ANUMÓDANÁ —

Bizony, erre a mai, hamisítatlanul novemberi hangulattal átitatott, borongós, szürke és esős napra is jut ám azért egy köszönetnyilvánítás. Ez az anumódaná Ő. Tiboré és Viki „nénié” — az előbbi képes volt Székesfehérvárról ideautózni ez utóbbival, aki nem más, mint egy drága, öreg vizsla kutyika, 15 éves … Ő volt a nap sztárja meglepetésként, mivel arról nem volt szó, hogy ő is eljön a gazdival. Szóval ők voltak itt tegnap; ez, ugye, újabb kutyavendégség volt itt a szerzeteslakban a javából!

 Örülök, hogy köszönetet mondhatok mindkettőjüknek, hogy megtiszteltek a látogatásukkal — és hogy felajánlottak nekem finom házi sütit meg egyéb finom, jó és hasznos dolgokat!

Így, ha visszagondolok, nem is tudom hirtelenjében, melyikük tápászkodott fel nehezebben ültéből, ill. fektéből: Viki kutyi, avagy a gazdi, merthogy a gazdi elmúlt már húsz (a házigazda úgyszintén, ugyebár), Viki kutyi pedig szép kornak örvendhet nagytestű kutyaként. Elnéztem Viki kutyit, ahogy nagy nehezen kikászálódott a kocsiból … a három lépcső is nehezére esett neki fel a verandára … és eleve öregesen, nehezen mozgott, drága öreg kutyi … és csak nagy nehézségek árán tudott felállni fektéből. Azok a fránya izületek, azok a fránya öreg csontok! Aztán elmenőben úgy kellett besegíteni őkelmét mind a harminc kilójával az autóba. — Aranyos, békés, barátságos kutyi!

Hát igen. Kivétel nélkül meg- és elöregedik minden és mindenki, aki és ami csak létrejön. Nincs mese. Az első Nemes Igazságban már megjelenik az, hogy jarā pi dukkhā, vagyis hogy az öregedés, a leépülés dukkha, olyasmi, ami nemigen elégít(het) ki bennünket, és persze szenvedést is kínál ez a fránya öregedés-leépülés, olykor nem is keveset, de hát az a dolga mindennek, hogy elinduljon lefelé.

Ő. Tibornak kívánom, hogy maradjon csak szépen a Buddha által feltárt úton, gyarapodjon érdemdús cselekedetei révén, hogy csakis jó karmát halmozzon föl. Viki kutyinak pedig kívánom, hogy ismét emberként születhessen majd újra már a következő életben!

Szádhu, szádhu, szádhu! —

 ]

Nesze semmi, fogd meg jól! —

Gondolatok egy szép magyar (köz)mondás ürügyén

Ha történetesen április elseje lenne, akkor széles mosoly kíséretében felkínálnám ezt a kedves mondást a köznek annak bizonyságául, hogy lám, a buddhizmus bizony magyar találmány volt, csak elfelejtették annó szabadalmaztatni. És így már megint kitoltak velünk, szegény magyarokkal, mert velünk mindig csak kitolnak, pedig mindent mi találtunk fel, legelőször is a spanyolviaszt, és mi adtunk és adunk mindenkit, aki csak számít, Istentől kezdve Jézuson át mindenkit, amire az a bizonyíték, hogy magyarul beszélt és beszél mindenike. Az egész világmindenség magyar és/vagy magyar eredetű, mindenki magyar — csak éppen befogadni nem akaródzik őket, mert ha közelebb találnak jönni, kezdenek nekünk valamiért nagyon nem tetszeni, és mintha már nem is lennének annyira magyarok. Velünk amúgy nem volt semmi baj, ahogy közeledtünk, mármint kifelé, be is fogadtak ott minket rendre, példul 1956-ban, át az osztrák határon (pedig azt se kérdeztük, szabad-e belépnünk), olyan 200 ezren mentek el akkor, de korábban is vándoroltunk már mindenfelé, Amerikába például másfél milliónyian tántorogtak ki, annyira élhető és emberi, jó világ volt ez itt errefelé már akkoriban is, és akiknek az lenne a dolguk, hogy élhetőbb, emberibb és jobb világot teremtsenek itt, leginkább arról tettek, tesznek most is, és fognak is tenni derekasan, hogy maradjon eztán is ez az ország olyan, amilyen („édes Istenem, ez egy ilyen ország”) — szüljetek csak bátran, hogy legyen, aki tömegével elvándorol majd innen kevésbé önsorsrontó tájakra a jövőben is! A magyar hagyományőrző nemzet, szereti őrizni a hagyományait: ezt is őrzi, ragaszkodik hozzá, de nagyon, hiszen ez is szép hagyomány, ha jobban belegondolunk. — Horror vacui. (Csak persze nem úgy.)

Mint kiderült nemrég a piacon, az még csak hagyján, hogy magyarul már vagy harmincezer éve írnak, de a Buddha is természetesen magyar volt: ez a név ugyanis nem egyéb, mint a magyar Buda. — Amúgy, mint tudjuk, a „Buddha” nem is név, hanem egy befejezett melléknévi igenév ’az, aki ráébredt a dolgokra’ jelentésben. — Bizony. Ebből a réges-régi magyar személynévből ered az, hogy „Buddha”, ha egyszer magyar volt. Én meg hozzáteszem: a ranguni főpályaudvart is természetesen a mi Budánkról nevezték el, csak a veresi piacon nem tudnak (még) róla: Buda-dzsí, amiben az utótag nem tévesztendő össze pl. a bhanté-dzsí vagy guru-dzsí, baba-dzsí stb. -dzsí-jével. Így írják burmaiul: ဘူတာကြီး — (Ha nem jelenne meg az írás, a Padauk nevű fontot kéretik telepíteni a számítógépre.)

Elhangzott még egy-két patinás, a történelem ködéből elősejlő név, hun is, igazolandó, hogy márpedig ez itt kérem a nagy történelmi tényállás, csak arra nem emlékszem, az elhangzott-e egyáltalán, hogy borozgattak-e így együtt, avagy söröztek, vagy csak üldögéltek békésen, amit az én tudatom fantáziál bele abba a népiesen etimologizáló reggelbe.

Annyi baj legyen. Egy-két ezer év ide vagy oda, ugyan kit érdekel? Az egyebekről nem is beszélve. Hanem támadt egy ötletem, és az első adandó alkalommal el is sütöttem, nevezetesen azt, hogy pontosítani kell: a Buddha nem magyar volt, hanem cigány. Emberünk megrökönyödve hallgatta, én pedig kedvesen tudakoltam tőle, hogy ezt, ugye, nem hallgatja szívesen. Bizony, nem hallgatta szívesen. A szemébe néztem, mélyen; szúrt a tekintetem, ahogy megismételtem: márpedig a Buddha cigány volt. Indiában született, élt, tanított, ahonnan a cigányok is jöttek, mondtam neki. — Nem szólt.

A Buddha útján szerencsére tökéletesen mindegy, ki honnan jött és jön, ki milyen feliratú dobozba szuszakolja bele magát, milyen a bőre színe, hogy hívják a nemzetségét, mi az anyanyelve, a hite, őt hogy hívják. Egy az érdekes: hová tart, merre, mármint a Buddha útján, azon az úton, amit a Buddha megélt, feltárt és tanított. Az az érdekes, hogy üdvös-e — önmagára és másokra nézve egyaránt —, amit és ahogyan cselekszik, szóban, tettben és gondolatban, avagy ártalmas. Árt-e önmagának és másoknak, avagy sem, rontja-e tulajdon sorsát meg a másokét, avagy sem.

A Buddha útján elengedünk és leteszünk, ami szöges ellentéte a görcsös kapaszkodásnak és ragaszkodásnak. Elengedünk és leteszünk, ami által megkönnyebbülünk — és szabadok leszünk. És ellentétben a címadó mondásban szereplő „fogd meg jól!”-lal, a semmit is elengedjük. Más szóval ezzel a semmi-vel sem azonosulunk, hiszen ez a semmi sem a miénk, eleve semmihez semmi közünk, így hát ehhez a semmihez (suñña/suññatā) sincsen.

Ugyanakkor első látásra a címadó mondás akár nagy kitolás is lehet: odaadok valakinek valamit, a markom csukva, valamit rejt, de csak a semmit. Kinyitom a markom, üres, nincs ott semmi: Nesze semmi, fogd meg jól! — Kitolásról azonban szó sincs. Egyrészt a Buddha kinyilvánította a szerzetesei előtt: nem dugdos előlük semmit, mindent föltár nekik. Másrészt adva a lótusz szíve, a legutolsó, a legbelső mag, ami még rejt(het) magában valamit, ám ha ez a legbelső szirom is kinyílik, kiderül, mi az, amit rejtegetett. A semmit rejtegette: ez a lótusz titka, hogy ott legbelül nincsen semmi. Üres. Ezt a semmit, ezt az ürességet kell meglátni és megélni. Hogy itt bent minden üres, de nem csak bent, kint is, amennyiben a dolgoknak nincs önvalójuk, önlényegiségük, nincs énjük, nélkülözik az én-t, üresek. Nincs maradandó szubsztancia, ami ide-oda menne tovább valahová: ez a lét három ismérve közül a legnehezebben emészthető, az anattā ’nem-én’ tantétele, igazi, felbecsülhetetlen kincs, érték, drágakő, ék a javából, ratana.

Kitolás annak, aki kitolásnak nézi: kitolás annak, aki mindig mindent elkap, megragad, mindenbe beleragad (és ott is ragad), mindent jól megfog; aki mindenhez görcsösen ragaszkodik, még a semmihez is — még a semmi is kedvesebb számára a semminél, pedig ezt a semmi-t is el kell engedni, le kell tenni. A jelenségek üresek, mint ahogy a folyamatok is üresek. A semmi tényleg semmi, nem pedig valami, ami a „semmi” névre hallgat.

1986 táján volt. Stuttgartban éltem akkor, és szerdánként az ottani Magyar Katolikus Misszióban tanítottam az egyre népesebb magyar közösséget németre: valamiért újabb disszidálási hullám volt akkortájt Magyarországról, és akik Svábföldre mentek, előbb-utóbb eltaláltak H. atyához. Nehéz volt már akkoriban jogalapot találni a maradáshoz, ezért aztán hol kanadai vízumkérő lapot kellett velük töltögetni, hol ausztrált vagy éppen amerikait. Nos, az egyik ifjú honfitárs valamilyen apropóból egyszer csak közölte velem, hogy a magyar-japán rokonságnak (egyik?) bizonyítéka a mi isten szavunk, mivelhogy ez a -ten utótag azonos a japán tennó szó előtagjával, márpedig a tennō, 天皇 , ’császár; tkp. „égi uralkodó”’, isteni eredetű. Való igaz: a megfelelő írásjegy, 天 , azt jelenti, ’menny, ég’. Csakhogy.

Legkésőbb 1989 óta, a tiltakozó megmozdulások, valamint kíméletlen elfojtásuk óta tudjuk, hogy Pekingben van egy nagy-nagy tér, a Mennyei Béke Kapujáról elnevezve, ami kínaiul Tienanmen, 天安門, s tartalmazza, mint látható, ezt a ’menny, ég’ jelentésű írásjegyet is, az olvasata tien.

Amit tudni kell ebben az összefüggésben: a japán írás kicsit leegyszerűsítve úgy jött létre, hogy az i. sz. ötödik századtól kezdődően átvették a kínai írást, azaz az írásjegyeket, hozzájuk rendelték a mindenkori japán szót — már ha megvolt egyáltalán a nyelvben —, s egyben átvették a kínai olvasatot is, ám ez nem a mandarin volt, hanem egy dél-kínai nyelvjárás. Mindezen túl természetesen a japán fonológiai rendszeréhez idomult a kiejtés. A ten szótag az átvétel a kínaiból (ill. ami lett belőle az idők folyamán: ez az 音読み — on-yomi, röviden on), ám az írásjegy japán olvasata ame, ez az eredeti japán szó, az úgynevezett kun-yomi, 訓読み, ugyanabban a jelentésben. — Papírra vetettem neki ezeket az írásjegyeket, elmondtam, amit itt kifejtettem. Nem szólt semmit.

Könnyen meglehet, hogy mind a mai napig ezzel a tennó-val meg a magyar-japán rokonsággal traktál boldog-boldogtalant, amerre csak jár-kel a világban, pedig bizonyítani ez a ten az ember mérhetetlen ostobaságától eltekintve legfeljebb ha a magyar-kínai rokonságot bizonyíthatja, ami, ugye, távol sem olyan előkelő, mint a turáni atyafiság.

Márpedig atyafiság kell, valamibe mindig kell kapaszkodni a lét bizonytalanságai — meg a vákuum — ellenében. Kapaszkodni, aztán ideológiát csinálni belőle, hogy legyen miért újabb meg újabb háborút indítani, képletesen is, valósan is. Szülni ágyútölteléket is kell, nemdebár, meg olyat is, aki fáradhatatlanul tapsol. Ez utóbbi persze veszélyes terep, mivel a tömeg jóindulata, mint minden, forgandó és mulandó, lásd a Ceauşescu-s blogbejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

Erről meg a Gulliver-ből sejlik föl bennem a két ellenséges tábor emléke: a Vastag Vég, illetve a Vékony Vég hívei, akik végül ölre is mentek. Amiatt nevezetesen, hogy melyik végén kell a lágytojást feltörni. What Endian are you? — teszi fel a kérdést egy honlap (kb. „Maga melyik vég híve?”), lásd: https://abdulapopoola.com/2012/10/13/what-endian-are-you-big-or-little/ 

A dia forrása: https://www.slideshare.net/superbshehneela/gullivers-travels-56907740  — Hiába, az emberiség egyik legkedvesebb, abszolúte időtálló elfoglaltsága: a gyilok. Rendszerint valami ostobaság a legfőbb kiváltó ok, valamilyen hagymázas ötlet, ilyen-olyan színkombinációk, dallamok, ja és persze földterületek, hogy ki hol mit birtokol és miért: a bírvágy, a gyűlölködés és a megvezetettség (meg a sokak által megénekelt ostobaság, Erasmus Morias enkomion-ját, Μωρίας ἐγκώμιον, is beleértve).

És hogy melyik marok a jó? Az, amelyikben nem rejtegetnek semmit, vagy pedig az, amelyikben meglapul valami? A gyereknek — és a soha fel nem növő felnőtteknek — az kell, amelyikben meglapul valami. Mindig az kell, ami valahol megbúvik, és amiből meglepetés lesz: kinyílik a kéz, ott a tenyéren valami kincs. Megosztani nem szeretjük másokkal: ha tanításokról van szó, ugyanolyan kapzsik vagyunk, ezért aztán kitaláltuk a beavatás intézményét. Van, amit csak egyes kiválasztottakkal osztunk meg, ettől lesz ezoterikus egy tanítás. Ha beavattalak, vagyis bennfentes leszel, majd megkapod tőlem az örök igazságot meg bármi egyebet, amire áhítozol. Kinnfentesek legfeljebb ebben az okkazionalizmusban léteznek, a szóképzés mint játék kedvéért — a homo nemcsak sapiens (hivatalosan), hanem ludens is.

A Dīgha Nikāya — ’Hosszú tanbeszédek gyűjteménye’ — 16. szuttájában (DN 16), a Mahāparinibbāna-Suttá-ban, mely a Buddha leghosszabb tanbeszéde, többek között a Buddha utolsó óráinak-perceinek leírása is megtalálható, akárcsak egynémely végrendelkezése. Éppen hogy felgyógyult egy súlyos betegségből (ez még jóval végzetes ételmérgezése előtt volt), amikor ezt mondja a Nagytiszteletű Ānandá-nak, húsz éve hűségesen szolgáló kiváló tanítványának, mindenesének, a jobbkezének, aki azzal vigasztalta magát, hogy addig nem következhet be a Magasztos végső kialvása — parinirváná-ja —, míg a Rend dolgai felől nem rendelkezett:

Kiṁ panānanda bhikkhusaṅgho mayi paccāsiṁsati? Desito Ānanda mayā dhammo anantaraṁ abāhiraṁ karitvā. Natthānanda tathāgatassa dhammesu ācariyamuṭṭhi.

De hát mit vár tőlem, Ānanda, mit kíván tőlem a Saṅgha, a Rend? Én úgy tanítottam [nektek] a Tant, hogy nem tettem különbséget külső [exo-] és belső [ezo-] között. A Tathāgata számára, Ānanda, nem létezik a tantételek vonatkozásában [olyasmi, mint] a tanár zárt ökle (ācariyamuṭṭhi).

(NB. Ugyanez a szövegrész a Saṁyutta Nikāyá-ban is megtalálható, lásd: SN 47:9.)

Tathāgata. — A Buddha, amikor önmagáról beszélt, önmagára utalt, nagyon gyakran a Tathāgata* kitételt használta, aminek pontos jelentése mind a mai napig vita tárgya, ám kézenfekvő, hogy arra utaljon, ’aki ilyen’, mármint aki ezzel és ezzel van felruházva, ezt és ezt érte el (a spirituális úton) stb., azaz megvilágosodott, ráébredt a dolgok valós természetére, s ezzel megszabadult, megérti, hogy többet nem születik újra, nem jelenik itt meg, ebben a világban: nāparaṁ itthattāyā’ti pajānāti. (*A Tathāgata kapcsán lásd a korábbi bejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html )

Egy Tathāgata nem tart vissza a tanításaiból semmit, nem titkol vagy dug el semmit — nem csukja be a markát —, nem titokzatoskodik, hanem mindent feltár és megoszt az emberek boldogulása érdekében.

Nem lapult hát a markában semmi. Pontosabban a semmi lapult benne, üresség, tantételei közül az egyik legsúlyosabb; kincs, amit nem tanultunk meg kellőképpen megbecsülni, vagyis jól megfogni. Fogd meg hát jól, nézd meg, mi az és mit tud, de aztán ereszd is el: ebbe sem szabad belekapaszkodni, ugyanúgy le kell tenni, el kell engedni, mint minden mást — kedvesen, szelíden —, különben csak teher.

 ]

ANUMÓDANÁ —

A szerzetes alig győzi ezt a sok hálaadást, köszönetnyilvánítást!

Boldogan tesz eleget kötelezettségének — amikor felajánlanak neki valamit, valamilyen adományban részesül, thai hagyomány szerint hálaadást recitál, ez az anumódaná, s ugyanígy dolga, hogy amikor él az adománnyal, vagyis használja, vegye végig magában, tudatosítsa, mi célból kapta ő azt az adományt, mi az adomány rendeltetése (ez is recitálás), s ezt rövid hálaadással zárja.

Elterjedt az a gyakorlat is, hogy az adomány tárgyát, ill. azt, aki az adományt teszi — és aki kapja — megörökítik, majd pl. a Facebook-on nyilvánosságra hozzák az adományozó(k) nevével egyetemben. Ha valamilyen munkát végez valaki felajánlásként, akkor ez lesz lefotózva és fölrakva a Facebook-ra. Ezt a gyakorlatot vette át jelen sorok írója is annyi különbséggel, hogy a magyar adományozók nem szoktak felvételeket készíteni (ellentétben a thai hívekkel, akik ilyenkor feneketlen szelfizhetnéküket is kielégítik), a szerzetesnek pedig nincs olyan szerkentyűje, amivel pillanatokon belül fényképezhetne. És az sem biztos, hogy minden adományozó örülne a nagy nyilvánosságnak. —

Egy szerzetes a théraváda vagy déli buddhista világban teljes mértékben a hívektől, ill. a támogatóktól, adományozóktól (dāyaka) függ: ha például mindennapos, a korareggeli órákban lebonyolított alamizsnagyűjtő körútjukon nem kapnak egy nap semmit, akkor aznap nem esznek; ha csak keveset kapnak, akkor keveset fognak aznap enni; ha bőségesen kapnak — nos, akkor sem az a dolguk, hogy degeszre egyék magukat, hanem mértéket kell tartaniuk, tudniuk kell, mennyi az az elég. A Nagytiszteletű Ácsán Cshá (Ajahn Chah) mondta egyszer valahol, hogy egy szerzetes nem vízibivaly (thaiul ควาย), amire magyar szövegkörnyezetben, ebben a kulturális háttérben talán a ’vágómarha’ lenne a legfrappánsabb: embert nem ildomos arrafelé vízibivalyhoz — vagy akár kutyához — hasonlítani, mint ahogy a magyarban sem hízelgő éppen valakit levágómarházni.

Egy szerzetes számára a hívek négy alapfeltételt biztosítanak, négy alapszükségletét elégítik ki: (1) ruházat (cīvara), vagyis a szerzeteslepel és tartozékai; (2) élelem, alamizsna (piṇḍapāta); (3) hajlék vagy szállás (senāsana), valamint (4) gyógyszer és orvosi ellátás (bhesajja). — Felajánlás, adományozás és sok egyéb témájában lásd: https://watthai.hu/hasznalati-utmutato-szerzetesekhez/

Adomány természetesen nem kizárólag anyagi természetű. Adomány az is, ha valaki elfuvarozza valahová a szerzetest, ha az időjárási viszonyok nem engedik meg, hogy a szerzetes gyalog menjen, vagy körülményes eljutnia az úticélba; elkíséri piacra, szupermarketba, segít hazavinni a dolgokat. (NB. Ezeken a tájakon, ahol a szerzetes záros határidőn belül éhen halna, ha nem gondoskodna önmaga ellátásáról, beleértve a bevásárlást is, ezzel azonban nem egy rendszabályt megszeg, mint amilyen bárminemű fizetőeszköz használata — puszta birtoklása sincs megengedve! —, vagy élelmiszerek tárolása: a megengedett időben átvett és elfogyasztott élelmiszeren túl tovább kell adni vagy ki kell dobnia a maradékot, nem teheti el, nem spájzolhat stb., stb.)

Adomány az is, ha valaki el-elmegy a kolostorba, templomba, árámába stb. összegereblyézni a kertben, felseper, felmossa a verandát, felporszívóz a házban, azaz segít a ház és a kert körül, bármivel és bármiben, ami adódik.

Szerzetes ezzel szemben a Dhammá-val szolgálhat adomány gyanánt, tanítással, tanácsadással, eligazítással és útmutatással a meditáció gyakorlatához, irányadással.

És természetesen szerzetesnek is szabad élni a megosztás nemes gesztusával: megosztani másokkal, amiben részesül, már csak annak okán is, hogy felhalmozódhatnak olyan használati tárgyak, amikre bármilyen okból nincs szüksége. A legnemesebb fajtája a megosztásnak az, amikor azt ajánljuk fel egy másik embernek, ami a legkedvesebb számunkra, s a legszívesebben megtartanánk, megennénk, meginnánk, elnassolnánk stb., stb. — a legszebbet, a legjobbat, a legnagyobbat, a legfinomabbat stb., stb. Nem nagy művészet olyasvalamit továbbadni, ami eleve a kukában kötne ki.

Ez a mai anumódaná V. Lászlóé és T. Margité, itt helyben: köszönet a kedves felajánlásokért, az együttérző segítségnyújtásért — tisztított víz, algakúrához (!) megfelelő készítmény —, és a „szeretetcsomagban” ott lapult egy finom puha és meleg, kötött mellényke is!

Kívánom, hogy szép gesztusaik, alkalmazott felebaráti szeretetük révén gyarapodjanak mind a ketten.

Szádhu, szádhu, szádhu!

Végül meg szeretném még egyszer említeni, hogy K. Gergely és T. Anita nagyvonalú gesztusának köszönhetően a szerzeteslak teraszlaphoz jutott, s tegnap immár elkészült a kertben a gyakorlóösvény is — a járómeditáció gyakorlásához.

Szádhu, szádhu, szádhu — anumódaná minden felajánlásért és segítségért!

 ]

ANUMÓDANÁ —

Hálaadás Dr*** Csabának

A szerzetes így fogalmazott tegnap délután valamikor az érintettnek írt méljében:

„Holnap reggel fogom sz. engedelmével nyilvánosan megénekelni — világgá énekelni!!! — a jótéteményét: ilyen gesztusra még déli buddhista országban sem vállalkozik mindenki, nevezetesen arra, hogy kibumlizzon tömegközlekedve Budapest XI. kerületéből ide Veresegyházra egy ebédfelajánlás kedvéért, hogy aztán alig valamennyi itt-tartózkodás után már bumlizhasson is vissza. Nem, még autóval sem vállalják. — Bevásárolni a hozzávalókat, leállni főzni, kétfélét, salátát csinálni hozzá, reszelt sajtról gondoskodni ... édességet beszerezni, mindent szépen becsomagolni ... és figyelni az órát, ügyelni rá, hogy ideérjen még időben azzal a finom ebéddel ... le a kalappal, igazán! És majdnem elfelejtettem: föl se ocsúdtam az ebéd végeztével, és már el is volt mosogatva! — Szádhu, szádhu, szádhu!”

A Doktor úr nem járt a buddhista főiskolára, nem forog ilyen-olyan, magukat buddhistának valló ezo-spiri körökben, semmilyen lámától vagy risitől, szunimtól vagy gesétől, rinpócsétől, tulkutól vagy rósitól semmiféle beavatásban nem részesült, ám annál jobban érti a buddhizmus lényegét: félretolni, a háttérbe tessékelni önmagunkat, lemondani akár a szabadnapunkról egy szerzetes ellátása kedvéért, lemondani önös kis preferenciáinkról azért, hogy jót tehessünk egy másik emberrel. Vállalni mindent, ami ezzel jár, beleértve az oda-, majd visszavonatozást is. Igen.

Ez az alkalmazott buddhizmus lényege, a mindennapok kisebb-nagyobb önfeláldozásainak gyakorlata, hiszen ennek révén leszünk képesek BIG ME-t lebontani — letenni, elengedni —, ami nélkül nincs haladás a Buddha útján. A buddhizmus gyakorlatában éppen hogy a gyakorlat az érdekes, ha egyszer ez egy gyakorlati út: maga a Buddha is a gyakorlattal kezdte, a sok-sok tantétel — az elmélet — mind későbbi fejlemény. A Buddha útján a gyakorlat az érdekes, a tantételek alkalmazása. Elméleti felebaráti szeretettel, mint már a szerzetes egyebütt kifejtette, senki sincs kisegítve.

És ez az, amit a nyugati — valamint a már alaposan elnyugatiasodott japán, koreai, szingapúri, tajvani, hongkongi stb. — gyakorlók döntő többsége nehezen akar felfogni: a buddhizmus gyakorlatában minden mindennel összefügg, minden mindennel kölcsönhatásban áll, s így a meditációval önmagában nem sokra jutnak. Azt hiszik ugyanis, hogy leülnek meditálni, és akkor minden szép lesz és jó.

A meditáció segít el bennünket olyan felismerésekhez, mint hogy nincs itt bent senki, vagyis hogy ez a felfújt hólyag, ez az öntelt, beképzelt, túlméretezett egó csak konstruktum, a tudat építi föl és ki, továbbá hogy éppen ez a már-már kozmikus kiterjedésű hiper-egó, BIG ME, ez a fránya nagy én minden baj, minden rossz forrása a világban. BIG ME nem lesz hajlandó felismerni — hiszen nem lenne különben BIG ME! —, hogy ő maga a legnagyobb akadály az úton, mi több, ő maga a legfőbb ellenségünk.

A meditációs gyakorlatokkal párhuzamosan nekilátunk érdemdús cselekedeteket véghezvinni: ez kiválóan hat BIG ME ellenében. A Buddha a tanbeszédeiben három alapot említ, az érdemdús cselekedetek alapjait, puññakiriyavatthu: az előkelő első helyen, ugyanúgy, mint a buddhák és bódhiszatták tíz erényének — tökéletességének, pāramī-jának — felsorolásában az adakozás, az (1) adományozás nagyvonalú és nemes gesztusa, a dāna áll. Ezt követi (2) az erényesség, a jó erkölcs, az erkölcsösség, sīla, majd (3) a tudat fejlesztése, bhāvanā, ami nem egyéb, mint a meditáció. Ez a három számít tehát a (déli vagy théraváda) buddhizmus gyakorlatában a legérdemdúsabb cselekedetnek. (Tīṇi puññakiriyavatthūni – dānamayaṁ puññakiriyavatthu, sīlamayaṁ puññakiriyavatthu, bhāvanāmayaṁ puññakiriyavatthu. — Dīgha Nikāya: DN 33.)

Az általánosan ismert szabvány lista a páli kánon szövegmagyarázatai alapján tíz tételt tartalmaz, melyből az első három azonos az imént bemutatottakkal, a többi pedig így fest:

(4) apacāyana/apaciti, a tiszteletadás;

(5) veyyāvacca, a szolgálat;

(6) pattānuppadāna/puññānuppadāna, az érdemek átruházása/megosztása;

(7) abbhanumodana, örvendezés mások érdemei felett;

(8) (Dhamma)desanā, a Tan kifejtése, elmagyarázása másoknak;

(9) (Dhammas)savana, tanbeszédet hallgatni;

(10) diṭṭhujukamma, más nézeteit „kiegyenesíteni”, vagyis a helyükre tenni, kiigazítani.

Ezek együttes gyakorlása, ill. fejlesztése révén leszünk csak képesek haladni az úton, a spirituális fejlődés útján, ezek révén leszünk csak képesek mindent letenni, elengedni, s megtisztítani a tudatot a tengernyi szennyeződéstől, ami a megértés gátja.

Anumódaná — köszönetnyilvánítás — Dr*** Csabának a nemes gesztusért, gyarapodjon e jótétemények által!

Szádhu, szádhu, szádhu!

 ]

Semmi baj a dolgokkal — vagy mégis?

Lajtorját támasztani bárányfelhőhöz

Ültem a minap a vonaton, útban visszafelé Veresegyházra. Az egyik állomáson hangos kis csapat szállt föl: öt kamasz, olyan tizenhat körüliek, a kliséinkből rájuk szabott viselkedéssel: különösen a két lány egyike szenvedett heveny feltűnési viszketegségben, az ő hangja töltötte ki a fél vonatot.

És hogy hova telepedtek le? Hát az én közvetlen szomszédságomba. A másik lánynak akkora alfele volt, hogy csak a lépcsőn fért el, és hangerőben és idétlenkedésben ő volt a második helyezett. A fiúk nem hangoskodtak.

Szóval ott ültem én és olvastam, a Buddha egyik tanbeszédét éppen, a frissiben kinyomatott páli eredetivel ismerkedtem-barátkoztam, és szépséges gondolatok felett örvendezhettem.

A tudat természetesen ugrani akart, de legalábbis morogni meg zsörtölődni. Füstölögni egy jót amiatt, hogy hogy lehet így viselkedni, micsoda hangoskodás ez?!

Akart, de aztán nem füstölgött, aminek szerfölött megörültem. Minősítések, értékítéletek jöttek azért, lásd három bekezdéssel feljebb, vagyis a tudat besorolt, jelzőket aggatott ide is, oda is, pedig tudva tudja az a tudat — elméletben mindenképpen! —, hogy minden jelző, minden minősítés, minden értékítélet ennek a megvezetett, szennyeződésekkel teli, elfogult, részrehajló, előítéletes és rövidlátó tudatnak a terméke. Ott és akkor a tudatban ricsajozó bizottság — committee of the mind, a Nagytiszteletű Thānissaro Bhikkhu, amerikai szerzetes egyik ragyogó hasonlata, lásd With Each & Every Breath c. kiváló kézikönyvét: https://www.dhammatalks.org/Archive/Writings/Ebooks/WithEachAndEveryBreath_181215.pdf — józan hangjai kerekedtek felül. Más szóval az egyik hang szelíden tudatosította bennem, hogy egy kamasz mindig, minden időkben, mindenhol ilyen, ilyen volt, és eztán is ilyen lesz, és ezzel azért nincs semmi baj, mert egyrészt nem tudok változtatni rajta, másrészt pedig a dolgok mindig úgy vannak egy adott pillanatban, ahogyan kiváltó okok és feltételek függvényében létrejöttek. Mindezen túl mindaz, ami egy adott pillanatban éppen fennáll, a következő pillanatban már nem is áll fenn, ha egyszer minden, ami létrejön, mulandó — távozik, elenyészik, megszűnik, elpusztul, elmegy, meghal stb., stb., stb. És akkor még nem említettük a karmát: ki-ki maga felelős azért, tehet arról, hogy cselekedetei révén milyen karmát halmoz fel, ami aztán elkövetkezendő (újra)születéseit meghatározza.

Baj akkor sincsen ezzel — ezekkel a dolgokkal —, ha a tudat megtanul nem azonosulni. Azonosulni valamivel annyit tesz, mint hogy a magaménak tekintem, hogy az a valami, ami előjött, én vagyok, az enyém. Ebben a konkrét esetben — a kamaszlány(ok) viselkedése a vonaton — a tudat, úgymond, zavarónak ítélte a helyzetet, vagyis nem tetszett neki, ami körülötte zajlott. Nem tetszett, mert ez nem volt összeegyeztethető az elvárásaival, vö. „tanuljon meg viselkedni!” és hasonlók. Ez bizony BIG ME ilyenkor: BIG ME már csak tudja, hogyan kell viselkedni nyilvános helyen. BIG ME ellenállt, berzenkedett, fortyogott egy sort: ellenállt egy személytelen folyamatnak, amit egy másik, ugyancsak személytelen folyamat megfigyelt, hiszen valamely tudattárgy megfigyelése sem egyéb egy személytelen folyamatnál — tudatfolyamatnál.

BIG ME nem szokta elengedni a tudattárgyakat: az egyikbe kapaszkodik, el sem ereszti, a másikat azonnal kipaterolná, ám ez utóbbi fajta nem hagyja magát, főleg akkor nem, ha ellenállás van, nekifeszülés. Minél inkább ellenáll ugyanis a tudat valaminek, annál inkább ragaszkodik hozzá! Az én tudatomban szerencsére felbukkant egy hasznos varázsszó, ami minden ilyen esetben segít: aniṭṭhārammanaṁ. Azt jelenti, hogy ’nemkívánatos tudattárgy’. Azzal, hogy ez a „bizottságban” elhangzott, már létre is jött egyfajta távolságtartás: BIG ME hátrébb került, kikerült az azonosulás bűvköréből, s immár egyértelmű volt, hogy semmi köze a lány viselkedéséhez, hanghordozásához és a hangerősséghez: egy másik ember viselkedése csupán viselkedés, a hanghordozása csupán hanghordozás, és a hangerőssége is csupán hangerősség, semmi egyéb, nem én, nem az enyém, semmi közöm hozzá, s így nincs is vele semmi, de semmi baj, el lehet szépen engedni, le lehet szépen tenni, szelíden, gyengéden. Semmiféle tudattárgy nem az enyém, én magam sem vagyok semmiféle tudattárgy, ezek rajtam kívül álló dolgok mind, személytelenek, a tudat (az sem az enyém ugyanis) pillanatnyi tárgyaiként bukkannak fel, jelennek meg a tudatban, nem egyebek, mint pusztán tudattárgyak, amik keletkeznek és elmúlnak, szoros egymásutánban.

Olvastam, pontosabban immár alig hallhatóan recitáltam is azt a szépséges páli szöveget, szingaléz stílusban, és teljesen közömbös volt a tudat számára itt bent, ki hogyan viselkedik, ki mennyire ereszti ki a hangját. Különben is: ha az ember ilyenkor becsukja a szemét, s elképzeli, hogy a felsőtest egy kétajtós szekrényke, ami tárva nyitva, s ahová betessékeli, beljebb invitálja a hangokat, minden válogatás vagy részrehajlás nélkül (vö. „te kellemes hang vagy, jöhetsz, te utálatos hang vagy, tűnj innen!”), akkor megfigyelheti, hogy (1) a hangok immár bent vannak, nem pedig valahol kint, a térben, meg hogy (2) a fül nem lóg már kocsányon, vagyis nem nyúlik ki a hallójárat, tölcsérszerű képződménnyel a végén, akár x kilométerre — nem tapad bele a hangokba, nem csüng rajtuk, és legfőképpen nem azonosul velük, ha egyszer egyik hang sem az övé, egyik hang sem ő. A hangok vannak.

Érdemes ezt kifigyelni. A hely, ahol egy-egy hang keletkezik, ahol a forrásuk van, az esetek többségében valahol ott kint van, a külvilágban, s ezt gondolja a tudat is. És mivel minden érzékszervi ingerre ugrik, így egy hangra is ugrik, azaz abban a minutumban már nyúlik is a hallójárat, a fül nekiindul, elindul kifelé, egészen a hang forrásáig. Igen ám, de az érzékelés, az észlelés nem ott kint zajlik, hanem itt bent, hallani nem ott kint hall a fül, hanem idebent. És amikor kétajtós szekrényke a felsőtest, ahová beinvitálom a külvilág összes hangját, jöjjenek csak ide be, azért fogom őket itt bent hallani, mert itt bent észlelem őket. És akkor már nem indul el a fül, nem növeszt x kilométernyi kocsányt. Mi több, a hangok szabadon közlekednek, akadálytalanul — hiszen meg sem próbálok beléjük kapaszkodni, aminek nem több értelme lenne, mint létrát támasztani egy felhőnek —, és nemcsak bent vannak, hanem körbefonják az egész testet, ami lényegében az egésznek a kellős közepén leledzik, háborítatlanul: a hangok mindent bejárnak, ez azonban a tudatot nem foglalkoztatja különösebben. A hangok csak vannak, mint ahogy minden egyéb van, keletkeznek, és már távoznak is. Nem kapaszkodom beléjük, nem akarom sem távoltartani őket, és nem akarok beléjük csimpaszkodni, egyszerűen hagyom, hogy legyenek, együtt létezem velük, közömbösen, minden reakció, véleményezés meg címkézés nélkül.

A hangok témájához lásd még: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/08/hangok-1.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ahangok-folytatasa-2.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/meg-mindig-azok-hangok-3.html

Tudni illik ennek kapcsán, hogy nemcsak szem képes kocsányon lógni, hanem bármely más érzékszervünk is. A szemünk legelni szeret, pontosabban azt szoktuk mondani, hogy legelteti a szemét — valamilyen kívánatos tudattárgyon, élőn vagy élettelenen, édes mindegy. Legel. Legelni annyit tesz, mint enni, táplálkozni. A Buddha tanépítményében minden āhāra, ’táplálék’, s mind a hat érzékünk, az érzékszervek szünet nélkül kajtatnak újabb meg újabb táplálékforrás után (erről is olvashatnak a fent ajánlott kézikönyvben). Ahogy jóllakott, már keresi a következőt. Nem csupán a szem legel tehát, nem csupán a szem lóg kocsányon, hanem a fül is, az orr, a nyelv, a test, valamint a tudat — ez utóbbi a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás és érintés tudattárgyai, valamint a tudat tevékenységének tárgyai, mint pl. a gondolkodás. Az anyagiság világa 28 elemének osztályozásában (rūpavibhāga) az egyik, ellentétpáronként felállított elrendezési elv a megkülönböztetés az olyanok között, melyeknek tudattárgyuk van, s amelyeknek nincsen: az említett hatból az első ötnek van, s ebben az összefüggésben legelőről van szó, gocará-ról. Az egésznek a megnevezése szépen hangzó páli szóösszetétellel gocaraggāhikarūpa, az a fajta anyagiság, aminek legelője van, ahol az érzékszervek legelnek, táplálékhoz jutnak. A szem, a fül, az orr, a nyelv és a test az anyagiság világának jelensége, s mint mindennek, állandóan táplálékra van szükségük. Legelnek.

Visszatérve tehát: a legegyszerűbb együtt áramolni a történésekkel, belesimulni abba, ami éppen zajlik, s nem ellenállni, nekifeszülni: pont úgy jó éppen, ahogyan az a valami van, ha egyszer másként nem is lehetne egy adott pillanatban. Nem egy visszaemlékezésben lehet olvasni, hogy Ajahn Chah [Ácsán Cshá] mindennel együtt áramlott, azonnal feltalálta magát, bármi adódott is, bárhogyan alakultak is körülötte a dolgok: semmi baj nem volt a dolgokkal. Felesleges a tudatot — és áttételesen a testet — mérgezni olyasmi miatt, ami egyrészt nem én vagyok, nem az enyém, másrészt nem tudok rajta változtatni, harmadrészt pedig mulandó: most fáj, most nem tetszik éppen, most nem akarom éppen, de két pillanat múlva már nincs is. S negyedrészt, ugyebár, karma, a másik ember karmája, ami megint csak nem én vagyok és nem az enyém, és ugyanúgy nem tudok rajta változtatni.

Az azonban, hogy valamivel az égadta világon semmi, de semmi baj nincsen, nem jelenti még azt, hogy ne lenne valami baj — egy merőben más tartományban vagy síkon.

Ami példának okáért az etikát, az erkölcsiséget, vagy a közösségi harmónia dolgait illeti, ott arról van szó, hogy mások így és így viselkedhetnek, így és így cselekedhetnek — a buddhista etika felől nézve nem etikus, erkölcstelen, káros, magukra és másokra nézvést egyaránt ártalmas stb. tetteket követhetnek el —, mi azonban nem fogunk ilyen tetteket elkövetni, vö.

‘Pare vihiṁsakā bhavissanti, […] (1)

‘Pare pāṇātipātī bhavissanti, […] (2)

‘Pare adinnādāyī bhavissanti, mayamettha adinnādānā paṭiviratā bhavissāmā’ti sallekho karaṇīyo. (3)

Mások kegyetlenek, mi azonban nem fogunk kegyetlenkedni … mások élő és érző lényeket pusztítanak el, mi azonban nem fogunk ölni … mások elveszik, amit nem adtak nekik, mi azonban nem fogjuk elvenni (= nem fogunk lopni) … ekként kell gyakorolni ezek felülmúlását — szól az első három sallekha az összesen negyvennégy tételből a Buddha közepes hosszúságú tanbeszédeinek gyűjteményében (Majjhima Nikāya), a 8. sz., Sallekhasutta címet viselő tanbeszédben, melyek között megtalálhatók az erkölcsi fogadalmak be nem tartásától kezdve a háromféle duccaritá-ig — ’rossz/elvetemült viselkedés’ (2) szóban, (1) tettben, valamint (3) gondolatban (1. kāya-, 2. vacī-, 3. mano-duccarita) —, a tudati szennyeződésektől (kilesa), mint az irigység, harag, kételkedés, nyughatatlanság stb., a személyiségvonásokig, mint amilyen az arrogancia, pökhendiség, beképzeltség vagy pimaszság, de ott találjuk a felsorolásban a lustaságot éppúgy, mint pl. a hitetlenséget, a szégyentelenséget, a hanyagságot és a tanulatlanságot. Az a dolgunk egy-egy közösség tagjaként, hogy ezeket a vonásokat, tulajdonságainkat, efféle cselekedeteinket meghaladjuk, felülmúljuk, s helyettük pozitív ellentétüket műveljük (sallekhapariyāya).

Az idézett szutta azzal folytatja, hogy már az is nagy jótétemény, ha a tudat üdvös tudatállapotokra hajlik: Mások kegyetlenek, mi azonban tartózkodni fogunk a kegyetlenkedéstől … stb., éspedig azáltal, hogy aki erre és erre hajlik (cittupapādapariyāya) — a lista mind a negyvennégy tétele elhangzik —, annak számára adva van üdvös és jótét ellentéte, amivel elkerülheti (parikkamanapariyāya), s aminek köszönhetően felfelé lehet haladni (uparibhāgapariyāya). Az utolsó szakasz a kialvás és kioltás szakasza (parinibbānapariyāya), amennyiben immár a mindenkori ellentéte az, mely révén a rossz, ártalmas és káros cselekedeteket és tulajdonságokat egyszer s mindenkorra ki lehet iktatni.

Nos, való igaz: Ajahn Chah együtt áramlott mindennel, elfogadta a dolgokat úgy, ahogyan a dolgok vannak, csak hát ő tanított is ám, szerzeteseket és világiakat egyaránt, saját kolostora volt, ő volt az apát, vagyis az ő felelőssége volt, az ő hatáskörébe tartozott a rend, a fegyelem fenntartása, az ő feladata volt a renitenskedők megregulázása. Azonnal észrevette, ha valaki nem a rendszabályzat vagy a kolostor házirendjének szellemében cselekszik, s aznap este ez volt az apropója a sok dörgedelemmel át- meg átszőtt tanbeszédének, ami akár három meg öt órán át is tarthatott, nemritkán bele a hajnali recitálás kezdetébe, úgyhogy aznap éjjel senki nem aludt egy szemernyit sem.

Ahogy az én hatáskörömbe tartozik a tanítás, ahogy én vagyok a felelős azért, ahogyan a dolgok vannak és mennek egy kolostorban vagy bármilyen más intézményben vagy közösségben, ahol én vagyok a főnök — a hal feje! —, akkor nekem kell ügyelnem arra, hogy se a fejétől, se mástól ne bűzöljön az a hal. Rendet kell tennem, rendet kell tartanom a magam háza táján, beleértve azokat is, akikért felelősséggel tartozom.

Egyrészt tehát a hozzáállásomnak helyesnek kell lennie, vagyis valamennyi távolságot kell tartanom, az aktuális tudattárgyakba beleértelmezett milyenségüktől függetlenül szeretetteljesen viszonyulok hozzájuk, el kell engednem a dolgokat, szelíden, erőszak nélkül, le kell őket tennem anélkül, hogy azonosulnék velük, másrészt azonban kötelességem, hogy képezzem, neveljem azokat, akiknek képzése, nevelése rám tartozik, s alakítsam erkölcsiségüket, egyengessem az útjukat a Buddha által feltárt úton. Az erkölcsiség, a sīla mindennek alapja, a Buddha etikai rendszerének a kulcsa.

Ennek értelmében nincs semmi baj azzal, ha valaki szembemegy a Buddha tantételeivel, s olyanokat hirdet, ami ún. téves nézet, micchādiṭṭhi, ugyanakkor én magam nem vallhatok téves nézeteket, nem mehetek szembe a Buddha tantéleivel, nem alkudhatok meg, nem taníthatok olyat, ami üti a Buddhának a páli kánonban lefektetett eredeti, hiteles tantételeit, mert akkor nem vagyok buddhista, hiszen buddhistának lenni nem jelent egyebet, mint hogy a Buddha útját követem mindenben, amiben csak tudom. Azért, mert mások ölnek, lopnak, csalnak, hazudnak, ármánykodnak, csalárdkodnak, sikkasztanak, harácsolnak stb., stb., stb., nekem nem kell ölni, lopni, csalni stb., stb., és nem is fogok ölni, lopni, csalni stb., stb. El lehet dönteni, együtt üvölt-e valaki a farkasokkal, avagy sem. Nem muszáj a farkasokkal együtt üvölteni, és nem muszáj tehetetlenül sodródni az árral, a szennyel, a világ minden mocskával és szennyével, amikor tisztának is lehet maradni. És embernek lehet maradni az embertelenség tengerében. Fel lehet ismerni az árt, a szennyet és a mocskot, az embertelenséget.

Ahogy a Buddha fogalmazta: a Tan, amit megvalósított, átélt, megtapasztalt és feltárt, azaz a Dhamma nem csak mélyértelmű, nehezen látható át, nehezen fogható fel, de szembe is megy ezzel az árral, paṭisotagāmī. (MN 26) — A Buddha útja nem az önös, ki nem elégíthető vágyaitól hajtott ember útja, hanem a vágyak, az önzés, BIG ME elengedésének és lebontásának útja, ami élhetőbb, emberibb világhoz, valamint a megszabaduláshoz vezet.

 ]

A páli nyelvről: alapismeretek, írás és kiejtés

Kéretik átfáradni ide:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/07/pali-szovegek-nyelve-1.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/07/pali-szovegek-nyelve-2.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/08/pali-szovegek-nyelve-3.html

Ezzel a három új bejegyzéssel immár komplett az új, alaposan kibővített változat.

▲

Yatiwala, Mawathagama, Srí Lanka:
2023 júliusában és augusztusában.

▲

Október teliholdja, a vassza kimenetele • วันออกพรรษา :

ma ér véget a théraváda buddhista szerzetesek esős évszakbeli elvonulása

Sokan szeretnek párhuzamot vonni a keresztény nagyböjttel — pedig egészen másról van szó —, amikor a (déli) buddhista szerzetesek esős évszakbeli (páli: vassa ’eső’) elvonulásáról beszélnek, ami a Buddha kora óta hagyományosan július teliholdjának másnapjától október teliholdjáig tart. Ilyenkor a szerzetesek ünnepélyes fogadalmat tesznek, miszerint vállalják, hogy a vassa — thai พรรษา, a kiejtése kb. panszáa, burmai ဝါ , ejtsd kb. wá — idején nem utazgatnak a világban, s különösen nem éjszakáznak máshol, mint abban a kolostorban, ahol a fogadalmukat letették. Bizonyos esetekben távol lehetnek, de ez erősen korlátozott.

A Buddha idejében a szerzetesek állandóan úton voltak, egyik helyről vándoroltak a másikra, s a szállásuk leginkább erdőben volt, persze lehetőleg lakott település közelében, ahol alamizsnagyűjtő körútra indulhattak másnap pirkadatkor. Étkezés után rendszerint már vonultak is tovább.

Igen ám, de az esős évszak idején képtelenség volt ezt a vándorló életmódot folytatni: egyrészt nemritkán víz alá került minden, másrészt ilyenkor lehetett mindenféle válogatott kórságot, fertőzést összeszedni. Sokan betegeskedik végig a mai Indiában is, Délkelet-Ázsiában is a monszunt, az esős évszak idejét: heves, napokon át tartó esőzések, lehűlés, alattomos nyirkosság mindenhol, fekete penész lep be mindent, ami nem szellőzik eléggé és nem kap elég napot, és különféle bőrbetegségek gyötrik az emberek jó részét. Ráadásul gondot okozott akkoriban az élelmiszerek beszerzése, biztosítása is az esős évszak áldatlan körülményei közepette.

Ezért rendelte el a Buddha, hogy az esős évszak idején a szerzetesek valamilyen biztos, állandó építménybe költözzenek, s ott töltsék ki ezt a kb. három hónapot, aminek a végén újabb szertartás keretében oldják föl a vonatkozó tilalmat, s ahogy egyre szárazabb légtömegek szorítják ki a monszunt, ahogy a monszun kicseng, a vassa is „kimegy” — ez a thai วันออกพรรษา, ’a vassa kimenetelének napja’ —, ami, mivel telihold napja, egyben Jeles Nap is, ünnepnap, uposatha [upószatha], megfelelő szertartásokkal.

A Buddha szerzetesrendjében, ami nem is mellesleg a világ legrégebbi, közel 2600 éve töretlenül, megszakítás nélkül fennálló szerzetesrendje, az egyedüli különbségtétel az egyes szerzetesek között az esős évszakok száma, amit valaki a rendben töltött, a „szolgálati évek”. Mindenben az a döntő tehát, hogy ki hány vassá-val rendelkezik, ez az, amit mindenekelőtt tisztáznak, ha pl. ismeretlen látogató jön, új szerzetestárs költözik a szomszéd kuti-ba (szobába vagy bungalóba) stb., hiszen egy fél nap különbség is számít: az, akit korábban avattak szerzetessé, elsőbbséget élvez mindenben, s ő az, akinek rangidősként a tiszteletadás kijár. Ennek megfelelő lesz a nyelvhasználat is, a kellő megszólítás, az udvariassági fordulatok megválasztása, mivel nem mindegy, lefelé, avagy fölfelé beszél valaki. És bár szörnyű nehezen barátkozik meg az ilyesmivel a jóóóó nagy egóval megáldott nyugati ember (BIG ME!) — szerzetesként se lesz könnyebb, de ott előbb-utóbb belekényszerül a szokásrendbe —, ez bizony a buddhizmus egyik tartóoszlopa, a tiszteletadás és az alázat (ami nem szolgalelkűség, vagyis nem valami lábtörlőszerepre kell ennek kapcsán gondolni!), ami nélkül tulajdonképpen semmi sem működik igazán a buddhizmus háza táján. És a 38 számszerűsített legfőbb áldás, mangalaṁ uttamaṁ, közé tartoznak.

A felsőbb avatást — upasampadā — követő első öt évben egy szerzetes ún. navaka-bhikkhu, azaz ’új szerzetes’; öt és tíz vassa között ún. majjhima-bhikkhu [ejtsd, kb. maddzshima-bhikkhu, a /h/ mindig nyomatékos hehezet], ’köztes szerzetes’ (kvázi a „középmezőnyben”), majd tíz vassá-val thera-bhikkhu [théra-bhikkhu], ’öreg’. Ezt követően majd csak húsz vassa lesz érdekes: innentől kezdve a szerzetes mahā-thera, vagyis a rend ’nagy öreg’-je. Srí Lankán feltűnő a nagy tiszteletadás az ottani erdei hagyományban, már-már kultuszszámba megy. — A mahā-thera után már nincs számolósdi meg nyilvántartás, legalábbis nem nevesítik, nyilvántartani persze kell, épp az elmondottak okán.

E sorok írója, Luangtá Vilásza bhikkhu a mai nappal sikeresen betöltötte a hetediket, vagyis ezzel hét vassá-val rendelkezik. Így az ülésrendben már nem biztos, hogy leghátul lesz a helye, bár volt már olyan rendezvényen, ahol ő rendelkezett a legkevesebb vassá-val — annyi baj legyen!

]