szímá­ban. Örü­lök ennek a lehe­tőség­nek! – Esté­re befut­nak a ked­ves részt­vevők is: az új év első tíz napos meditá­ciós elvo­nulása hol­nap haj­nal­ban veszi ugyan­is kezde­tét. És még egy ara­nyos és szép­séges óriás­mó­kust is lát­tam ma reg­gel. És, mint lát­ható, tér­erő is van. – Mi kell még?

Jobb kéz felől
a Nagytisz­teletű Ellegama Paññasīla,
az apá­tunk,
a töb­biek egy tava­lyi elvonu­láson vettek itt részt.

☸

  

Kifutunk a világból meg az időből. Továbbá: egy nap az egész a gatyába megy!

Kedves ***,

azelőtt a népek kifutot­tak az idő­ből. Olykor a világ­ból. Érde­mes elkép­zelni a képi­ségét. Meg az ígére­tüket.

Van a Buddhá­nak egy-két tanbe­széde, mely a világ vé­gére ve­zető út­ról szól. Az ere­deti (a páli) azért jobb, mert ott ugyan­az a nyelv­tani eset fe­jezi ki egy szó eset­ragja­ként, amit a ma­gyar (1) -ra/-re-vel, ill. (2) -hoz/-hez/-höz-zel fejez ki. Vagyis a Buddha világ vé­gére ve­zető útja egy­ben a világ végé­hez is ve­zető út – és így máris MÉG IZGAL­MA­SABB ez a kérdés! 😂 Mennyi izga­lom!

Főleg hogy a Buddha azzal foly­tatta, hogy „sima” („egy­szerű”) oda­uta­zás­sal/-mene­tellel nem is lehet elér­ni a világ végét, ugyan­akkor per­sze a világ­nak igenis van vége = vége van, és oda el is lehet jutni. Itt olvashat erről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

▲

Idő mint olyan nincs is, kedves ***! 😂 Mint ahogy moz­gás sin­csen. Annyi baj le­gyen: az em­bert ezek a dol­gok is jól meg­vezetik!

Azt írja, hogy „roha­nok a nagy SEM­MIBE!” – És azt nem kér­dezi meg magá­tól, hogy hon­nan rohan a sem­mibe? Érde­mes azt is meg­néz­nie, hogy ha a „sem­mibe” rohan, akkor ott mégis mi van? Van vala­mi egy­álta­lán? Ahol ugyan­is „sem­mi” van, ott csak akad vala­mi, vagy nem … ??? 😂 Tetszik tudni … a sem­mi az a hely, ahol még „sem­mi” sin­csen! Ahol ugyan­is „sem­mi” van, az már vala­mi, ami ott van. A sem­mit el sem tud­juk kép­zelni magunk­nak: ahogy arra gon­do­lunk, hogy „sem­mi”, már gondol­tunk vala­mire, vagyis a sem­mi kép­zete és fo­galma meg­jelent a tudat­ban, s ezzel „vala­mi”-vé avan­zsált.

▲

Jaj de rég volt itthon... Nem akar vissza jönni?? 😂 Viccet félre­téve... Szo­morú a hely­zet.. Na­gyon. – Tényleg vicces kedvé­ben lehet! Szük­ség is van rá! Olyan ez vala­hol, mint az öre­gedés meg a le­épü­lés: ha meg­fogunk ben­nük vala­mit, ha észre­ve­szünk ben­nük vmi mulat­ságo­sat, móká­sat – úgy is lehet­ne mon­dani, hogy tragi­komi­ku­sat –, akkor ne­vetni is képe­sek le­szünk rajta, ha más­képp nem, hát KÍNUNK­BAN! Tetszik en­gem érteni? Szamár­fület kell mu­tatni oly­kor a dol­gok­nak! Itt az embe­rek szíve­sen nevet­nek egy jót kín­juk­ban: még az Ambu­luwá­wa köz­pont­ban for­dult elő rend­szere­sen, ahol vol­tunk egy páran az én kor­osztá­lyom­ból, hogy hol ez, hol az tá­pász­ko­dott fel a padló­ról nagyo­kat nyög­dé­cselve … én meg kedve­sen és ártat­lanul moso­lyog­tam (belül meg jót somo­lyog­tam) mind­ehhez, és rend­sze­rint meg­szólal­tam: jarā pi duk­khā (dzsa­rá pi duk­khá), ’bizony szen­vedés az öre­gedés és le­épü­lés’, mire a ked­ves érin­tett hango­san fel­neve­tett. – Igen, a déli budd­hiz­mus kultú­rája már csak ilyen: tud­juk jól, mi van, mi vár ránk stb., job­bat meg amúgy se tehe­tünk, mint.

Egy 75 éves lon­doni bará­tom­nak írtam meg még ta­valy egy régi emlé­kemet a „víz­mű­vek” kap­csán (ő emle­geti így: water­works). 1968 nyara talán, Ara­don, láto­gató­ban a nagy­mamá­nál – vagy ugyan­ott, csak ké­sőbb? 1972 táján? Nem tudom. Ott ül­tünk hár­man, két otta­ni, velem egy­idős haver meg én, egy tera­szon. Vala­mi üdítő­félét fo­gyaszt­hat­tunk. Kamasz-élce: egyi­kük elő­adta nagy kajá­nul, mint vala­mi kikezd­hetet­len igaz­ságot, misze­rint az utol­só csepp min­dig a ga­tyába megy. – Ez azért jutott nekem né­hány éve az eszem­be, mert így öre­gedő­ben, tet­szik tudni, nem­csak az utol­só csepp megy oda, ha­nem gyak­ran saj­nos már az első is (vagy még több!!!), ott kezdi, ott köt ki, ha nem érünk idő­ben oda vala­hová, ahol p***ni lehet.

És az hagy­ján, hogy ezt meg­írtam az én régi jó bizal­mas bará­tom­nak Lon­donba, de hozzá is tet­tem rög­vest: a leg­izgal­ma­sabb majd az lesz, ami­kor az egész megy a gatyá­ba! 😂 Hát nem, ***? – Remek volt a fogad­tatása! Annyi­ra tet­szett neki, hogy azon mele­gében to­vább is küldte! 😂 A meg­fele­lő kor­osz­tály­nak per­sze, akik ezt iga­zán érté­kelni tudják.

▲

Forgas­son ki min­dent, amit ír nekem – ami a későb­bie­ket tölti ki a mél­jében. Igen, kifor­gatni: le­gyen kívül a bélés. Állít­son min­dent a feje tete­jére. Vegye min­den­nek az ellen­kező­jét | az ellen­tett­jét. Szomorú? Úgy a jó, ha szo­morú. Na és? – Egye­dül van? Az mit tud? Tessék elő­kotor­ni a kér­dés­özönt, amit még régeb­ben küld­tem egy­szer, és bele­vágni. Körbe­járni. Min­dent. Ízekre szedni. Szét­szedni. Újra össze­rakni: miért baj, ha? Miért baj az, hogy? Mi a baj azzal, hogy? Mi? Mi? Min­dent meg­kérdő­jelezni, min­den állí­tás­nak vagy meg­álla­pítás­nak az érvé­nyes­ségét, mert­hogy ez is mind-mind a meg­veze­tettsé­günk, mi pedig be­dőlünk. MIN­DEN­NEK bedő­lünk.

Nem tudom merre tovább.. Nem szíve­sen csiná­lom azt se amit most csiná­lok. Tény­leg egy tapo­só malom az egész élet. Semmi értel­me. – Erről már volt szó, nem is szeret­ném ismé­telni magam. A bezárt­ság-blog­ban találja az alap­vető meg­köze­lítés­módot. Tessék újra elol­vasni: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html

Értelme igazá­ból annak van, amit ugyan­csak el­mond­tam már kis­millió­szor: tenni róla, hogy többé ne kell­jen újra meg­jelen­nie vala­mi­lyen (vala­me­lyik) létfor­mában. – Remé­lem, ezt a be­jegy­zést már jól isme­ri: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Boldog nem leszek, sehol. – De. De lesz: ha akarja. Bár­hol. Most még nem akarja. Jobb, ha ezt elhi­szi nekem. – Én nem tudok bol­dog lenni. – Nem lehet ’tudni’. Képes­nek lenni. Az nem így műkö­dik. Amúgy pedig: miért akar min­den­áron bol­dog lenni?

▲

A legjob­bakat mind­nyá­juk­nak,
barát­ság­gal, mettá­val:
Bhanté Vilásza

 

Van ott valaki...? Valami...???

▲

A saviour will be born: Christmas thoughts for 2023

Do not say, ’’the same old procedure’’ (and the same old folks involved), as it is not true: whatever there is, whatever comes to be, whatever arises, happens, and eventually ceases, all that is new, always new, as, apart from the distorted perceptions of our minds, nothing repeats itself!

Nevertheless, Christmas is approaching again. One Christmas more, and, if you put it another way, one Christmas less, only, who wants to listen to such stuff? What a bad sport! 😊

Every year, a saviour, a redeemer is born, again and again, a monumental feast celebrated all around the world. This saviour could not save, could not redeem humankind, and I wonder if he had ever understood that humankind is for ever doomed to be irredeemable: humankind does not seek redemption, salvation – or liberation / emancipation (to give this a Buddhist twist, vimutti in Pāli).

The Buddha, on the other hand, was fully aware of this state of affairs, and right after his enlightenment, he summed up his concerns. As a perfectly enlightened being, he could very well see that there wouldn’t be much use to propagate the Dhamma, and decided to stay inactive instead – until, according to tradition (and the oldest scriptures) he could be persuaded to teach. His teaching career lasted for forty-five years.

No, we cannot be saved, cannot be redeemed simply on the grounds that we are all too reluctant to get engaged: yes, engaged, for redemption takes place within, with the very saviour being as much within. Salvation is our own job, and the Buddha offers the most pragmatic way leading to it. Salvation – liberation, emancipation – is attainable in this very life, here and now, given that you put faith in the most authentic, original teachings of the Buddha preserved in southern Buddhism, and follow them wholeheartedly. Your own salvation is in your hands, you are your own saviour. Only you can save yourself.

There is, alas, one big obstacle to this, and you may call it, with good reason, BIG ME. See: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/09/self-i-and-mine-ego-and-big-me-root-of.html

▲

Never mind! Nothing is new under the sun, you would say, countering Buddhism’s niccaṁ [pronunciation, appr., nitcham] navāva saṅkhārā, ’formations are always new’.

▲

It is, after so much wilful disheartening, high time to wish you Merry Christmas and a Happy New Year, good health, cheerfulness, liberating insights, a balanced mind, and all the best for this coming 2024 which will mark, actually, my 70th (as it will be my turn now to turn seventy, and join the club! 😊), albeit it is my duty to be alert and always bear in mind a saying which was soooooooo often repeated by our teachers, both monastic and lay, accompanied by huge smiles and great laughter, at the International Theravada Buddhist Missionary University (ITBMU), Rangoon: ’’Which one comes first, tomorrow, or our next life, one never knows!’’

What’s the big deal, really … ??? 😊

▲

 

Megváltó születik: 2023 karácsonyára

Még hogy nincs erre­felé kará­csony előtti, netán kará­csonyi han­gulat, ezen a tró­pusi szige­ten! Igaz, egy hang azzal érvel itt bent, hogy amit az „én” („szemé­lyes”, külön bejá­ratú) észle­lésem és értel­mezé­sem „kará­csonyi hangu­lat”-ként köny­velt el, nem biztos, hogy úgy is van. Hogy más is így észleli, és ennek meg­felelő értel­me­zést ad neki.

Hogy mi történt? Csak annyi, hogy a nagy, párás meleg­ben, a kora­esté­ben fogta magát egy nap az áram­szol­gálta­tás, és leállt. (Mint meg­tudtam azóta, az egész ország­ban, vala­mi nagy gu­banc miatt a köz­ponti ellátó­rend­szer­ben.) Vele együtt a venti­látor is. Csak abban bíz­hat­tam, hogy vala­hogy ki fogom bírni a 31 fokos szobá­ban zárt ablak mel­lett, venti­látor nélkül: abla­kot csak sokkal ké­sőbb lehet nyitni a mosz­kitók miatt.

Kint róttam a hosszo­kat a kör­folyo­són. Bent, zárt ablak megett hat füs­tölő égett: később már ki lehet nyitni min­dent, és a mosz­kitók java távo­zik is, mert a füstöt nagyon nem szere­tik. Kint egyre söté­tebb lett az este, köz­vilá­gítás persze sehol, a szoká­sos benti fények sehol. Szél se rezdült. Az ég­bolt is kitisz­tult, áttü­rem­kedtek a csilla­gok a véko­nyodó felhő­zeten: jó szoká­sához híven az est­hajnal­csillag volt a leg­erő­szako­sabb a maga egyedi fé­nyes­ségé­vel. Bal kéz felől egy tere­bélyes és tekin­télyes, koro­sodó mangó dús, buja lom­bozata, majd­nem kar­nyúj­tás­nyira; jobb kéz felé, kicsit távo­labb, egy másik fa­fajta, jó nagy, buja, barát­ságo­san hívo­gató lomb­koro­nával. És ebben a bárso­nyo­san feke­téllő lomb­koro­nában sok-sok élénk, vidám fény­pont moz­gott ide-oda: meg­annyi szent­jános­bogár! Csak néz­tem, néz­tem őket, és az jutott az eszem­be, hogy lehet­ne akár élő kará­csonyi dísz­let is ez az egész: a menny­bolton a csilla­gok, a fa lom­boza­tában meg a sok-sok szent­jános­bogár­ka a kis lámpá­sával!

▲

Arra gondol­tam, hogy az év végi nagy ünne­pek között vagy alatt talán a szoká­sos­nál több ide­jük|idő­tök lesz, és talán hajlan­dók lesz­nek|-tek egy kicsit befelé is for­dulni, elgon­dol­kozni egy s máson, akár a meg­váltás kérdé­séről is, ha már Betle­hem­ben meg­váltó szüle­tett és szüle­tik, és ezt a szüle­tést ün­nepli a világ jó része – nem tudom, a Szüle­tés Tem­plo­mába eljut-e az idén, aki oda vágyik?

Elgon­dol­kozni, mint ahogy Ady is tette, 1901 kará­cso­nyán, lásd Betle­hem néma c. írását: https://mek.oszk.hu/05500/05551/html/adypr0156.html

Elgon­dol­kozni egy s máson ennek kap­csán, szembe­nézni azzal, ami van, de legin­kább szembe­nézni ön­magunk­kal: mit te­szünk önma­gunk meg­váltá­sáért, tulaj­don meg­szaba­dulá­sun­kért annak érde­kében, hogy ezzel ma­gunk­nak is, mások­nak is, azaz végső­sor­ban a világ­nak jobb legyen?

Megvál­tás, meg­szaba­dulás csakis az én­köz­pontú, mérhe­tetle­nül önző és fukar, örök kielé­gíthe­tetlen, végte­lenül osto­ba és meg­veze­tett ember, azaz BIG ME, a frá­nya nagy egó szisz­tema­tikus lebontása árán lehet­séges.

A Buddha tan­rend­szeré­ben az én, a sze­mély, az ön­való, ön­ma­gam (stb.) téves képze­téről van szó, mely a világ min­den bajá­nak gyö­kere. A taní­tásai­nak leg­lénye­gibb lénye­ge pont ennek a nagy egó­nak a lebon­tása: BIG ME-vel, mint nem egy­szer leír­tam már, nincs, mert egész egy­szerű­en nem is lehet meg­váltás. BIG ME tulaj­don meg­váltá­sának egyet­len elle­hetet­lení­tője nem egyéb, mint ön­maga, vagy­is neve­zett BIG ME a maga vaksá­gával, osto­basá­gával és meg­veze­tettsé­gével, vala­mint ele­mentá­ris hib­bant­ságá­val egye­temben. És akkor tuda­tának torzu­lásai­ról, vala­mint vesze­del­mes szennye­ződé­seiről még nem is beszél­tünk.

Mindarra, ami­től iga­zán közös­ség egy közös­ség – jó egy közös­ség, és ami­től jó egy közös­ség­nek –, arra BIG ME kép­telen.

Mindarra, amire Krisz­tus élő pél­dát nyúj­tott, amit hirde­tett, és ami­től iga­zán közös­ség egy közös­ség – jó egy közös­ség, és ami­től jó egy közös­ség­nek –, arra BIG ME kép­telen.

A Buddha töké­lete­sen meg­világo­so­dott lény­ként nagyon jól tudta – ta­pasz­talati ala­pon is –, hogy az embe­risé­get nem lehet meg­vál­tani, és­pedig két okból nem: (1) meg­váltás az egyes ember­ben van, sehol más­hol, s ezért min­den egyes ember­nek önma­gát kell meg­válta­nia, neki magá­nak kell ten­nie róla, ha egy­szer „kívül­ről” nem lehet; (2) nem is akar­ja, nem kér belő­le stb., mert nem haj­landó sem­mi­féle lemon­dásra, se ön­maga, se mások javára. BIG ME lebon­tásá­nak leg­na­gyobb aka­dálya ő maga, azaz BIG ME.

A Buddha nem győzte hang­sú­lyozni: attā hi atta­no nātho / ko hi nātho paro siyā, vagyis ’ki-ki ön­maga meg­vál­tója / ki más is lehet­ne a meg­váltó?

Ugyanígy nem tudjuk – mert nem is lehet – más szenve­dését ma­gunk­ra vál­lalni, a szen­vedés­ből kive­zető utat azon­ban meg tud­juk mu­tatni: ez a Buddha útja. Lehet továb­bá és igenis sza­bad áldo­zatot hozni, oda­figyel­ni egy másik em­berre, tenni máso­kért, önzet­lenül. A Buddha is, Krisz­tus is a példá­jával járt elöl, ők voltak élő pél­dái annak, ho­gyan lehet­séges egy aljas és em­ber­telen, kegyet­len és élhe­tet­len, jel­lem­telen és er­kölcs­telen világ­ban tiszta ember­nek ma­radni, és szere­tettel, bele- és együtt­érzés­sel önzet­lenül tenni egy jobb, embe­ribb és élhe­tőbb világért.

Min­denki tudja, mit tett Krisz­tus a szegé­nye­kért, az ele­set­tekért, a rászo­ruló­kért, a bete­gekért. Min­denki tudja, mit tettek a külön­böző későb­bi ren­dek: a johan­niták, az irgal­masok, a mál­taiak és mások, és az albán szár­mazá­sú, csodá­latos Kal­kuttai Szt. Terézt sem kell bemu­tatni, mint ahogy Iványi Gá­bort és egy­házá­nak áldá­sos tevé­keny­ségét sem. Ott van­nak mind a mai napig a keresz­tény egy­házak kari­tatív szerve­zetei szerte a vilá­gon, me­lyek meg­indító pél­dái a fele­baráti szere­tet, a bele­érzés és együtt­érzés, az em­beri önzet­len­ség és áldo­zat­válla­lás jótét gya­korla­tának.

A Buddha a szerze­tes­rendjé­nek más­fajta fel­ada­tot, vagy ha úgy tet­szik: külde­tést szánt, és ezt a kívül­álló nehe­zen érti, nehe­zen fo­gadja el, akkor is, ha a Buddha a tan­beszé­dei­ben a közös­ségi / társa­dalmi har­mónia kérdé­seivel épp­úgy fog­lalko­zott, mint a jó kor­mány­zás, és ezzel a társa­dalmi igaz­ságos­ság kér­dés­köré­vel. Nem is lehet­ne ez más­ként egy olyan tan­épít­mény­ben, mely az ada­kozás önzet­len, bő­kezű gesz­tusára (dāna) és az erköl­csi­ségre, a tiszta, eti­kus élet­módra és élet­vitel­re (sīla), továb­bá a medi­táció gya­korla­tára, azaz a tudat kimű­velé­sére (bhā­vanā) épül, s mely­ben az erő­szak­men­tes­ség = felté­tel nél­küli (fele­baráti) szere­tet, vagyis mettā, az együtt­érzés (karu­ṇā), vala­mint az ör­ven­dezés egy másik ember örö­me és bol­dog­sága felett (mu­ditā) – a négy ún. brahma­vihāra, lit. ’isteni = kb. fensé­ges tar­tózko­dási hely’ közül az első három – adja meg min­den­nek az alap­hangját.

A Buddha felté­tel nél­küli (fele­baráti) szere­teté­nek, mély­séges együtt­érzé­sének és könyö­rüle­tessé­gének egyik kifeje­ződé­se volt az az eset is, amit a Vinaya­piṭaka, ’A fegye­lem és a szerze­tesi rend­sza­bály­zat kosa­ra’ Mahā­vagga­pāḷi, (kb.) ’A szöve­gek hosszab­bik gyűjte­ménye’ címet viselő részé­ben lehet olvasni egy súlyos dizen­tériá­ban szen­vedő szerze­tessel kapcso­lato­san. A szeren­csét­len fel­kelni sem tu­dott már, maga­tehe­tetle­nül feküdt a saját ürü­léké­ben, ami­kor a Buddha a szerze­tesek szál­lás­helyét körbe­járva rábuk­kant. Ami­kor a Buddha meg­tuda­kolta, mi a baja, és hogy ellát­ta-e valaki, kide­rült, hogy senki még csak felé sem né­zett azzal, hogy nincs hasz­nára a többi szer­zetes­nek, vö.: ‘‘kiṁ te, bhik­khu, ābā­dho’’ti? ‘‘Kucchi­vikāro me, bhaga­vā’’ti. ‘‘Atthi pana te, bhik­khu, upaṭ­ṭhāko’’ti? ‘‘Natthi, bhaga­vā’’ti. ‘‘Kissa taṁ bhik­khū na upaṭ­ṭhentī’’ti? ‘‘Ahaṁ kho, bhante, bhik­khū­naṁ akā­rako; tena maṁ bhik­khū na upaṭ­ṭhentī’’ti. (8. Cīva­rak­khan­dhako: 224. Gilāna­vatthu­kathā, ’A beteg szer­zetes­ről szóló elbe­szélés’, ill. I. B. Horner, ford.: The Book of the Disci­pline, pp. 1852f. [PDF])

A Budd­hával volt hűsé­ges kísé­rője, táma­sza, minde­nese és jobb­keze élete utol­só húsz évé­ben, a Nagy­tiszte­letű Ānanda: vele hoza­tott vizet, hogy lemos­das­sák szegény beteg szerze­test. Együtt emel­ték aztán fel, és fektet­ték a helyére.

Ez után a Buddha egybe­hívat­ta és kikér­dezte a szer­zete­seket: van-e közte­tek egy ilyen és ilyen beteg szer­zetes? És mi a baja? Dizen­tériás. És ellátja vala­melyi­kőtök? Nem, ma­gasz­tos urunk. És miért nem? Mert nincs hasz­nára a szerze­tesek­nek. (Igen, így!)

Nincs [itt az] anyá­tok, nincs [itt az] apá­tok, szerze­tesek, aki ellát­hatna, aki gondoz­hatna tite­ket. Ha ti nem gon­dos­kod­tok egy­más­ról, akkor ki fog róla­tok gon­dos­kodni? Vö.: ‘‘Nat­thi vo, bhik­khave, mātā, nat­thi pitā, ye vo upaṭ­ṭha­hey­yuṁ. Tumhe ce, bhik­khave, aññam­aññaṁ na upaṭ­ṭhahis­satha, atha ko ca­rahi upaṭ­ṭha­his­sati?’’ – A Buddha egy­ben el is ren­delte, hogy a szer­zete­sek­nek köte­lessé­gük gon­dos­kodni egy­más­ról, ha rászo­rulnak.

▲

Létezik már az ún. elköte­lezett budd­hiz­mus (engaged Bud­dhism) is mint mozga­lom: a XX. sz. folya­mán jelent meg a világ­ban. Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Engaged_Buddhism

A Buddha is, Krisz­tus is a világ min­den mocs­kával és árjá­val ment szembe – a Buddha útja paṭi­sota­gāmī, azaz szembe­megy az árral –, mind­kettő­jük taní­tása szöges ellen­téte annak, mint ami az embe­rek elsöp­rő több­sége számá­ra fontos, érté­kes és kívá­natos, vagyis a világ több­ségi műkö­dés­módjá­nak, és éppen ezért nem kell: a Buddha jó és tiszta, igaz Tana (sad­dham­ma) épp­úgy nem kelen­dő por­téka, mint ahogy az evan­géli­umok üze­nete sem az. Akko­riban is csak egy lelkes kisebb­ség tette magá­évá eze­ket a tanítá­sokat, mint ahogy a későb­biek­ben is csak keve­sek értet­ték, és még mindig nem értik iga­zán a lénye­gét: azt, hogy az én­köz­pontú, egyre ön­zőbb, egyre mo­hóbb és kap­zsibb ember min­den rossz, gonosz­ság, elvete­mült­ség, em­beri aljas­ság és ocs­mány­ság leg­főbb for­rása, minden hit­vány tett moz­gató­rugója a világ­ban. Nem értik, hogy ennek az én­köz­pontú, egyre ön­zőbb, egyre mo­hóbb és kap­zsibb stb. ember­nek kell mennie, hogy mind az ember mint állat­faj, mind pedig a termé­szet – amit ugyan­úgy kizsi­gerel és felél – fenn­marad­hasson. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/01/legyen-minden-leny-boldog-sabbe-satta.html )

▲

A vallá­sok közül egye­dül a Buddha gyakor­lati útja kínálja a meg­szaba­du­lást (ha úgy tet­szik: a meg­vál­tást, önma­gunk meg­váltá­sát) még ebben az élet­ben (diṭ­ṭheva dham­me) – a keresz­tény­ség felől köze­lítve itt a Földön –, más szó­val nem kell előbb eltá­voz­nunk az éle­tünk­ből (= meg­hal­nunk) ahhoz, hogy elér­jük a meg­szaba­dulást (önma­gunk meg­váltá­sát).

Érde­mes bele­gon­dolni: bol­dog­ság­kere­sés­sel nincs bol­dog­ság, és­pe­dig azért nin­csen, mert a bol­dog­ságot nem keres­sük, ha­nem megte­remt­jük létre­jötté­nek ki­váltó okait és fel­téte­leit. Vagyis mi ma­gunk te­szünk ezért, hiszen a meg­vál­tás is ben­nünk van: a budd­hiz­mus cselek­vő, tevő­leges, aktív vallás (kamma-vāda; kiriya-vāda), olyan val­lás, mely­ben az egyes egyén erő­kifej­tése (viriya; ebből: viriya-vāda) el­enged­hetet­len a spiri­tuali­tás­hoz. Nem vá­runk kívül­ről sem­mit. A budd­hiz­mus­ban nincs fo­hász, nincs kö­nyör­gés – ne­künk kell lép­nünk, ne­künk kell ön­magun­kat meg­válta­nunk, ki-ki ön­maga meg­váltó­ja, attā hi atta­no nātho; ko hi nā­tho paro siyā? – ki más is le­het­ne a meg­váltója?

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/11/levelek-az-erdobol-vi-boldogsag-utja.html

Úgy érzem, érde­mes újra elol­vasni eze­ket a koráb­bi blog­bejegy­zése­ket is:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/08/oromunk-tiszta-forrasa.html

…továbbá a vulgár­budd­hiz­mus-soro­zat­nak ezt a négy részét:

8/4.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_18.html

8/5.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_49.html

8/6.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_19.html

valamint

8/8.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_21.html

▲

Betlehem néma.

A Buddha jó és tiszta, igaz Tana (sad­dham­ma) – ere­deti taní­tásai – az em­beri­ség el­enyé­sző töre­dékét érdek­lik csu­pán, és lénye­gében théra­váda budd­hista orszá­gok­ban sem nagyon kellenek az embe­rek több­ségé­nek, mert a lénye­gét, a tanítá­sok leg­javát értet­len­ség és érdek­telen­ség övezi.

Az embe­riség pedig egyre távo­labb keve­redik a meg­szaba­dulás­nak – és a meg­váltás­nak – még legha­lová­nyabb re­mény­ségé­től is. Nem baj. Ez a dolga. Ez a ren­delte­tése. Ez jut neki.

▲

Ettől füg­get­lenül kívá­nok sz. Mind­nyá­juk­nak|-jatok­nak békés, szép, meg­hitt stb. kará­csonyt és min­den szépet és jót az új esz­tendőre!

Szent­estére aján­lom ezt a szép felvé­telt 1977-ből: Wie­ner Sän­ger­kna­ben … a Stille Nacht / Csendes éj 32:55-tel kezdő­dően … de kár lenne elsik­kadni hagyni a kará­csonyi kon­cert egé­szét!

https://www.dailymotion.com/video/x2y2vx4

🎄