Kedves Mindnyájuk|-jatok!
2021. augusztus 1-je van, vasárnap; ma egy hónapja,
hogy útra keltem. —
– Utolsó előtti alkalommal a Sat Nam ökofaluból jelentkeztem. Onnan július 15-én reggel az eredeti elképzelések szerint el is jöttem; ugyanaz az autó, ugyanaz a sofőr, mint érkezéskor. Szép vidékeken jártunk, és annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a Sri Subodharamá-ba – angol megnevezésének a rövidítése SSBC –, ami kolostor és pirivene, vagyis „szerzetesnevelde”, mint amilyenhez Burmában nem is egy helyen volt szerencsém.
Kedves volt a fogadtatás; a kevés rangidősebb szerzetes, akiket megismerhettem, nagyon barátságosak voltak és készségesek, és a legényhad is könnyen megbarátkozott ottlétemmel. Némelyikük tört angolsággal szót tudott velem érteni.
Járvány van, nem is akármilyen, s ezt a kolostorok is megérzik: kevés a felajánlás, üres a raktár, kevés az ennivaló, mert a hívek elmaradtak és leginkább elmaradnak még most is. Ez a helyzet itt az Ambuluwawa elvonulási központban is, ahol súlyosbítja a helyzetet, hogy ez nem kolostor, hiába az SSBC tartja fenn, és a járvány kezdete óta csak világiak voltak itt, ami azzal jár együtt, hogy vagy másfél éve nincs számottevő felajánlás. Magyarán a pókok most itt is nyugodtan belakhatják az adománygyűjtő ládát az ebédlőben, mint Ajahn Brahm kolostorában Nyugat-Ausztráliában!
Kurta ottlétem idejére egyetlen vasárnap esett a Sri Subodharamá-ban: akkor felbukkant néhány világi adományozó, és bőséges, ízletes ebéd volt, ám a többi napon ott készült a jóval szerényebb mennyiségű és minőségű étel.
Eredetileg úgy terveztem, hogy néhány nap után idejövök, az elvonulási központba az erdőbe, s így is lett. Ez így volt jó: látni akartam, milyen az anyakolostor, és láttam is. Rendeltetéséből fakad, hogy nem okvetlenül meditációs elvonulásra való hely, bármennyire is szép környezetben van. Igaz ugyanakkor, hogy a kolostor legmozgalmasabb központi részén van egy elkülönített meditációs központ, hozzá külön konyha és ebédlő rész, ebédlő, egyágyas szobák saját fürdővel-vécével (én egy ilyenben laktam), egy több személyes közös háló, de kissé vigasztalan látványt nyújtott az egész, így együtt, és persze meditálónak híre-hamva nem volt, se kül-, se belföldinek. – Annyi baj legyen …
Legnagyobb szerencsémre négy éve él ott korosabb szerzetesnövendékként egy 42 éves helybeli, aki az ifjúság egy részét angolra tanítja – szépen és helyesen beszél, gazdag a szókincse; amerikai az akcentusa. Rokonszenves, készséges ember, felkészült és nyitott, ideális társ az ilyen a szerzeteslétben. Ő volt a tolmács, s ő tette a helyükre a dolgokat, ha nem oda kerültek, ő segített mindenben nagy lelkesen, csak sajnos az utolsó napomon már nem lett semmi abból, hogy a routerét kölcsönadja. Ha minden igaz, néhány nap múlva itt lesz az elvonulási központban, csak az nem világos, meddig. Őneki biztos lesz valami ötlete arra, hogyan férhetnék internethez. A közeli Gampolá-ban van internetezésre lehetőség, de szerzetesnek nem éppen ildomos iyen helyen mutatkoznia.
A nagytiszteletű apát, W. Dhammawasa Thero, aki olyan szívélyesen reagált a megkeresésemre még április elején, s olyan készségesen fogadott be, Ausztráliában tartózkodik, mivelhogy neki ottani érdekeltségei is vannak, és ő az ottani szingaléz Szangha spirituális vezetője. Amióta itt vagyok az Ambuluwawa elvonulási központban, telefonon beszéltünk egyszer. Nagyon segítőkész, és örül ő is, hogy végre újra van a központnak rezidens szerzetese, még ha nem is helybeli az illető! Más szóval most én vagyok itt az egyetlen szerzetes. Semmiféle időbeli korlátozás nincsen: ez egy olyan hely, ahol hosszabb távra is be lehet akár rendezkedni.
Augusztus 2-a, hétfő, koraeste; alkar citronella
olajjal bekenve … nem is esznek!
A Sri Subodharamá-ból öt ott töltött éjszaka után július 20-án fuvaroztak át kora délután ide Ambuluwawá-ba.
Kivonult az egész társaság a kocsihoz – illendőségből
is, hiszen teljes avatású szerzetes érkezett, ráadásul egy sāmaṇera,
novícius társaságában (velem jött ui. segíteni, körbekalauzolni és
tolmácsolni a már bemutatott szerzetesnövendék, Mettajīva), és
persze kíváncsiságból is, megnézni ezt az új rezidens szerzetest.
A takaros házban (kuṭi), amelyikben elszállásoltak, korábban egy angol apáca is élt tizenegy évig. Ebből tíz évet a macskájával, akinek cicabejáró is készült az ajtóra, ott is van mind a mai napig – nem tudom, az erdőben élő állatok közül melyek azok, amelyek szívesen bejárnának hozzám, mármint azok közül, akik át is férnek rajta, bár XXXL-es macskának készülhetett ... A monguzok nagyon rokonszenvesnek tűnnek, délután szoktam látni kettőt a közelben, de az a benyomásom, hogy nincsenek oda a jelenlétemért … és mintha jóval testesebbek is lennének egy macskánál …
A kuṭi áll az előtérből, amiből egy kisebb központi helyiség nyílik, onnan lehet bemenni a kis fürdőszobába és a tágas hálószobába. A bejárati rész egy tornác, ahol is remekül lehet nappal járó- és ülőgyakorlatokat is végezni – a reggeli előtti, valamint az esti gyakorlatokat a hálóban végzem.
A járvány okán áprilisig mindössze négyen laktak és gyakoroltak, ill. gondnokoskodtak és szakácsnősködtek itt az azt megelőző kb. másfél évig, négy világi: a már bemutatott gondnok, egy korosodó asszony, aki meditálni jött, de aztán itt maradt, azóta ő főz, és érti is a dolgát! Két éve gyakorol itt két, ugyancsak idősebb asszony, egyikük 1945-ös, a másik 63 éves. Áprilisban csatlakozott hozzájuk a maga karanténja után egy évtizedek óta Amerikában élő asszony, aki ötven+ lehet. Ennyien vagyunk most, hatan.
Mint emítettem, 11 kuṭi, ’ház, lak, házikó, kunyhó stb. ’ található itt. Az enyém esik a legtávolabb a központi résztől is, a gyér forgalmú úttól és a néhány szomszédtól is, és mivel a kilátó itt tornyosul fölénk tőlünk egy karnyújtásra, megfelelő szélirány mellett behallatszik némi mozgás is, hangszórók, zene (hétvégén). Magyarul ez a legjobban elkülönített kuṭi – és ez van a legjobb állapotban is. Sziklára épült, és mintha egy tisztáson állna. A sziklák napot is kapnak, s a minap is itt ücsörgött az egyik majomtársaság, sütkéreztek egy kicsit, míg a gyereksereg rajcsúrozott egy jót. Valami szélcsatorna lehet itt a kicsit távolabbi nagy hegyek miatt, mert legtöbbször van légmozgás, olykor viharos szél, nyugat felől – itt érezhetően kevesebb is van egy-két fokkal, mint „fent”, a központi részen, ami kicsivel magasabban fekszik, ezért több napfényt is kap, és ott nem olyan erős a légmozgás.
Most már napok óta nem lesem, hány fok lehet odakint, mert felmelegedett, úgyhogy éjszaka sem nagyon megy 27 fok alá a kuṭi-ban a hőmérséklet, de amikor adta azt a jó kis ízelítőt a monszun, hát bizony kellemetlen volt idebent a nagy nyirkossággal és az éppen hogy csak 24 fokkal. Nappal akkor se hűlt le odakint, de egyszer 23,5 fokot mértem. Délután öt van, a tornácon árnyékban 27 fok, bent dettó. – Egy rossz szót nem szólhatok! Mintha nem is trópuson lennék.
Ettől függetlenül le-lenyomnak itt is, s olyankor le kell feküdni. (Juli szokta volt mondani, hogy „és akkor gyött a fölhő … „) Egy reggel kilenckor jött, tízig aludtam, álmodtam is. Utána megtudtam, hogy a gondnok meg az ebédlőben aludt el, egy széken. Nnna. Ma délelőtt is éreztem fáradtságot – ő se volt a legfrissebb. Ez az, amire írtam is, mondtam is, nem is egyszer, hogy a szervezetnek szinte mindegy most már, hol van, azaz mindegy már neki, hogy hol nem jó neki. Ez nem azt jelenti persze, hogy mindig mindenhol ez lenne, ti. hogy nem jó neki, sőt: leggyakrabban (még) azért jó neki, jól érzi magát, jól meg- és elvan, csak éppen gyakran jön valami, ami miatt meg nem. Ahogy az lenni szokott, azaz lennie illik, ha egyszer a jarā, ’leépülés és öregedés’ legtermészetesebb folyamarának velejárója, törvényszerű legfőbb kísérőjelensége a lét három ismérve közül a dukkha – és vele együtt az anicca [ejtsd: aniccsa], ’mulandóság’, továbbá az anattā, „nem-én”, az önvaló hiánya.
Ez van, mégsem kell se szeretni, se nem nem szeretni, hanem tudomásul venni, hogy ez van, minden minősítés – és minden azonosulás – nélkül, nevetni azonban szabad rajta! Tudunk jobbat? Katalógus pedig, tudniillik tételesen, hogy hol mi jó és mi nem, a legjobb, ha meg sem fordul az ember fejében: ahogy elkezd ott bent megint motoszkálni valami, ahogy elkezdi a tudat ott bent leltárba venni az érveket egy adott hely mellett, utána pedig az ellene szólókat, már biztosra is lehet venni a kimenetelét! Az elmélet síkján remekül átlátjuk, hogy mindenki számára – magunknak is, szűkebb és tágabb környezetünknek is – az a jó, ha számba vesszük, azt nézzük, mi az, ami van, nem pedig azt, ami nincs, vagyis „hiányzik”. A „hiány” is a tudatban ugyanis, sehol máshol.
Így van ez az étellel is: egészen addig mindent meg fogok enni válogatás nélkül, amíg el nem hangzik a tudatban a kérdés, hogy „mit ennék?”. Érdemes kifigyelni! Mivelhogy attól kezdve kevésbé, vagy éppen sehogy se fog ízleni, ami van.
Szóval adva ez a barátságos ház, amihez nem kert tartozik, hanem egy egész erdő! Az egyik legalapvetőbb különbség a kettő között, hogy ez utóbbit nem szokták locsolni. Ezen az erdőn kell át- és felvonulni, ha pl. az ebédlőbe vagy a meditációs terembe megyek (napi 3x + 1x az ösvény tisztán tartása miatt). Tegnap délután léptem rá majdnem arra a tekintélyes méretű kígyóra – a fejét se lehetett látni, a farkát se az azonosításához –, ma ebéd után pedig a félúton található nagy szabad gyakorlóterületen volt – várt! – egy szép nagy kobra, ami abból volt egyértelmű, hogy az a csuklyaszerű bőrlebernyeg elegáns rajzolattal szét volt tárva a fején. Baljós egy látvány, mit ne mondjak!
Az első reakcióm az volt, hogy „na’iszen!”, de aztán megálltam, a kobra tudomásul vette, hogy van ott valaki, s komótosan megindult, be-/összecsukta a csuklyát, én meg csak álltam és figyeltem és vártam, és szeretetteljesen mondogattam neki, hogy szépen vonuljon el/le az útból/ról. Így is lett: felkúszott az alacsony mellvédet alkotó nagy köveken át egy sűrűbben benőtt részre, azaz véletlenül sem arrafelé vette az irányt, amerre én akartam jönni. A délutáni tea előtt megtudtam, hogy aminek csuklyája van, az kobra – pardon: akinek, hiszen a legenda szerint nem más, mint Mucalinda [mucsalinda], a kígyók [nāgá-k] királya, egy kobra nyújtott ülőmeditációja alatt védelmet a Buddhának, kiterjesztve fölé a csuklyáját. Derék dolog volt, sādhu, sādhu, sādhu !
▲
Augusztus 4-e, szerda van, délután négy. Setéten, borongósan indult a nap, kétszer el is kezdett egy kicsit esni, hogy abba is hagyja szinte azonnal. Ebéd után úgy nézett ki, hogy ebből komolyabb áldás lesz, de ültömben mutogattam felfelé, a vastag fellegek irányában, s közben nevetve azt mondogattam, angolul, mert ott volt a gondnok is, hogy lesz szíves majd inkább négy után esni, mert most még le kell menni a kuṭiba, „beöltözni” az erdei ösvény napi tisztán tartásához, bekenni citronella olajjal bokát, alkart, alsó lábszárt stb., mert már elég csúnya csípésnyomok vannak rajtam, utána pedig azért lesz szíves még nem esni, mert aztán három előtt meg, ugye, jönnék vissza egy kis teát inni …
A borongásnak nyoma se, pedig még a kilátó is köddé vált reggel, pontosabban becsomagolták. Egy éppen rátelepedő kis felhőbe.
Nem tudom, ki vagy hol, de úgy döntöttek ott fent – a buddhizmusban különféle illetékes istenségek (devatā), ill. istenek (deva, ejtésük hosszú /é/-vel) jöhetnek szóba, nem is kevesen! –, hogy rendben, négy előtt itt, az elvonulási központ területén nem fog esni. Ok nélkül való lenne ez a szép kívánság, egyfajta áldás? Rakkhantu sabba-devatā … ’őrködjenek az istenségek (őrangyalként) / az összes istenség’, bárkin, akit ebbe belefoglal az ember. Fát sem vágunk ki csak úgy a buddhizmusban, hiszen a fákat egy-egy deva lakja! És nem mindegyik viseltetik ám barátságosan az emberek iránt.
Úgy látszik, az állatvilággal harmonikus a viszonyuk, pedig mit össze nem tudnak ezek az óriásmókusok, majmok meg kisebb mértékben a mókuskák zűrözni a sűrű lombozatban! Recsegnek-ropognak, hajladoznak alattuk az ágak, itt is ugrik valami, ott is, itt is alálóg egy buja, lompos, szőrös farok – például egy danduléna, óriásmókus farka –, ott is, és bizony hol itt, hol ott esik valami tompa puffanással a földre, hol ott: nagyobb ágak, pálma leszáradó egész ága, ami nagy robajjal tör magának utat zuhantában, aztán vagy durián, vagy a nála is nagyobb és jóval súlyosabb jackfruit, a legnagyobb, fán termő gyümölcs (aminek a magyar nevét még mindig nem néztem meg, most meg nincs is hol / hogyan, internet hiányában), vagyis áldás mindenünnen jöhet, úgyhogy kell egy kis fatalizmus is ahhoz, hogy az ember részben égig érő fák alatt közlekedjen egy ilyen erdőben, mert fejen, vállon is könnyen landolhat bármi –sőt, maga az ember is landolhat, ha elvéti a lépést a köveken –, az ember lába körül meg bármi bármikor felbukkanhat, a legváratlanabb pillanatban, és akkor a rovar- meg csúszómászó-világról nem is beszéltünk!
Ez itt, ugye, elvonulási központ, ahol meditálnak, ugyanakkor nem Burmában vagyunk, ahol nemigen engedik, hogy bárki kilógjon a sorból. Itt mi sem természetesebb, mint hogy majdnem minden egyes kuṭihoz tartozik egy széles, öntött beton keretbe foglalt, azaz jól körülhatárolt, s így viszonylag védett járóösvény a járómeditációs gyakorlatokhoz – erre nem is igen lenne mód a meditációs terem mérete miatt –, és az is a legtermészetesebb, ha valaki a kuṭijában vagy a teraszán / tornácán (már ha van hozzá) végzi az ülőmeditációt is.
Megvannak a burmai szigorúbb és feszesebb beosztásnak is a maga előnyei. Itt is látható nem egy angol nyelvű napi időbeosztás is, de nem egyformák, továbbá tartalmaznak olyasmit is, amit senki se követ / csinál. Két fix pont van: reggeli 6:45-kor, ebéd 11:30-kor, én meg majd’ minden délután felmegyek az ebédlőbe még egy teára. – Ha friss vagyok, és lehet ütemesen haladni, hat-nyolc perc alatt érek innen az ebédlőbe.
Nem alakult még ki, miből is álljon egy nap, órára bontva. Egyelőre kivárok, hagyom, hogy minden kényszer nélkül körvonalazódjanak a dolgok. Azt persze nagyon is jól tudom, mit szeretnék, csak azt nem tudom, mit hova tegyek időben, hogy rendszeresség lehessen belőle.
Augusztus 9-e van, hétfő.
Itt két napon át jött megint az áldás, tegnap egy lyuk nem volt a felhőzetben, szakadt derekasan, mondta is a gondnok, hogy nagy áradások vannak, egy falu is megszenvedte, nem értettem, elöntötte-e, avagy elmosta (= vitte) az ár … ??? Most reggel fél kilenc van; nagy kék foltok az égen, süt a napocska is! És, ha minden igaz, akkor novíciusunk is jön ma, s ha az is igaz, akkor hoz nekem valami takarófélét is.
Amikor nagyjából tegnap ilyenkor kint álltam a tornácon és elnéztem, hogyan eszi meg – falja fel – az egész környéket egy felhő, igen, merthogy mindenre ráült egy nagy felhő, közben meg ömlött az eső, úgy festett az egész, mintha bepárásodott szemüvegen át nézném! Különös volt, de az is, hogy egy hang örvendezett nekem itt bent, hogy milyen szép ez a táj, tisztára olyan volt, mint egy közép-európai erdő ködös novemberben, csak persze az üdezöld nem stimmelt ehhez, de hát annyi baj legyen! Seprek én itt amúgy épp elég megsárgult és megbarnult falevelet, de a lomb töretlenül bujazöld.
Ami pedig a közlekedést illeti a kuṭi és a dānasālā között: ugyanaz a meglepően pozitív hang azt is értésemre adta, hogy semmi baj nincsen az ömlő esővel meg az ösvénnyel, a pocsolyákkal, a mindenfelé leselkedő piócákkal, hiszen essen csak az az eső, ha úgy a jó neki, nem vagyunk ugyanis cukorból, amúgy pedig igencsak mókásan festhetek kanárisárga, túlméretes, térd alá érő csizmában, hozzá a bordó szerzeteslepel, bal vállamon a kisebbik szerzetestarisznya és az alamizsnás edény, bal kezemben az ernyő, jobb kezemben a járóbot … és akkor nekivágok. Meg-megállok egy-két helyen, megnézem, gyűjtöttem-e be piócát, merthogy a lepel szegélyével is szedegetem őket össze ügyesen, úgyhogy megpróbálom a leplet kézzel összefogni s feljebb tartani … – Hát, nem hinném, hogy így képzelte a Buddha …
Ha jobban belegondolok, még nem is olyan régen sok szerzetesnek még saruja se volt, nemhogy olyan luxustárgyai, mint ernyő vagy elegáns huzat vállpánttal az alamizsnás szilkéhez! Így fest egy ilyen XXI. század eleji nyugati szerzetes (meg a többiek). És vízmelegítő van a fürdőszobájában, angol vécé, zuhany … és áram van a kuṭijában. És ágyon, azaz matracon alszik, és fejpárna is van. Mindez az erdőben.
NB. Az itteni erdei hagyomány egyik legismertebb és legrangosabb erdei kolostorában, a Mitirigala / Meetirigale Nissarana Vanaya nevű központban a sűrűben, az erdei ösvények végében meghúzódó szerény kuṭik egyikében sincs villany, csak viaszgyertya és gyufa, de van azért zseblámpájuk, hogy sötétben is tudjanak kint járni, vagyis ennyi engedmény van, mint ahogy sarut / szandált is használhatnak, továbbá van azért minden kuṭihoz vezetékes víz és megfelelő illemhely. Ezt a központot is említettem már a beszámolóban: amíg szép napos és melegebb volt az idő, jó volt, de akkor ott is özönvízszerű esőzések jöttek, nagy zivatarokkal, a kuṭi kifejezetten hideg lett, takaró meg semmiféle nem volt, csak a nyirok, az ösvényeken állandóan csúszkáltam és el-elcsúsztam a nem megfelelő lábbeliben … és szedegettem ki a piócákat a lábujjak közül … és bizony nagyon lent voltam, úgyhogy egy nap fogtam magam és eljöttem.
És hogy mit mondott nekem a Nagytiszteletű Dhammajīva? Egyrészt azt mondta, hogy valóban nem való mindenkinek az ottani mikroklíma, mert sokan nem bírják – az ott ui. egy hamisítatlan, lenyűgöző trópusi esőerdő, dzsungel, őserdő a javából csodálatos élővilágával és elbűvölő hangjaival és a tobzódó színekkel. Másrészt olyat is mondott, ami nagyon a szívemhez szólt és megérintett, de az akkori tudatom nem tudott vele mit kezdeni, azon túl, hogy nagy-nagy szomorúsággal teltem el: Ebben az erdőben minden lény boldog, csak maga nem. – És mosolygott. (2005 júniusát írtuk.)
Nem volt már lehetőségem megtudni, miként értelmezzem. Pontosabban hogy hogy értsem: mi az, ami a felszínes jelentése alatt megbúvik. Az nevezetesen, hogy ha boldogtalan leszek ilyen körülmények – vagyis tkp. bármilyen körülmények – között, arról nem az éppen fennálló körülmények tehetnek, hanem az én tudatom véli úgy, hogy. Nem. A tudat viszi bele a torzításait mindenbe. A körülményekkel semmi baj nincsen: a körülmények olyanok, amilyeneknek akkor és ott éppen lenniük kell. Ami fennáll, annak múltbeli okai vannak; ez, ami most van, ezeknek a múltbeli kiváltó okoknak a gyümölcse / eredménye: a mostban, a mindenkori jelen pillanatban érnek be, és el is fognak múlni, ugyanúgy, mint minden más, amikor el kell múlniuk – csak idő kérdése.
A boldogság meg a boldogtalanság mint érzés – sukhā vedanā vs. dukkhā vedanā, ill. somanassa vs. domanassa (hosszú /ó/-val ejtendők: szómanassza stb.) – még csak nem is az enyém. Egy érzet / érzés egyszerűen csak van. Egy érzés / érzet, semmi egyéb. Csakis abban az értelem van, hogy úgy véljük, hogy van, pedig csak állandó létesülésben, keletkezésben és elmúlásban van / leledzik, létrejön, itt van, aztán már múlik is el, csak éppen semmi közünk hozzá. Nem biztos azonban, hogy a vélekedésünk megállja a helyét: egy meditáló hamar megtapasztalhatja, hogy bármennyire sajnálatos legyen is, de nem állja meg.
Tessék belevágni, gyakorolni, mindenben a Buddha útját és „használati utasításait” követni, és akkor kiderül majd. Felséges átélni, amikor először lesz képes a tudat távolságot tartani az érzésektől / érzetektől – elkülönülni tőlük –, azaz amikor nem azonosul velük, hanem csak hagyja, hogy legyenek: elengedi, leteszi őket szelíden.
Ebéd után már olyan állapotok fogadtak az ösvényen, hogy végre seperni is lehetett. Csizmában. Jobb a békesség. – Volt mit eltakarítani, két nap szünet és kiadós esők után! Tegnap még nem lehetett, úgyhogy meg is tanultam szingalézul, hogy „ma nem seprek”. – Aztán újabb zuhé … és mondja is a gondnok, hogy szokatlanul sokat esik az idén. Nesze nekem!
▲
Kilencedikén késő délután befutott a már megénekelt
novícius, Mettajīva, s vele együtt a router.
Aug. 11-én, szerdán megvolt a próba a délutáni órákban, és láss csodát, működött, volt internet!
Cseppet sem biztos persze, hogy mindig is lesz, mivel pl. esős időben semmi garancia arra nézvést, hogy működik stb., az áram is szeret el-elmenni … és a havi 35 GB-os keret is kimerülhet. Mindezen túl nem igazán örülnék neki, ha túl sok lenne a jóból, vagyis az internetből: megtapasztalhattam, mennyivel békésebb a tudat nélküle.
▲
És akkor jött csütörtök, augusztus 12-e. Már hajnalban esett, hogy aztán reggeli előtt, ¾ 7 előtt nem sokkal zendítsen rá úgy Isten igazából. Az ember már csak ilyen: szereti bebiztosítani magát, „jobb a békesség”, „sose lehessen tudni”, meg „biztos, ami biztos alapon”, viszi az ernyőt, biztosításokat köt, időben megrendeli a tüzelőt télire, spájzol, és a sírhelye is megvan már jó előre. Derék dolog!
Mindezt a mulandóság, anicca(ṁ) [aniccsa(m)], az állandó változás, a dolgok kiszámíthatatlan volta ellenében. És lám, én is jobbnak láttam akkor gumicsizmát húzni. A java később jött, du. fél háromig zuhogott, kurta szünetekkel csak ömlött, mintha dézsából öntötték volna (ez a volna nem az a ’volna’!), zúdult alá a víz mindenhonnan, és persze a patak is megduzzadt alaposan, egy oldalága gondolt egyet, új medret vájt magának, s harsogva dübörgött a barna ár lefelé, sodorva mindent magával.
A víz egy helyen vádliig ért, és ott, ahol új meder lett, csak óvatosan tudtam haladni, mert nem lehetett látni, hol mennyire mély, mit mosott el az áradat, hol szakadt be és le valami.
Arra a megszámlálhatlanul sok kis életre gondoltam akaratlanul is, amit elpusztított az özönvíznek ez a szerény helyi kiadása … hiszen mindenfelé ilyen-olyan üregek, mindenhol meghúzza magát, él valami, és akkor jön ez az elképesztő mennyiségű víz. Aniccaṁ: sabbe saṅkhārā aniccā, minden képződmény mulandó; keletkezik, itt van egy kis ideig, aztán már távozik is.
Odakint pedig sok-sok földcsuszamlás, sok szenvedés, fájdalom, sok kár. Egy pillanat alatt jön, egy pillanat alatt pusztít-rombol, de már vonul is vissza.
18-a van, szerda. Egy-két kisebb eső volt azóta, de pióca alig, és csizmát se kellett húzni. És amikor megkaptam a routert, leginkább volt is internet. Hát, most csak lesem, abból a sárgából lett-e már rajta kék, merthogy a nagy hegy nyugat felé megint sehol, vagyis ott szakad az eső. Pont öt óra van, délután. Itt is esett kicsit korábban. Hogy kitisztul-e később … ? Aniccaṁ. Mindig erre kéretik gondolni. Arra, hogy mindig minden változik, belső törvényszerűségeinek megfelelően, kiszámíthatatlanul. Nem jó az időjáráshelyzet, tehát most nincs internet – de majd lesz. Most vagyok, de majd nem leszek. Most ez és ez van, a következő pillanatban pedig valami más. Ez a vipariṇāma-dukkha forrása, a változás kiváltotta dukkha.
19-e, csütörtök, hajnali 4:28 van éppen – és itt ülök a gépnél, hol az ikonra sandítok a monitor jobb alsó sarkában, életre kelt-e már az internet, hol meg a routerre vetek egy pillantást, de abból a sárgából nagyon nem akar kék lenni. Épp tegnap került röviden szóba, hogy az elvárásokból csak baj származik: minél inkább várok valamit, annál nagyobbat fogok csalódni, ha nem teljesül. Merthogy az ebéd végeztével, az utolsó falat után a tudatomban – a bizottságban – rögtön megszólalt az egyik hang, és csak annyit jegyzett meg, hogy szívesen evett volna egy kis sütit. (Ez most bizony az a volna, amiből nem lesz van!)
Mindig vágyik valamire az a tudat. Mindig kell(ene) neki valami, de nemcsak ebben az életben kell, hanem az összes eddigi folyamán is mindig kellett neki valami, és ha nem teszek semmit, akkor az elkövetkezendő összes további életem folyamán is ez lesz: szünet nélküli vágyakozás, sóvárgás, az örök kielégítetlenség. Ez, a taṇhā – kéz a kézben a nemtudással (avijjā) gerjeszti az újabb meg újabb létesülésre (bhava) irányuló vágyat, az újabb meg újabb születéseket (jāti), ezek miatt vagyunk képtelenek elengedni, lemondani, s ezzel megszabadulás helyett marad számunkra a létforgatag, vándorlunk szépen tovább a saṁsārá-ban.
Szóval volt itt minden: terv, elképzelés, vágy – hogy semmi se legyen belőlük. Az a sárga kijelző makacsul sárga. Sőt, mintha egyre sárgább lenne. Most pedig teszek róla, hogy egy másik volnából igenis legyen legalább valamennyi van: ezennel ki is lépek, és inkább megyek gyakorolni.
Öt óra tíz, messze még a reggeli. —
Augusztus 23-a, reggel. Hol van van, hol meg inkább nincs – mármint internet. Áll ez persze a routerre is, az áramra is. Holmi volnákkal nem foglalkozunk!
Jó egészséget mindenkinek!
☸
