Legyen minden lény boldog! — Sabbe sattā bhavantu sukhitattā

A buddhista világ egyik leg­feleme­lőbb, leg­ma­gasz­to­sabb óhaja — fohá­sza — ez. Leg­is­mer­tebb elő­for­du­lási he­lye a Kara­ṇīya-metta-sutta, a Buddha egyik leg­szebb és leg­szív­hez­szó­lóbb, vers­be sze­dett tan­be­széde a sze­re­tetről. A szere­tet, mettā, a ha­gyo­má­nyos fel­so­ro­lás sze­rint egy buddha tíz nagy eré­nye kö­zül a ki­len­ce­dik, lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html

Gondoljunk csak bele: nincs olyan élő­lény ezen a boly­gón, ame­lyik ne akar­na bol­dog lenni. Nincs olyan élő­lény ezen a boly­gón, ame­lyik ne arra töre­kedne, hogy ne kell­jen szen­ved­nie, ha­nem hogy biz­ton­ság­ban, meg­fe­lelő körül­mé­nyek kö­zött, hábo­rítat­lanul, bol­do­gan él­hes­sen. A lé­nyek rü­hel­lik, ha fáj­dal­mat, kárt, bosszú­sá­got vagy szo­mo­rú­sá­got, más szó­val szen­ve­dést okoz­nak ne­kik. Még a növé­nyek sin­cse­nek oda azért, ha bánt­ják őket, és nem egy nö­vény védi ma­gát — a virá­gát (rózsa) vagy a ter­mé­sét (pad­lizsán) tüs­kék­kel —, vagy vala­mi más mó­don vé­de­ke­zik, mint pl. a csa­lán. Vagy „csak” mér­gez — már ha meg­esszük. Vagy ha meg­se­bez­zük / fel­sértjük.

A növé­nyekről annyit illik tudni eb­ben az össze­füg­gés­ben, hogy az óko­ri Indiá­ban a növé­nyek a leg­ala­cso­nyabb rendű élő­lé­nyek­nek számí­tottak, mi­vel csak egyet­len ún. képes­ség­gel ren­del­kez­nek, ez pe­dig az érint­(kez)és ké­pes­sé­ge: a növé­nyek rea­gál­nak az érin­tésre, ami­re klasszi­kus pél­da a mimóza.

Ennek megfele­lően a budd­hista szer­zete­si rend­sza­bály­zat, a Vina­ya élő növé­nyek­kel fog­lal­kozó feje­zete, a Bhūta­gāma­vagga kife­jezet­ten tiltja, hogy szer­zetes föl­det túr­jon, ker­tész­ked­jen, fü­vet nyír­jon, fákat mes­sen, virá­got szakít­son le, gyü­möl­csöt a fáról stb., stb., mert kárt okoz­hat egy nö­vény­ben (ill. átté­tele­sen vagy köz­vet­le­nül akár más élő­lény­nek, ami­kor pl. ás vagy ka­pál, gyom­lál, bozó­tot rit­kít, fát vág ki stb.), már­pedig szer­zetes­ként nem az a dol­ga, hogy bár­mi­lyen élő és érző lény­nek fáj­dal­mat, vagy­is szen­ve­dést okozzon. Ne hábo­rít­son más érző lényt — a lak­he­lyét se! —, ne okoz­zon sen­kinek sem­mi­fé­le kel­le­met­len­sé­get: ez a nem ár­tás alap­állá­sa, az erő­szak­men­tes­ség, páli­ul avi­hiṁ­sā / a­hiṁ­sā, a jó­aka­rat kö­vet­ke­ze­tes, el­kö­te­le­zett ér­vény­re jutta­tása.

Ami pe­dig a növé­nyi magva­kat illeti: szer­zetes nem pusz­tít­hat el sem­mi­lyen magot, hi­szen a mag éle­tet hor­doz. Étke­zés során erre min­den­kép­pen tekin­tet­tel kell len­nie, és ezt az éte­lek fel­aján­lásá­nál is figye­lem­be kell venni.

A budd­hizmus­ban az élet szent­sége nem csak ember­életre vonat­kozik. (Az ún. erköl­csi foga­dal­mak­ról, élet kioltá­sáról és egye­bek kap­csán lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/06/egykis-gyilok-avagyaz-embernel-nincs.html )

Ölni nem csak em­bert nem ölünk, de sem­mi­lyen más élő­lényt sem. A budd­hizmus­ban ezen túl­me­nő­en nincs olyan, hogy ’kár­té­kony’ vagy ’ha­szon­ta­lan’, és nincs sem­mi­féle kire­kesz­tés, kikö­zösí­tés vagy meg­külön­böz­te­tés. Élő­ és érző lény a mez­te­len csi­ga meg a malá­ria­szú­nyog épp­úgy, mint egy ár­tat­lan kis­cica vagy egy páva. Vagy egy bá­rány. Nin­csen ’ezt szeretem, ezt nem szere­tem’, azaz a sze­re­tet nem vá­lo­gat, a meg­ér­tő és együtt­érző (fele­ba­ráti) sze­re­tet egye­te­mes.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/pillango-hetkoznapokbuddhizmusa-ez-itt.html

Bele­érzésre, együtt­érzésre, meg­értésre és befo­ga­dás­ra stb. olyan ember kép­te­len, aki­ben túl­teng az ego — BIG ME, hiszen ilyen em­ber csak­is sze­mélyes kis pre­feren­ciái alap­ján te­kint min­den­re és min­den­kire. Csör­tet és tör­tet, min­dent és min­den­kit leta­rol, nem is­mer kor­lá­to­kat, és ez­zel nem­csak má­sok­nak árt, ha­nem ön­ma­gá­nak is. Árt: szen­ve­dést okoz min­den lény­nek, ön­ma­gát is bele­értve. Ár­tás bi­zony az is, ha nem va­gyok te­kin­tet­tel má­sok­ra, vagy­is a kö­zös­ség tag­jaira, mely­ben élek — le­gyen az szű­kebb, köz­vet­len kör­nye­zetem, vagy egy egész tár­sa­da­lom, ill. egy még na­gyobb kö­zös­ség, a ter­mé­szet szer­ves ré­sze­ként! BIG ME olyan vilá­got te­remt, amely­ben nem jó élni, amely­ben a lé­nyek nem bol­do­gok, rá­adá­sul két­sze­re­sen is nem boldogok.

Egyrészt azért nem boldogok, mert a lé­tü­ket egy­re in­kább meg­nehe­zítik — mi több: elle­he­tet­lení­tik — a kö­rül­mé­nyek, ám ezeket a kö­rül­mé­nye­ket az em­ber hoz­za létre „ál­dá­sos” te­vé­keny­sé­gé­vel.

Más­részt ugyan­ak­kor nem lát­ják, hogy tu­laj­don bol­dog­sá­guk kulcsa az ő ke­zük­ben van (már ha em­beri lé­nyek­ről van szó, ha már egye­dül az em­ber képes — len­ne ké­pes — ezt egy­álta­lán át- és be­látni, csak ép­pen nem­igen aka­ró­dzik neki!). Más szó­val egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ­hoz az út BIG ME le­bon­tá­sán ke­resz­tül ve­zet, de ez az, ami­ről BIG ME vég­képp nem akar hal­lani: ar­ról ti., hogy ön­ma­gát lebontsa, már­pe­dig pusz­tán attól, hogy na­pon­ta is­mé­tel­ge­tem az ön­ma­guk­ban való­ban szép és meg­indí­tó man­trá­kat, a világ se jobb, se em­be­ribb, se pe­dig él­he­tőbb nem lesz.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Az ember min­denek­előtt em­ber­ből van — külö­nö­sen ha „kö­zön­sé­ges”, hét­köz­na­pi, gyar­ló és esen­dő em­ber a maga meg­veze­tett­sé­gé­vel és os­to­ba­sá­gá­val, tu­da­tá­nak vala­mennyi szennye­ző­désé­vel, vala­mint vég­ze­tes hib­bant­sá­gá­val, lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Ember­ből van, s mint ilyen temér­dek szenve­dést zúdít a töb­bi em­ber­re épp­úgy, mint ön­ma­gá­ra, és te­mér­dek szen­ve­dést zú­dít a ter­mé­szet egészére. Akarva-aka­rat­la­nul is. Sőt, nem­rit­kán ki­fe­je­zet­ten a leg­jobb szán­dék ve­zérli. Csak ép­pen meg­gon­do­lat­lan, kele­kótya, hebe­hur­gya, nem figyel oda kel­lő­kép­pen stb. És bi­zony túl gyak­ran fele­lőt­len — saj­nos úgy lát­szik, egy­re meg­gon­do­lat­la­nabb és egy­re fele­lőt­le­nebb —, éppen fene nagy önteltségének és rátartiságának köszönhetően. BIG ME kon­stans­nak tűnik.

▲

Nem kell bemu­tatni, mi is a nagy hely­zet ezen az egyet­len, Föld­nek hí­vott boly­gón, amin ez az em­ber — és bár­mi­féle egyéb élet — egy­álta­lán létez­het. Ha te­rem­tés­ről akar­nak be­szél­ni, csak tes­sék: az em­ber áldat­lan tevé­keny­ségé­vel elkó­tya­ve­tyéli a te­rem­tést. Mél­tat­lan a te­rem­tés­re.

Ahogy a Föld kinéz, ami­lyen álla­pot­ban van, arról tanús­ko­dik, hogy a Föld leg­nagyobb rák­fenéje ma­ga az ember. Tet­szik, nem tet­szik, így van. Csak kö­rül kell egy kicsit ala­po­sab­ban nézni. Bár­hol, bár­mi­lyen vonalon. Fel le­het la­poz­ni egy tör­té­nel­mi at­laszt, vé­gig le­het gon­dol­ni, hol mennyi szen­ve­dés for­rá­sa volt mind­az, amit az em­bert művelt. Spiró Györ­gyöt is érde­mes újra elő­venni:

Népszava | Kentaurbeszéd - Spiró György: A legsúlyosabb kórokozó

Persze az ember imént idé­zett áldat­lan tevé­keny­sége nél­kül is vál­tozna azon­ban pl. a Föld ég­haj­lata, és vál­toz­na vele együtt min­den egyéb, ha egy­szer min­den mulan­dó és állan­dó­an vál­to­zik, lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/mulandosag-let-ismervei-eleg-ebbol-sem.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

És az ember mellé­be­szél. Ho­mok­ba dugja a fejét, hal­lani nem akar kel­lemet­len igaz­sá­gokról, látni sem akar, sem­mit sem akar. Ta­gadni akar. Ta­gadni sze­ret. A csil­lago­kat leha­zud­ni az ég­ről. Hogy ami van, meg hogy ami vé­res való­ság, az nem igaz. Mese. Kita­láció. Pe­dig da­lol­va fog po­kol­ra száll­ni, mint az izlan­di nép­mon­dák tem­plo­mi gyü­le­ke­zete, és még csak nem is veszi a la­pot. Annyi baj legyen!

Hogy mit is tagad, ar­ról tes­sék, az álta­lam már szám­talan­szor aján­lott le­bilin­cselő fel­táró munka, a brit Jona­thon Porritt nél­kü­löz­hetet­len könyve:

Capitalism as if the World Matters - PDF Free Download

Ugyan­akkor ebben a nagy­szerű könyv­ben is jelen van a fenn­tart­ható­ság mint olyan­nak a kér­dése. Sokak ked­ven­cévé avan­zsált ez a sus­tain­abil­ity (így szól az an­gol ere­deti), ami a sus­tain­able ’fenn­tart­ható’ szó to­vább­kép­zett alakja (a sustain igé­ből + az -able mel­lék­név-kép­ző). Ele­gáns és mű­velt do­log fe­le­lős áb­rá­zat­tal fenn­tart­ható növe­ke­dés­ről be­szélni. Sokan sze­ret­nek rá hivat­kozni.

James Love­lock, aki ta­valy töl­töt­te be 101. (!) élet­évét, an­gol tu­dós és ku­tató alkot­ta meg ez­zel szem­ben a fenn­tart­ható vissza­vonu­lás fogal­mát: a világ túl­ju­tott azon a pon­ton, ami után már nem tart­ható fenn a növe­ke­dés, vagyis növe­ke­dés he­lyett ide­je vissza­vonu­lás­ban (re­treat) gon­dol­kodni. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/James_Lovelock

Az egyik baj a fenn­tart­ható növe­kedés­sel, hogy nincs hová, med­dig fenn­tar­tani. Egy kör­be­ha­tá­rolt, zárt rend­szer nem ka­bát: nem lehet kihízni.

Adva van­nak továb­bá a lét ismér­vei, nincs mese: a dol­gok kelet­keznek, itt van­nak vala­mennyi ideig, de aztán elkez­de­nek szé­pen le­épül­ni, öre­gedni, meg­bete­gedni, meg­hibá­sodni, szét­mál­lani, majd távoz­nak. Ez tör­vény­szerű: ami létre­jött, an­nak el is kell múlnia, kivé­tel nél­kül. Ami a fejlő­dést illeti: ez az itt­lét szaka­sza, san­tati ’folyto­nos­ság’ egy­felől, ṭhiti ’jelen­lét, fenn­állás’ más­felől, ami­ből egye­ne­sen kö­vet­ke­zik a jara­tā, azaz ’le­épü­lés, öre­ge­dés, tönkre­mene­tel (stb.)’. A fo­lya­mat zár­pont­ja az anic­ca­tā [ejtsd: aniccsa­tá], az­az az el­mú­lás, ami nem is mel­les­leg nem úgy el­mú­lás, ahogy azt ál­ta­lá­ban gon­dol­nánk.

A fenn­tart­ható növe­ke­dés fából vas­karika, hiszen ellent­mond a ter­mé­szet tör­vény­sze­rű­sé­gei­nek. Külö­nös azért, hogy soha senki nem beszél fenn­tart­ható leépü­lés­ről vagy fenn­tart­ható öre­gedés­ről, de fenn­tart­ható elmú­lás­ról sem, pedig ezek is folya­ma­tok (mint min­den az egész világ­min­den­ség­ben!), és ép­pen annyira fenn­tart­ha­tók, mint a fejlő­dés (nö­ve­ke­dés), az­az ha nem tart­ha­tók fenn, ak­kor a fej­lő­dés (nö­ve­ke­dés) sem tart­ha­tó fenn. Per­sze, per­sze: las­sí­ta­ni vagy (fel)­gyor­sí­tani min­dent le­het ide­ig-órá­ig, de nem vég nélkül, ha­csak nem Zé­nón para­do­xo­nait vesszük alapul.

▲

Ezt a blog­bejegy­zést egy szép szö­veg­gel sze­ret­ném zár­ni — de nem le­ke­re­kí­teni, mert úgy ér­zem, nem ke­rek. Hogy ez­zel a szép szö­veg­gel sem ke­rek, mi­vel so­ro­za­tos el­ága­zásai okán — amit a té­ma kény­sze­rít ki — nem is lehetne.

A szö­veg for­dí­tása, ami tő­lem szár­ma­zik, bi­zo­nyára lehet­ne szebb is, jobb is, de nem az, és nem ez, hanem olyan, ami­lyenre sike­rült, ami­lyet a ki­vál­tó okok és a fenn­álló fel­tétel­rend­sze­rek lehe­tő­vé tet­tek; a szö­veg, azaz a for­dí­tás fel­hasz­ná­lá­sához a jog­tu­laj­do­nos hoz­zá­járu­lását adta.

Ezt az írást Jona­thon Por­ritt-nak kö­szön­he­tem, pon­to­sab­ban egy idé­zet­nek a köny­vé­ben, to­váb­bá az idé­zet forrásának:

http://donellameadows.org/archives/the-laws-of-the-earth-and-the-laws-of-economics

Donella Meadows asszony­ról lásd töb­bek között:

The Donella Meadows Project

▲

Íme Meadows asszony írása:

A gazdaság törvé­nyei ütköz­nek boly­gónk tör­vény­sze­rűsé­geivel

A köz­gazda­ságtan első pa­ran­cso­lata ez: Növe­ked­jetek. Növe­kedje­tek mind­örökké. A cé­gek­nek mind nagyob­bak­nak kell len­niük. A nem­zet­gazda­ságok­nak min­den év­ben bizo­nyos szá­za­lékkal növe­ked­niük kell. Az embe­rek akar­janak töb­bet, állít­sanak elő töb­bet, keres­senek töb­bet és költse­nek egyre többet.

A Föld első paran­csolata ez: Elég. Éppen csak ennyit, ne töb­bet. Éppen csak ennyi ter­mő­földet. Éppen csak ennyi vizet. Éppen csak ennyi nap­fényt. Min­den, ami csak a Föld­ből szü­le­tik, meg­fe­lelő mé­re­tűre nő, és akkor meg­áll. A boly­gónk na­gyobb nem lesz — jobb lesz. A rajta élő lé­nyek ta­nul­nak, ér­nek, sok­rétű­ek lesz­nek és fej­lőd­nek, és bámu­lato­san szép és új­szerű, össze­tett dol­go­kat hoz­nak létre, ám ab­szo­lút hatá­rokon be­lül léteznek.

Na már most, ha van vala­mi össze­férhe­tet­len­ség az em­beri köz­gaz­daság­tan és a Föld boly­gó tör­vény­sze­rű­sé­gei között, mit gon­dol­nak, me­lyik ke­rül majd ki győz­tesen?

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Ver­seng­jetek. Csakis ak­kor fog­tok haté­ko­nyan telje­síteni, ha mél­tó ellen­fél­lel méri­tek össze az erő­töket. A sike­res ver­sen­gés jutal­ma növe­kedés lesz.

A Föld ezt mondja: Ver­seng­jetek, igen, de tart­sátok féken a ver­sengé­sete­ket. Ne pusz­tít­sa­tok. Csak azt ve­gyé­tek el, amire szük­sége­tek van. Hagy­ja­tok a ver­seny­társa­tok­nak ele­get, ami­ből meg­él. Ahol csak lehet­séges, ne ver­seng­jetek — mű­köd­jetek együtt. Ter­méke­nyít­sé­tek meg egy­mást, te­remt­se­tek egy­más­nak mene­déket, emel­jetek biz­tos épít­mé­nye­ket, me­lyek az ap­róbb fajo­kat felse­gítik a fénybe. Adjá­tok körbe az élel­met, osszá­tok meg a tere­pet. Egy­né­mely kitű­nő do­log ver­sen­gés­ből jön létre, má­sok együtt­mű­kö­dés­ből. Nem hábo­rú­ban vagy­tok, ha­nem kö­zös­ségben.

Melyi­kük teszi azt a vilá­got, amely­ben érde­mes élni? —

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Gyor­san hasz­náljá­tok föl. Ne baj­lód­jatok a javí­tás­sal; minél ha­ma­rabb hasz­ná­ló­dik el vala­mi, annál hama­rabb fog­tok ven­ni mási­kat. Ez tart­ja a brut­tó nem­zeti ter­mé­ket for­gásban.

A Föld ezt mondja: Mi ez a nagy siet­ség? Ráér­tek talajt, er­dőt, korall­zá­tonyt meg he­gye­ket lét­re­hozni. Év­szá­za­dokig vagy évez­re­de­kig is ráér­tek akár. Ha bár­mi el­hasz­nálód­na, ki ne dob­já­tok, csi­nál­ja­tok belő­le táplá­lé­kot vala­mi más szá­má­ra. Ha évszá­za­do­kig tart egy er­dőt fel­nö­vesz­teni, év­mil­lió­kig ola­jat saj­tolni, lehet, hogy fel­hasz­nál­nunk is ilyen ütem­ben kelle­ne őket.

A köz­gazda­ságtan leszá­mítol­ja a jövőt. Így egy erő­for­rás tíz év múl­va csak a fe­lét fog­ja érni an­nak, amit most ér. Most ve­gyé­tek el. Csi­nál­ja­tok belő­le dollárt.

A Föld ezt mondja: Ugyan már. A Föld alap­sza­bá­lya: Adja­tok a jövő­nek. Te­gye­tek félre min­den év­ben egy ujj­nyit a leg­jobb ter­mő­föld­ből. Ad­já­tok oda min­dene­te­ket a fia­ta­lok­nak táp­lálé­kul. Sose ve­gye­tek el töb­bet, mint amit a követ­kező nem­ze­dék­nek visszaadtok.

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Aggo­dal­mas­kod­jatok, küzd­jetek, elé­ge­det­len­ked­jetek. A hiány az em­beri­ség per­ma­nens álla­pota. Az egyet­len kive­zető út a hiány­ból a gyűj­tö­ge­tés és a fel­hal­mo­zás, bár ez saj­nos azt je­lenti, hogy má­sok­nak keve­sebb lesz. Pech, de nincs elég, hogy jus­son más­nak is.

A Föld ezt mondja: Örvend­jetek! Egy ön­fenn­tartó bő­ség­gel és hihe­tet­len szép­ség­gel teli világ­ba szü­let­te­tek bele. Érez­zé­tek, ízlel­jétek — hagy­játok, hogy elbű­völ­jön tite­ket. Ha lete­szi­tek a küz­del­met, és elég hosszú ide­ig néz­tek föl ah­hoz, hogy meg is lás­sá­tok a Föld cso­dáit, hogy játssza­tok és tánc­ra per­dül­je­tek a tite­ket kö­rül­vevő fen­ség­gel, akkor majd rá­jöt­tök, mi az, ami­re való­ban szük­sé­ge­tek van. Nem is olyan sok az. Van elég. Amíg mér­té­ket tud­tok tar­tani, lesz ele­gen­dő min­den­ki­nek, és olyan so­ká­ig, amíg csak el tud­já­tok képzelni.

Nem választ­hatunk, végül mely tör­vény­szerű­sé­gek — a gaz­dasá­gé, vagy pe­dig a Földé — ér­vé­nye­sül­nek majd. Meg­vá­laszt­hat­juk azon­ban, me­lyek­kel élünk majd együtt sze­mély sze­rint — és hogy gaz­da­sá­gunk tör­vény­szerű­sé­geit össz­hang­ba hoz­zuk-e boly­gónk tör­vény­sze­rű­sé­gei­vel, vagy majd meg­tud­juk, mi tör­té­nik, ha mégsem.

Dana (Donella) Meadows utol­só rovat­bejegy­zése az Earth­Light Maga­zine-ben, 2001. február 8. 

Lásd: https://earthlight.org/essay41_meadows.html
ill. http://donellameadows.org/archives/the-laws-of-the-earth-and-the-laws-of-economics

Courtesy of http://www.academyforchange.org/

▲

Utóirat. Bárki nekem szegez­heti a kér­dést: nincs itt ellent­mon­dás vala­hol? Hiszen Meadows asszony írá­sá­ban „ön­fenn­tartó bő­ség”-ről van szó, to­váb­bá ar­ról, hogy „[a]míg mér­té­ket tud­tok tar­tani, lesz ele­gen­dő min­den­ki­nek, és olyan so­ká­ig, amíg csak el tud­já­tok kép­zel­ni.”

Ez az „ön­fenn­tartó bő­ség” való­ban adva — per­sze nem így, nem ebben a for­má­ban. A ter­mo­di­na­mi­ka Jona­thon Por­ritt ál­tal is idé­zett tör­vé­nyei­ből — kü­lö­nö­sen az en­tró­pia je­len­sé­gé­ből — kö­vet­ke­zik egy­részt az, hogy sem­mi sem tű­nik el, más­részt pe­dig az, hogy min­den­nek men­nie kell vala­hová.

A Buddha tan­be­szé­dei­ben sű­rűn for­dul­nak elő olyan kér­dé­sek, me­lyek an­nak a kor­nak em­be­rét ugyan­úgy fog­lalkoz­tatták — és nyug­tala­nítot­ták —, mint a ma em­be­rét. Ebből tíz kér­dés az ún. avyā­ka­tā­ni, azaz a meg­vála­szol­hatat­lanok — pon­tosab­ban ’tisz­tá­zat­lan [pon­tok]’ —, olyan kér­dé­sek, me­lyek­re nem le­het vá­laszt adni, és­pe­dig azért nem, mert nem tu­dunk. (Tudni illik, hogy a Buddha el­ve­tett min­den­féle spe­ku­lá­ciót, s jog­gal, ha egy­szer seho­vá se vezet­nek. Szá­má­ra egy szem­pont lé­te­zett: mi az, ami elő­moz­dít­ja a meg­sza­ba­du­lást?) A tíz kér­dés kö­zül az el­ső ket­tő azt fir­tatja, örök­ké fenn­áll-e a világ, avagy sem? A má­so­dik kettő: vé­ges-e a vi­lág, avagy sem? (Lásd a ’Hosszú tan­be­szé­dek gyűj­te­mé­nye’, azaz a Dīgha Ni­kā­ya [DN] 9. sz. tan­beszé­dét, a Poṭ­ṭha­pā­da-suttá-t.) — A Buddha rend­re meg­ta­gad­ta a vá­laszt, mi­helyst felme­rült a tíz kér­dés vala­me­lyi­ke. Ami­kor a lét­for­ga­tag­ról (saṁ­sāra) volt szó, óva­to­san úgy fo­gal­ma­zott, hogy „nem ve­he­tő ki a kez­dete”, s így ana­ma­tag­ga, ’kez­det nél­küli’, nincs kez­de­te (és per­sze vége sin­csen). Nehéz fel­fogni, de le­het: ha vég­te­len lehet vala­mi, az­az nincs vé­ge, nem ér vé­get, ugyan­úgy kez­det nél­küli is lehet. El­vég­re egy kör­nek sincs kive­hető kez­de­te, mint ahogy az év­sza­kok kör­for­gá­sá­nak sin­csen, a gon­dol­ko­dás­mó­dunk azon­ban nem sze­reti az ef­féle, me­rő­ben szo­kat­lan meg­kö­ze­lítés­mó­do­kat, ha egy­szer ah­hoz szo­kott hozzá, hogy min­den­nek van vala­mi­fajta kez­de­te, vagy egy nul­la pont, egy origo, egy kez­det, egy ős­rob­ba­nás, Big Bang, bár­mi, te­rem­tés akár. Tiszta szeren­cse, hogy azt leg­alább elfo­gad­juk, ha vala­mi végtelen, ha fel nem is min­dig fog­juk!

Önfenn­tartó bő­ség tehát van, mert lehet, csak ép­pen egy kulcs­fon­tos­ságú té­nye­ző tesz róla, hogy ne le­hes­sen. Ezt a té­nye­zőt úgy hívják: az ember.

Ne legye­nek senki­nek se illú­ziói. Az em­bert se meg­vál­toz­tatni, se meg­vál­tani nem lehet. És nem fogja ön­ma­gát meg­változ­tatni, mint ahogy meg­vál­tani se fogja. Juszt se! Föl sem fogja, hogy meg­vál­tá­sá­nak zá­lo­ga az ő kezé­ben van: nincs más meg­váltó ön­ma­gán kívül, attā hi attano nātho; ko hi nātho paro siyā? — ki más is le­het­ne ön­ma­ga megváltója?

Megváltás a Föld­nek lesz — a ter­mé­szet egé­szé­nek, őnélküle —, ami­kor már nem lesz. Már­mint ő, az em­ber. Ön­fenn­tar­tó bő­ség ak­kor lesz majd, csak és kizá­ró­lag akkor. Ahogy Ácsán Szu­csit­tó [Ajahn Su­cit­to] írja Buddha-Nature, Human Nature (’Buddha-ter­mé­szet, em­be­ri ter­mé­szet’) című, in­gye­ne­sen le­tölt­he­tő könyvében:

Nélkü­lük [már­mint földi­gilisz­ták és mé­hek nél­kül] vé­günk van. Ember nél­kül azon­ban … a bio­szfé­ra tes­tü­le­ti­leg só­haj­ta­na fel a meg­könnyeb­bü­lés­től — és fel­virá­goz­na. Ami­kor szem­ellen­ző­sek va­gyunk, csak at­tól va­gyunk fel­sőbb­ren­dűek, hogy ké­pe­sek va­gyunk uralkodni.

Without them, we’re finished. But without humans … the bio­sphere would heave a cor­porate sigh of relief and thrive. When we’re narrow-minded, all that makes us super­ior is the abil­ity to dominate.

Lásd:
https://forestsangha.org/teachings/books/buddha-nature-human-nature?language=English

 ☸

 

Halottbúcsúztató: Aniccā vata saṅkhārā

Két halottól búcsúzom ma.

Egyikü­ket, N. Katit ma teme­tik: idén már­cius elsején töltené be kilenc­ven­ötödik élet­évét. Ő is 1926-ban szü­le­tett, akár­csak II. Erzsé­bet király­nő. (Sike­rült év­járat­nak tűnik: isme­rek még egy höl­gyet, aki ugyan­csak abban az év­ben szüle­tett, és válto­zatla­nul jó egész­ség­nek ör­vend, szel­lemi­ek­ben is.)

Nagyon szép kort ért meg, mon­daná erre bárki, ráadá­sul hosszú életé­nek tragé­diái és kisebb-na­gyobb drá­mái elle­nére is szép és tartal­mas élete volt. És még szel­lemi fris­ses­sé­gét is meg­őriz­te szin­te az utol­só per­cig, épp­úgy, mint ki­váló hu­morát.

Egymás életé­ben 1973. októ­ber 1-én jelen­tünk meg, és kezdet­től kezd­ve a köl­csö­nös rokon­szenv jel­le­mez­te ezt az idő­vel egy­re job­ban elmé­lyülő isme­ret­sé­get. Bár­hová keve­red­tem is, mind­vé­gig hű­sé­ge­sen tar­tot­tuk a kapcso­latot — aminek, bár­milyen szo­morú is, egy nap ugyan­úgy vé­get kel­lett ér­nie, mint min­den­nek, ami csak felté­te­lek függ­vé­nyé­ben létrejön.

Szép volt. — És most búcsú­zom tőle: ez már soka­dig meg­szé­dü­lé­se, majd esé­se volt, ám egy­ben az utol­só is volt, és nem újabb gip­sze­lés lett belő­le, ha­nem ez a mai vég­bú­csú és te­metés.

Ebben a formá­ban is, utó­lag is, még egy­szer őszin­te rész­vé­tem a csa­ládnak!

▲

A másik halott, akitől most búcsút veszek, V. László. A kö­zel 95 éves N. Kati­hoz ké­pest ifjú em­ber volt még: életé­nek hatvan­negye­dik évé­ben hunyt el, hosszan tartó beteg­ség és hosszan tar­tó küz­de­lem, kitar­tó élni aka­rás után, csak éppen távo­zásá­nak ideje ala­kult na­gyon sze­ren­csét­le­nül, mi­vel ka­rá­csony­ra fo­gyott el az élet­ereje, ketye­gett ki az ezt a lé­tét meg­hatá­rozó múlt­béli karma. De­cem­ber 24-én távo­zott, haj­nal­ban. Mi­ként tőle ma­gá­tól is, majd az öz­vegyé­től ér­te­sül­tem ró­la, el tu­dott szé­pen en­ged­ni, le tu­dott ten­ni min­dent, és meg­bé­kélt az el­mú­lás gon­dola­tával — az­zal, hogy men­ni kell —, amit meg­könnyí­tett nyi­tott­sá­ga és ér­dek­lő­dé­se a spi­ritu­ali­tás dol­gai, így a budd­hiz­mus iránt is.

Mélysé­ges együtt­érzé­sem az öz­ve­gyé, T. Mar­git­káé, aki hűsé­ges tár­sa volt min­den­ben — fo­gad­ja utó­lag is, még egy­szer őszin­te rész­vétemet!

▲

A déli (théra­váda) budd­hista világ­ban a ha­lott bú­csúz­ta­tá­sát szer­ze­te­sek végzik. Én magam is vet­tem részt Thai­föl­dön ilyen, ham­vasz­tás előtti szer­tar­tá­son, nem is egy­szer. Az ilyen­kor szo­ká­sos vers­sel bú­csú­zom hát N. Kati­tól és V. Lász­lótól:

Aniccā vata saṅ­khārā
uppāda­vaya­dhammino —
uppaj­jitvā niruj­jhanti
tesaṁ vūpa­samo sukho.

Mulan­dók bizony a képződ­mények,
termé­szetük kelet­kezés és elmú­lás —
kelet­kez­nek, aztán meg­szűn­nek,
elnyug­vá­suk ma­ga a bol­dogság.

อนิจจา วะตะ สังขารา
อุปปาทะวะยะธัมมิโน
อุปปัชชิตตะวา นิรุชฌันติ
เตสัง วูปะสะโม สุโข

บทสวดบังสุกุล - YouTube

Egy ilyen szertar­táson rész­letek is elhang­za­nak páli nyel­ven a Buddha leg­sar­kala­to­sabb tan­téte­lei­ből. Szíves figyel­mükbe aján­lom ezt a két videót:

(1)
สวดมาติกา
พระอภิธรรม 7 คำภีร์ (มีเนื้อท่องตาม) - YouTube

(2)
Vipassanabhūmi — páli nyelvű reci­tálás. A fel­vétel az ÉK-Thai­föl­dön talál­ható Wat Pah Nana­chat, azaz a Nem­zet­közi Er­dei Kolos­tor emlék­szertar­tásán ké­szült 2015 janu­árjá­ban, Ajahn Chah halá­lának év­for­dulójára.

Vipassanabhumi - Chant (Pali) - YouTube

▲

Egy ember halá­lával nem áll le a tudat­folyam: ez a tudat­folyam megy tö­ret­le­nül to­vább. Hogy hová, mi­lyen lét­for­má­ba megy to­vább, hol követ­ke­zik be az újabb szü­le­tés, me­lyik lét­szfé­rá­ban, hogy ked­ve­ző lesz-e ez a szü­le­tés vagy sem, ezt nem egy ter­mé­szet­fö­lötti lény dönti el, ha­nem az el­hunyt ed­dig fel­hal­mo­zott kar­má­já­nak függ­vé­nyé­ben ala­kul. Ez az, amit tisz­ta szív­ből kí­ván­ha­tok ne­kik: ked­ve­ző (új­ra)­születést! —

Vége­zetül emlé­kez­tető és aján­ló, ha még nem ol­vas­ták volna:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

]

 

Az év végére: anumódaná és egyebek

 

Meg­annyi pañ­ñatti: van egy évnek vége? Eleje vagy kez­dete? Az év­sza­kok egy­más­utánja: hol a kez­dete a kör­for­gás­nak, melyik év­szak­kal in­dul? És azon belül?

És mik ezek a számok? Meg ilyen meg olyan idő­számí­tá­sok: az egyik­nél ennyi­nél tar­ta­nak, a má­sik­nál annyi­nál, a har­ma­dik me­gint vala­hol más­hol jár … Japán­ban pél­dá­ul a Hei­sei … hánya­dik éve is … ??? Én még a Shō­wa-jidai 56. évé­ben jár­tam Japán­ban, vagy­is 1981-ben … de le sem esett, hogy az azt kö­ve­tő Hei­sei-kor­szak 2019-ben vé­get is ért Aki­hito csá­szár le­mon­dásá­val, és most a Reiwa fut. —

Burmá­ban a burmai idő­számí­tás sze­rint 1382-ben va­gyunk még 2021 áp­rilis dere­káig, ugyan­ott per­sze most még ugyan­úgy 2020 (is) van, sőt, hasz­nálják a théra­váda budd­hista idő­számí­tást is: most ép­pen 2563-at írunk. És van, ahol 5781 is van, de ez már a ha­gyo­má­nyos zsidó idő­számí­tás, a mu­zul­mán világ­ban pedig most 1442 van.(Stb.)

Mara­dunk ennél: 2020. CE. Annyit tesz: ’kö­zös (= mint álta­lá­nos) idő­számí­tás’, Common Era.

▲

Ez a kon­venció sze­rinti 2020 CE köze­le­dik im­már kon­ven­ció sze­rinti végé­hez, Szent Szil­vesz­ter éj­sza­ká­ján. Ami meg az izlan­di gaml­árs­kvöld, ’óév esté­je’, erre pe­dig az új esz­ten­dő el­ső nap­ja, ný­árs­dag­ur ’új­év nap­ja’ következik.

És ha már Izland és izlan­di: Izlan­don is elhang­zanak az ilyen idő tájt szoká­sos jó­kíván­sá­gok, mint pl. ég óska þér og þín­um gleði­legra jóla og far­sæls kom­andi árs — ’kívá­nok Ne­ked és szeret­teid­nek kel­le­mes kará­cso­nyi ün­ne­pe­ket és bol­dog (vagy­is: szeren­csés, sike­rek­ben gaz­dag) új évet’. Ebben sem­mi rendkívüli.

Rend­kívüli azon­ban, amit hozzá­tesznek: með þökk fyrir það liðna, ami kb. ’kö­szö­net­tel a tava­lyi évért’, tkp. ’azért, ami el­múlt’ (már­mint év).

Ritka szép gesztus ez: meg­köszön­ni vala­kinek a múlt évet, mind­azt, amit annak a má­sik em­ber­nek kö­szön­het, le­gyen az egy mo­soly, egy gesz­tus, tá­masz, vigasz, tár­sa­ság, bármi.

▲

Így van bejá­ratva: az em­ber hálás, hálát ad, köszö­ne­tet mond vala­miért, meg­há­lál vala­mit, mert úgy érzi, hálá­val, kö­szö­net­tel tarto­zik vala­kinek. Mond­hat­nók: ez egy­fajta civi­lizá­ciós mini­mum, bár van­nak a hét­köz­na­pok­nak olyan rész­terü­le­tei, ahol a hála mint olyan foga­lom­ként is isme­ret­len, és a gya­kor­lat­ban is az. Még a hang­hor­dozá­sára is em­lék­szem egy amúgy min­den bizonnyal egé­szen kivá­ló poli­tiku­sá­ra en­nek az or­szág­nak, aki — lehet már vagy hu­szon­öt éve talán — büsz­kén val­lot­ta, hogy a poli­tiká­ban isme­ret­len foga­lom (vagy kate­gó­riát mon­dott volna? egyre megy).

Nem újke­letű civi­lizá­ciós mini­mum a hála, és mint­ha egye­te­mes érvé­nyű vala­mi len­ne, idő­től és tér­től füg­get­le­nül. Magá­tól érte­tő­dik hát, milyen fon­tos ele­me a hála foga­lom­köre a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek, er­köl­csi-eti­kai rend­sze­ré­nek. A páli­ban ezek­kel a kife­jezé­sek­kel talál­ko­zik az ember:

(1)   kata­vedī [kata­védí] az olyan em­ber jelző­je, aki viszo­noz­za a szíves­sé­get, ami­ben része volt;

(2)   kata­veditā [kata­véditá] a hála, tkp. tudni, mit tet­tek érte;

(3)   kataññū [katannyú] az, aki há­lás és lekö­telez­ve érzi ma­gát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­milyen jóté­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

(4)   katañ­ñutā [katannyutá] a hála, a hála­érzet, köszö­net; méltá­nyol­juk a jó csele­kede­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői lehet­tünk;

(5)   kataññū­kata­veditā [katannyú­kata­véditá] hálás­nak lenni: mint em­beri tulaj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; végül pe­dig a

(6)   kataññū­kata­vedī [katannyú­kata­védí] olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki hálás a jó­téte­mé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és viszo­noz­za is őket.

Az utolsó kettő a kom­mentár­iroda­lom­ban, ill. mo­dern hasz­nálat­ban, pl. kor­társ taní­tó­mes­te­rek­nél for­dul elő, míg a többi már a páli ká­non alap­szö­vegei­ben is szerepel.

A minden­kori kata- elő­tag jelen­tése: ’az, amit (meg)­tet­tek’, míg a -ññū utó­tag is, a -vedī is azt je­len­ti: ’az, aki tud (vmit)’; a -tā el­vont főne­vet képez.

A hála, köszö­net­nyil­vání­tás, hála­adás: üd­vös, jó­tét és dicsé­re­tes mind, míg az ellen­té­tük ár­tal­mas, ká­ros — és nem csak kar­mi­kus kiha­tása­inak szempontjából.

Egy-egy anu­modanā [anumó­daná] is a hálá­ról, a hála­adás­ról szól te­hát, köszö­net­nyil­vá­nítás­ról, ami­ben azon­ban már a bene­dictio, az ál­dás is ben­ne fog­lal­ta­tik, de ben­ne van az ör­ven­de­zés is, mivel­hogy az anu­mo­dati ige jelen­ti azt is, hogy örö­mét leli vala­ki vala­miben, ör­ven­de­zik vala­mi­nek, mél­tá­nyol valamit. — Ha még nem is­mer­nék, ez itt thai szer­ze­te­sek rö­vid, páli nyel­vű hála­adó reci­tá­lása:

https://www.youtube.com/watch?v=RNpxJOdFvdA

▲

Enged­tessék hát meg nekem, hogy ezen­nel min­denki­nek hálát mond­jak, és­pedig min­de­nért hálát mond­jak. Hogy ezen a dőlt be­tűs ada­lékon mit értek, rövi­de­sen kifejtem.

Nem kevés ember­nek mon­dok tehát itt és most há­lát, köszö­nöm meg a jóté­te­mé­nyét, ami­ben ré­sze­sül­het­tem 2020 folya­mán. Neve­sítés nél­kül. Köszö­nök mind­nyá­juk­nak és mind­nyá­ja­tok­nak min­den szép gesz­tust, a rokon­szenv, a barát­ság, a nagy­vona­lú­ság, a segí­tő­kész­ség és hason­lók min­den egyes meg­nyil­vá­nu­lá­sát. Egymás nél­kül nem­igen létez­het­nénk, egy­más­sal, egy­má­sért és egy­más­ban azon­ban igen. Az em­berek igenis egy­másra van­nak utalva, nem megy más­ként. A világ jobb, élhe­tőbb és em­be­ribb attól lesz, ha az em­berek önma­gukat és bejá­ra­tott önös pre­feren­ciá­ikat — BIG ME ígé­re­tes meg­nyil­vánu­lás­mód­jait — kicsit a hát­térbe tes­séke­lik a töb­biek ked­vé­ért, a töb­biek ja­vára, egy­másért.

▲

Itt szeret­nék vissza­kanya­rodni ehhez az „[…] és­pedig min­de­nért hálát mond­jak” kité­tel­hez. És hoz­zá is tehe­tem még: min­den­kinek.

Ennek a szavunk­nak — ’minden’ — A ma­gyar nyelv értel­mező szó­tára szó­meg­hatá­ro­zá­sa sze­rint a jelen­tés­tar­to­mánya:

1. (rendsz. a jelzett szó egyet­len jelző­jeként) <A foga­lom köré­be tar­tozó egye­dek számá­nak nem kor­láto­zott vol­tát kie­melve:> kivé­tel nél­kül vala­mennyi sze­mély, ál­lat, nö­vény, tárgy, do­log; min­den egyes.

Forrás: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=minden

Más szóval ennek a minden­nek tartal­maz­nia kell(ene) azt is, ami­ért az em­be­rek nem szok­tak hálát érez­ni, ami­ért nem is mon­da­nak hálát, köszö­netet, de nem azért nem, mert há­lát­la­nok. Ugyan­így a min­den­ki­nek kité­tel­nek is tar­tal­maz­nia kell(ene) azo­kat is, akik vagy (1) nem tet­tek ér­tünk sem­mit, vagy pe­dig — és ez lesz külö­nö­sen izgal­mas! — (2) aka­rat­lago­san is akár min­den­féle rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, al­jas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., stb. dol­got mű­vel­tek ve­lünk / kö­vet­tek el a mi sérel­münk­re, ká­runk­ra, bosszú­sá­gunk­ra, s ez­zel szen­ve­dést (dukkha) okoz­tak ne­künk, ill. (3) egy­szerű­en csak gon­dat­la­nok, ha­nya­gok, figyel­met­le­nek, s mint ilye­nek könnyel­mű ígé­rete­ket tesz­nek, me­lyek­ből soha nem lesz sem­mi, de ez már a sacca-pāra­mī terü­lete a budd­hiz­mus­ban, az igaz­mon­dás és szava­hihe­tő­ség töké­letes­sége vagy eré­nye (mint civi­lizá­ciós mini­mum). Elvég­re egy ígé­ret is szép gesz­tus, hi­szen ar­ra utal, hogy gon­dol­nak ránk, és leg­alább elmé­leti sí­kon je­len van a dāna, az ada­kozás ne­mes és jó­tét gesz­tusa! Vége­zetül ide lehet még biggyesz­teni egy utol­só pon­tot, az­az (4) meg lehet még an­nak gon­dola­tá­val is ba­rát­kozni, hogy há­lá­sak va­gyunk a há­lát­lan­ságért!

És akkor fel­teszek egy — úgy érzem — eb­ben az össze­füg­gés­ben talán kissé szo­kat­lan (meg­hök­ken­tő?) kér­dést: mi a baj az ef­féle jel­zők­kel fel­ru­há­zott dol­gok­kal mint rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, aljas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., tes­se­nek mon­dani…?

Ad egy: ezek minő­sítések. A tudat minő­sít. Osztá­lyoz, beso­rol. Cím­kéz. Állan­dó jel­leg­gel. Erről per­sze né­mi gya­kor­lat­tal le lehet leg­alább rész­ben szokni: tudo­má­sul vesszük, hogy a lá­tás csak lá­tás, a hal­lás pe­dig csak hal­lás stb. Nem az enyém, hi­szen a lá­tás ugyan­úgy sze­mély­te­len fo­lya­mat, mint min­den egyéb az egész világ­min­den­ség­ben. A min­den­kori jel­zőt pedig a meg­veze­tett tu­dat adja hoz­zá a ma­ga szennye­ző­dé­sei­vel, ill. az ész­le­lés tor­zu­lá­saival.

Ad kettő: fenti­ekből fakad, hogy minél keve­sebb van bent BIG ME-ből, an­nál kevés­bé ve­szi zo­kon eze­ket a dol­gokat.

Ad három: az ilyen „jótéte­mények” elkö­vetői vakok. Észle­lésük torz, meg van­nak vezet­ve, osto­bák — és még hib­ban­tak is. Érde­mes figyel­ni, ami­kor, mond­juk, valaki­ből egy­szer csak pa­tak­zik elő a szi­tok. Jól meg­néz­ni az ille­tőt. Hall­gatni, mit mond. Mi jön ki belő­le. Nézni az ar­cát. Figyel­ni a tekin­te­tét, el­fo­gu­lat­la­nul. És ak­kor föl­sej­lik annak igaz­sága, hogy no­body at home, nincs ott­hon sen­ki. Nincs „ő”, aki. Ezek fo­lya­matok, sze­mély­telen, üres folya­ma­tok, me­lyek, úgy­mond, bir­tok­ba ve­szik, legyű­rik az ille­tőt, s olyan szint­re jut­nak, ahol már nincs kont­roll. Éspe­dig azért nin­csen, mert sat­nya az a vala­mi ott bent, ami éber tuda­tos­ság jelen­léte ese­tén felis­mer­het­né, mi az, ami ott bent készül.

Tettle­gesség, fizikai erőszak: ugyan­erről van szó. És nem ok nél­kül való a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek egyik alap­ja, a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény, ariya-aṭṭhaṅ­gika-magga, mely­nek utol­só előt­ti alko­tó­ele­me a sam­mā-sati [szam­má-szati], az­az a ’helyes [éber] tu­da­tos­ság’, ami­nek tá­gabb a je­len­tés­tar­to­má­nya, mint egy­sze­rű tuda­tos­ság, mi­vel fel­téte­lezi az éber és lan­ka­dat­lan, tuda­tos oda­fi­gye­lést épp­úgy, mint a figye­lem és a tu­da­tos­ság éber és áll­ha­ta­tos fenn­tar­tá­sát, a kö­rül­te­kin­tést, és hor­doz­za a fel­idé­zést, az em­léke­zést, vissza­emlé­ke­zést is, hogy szem előtt — és em­léke­zet­ben — tar­tunk dol­go­kat, töb­bek közt olyas­mit is, amit szíve­sen em­le­ge­tek civi­lizá­ciós mini­mum­ként. Ezek nél­kül nem is tud­nánk se mű­köd­ni, se lé­tez­ni igazán.

Ugyan­akkor a sati meg­léte vagy hiá­nya kép­zés és tré­ning kér­dé­se, ami a Buddha út­ján nem kérdés.

▲

Ami csak törté­nik ben­nünk, velünk, körülöt­tünk, amit csak látunk, hal­lunk, ta­pasz­ta­lunk, meg- és át­élünk: kivé­tel nél­kül ar­ról szól, bár­miféle minő­sítés, jel­ző, elő­jel stb. nél­kül, hogy mit tu­dunk hasz­no­sí­ta­ni be­lő­le. Hogy min­de­nek­előtt átlás­suk: ezek tő­lünk füg­get­len, sze­mély­te­len, szün­te­len vál­to­zás­ban lévő folya­ma­tok kivé­tel nélkül, amik­hez leg­fel­jebb annyi a kö­zünk, hogy hagy­juk őket szál­líta­ni a nyers­anya­got fel­isme­rése­ink­hez és be­látá­sa­ink­hoz. Látni, hogy ki az, mi az itt bent — kon­ven­cio­ná­lis ér­te­lem­ben ben­nem —, ami és aki lát­ja, hall­ja, ta­pasz­tal­ja, át­éli és meg­éli, ki az, aki­ben ilyen-olyan ér­zé­sek tá­mad­nak erre föl, ho­gyan kelet­kez­nek ezek az érzé­sek, mi a ter­mé­sze­tük, ki az, aki itt bent ellen­áll, neki­fe­szül, ki az, aki­nek nem tet­szik, minő­síti, már el is akar­ja taszí­ta­ni magá­tól stb. Ki az, aki vinnyog, me­ne­kül­ni akar. Vagy el­bújni. Vagy ép­pen kiug­rani a bőré­ből. Fal­ra mász­ni. Szét­rob­banni. Vagy törni-zúzni.

Semmit sem úszunk meg. Minden­kinek kijut min­den­féle, kinek ennyi, kinek annyi, ki­nek ez, ki­nek az, ha nem most, akkor majd hol­nap. Nincs ember, aki ne ta­pasz­tal­ná meg a világ viszon­tag­sá­gait, a nyolc vilá­gi dham­mát, ami a Buddha tan­rend­szeré­ben négy párt al­kot, neve­ze­tesen:

(1)   lābho ’nyereség, jutal­mazás’, amit kapunk, ami­hez hozzá­ju­tunk, leg­inkább anya­gi ter­mé­sze­tű dol­gok­hoz, vs. alābho ’vesz­teség’, ami­től ele­sünk, amit nem ka­punk meg;

(2)   yaso [jaszó] ’hírnév, siker, magas állás, meg­becsü­lés’, ami­nek (egyik) hoza­déka, hogy bará­tok és kö­vetők vesz­nek kö­rül ben­nün­ket, továb­bá nem va­gyunk egye­dül / ma­gá­nyo­sak, vs. ayaso, az­az az ellen­tétük;

(3)   nindā ’megszólás, hibáz­tatás, korholás’, vs. pa­saṁ­sā [pa­szam­szá] ’elis­me­rés, dicsé­ret, ma­gasz­ta­lás’ (NB. ezt a párt Bur­má­ban nem­rit­kán for­dí­tott sor­rend­ben veze­tik fel);

(4)   sukhaṁ [szukham] ’öröm, boldog­ság, kelle­mes érzés’, vs. dukkhaṁ ’kie­légí­tet­len­ség-érzet, kel­le­met­len érzés, fáj­da­lom; a bol­dog­ta­lan­ság, a szen­ve­dés érzése’.

Ez tehát a nyolc loka­dhamma [lóka­dhamma]: egy­szer hopp, más­szor kopp, le, föl — lásd For­tuna ke­re­két a nyu­ga­ti gon­dol­kodás­ban. — Csak annyi ve­lük a „baj”, hogy az em­ber vá­gyai­ra ve­zet­he­tők vissza, me­lyek min­dig vala­mi­lyen sze­mé­lyes vilá­gi juta­lom­ban és­/vagy ellen­téte­le­zés­ben vé­lik meg­ta­lál­ni a bol­dog­ság kul­csát, ám ez a fajta vilá­gi bol­dog­ság illé­kony és tü­né­keny, é­ppen mert a dol­gok­ra a lét há­rom is­mérve (tilak­khaṇa) áll, mely­ből az első az anic­ca(ṁ) [aniccsa(m)], vagy­is a mu­lan­dó­ság, az, hogy egy nap min­den­nek el kell múl­nia kivé­tel nél­kül, ami csak lét­re­jön. Csak idő kérdése.

És persze felhal­mo­zott szemé­lyes kar­mánk kérdé­se is. Hogy mitől lesz va­laki — ha olyan sze­ren­csés le­het, hogy az em­beri lét­szfé­rá­ban szü­let­hes­sen újra, ami a lehe­tő leg­rit­kább! — (a) rö­vid éle­tű vagy (b) hosszú éle­tű; (c) be­te­ges­ke­dő vagy (d) egész­séges; (e) csúf vagy (f) szép; (g) be­fo­lyá­sos vagy (h) olyan, aki­nek sem­mi be­fo­lyása nin­csen; (i) sze­gény vagy (j) te­he­tős; (k) ala­csony szü­leté­sű vagy (l) olyan, aki jobb hely­re szü­le­tik; (m) osto­ba vagy (n) bölcs, ar­ról pl. a Buddha egyik elem­zé­sé­ben, a Cūḷa­kam­ma­vi­bhan­ga-sut­tá-ban — ’A kar­ma [műkö­désé­nek] kifej­tésé­ről szó­ló kiseb­bik tan­be­széd’ — ol­vas­hat­nak (MN 135).

Annyi baj legyen. Ha jönnek hoz­zám (pél­dá­ul), azért va­gyok hálás — ha meg nem jön­nek (leg­in­kább nem jön­nek), akkor meg azért kel­lene hálás­nak len­nem. Ha hálás vala­ki azért, mert jót tet­tem ve­le, jó, ha há­lát­lan, úgy is jó, azt azon­ban tu­dom, hogy csak azért, mert há­lát­lan, ne­kem nem kell há­lát­lan­nak len­nem, én ezért nem leszek há­lát­lan. Érde­kes — és szer­fö­lött ta­nul­sá­gos és meg­szív­le­len­dő min­den­nap­ja­ink gya­kor­lata szem­pont­já­ból is — az a 44 té­tel­ből álló fel­so­ro­lás (MN 8: Sal­le­kha-sut­ta, ’A [szennye­ző­dé­sek] kitör­lés[é]­ről szó­ló tan­be­széd’), mely­ben a Buddha fel­tárja szer­ze­te­sei­nek, hogy füg­get­le­nül attól, má­sok mi­ket kö­vet­nek el, min­dig ar­ra tö­re­ked­je­nek, hogy ők ilyes­mit ne kö­ves­se­nek el, ill. hogy ne le­gye­nek olya­nok, mint a lista egyes ele­mei­ben vá­zol­tak. Csak azért, mert zül­lött és kor­rupt a vi­lág, ne­künk nem kell ok­vet­le­nül zül­löt­tek­nek és kor­rup­tak­nak len­nünk. Csak azért, mert má­sok lop­nak, csal­nak és ha­zud­nak, mi nem fo­gunk lop­ni, csal­ni és ha­zud­ni. Má­sok le­het­nek fe­le­lőt­le­nek, de mi nem le­szünk azok. Pél­dául. Ha job­ban aka­rom ma­gam érez­ni a bő­röm­ben, ak­kor bi­zony meg­fo­ga­dom en­nek a szut­tá­nak intel­meit is, és azon le­szek, hogy mi­ha­ma­rabb át­ren­dez­zem mű­kö­dés­mód­jai­mat. Ami­vel új­fent egy jobb és szebb, élhe­tőbb és em­be­ribb vi­lág kér­dé­sé­nél járunk.

Vagy mégis meg­bántva érzem magam, csak mert nem jön­nek hoz­zám…? Telje­sen egyér­tel­mű: BIG ME az, aki meg­bánt­va érzi ma­gát, ha egy­szer BIG ME vá­gyik arra, hogy sze­res­sék, hall­gas­sák, jöj­je­nek hoz­zá, örül­je­nek ne­ki, ké­nyez­tes­sék, hogy fon­tos le­gyen stb., stb. Az a jó, ha BIG ME meg­érti: ez is csak egy ér­zés, sze­mély­te­len vala­mi, rá­adá­sul ugyan­úgy kelet­ke­zik és ugyan­úgy el is mú­lik szé­pen, mint min­den más a vilá­gon, már­pe­dig az ég adta vilá­gon sem­mi sem ér­de­mes arra, hogy ra­gasz­kod­junk hoz­zá, ka­pasz­kod­junk belé —

sabbe dhammā nālaṁ abhinivesāya

Lásd MN 37:
Cūḷa­taṇhā­saṅkhaya-sutta, azaz
’A sóvár­gás meg­semmi­sülé­séről szóló kiseb­bik tan­beszéd’

 

 

 

 

 

Útravaló: az ünnepekre, az új esztendőre ... meg egyébként is ...

 

Rátótiáda karanténban

Hetedik nap —
mármint itt,

a

KARANTÉNBAN.

November 13-a lett. Először – eredetileg – ötödik volt, tegnap már a hatodik, csak éppen internet nem volt.

Most van.

Hetedik nap. Ez már bőven túl is van azóta a félidőn. Bizony.
Nem is akarok én semmit. Semmi baj a karanténban – és semmi baj a karanténnal.

Közben tönkre­ment az eddigi 3. sz. adapter is a számító­géphez – akku meg már nincs benne/hozzá egy ideje –, továbbá nehe­zen jött, ugyebár, össze ez az internet­kapcsolat, mert bár itt egy használt iPhone, benne SIM-kártya, csak éppen ez utóbbi zárolva, aki pedig mindezt lelkesen beszerezte nekem, egyelőre mással van elfog­lalva. Én meg egyre kevésbé értek ilyes­mihez, és ennek megfe­lelően egyre gyak­rabban vállalok hülye­gyerek-szerepeket!

MAI NAE — ไม่แน่

Karantén. Baj csak akkor van a karan­ténnal (vagy bármi egyéb­bel), ha a tudat bajt csinál belőle és lármázik, ellenáll, neki­feszül, lázad. Semmi baj a karanténnal.

Tessenek bátran elol­vasni újra bezárt­ság témájához:

https://luangtavilasa.blogspot.com/search?q=bez%C3%A1rts%C3%A1g

További (későbbi) félre­értések elke­rülése végett úgy érzem, szeren­csésebb itt és most tisz­tázni egy­néhány dolgot:

(1) Úgy/Azzal indultam el Magyar­országról július 28-án Dél-Olasz­országba, hogy ott töltöm az idei esős évszak­beli elvonulást – egy teli­holddal későbbi kez­déssel –, és hogy onnan majd Burmába megyek tovább.

(2) Igen ám, de az ottani áldatlan álla­potok, a hajme­resztő körül­mények (és: törté­nések) miatt négy héttel később az Ácsán Mán [Ajahn Mun] és Ácsán Cshá [Ajahn Chah] fémje­lezte thai erdei hagyo­mány egyik nyugati kolostora, az idén harminc éves fenn­állását ünneplő Santa­citta­rama [ejtsd: Szanta­csittá­ráma] nyújtott számomra mene­déket a hátra­lévő időre a Rómához közel fekvő Poggio Nativo-ban. Délen sem, náluk sem állt szándé­komban tovább maradni az esős évszak kime­netele után.

(3) MAI NAE, mindig minden változik, kiszá­mítani semmit sem lehet, külö­nösen ilyen időkben nem: Burmába válto­zatlanul nem lehet menni, és sajnos Srí Lanka is leállí­totta külföl­diek beuta­zását, az olya­nokét is, akiknek pedig érvé­nyes tartóz­kodási enge­délyük van, mint nekem. Ezzel sajnos ez a lehe­tőség is elúszott – egyelőre.

(4) Azon a dimbes-dombos, hegyes és szeles, csapa­dékos vidéken, ahol a Santa­cittarama található, hideg van. Télen meg még annál is hidegebb, csikorog is akár, pl. januárban. Farkas nincs, de róka akad, ezért inkább talán róka­ordító hideg. Kint is, bent is. Mármint az egyes épüle­tekben: az ott élők már hozzá­szoktak, edzettek, rendsze­resen néhány fok volt csak pluszban regge­lente, leg­többjük még mezítláb, zokni nélkül járkált a saru­jában, én azon­ban nehezen vagyok meg éppen hogy vagy sehogy se fűtött helyen, mert fázom, egész egysze­rűen fázom, márpedig ott minden áldott nap nem is egyszer kell három épület között ingázni, és el is kell tölteni vala­mennyi időt odabent. (NB. Tet­szenek figyelni? A tudatra. Már­mint erre, itt bent. Az én tudatomra. Konven­cionális érte­lemben. Hogy miket mond.)

(5) És akkor jött a kedves ajánlat, én pedig elfo­gadtam: ez egy fűtött garzon az Allee szom­széd­ságá­ban Budán, mindenhez közel, fűtött fürdő­szobával, és szép világos a szoba, nagy ablakkal. Akkor, 2016. november 7-én elmen­tem innen, Burmába, most pedig jöttem ezen a napon, pont négy évvel később. Rómából. – Különös egybeesés…

Tehát csak átme­netileg tartóz­kodom itt: ahogy lehet menni – Burmába, Srí Lankára vagy Thai­földre –, menni fogok. Ez az öre­gedő, lassan, de bizto­san leépülő szer­vezet ott tart már, hogy szinte mindegy, hol nem jó neki! Ha pedig ez a nagy helyzet, akkor inkább kérek tüzes poklot, mint­sem a jegesebbiket!

A karantén 16-án éjfélkor jár le. A tize­dik napon.

Eddig kétszer szálltak ki ellen­őrizni, elhe­lyeztem-e a két hirdet­ményt, továbbá hogy itt vagyok-e egyál­talán. Mindkét alka­lommal végte­lenül udvarias, kedves, barát­ságos rendő­rökkel volt dolgom, akik széles mosollyal az arcukon érte­keztek velem. Az első alka­lommal nemcsak a hogy­létem felől érdek­lődött egy rokon­szenves, fiatal rendőr­tiszt, hanem azt is megkér­dezte, hogy MIBEN SEGÍTHETNEK. (Ui., nov. 13-a, péntek: ma is kiszálltak, és ma szemé­lyit is kértek. És ked­vesen emlé­keztet­tek a kijárási tila­lomra.)

Kaptam és kapok most is segít­séget: kedves bará­tomék, K. Péterék azok, akik újfent elszállá­soltak, továbbá K. Gergő, aki a repté­ren várt, ebéddel; idefuva­rozott és be is szerzett nekem jó néhány napra elemó­zsiát, és jószí­vűen gon­dos­kodott/-ik egyéb, az ittla­káshoz nél­külöz­hetet­len dolgokról.

Le a kalappal előttük,

ANUMÓDANÁ —

hálás köszö­net mind­nyá­juknak! Sādhu, sādhu, sādhu!

… akár­csak a kitartó, hűséges N. Bene­deknek, aki ezút­tal is PC/IT-vonalon remekel, és szerez be, hajt fel nekem minden­félét, hogy lehes­sen végre itt is internet. – (Ami van is, meg nem is: most éppen nincs, mert valami nem úgy ala­kult, aminek látszott. MAI NAE!) – És szegény türel­mesen viseli a balga­ságo­kat is: majd­nem az összes fellel­hető aljza­tot végig­próbál­tam a lakásban, a számító­gép azonban csak nem akart bekap­csolni. Már meg is beszél­tük, hogy akkor kedden elvisszük szer­vízbe, amikor meg­láttam az új adap­tert – az éjjeli­szekrény­kén. Az előző, tönkre­ment adap­terrel próbál­koztam. – Mint a rátó­tiak!

Hülye­gyerek-képzőt fogok nyitni. Át kell még gon­dolni, kikből álljon majd a cél­közönség.

Kedden zárt cipőt is kell nézni vala­hol, mert csak egy árva pár szandá­lom maradt – remé­lem, nem a fejemre aka­rom majd húzni!

😎

  

Calabriai levelek III: Búcsú Cinquefronditól

Kedves Mindnyájuk!

Az embe­rek nincse­nek oda a válto­zásért, s bár úgy élik meg, hogy min­den elmoz­dulás a holt­pont­ról, min­den „javu­lás”, a dol­gok jobbra for­du­lása stb. örven­detes, a nega­tív­ként elköny­velt válto­záso­kat nem szen­ved­hetik. A Buddha a szen­ve­dés – a dol­gok nem kielé­gítő voltá­ból faka­dó lelki gyöt­rel­mek – egyik vál­fajá­nak tekin­tet­te a vál­to­zá­sok kivál­totta szen­ve­dést (vipari­ṇāma-dukkha).

Egy volt gyerek­kori bará­tom büszke volt arra, hogy a lakás­ban, ahol élt, nem­hogy még az ere­deti gáz­tűz­hely volt a kony­hában vala­mikor a máso­dik világ­háború előtti idők­ből, de a köny­vek is ugyan­ott lak­tak – ugyan­abban az elren­dezés­ben a tisz­te­letet paran­csoló üve­ge­zett könyv­szek­rény­ben –, mint ami­kor oda beke­rül­tek. Vélet­lenül sem változ­tatott volna sem­min abban a lakásban.

Pedig a válto­zás velünk van és ben­nünk, körü­löt­tünk: minden­ben, szaka­datla­nul. Állan­dó válto­zás­ban van min­den, ami csak létre­jön. Kelet­kezik, itt van, köz­ben válto­zik – és már múlik is el, kész. Jön a kö­vet­kező. Nincs mese: ezzel kell élni. Le, föl, hol így, hol úgy. Min­den e sze­rint a min­ta sze­rint műkö­dik: (1) uppā­da ’kelet­ke­zés’, (2) ṭhiti ’itt­lét, jelen­lét, fenn­állás’, (3) bhaṅga ’szerte­fosz­lás’ (ám eköz­ben ṭhitas­sa añ­ñathat­taṁ, kb. ’fenn­álltá­ban más­féle­kép­pen lesz’) a tu­dat jelen­ségei vonat­kozá­sá­ban, míg az anya­giság vilá­gá­ban a négy lak­kha­ṇa­rū­pa tör­vény­szerű­ségei sze­rint ala­kul min­den: (1) upa­caya ’testi gya­rapo­dás’, más kon­tex­tus­ban ’létrehozás’, (2) san­tati ’foly­tonos­ság’, (3) ja­ra­tā ’öre­ge­dés, le­épü­lés’, vala­mint (4) anic­catā ’elmú­lás’ (tkp. ’mulan­dóság’).

Nem keve­sen azon­ban éppen hogy kife­jezet­ten a válto­zatos­ságot szere­tik. A Buddha elle­nezte, hogy a szer­zete­sei bár­hol is hosszabb távra beren­dez­ked­jenek. Az ókori in­diai szerze­teslét azt jelen­tette, hogy a szerze­tesek állan­dóan úton vol­tak, gyalog­szer­rel, a sza­bad­ban hál­tak stb., stb. Csak az esős év­szak­beli elvo­nulás ide­jére – július teli­hold­jától októ­ber teli­hold­jáig – kel­lett egy hely­ben meg­len­niük.

A mai világ­ban más­ként van már ez: nagyon gyak­ran egy­azon kolos­tor­ban élnek huza­mosabb ideig. Szem­be­ötlő, hogy sok szer­zetes mi min­dent föl nem hal­moz aztán az idő múlá­sával, mi min­dent be nem gyűjt maga köré! Én is meg­tapasz­talhat­tam saját maga­mon, hogy ha­mar össze­jön az ingó­ság, ha az em­ber nem követ­kezetes. A vissza­emléke­zések és a leírá­sok Ácsán Cshá kap­csán arról beszél­nek, hogy szinte sem­mije sem volt. Sem­mije. Min­dent adott tovább, azon mele­gében. Hiszen mire is lehe­tett volna szük­sége? Mire? Minél keve­sebb a tulaj­do­nunk, annál keve­sebb a gond, annál kisebb a fe­le­lős­ség terhe, s annál kisebb a félsz, hogy félt­ve őr­zött vagyon­kánk­kal, szere­tett és már-már hoz­zánk nőtt tár­gyaink­kal tör­tén­het vala­mi. Minél keve­sebb a cók­mók, annál könnyeb­bek va­gyunk – át­vitt érte­lemben is. – Egy kolos­tor elv­ben min­dent meg­kap, amire a műkö­désé­hez szük­sége lehet, le­gyen az ágy­nemű, bútor­zat, szer­szám, taka­rító­szer, könyv, fog­kefe, villany­körte, bo­rot­va, bár­mi, azaz va­ló­ban nem indo­kolja sem­mi, hogy egy szer­ze­tes bár­mit is begyűjt­sön.

Nekem iga­zából gon­dot a köny­vek, a feljegy­zések és minden­féle nehéz, papír ala­pú tá­rolni- és hur­co­lász­ni való okoz: ez bi­zony addik­ció a javá­ból, bár mos­tan­ra be­érett ben­nem az elha­táro­zás, hogy az egy nagy doboz­nyi, kb. 15 kiló súlyú könyv – a „ke­mény mag”! – meg egy kézi­táská­nyi min­den­féle pa­pír kivé­telé­vel most már aztán tény­leg ugyan­olyan lelke­sen el kell aján­dékoz­ni a köny­veket, mint ami­lyen lelke­sen a tarta­lékjai­mat osz­to­gat­tam szét né­hány hó­nap lefor­gása alatt ado­mány­ként, ilyen-olyan cí­men. Most most van, a hol­nap telje­sen bi­zony­ta­lan: amit ma meg­te­hetsz … két­szer ad, ki gyor­san ad … már ma kell az a pénz, a se­gít­ség, a támo­gatás, miért kel­lene vár­ni, míg meg­halok … ??? Ilye­nek mo­tosz­káltak a fe­jem­ben. És akkor lép­tem. És mi­lyen jó ér­zés, hogy segíthettem!

Augusz­tus 28-án, pénte­ken me­gyek tovább. – Aki figyel­mesen olvasta az első calab­riai leve­let a blog­ban, annak egyér­telmű­nek kel­lett len­nie, hogy ez a hely nem az a hely, ahol. Na­gyon külö­nös hely ez, és nem iga­zán való szer­ze­tes­nek, főleg ha az érin­tett szer­zetes ha­son­szőrű­ek kö­zös­ségé­re vá­gyik, akik üd­vös, jótét ha­tást fejte­nek ki egy­más­ra. Közös­ségre, mely­ben azok, akiket a szer­zete­sek­kel ellen­tét­ben nem köt a rend­szabály­zat, s ezért szab­adon szolgál­hat­ják ki magu­kat bármi­vel, ami csak a kony­há­ban meg a hűtő­ben talál­ható, nem­csak a saját ben­dőjük­re gon­dolnak, disz­kré­ten dug­dosva és fo­gyaszt­va min­den­féle ehe­tőt, ha­nem más­sal is meg­osztják, mind­enek­előtt azon­ban egy szerze­tes­sel, aki a rend­szabály­zat értel­mé­ben telje­sen ki van szol­gál­tatva mind a vilá­giak, mind pedig egy-egy apá­ca sok­szor illé­kony és töré­keny jóindu­latának. Ke­vésbé fi­nom meg­fogal­ma­zás­ban: a pilla­nat­nyi sze­szé­lyük­nek, an­nak, hogy az­nap milyen láb­bal kel­tek éppen fel.

Tudni illik ennek kap­csán, hogy hozni alig-alig hoz­nak ne­künk ide enni­valót. Min­den ál­dott nap elme­gyünk vala­melyik piac­ra a kör­nyéken. Autó­val. Ami eszi az üzem­anya­got és gyi­lok a kör­nye­zet­nek. Át­lag más­fél óra egy-egy ilyen ki­ruc­canás. Vala­melyik nap hiába men­tünk el Rosar­nóba, üres kéz­zel tér­tünk vissza. Ma az it­teni pia­con két, azaz ket­tő cső kuko­ricát kap­tunk. (Jelen pilla­nat­ban hár­man la­kunk itt a köz­pont­ban.) Teg­nap egy zacskó, rész­ben már romló­fél­ben lévő sző­lő, meg há­rom apró fej kel­ká­poszta. A múlt hé­ten is, előtte is a pad­li­zsán és a pa­ra­di­csom ment, most is az megy még, el sem akar fogy­ni: bőven kap­tunk, két hete szinte mást sem eszünk. Kevés vaj kivé­te­lével sem­miféle tej­ter­mé­ket nem lát­tam még, to­jást vagy hús­félét se, hal sincs, alig vala­mi fehér­je … most még egy ge­rezd fok­hagy­mánk sincs, és nem ka­punk elég gyü­möl­csöt se, zöld­séget se. Ami a „kert­ben” ter­mett, már be­érett, kész: ott is ubor­ka volt in­kább, para­di­csom és egy kis erős pap­rika. Kész, vége. Egy­szó­val az ellá­tás egy­álta­lán nincs meg­oldva, és a bur­mai támo­gatás is el­apadt. A kis­vá­ros la­ko­sai hívő kato­liku­sok, nem hat­ja meg őket se budd­hista szer­ze­tes, se apá­ca lát­vá­nya. Ázsi­aia­kat nem lát­ni, pon­to­sab­ban csak a kínai áru­há­zak­ban, a pénz­tár­gép­nél. Thaiok, bur­mai­ak erre­felé muta­tóba sin­cse­nek, mint ahogy Srí Lanka-iak sem – de más ide­gen is alig.

Vissza­ka­nya­rod­va egy ki­csit a „közös­ség” té­májá­hoz: ami­kor senki­nek sem ju­tott eszé­be a kávé­ból ne­kem is adni … És ami­kor egy nap a lelke­sedé­sem egyér­tel­mű­en je­lezte, mennyire örül­nék én is egy kis kávé­nak, a te­rasz­ról jött az üze­net az egyik kivá­ló vi­lági em­be­rünk szájá­ból: főz­zek magam­nak. Na, akkor bi­zony kifa­kad­tam, pana­szo­san: nem vagyok jó egy kávé­ra? Arra jó vol­tam, hogy 9300 eurót (!) utal­jak át ado­mány­ként en­nek a köz­pont­nak, hogy ne kell­jen vég­re az idei té­len fa­gyos­kod­niuk az itt lakók­nak? Az eme­letre már be is kerül­tek min­den­hová a vado­nat­új fűtő­tes­tek, és meg­lesz a ka­zán is ad­digra bőven, ugyan­eb­ből a pénz­ből. Nem érek annyit ezek­nek az embe­rek­nek, hogy egy kicsit fi­gyel­me­seb­bek le­gye­nek? Nem érek ne­kik annyit, hogy meg­kínál­janak en­gem is a fris­sen elké­szült kávé­ból … ??? — Szép világ ez, amit csi­ná­lunk, mi em­be­rek, de más­mi­lyen nem is le­het­ne, ha egy­szer min­dig a feje az, ami­től egy hal bűz­lik, már­pedig min­den­hol egyre orr­fa­csa­róbb bűz. A leg­meg­le­pőbb, hogy bűz ott is van, ahol hal­nak (meg a fejé­nek) se híre, se hamva!

Ilyen az em­ber, és ha job­ban bele­gon­do­lok: gyak­ran még ennél is ilye­nebb, hiszen azért csak főz itt va­laki min­den nap, csak kitesz­nek vala­mit az asz­talra a kony­hában, fel­aján­lani reg­gelire (volt ott már per­sze ment­hetet­lenül kőke­mény­re szik­kadt zsemle is) – el sem­mi sincs ké­szítve, meg­mosva sin­csen, csak oda­téve. — Szer­zetes ne támasszon igé­nyeket! És ne várjon (el) senki­től se sem­mit. Jobb, ha nem vár sem­mit, nem vár el sem­mit, hálát se, sem­mit se. Magá­nak tesz jót vele!

És egy­álta­lán: mi­cso­da dőre­ség olyan, tel­je­sen avítt okos­sá­gok­ra hi­vat­koz­ni, mint Jó­tett he­lyé­be jót várj!

Szóval jobb, ha nem vá­runk el sem­mit, akkor sem, ha tud­juk: a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben kulcs­fon­tos­ságú a hála, gyűj­tő­fo­ga­lom­mal kataññutā.

A Buddha taní­tása­inak szer­ves ré­szét képe­zik bizo­nyos er­kölcsi-eti­kai kívá­nal­mak, me­lyek nél­kül nem lé­tez­het egész­sé­ges kö­zös­ség. A hála kér­dés­köre is ide tar­tozik:

     kata­vedī az olyan em­ber jelzője, aki viszo­noz­za a szíves­séget, mely­ben része volt;

katañ­ñutā a hála, a hála­érzet, köszö­net; mél­tá­nyol­juk a jó csele­ke­de­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői le­het­tünk;

katañ­ñū az, aki hálás és lekö­telez­ve érzi magát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­mi­lyen jó­té­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

katañ­ñū­kata­veditā hálás­nak lenni: mint em­beri tu­laj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; vé­gül pe­dig a

katañ­ñū­kata­vedī olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki há­lás a jóté­temé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és vi­szo­nozza is őket.

Ne várjam el továb­bá azt a fajta közös­ségi civi­lizá­ciós mini­mu­mot se, hogy ami­kor egy közös­ségben bár­mit végzek, abba vigyek bele tisz­tes­séget, oda­figye­lést, minő­séget: senki­nek se kell­jen megüt­köz­nie azon, hogy ott hagy­tam ma­gam után a szuty­kos tűz­helyt, vagy nem takarí­tot­tam el ma­gam után a szeme­tet. Hogy az utá­nam jövő örül­hes­sen a rend­nek, a tiszta­ságnak, a körül­tekin­tés­nek, a gon­dos­ságnak. Hogy ezzel is job­ban érez­hesse magát a bőré­ben. Meg hogy ezzel is jót te­gyek a má­sik em­ber­rel – lénye­gében az egész közös­ség­gel. Hogy ne csinál­jak sem­mi olyat, ami­vel kelle­met­len­sé­get, vagyis szen­vedést okoz­ha­tok mások­nak – és ne mu­lasszak el sem­mi olyat, ami az én dol­gom. Ezt a képes­séget ki lehet fej­lesz­teni: oda­figyelni, ügyel­ni, vigyáz­ni. Ha egy magát budd­hista­ként meg­ha­tá­rozó köz­pont­ban se a vi­lági ön­kén­tesek (kül­föl­diek), se a töb­biek (nem vilá­giak) nem képe­sek sem­mire se oda­figyel­ni és tisz­tes­sé­ge­sen meg­csi­nál­ni, hogy lesz­nek képe­sek a Buddha út­ján ha­ladni? A Buddha út­ján, amin a kel­lő tisz­te­let, figye­lem, az oda­figyelés, má­sok tekin­tetbe vé­tele és meg­becsü­lése, a fele­ba­ráti szere­tet, a sze­rető és együtt­érző gon­dos­kodás, a bele­érzés, a jó­ság és sok-sok egyéb az alap … ?

Ab­szurd dol­gok men­tek és men­nek itt, kezd­ve egy hébe-hóba be-beokve­tet­len­kedő kamasz­csapat­tal, akik koruk­nak megfele­lően neve­let­len, pimasz, fel­fúlt hólya­gok – az egyik állí­tólag egy helyi mafi­oso ala­po­san elkapa­tott po­rontya –, foly­tatva egy sze­ren­csétlen, 18 éves pszi­chés eset­tel (ér­telmi fogya­té­kos sze­gény), akit mint egy­fajta nap­közibe hor­dott ide az édes­anyja fél­napos meg­őrzés­re, ám az utób­bi idő­ben egyre job­ban rájött szegény­kére a bolon­déria, s egy nap elkez­dett itt üvöl­tözni meg ga­ráz­dál­kodni. – Most újra itt van.

Szeren­csét­len fiú: micso­da po­csék kar­ma ez is, ugyan­akkor neki esé­lye sincs, hogy jobb kar­mát hoz­zon össze magá­nak – a kór mi­att nin­csen, ellen­tét­ben a köz­pont egyik hib­bant, dur­va és ke­zel­he­tet­len, kis ide­je tá­vol lévő la­kó­já­val, egy an­gol­lal, aki ké­pes len­ne vál­tani, ha ér­tené, mégis mi­ről szól a Buddha útja.

Ez a sok min­den két vala­mire kivá­lóan alkal­mas: egy­felől meg­figyel­ni ön­ma­gam reak­ciót. Meg­figyel­ni a me­het­néket, a ber­zen­ke­dést, a do­ho­gást, vi­szoly­gást stb., stb. Kifi­gyel­ni azo­kat a hango­kat. És köz­ben ked­ves­nek ma­rad­ni, mert­hogy igen­is leg­in­kább mo­soly­gok (az ola­szok egy része így is em­le­get: il mo­na­co sor­riden­te, „az a mo­soly­gós szer­zetes”).

A má­sik vala­mi: látni, bele­látni, ho­gyan is műkö­dik a meg­veze­tett, osto­ba és be­teg em­beri tu­dat. Hogy mennyire nincs ott bent sen­ki, mert ha len­ne, ak­kor talán belát­ná, mennyire nem jó ez így. Fo­lya­ma­tok, üres folya­ma­tok: eb­ből ál­lunk – és eb­ből áll­nak ők is –, öt hal­maz­ból, ami állan­dó­an vá­gya­ko­zik vala­mi után, só­vá­rog, csim­pasz­ko­dik, hará­csol, és per­sze hab­zsol, nem győ­zi a vá­gyait kie­lé­gí­te­ni  –, egy-egy mo­hó, os­to­ba és meg­ve­ze­tett emész­tő­zsák, ami be­szél­ni is ké­pes, gon­dol­kod­ni is, és be­be­széli magá­nak, hogy. Csak azért, mert a nā­ma­rū­pa mel­lé ju­tott neki egy kis viñ­ñāṇa is …? Et­től van – va­gyunk – úgy oda? Na és az a kis ele­men­tá­ris hib­bant­ság?

Lénye­gében te­hát egyi­kük se tehet róla, ami­ket csi­nál, hi­szen nincs ott bent sen­ki, no­body at home! – Kivá­ló­an meg le­het ezt fi­gyel­ni. Ellen­őri­zet­le­nül, min­den gát nél­kül jön be­lő­lük, ami csak a fel­té­te­lek függ­vé­nyé­ben jön­ni akar, meg­annyi ön­já­ró, üres fo­lya­mat: ez az em­ber.

A lényeg: fel­vet­tem a kap­csola­tot egy Rómá­tól nem messze – 45 km észak-észak­kelet irány­ban –, Rieti tarto­mány­ban talál­ható ran­gos budd­hista ko­los­tor­ral és medi­tá­ciós köz­pont­tal, mely a thai er­dei ko­los­to­rok nem­zet­közi kö­zös­ségé­nek háló­zatá­ban az egyik tag­ko­los­tor. Ez bi­zony az álta­lam is mé­lyen tisz­telt és lel­ke­sen köve­tett thai er­dei ha­gyo­mány Ácsán Cshá­val és a töb­bi, még élő és aktív ácsán­nal, nyu­ga­tiak­kal is. (Lásd: Santacittarama – Monastero Buddhista ill. a Forest Sangha köz­ponti hon­lapját: https://forestsangha.org/ )

Még most is nehéz hin­nem, de a nagy­tiszte­letű apát, a brit Phra Ajahn Chan­da­palo a Szan­gha elé tár­ta a hely­zete­met és ebből kö­vet­kező „segély­kéré­semet”, a nagy­tiszte­letű Szan­gha pedig egyön­tetű­en úgy dön­tött, hogy rokon­szen­vük­től és bele­érzé­sük­től vezé­relve befo­gad­nak maguk közé, leg­alább az esős év­szak­beli elvo­nu­lás végéig.

Boldog vagyok, hogy mehe­tek, hihe­tetlen meg­tisz­telte­tés ez a meg­ható, nemes gesz­tus, a fel­ka­ro­lás ne­mes gesz­tusa, akár­csak a meg­elő­le­ge­zett biza­lom, hiszen tel­je­sen is­me­retle­nül fo­gadnak be.

Ugyan­akkor egy thai erdei kolos­tor egé­szen más világ, ahol is nem az a szer­zete­sek dolga, hogy napi rend­szeres­ség­gel leve­lez­ges­se­nek vagy csetel­jenek, ha­nem hogy eltö­kélten gyako­rolja­nak és gyara­pít­sák elmé­leti isme­retei­ket, hűen a Buddha elkép­zelé­seihez. Ennek meg­fele­lően csep­pet sem meg­le­pő a passzus az eliga­zító anyag­ban, amit Phra Ajahn kül­dött: inter­net­hasz­ná­latot csak­is rang­idős rezi­dens szer­ze­tes enge­dé­lyez­het. A hét­fő pe­dig ele­ve silent day: nincs beszéd!

Meg­vallom: nem is bánom. Aki ré­gebb­ről ismer, biz­tos élén­ken em­lék­szik még azok­ra a kez­deti idők­re 2010-ben, majd 2012 utol­só hó­nap­jai­val kez­dő­dő­en (pél­dául), ami­kor is sem­mi­féle kap­cso­la­tot nem tud­tam tar­tani egy ideig. A 2017-es ma­laj­ziai há­rom hó­nap alatt hiá­ba volt ve­lem a lap­top: nem­igen jött ott össze az in­ter­nete­zés, mert nem az in­ter­nete­zés­ről szól a szer­ze­tes­lét egy ilyen cso­dá­la­tos, a gya­kor­lás fel­téte­leit min­den­ben ra­gyo­góan biz­to­sító ko­los­tor­ban, és a ko­los­tor fenn­tar­tói ügyel­nek is rá, hogy így legyen.

Arra talán csak lesz lehe­tőség, hogy leg­alább egy­ol­dalú kom­muni­kációt tud­jak foly­tat­ni, ha nem is azon­nal, már az ele­jén – akár blog- vagy Face­book-be­jegy­zé­sek, akár kör­leve­lek, álta­lános beszá­mo­lók for­má­jában. El­kép­zel­hető, hogy bizo­nyos rend­sze­res­séggel csak hoz­zá­járul­nak idő­vel, hogy meg-meg­néz­hes­sem a postá­mat. Malaj­ziában min­den beér­kező mailt átmá­sol­tam Word-be, és a kutim­ban (házi­kóm­ban) vála­szol­tam meg őket, majd ami­kor enge­délyez­tek egy-egy ülést, már csak me­nesz­teni kellett.

Telje­sen nyitva még, med­dig leszek – egyál­talán: med­dig lehetek – a Szanta­cittá­rámá­ban. Magá­tól érte­tődik, hogy leg­in­kább attól függ, én milyen benyo­mást teszek a közös­ségre, vagy­is hogy mennyire le­szek ké­pes beta­gozód­ni, beil­lesz­kedni. Szeren­csé­re van már annyi gya­kor­latom, hogy vi­szony­lag ha­mar elsa­játít­sam egy-egy, szá­mom­ra új hely műkö­dés­mód­ját. Sok­ban meg­könnyíti a dol­gom, hogy ott nyuga­tiak­ból is áll a Szan­gha, azaz nem ne­kem kell kita­lál­nom, ép­pen mit vár­nak el tő­lem, ha­nem egyér­tel­mű­en a tudo­má­somra hozzák.

A beillesz­kedés­hez elő­ször is az a ket­tős kell, amit szíve­sen emle­ge­tek ma­gam is: gā­ravo ca ni­vāto ca, hang­zik a 38 leg­főbb áldás egyi­ke a Maṅ­gala­suttá-ban, vagyis ’tisz­telet és alá­zat’. Ez utób­bihoz min­dig hozzá­te­szem, hogy nem szol­galel­kűség­ről szól, hanem jám­bor alá­zat­ról, ami nél­kül még egy vi­lági szak­mát sem lehet tisz­tes­ség­gel gyako­rolni, nem­hogy a szer­zetes­ség nehéz szak­máját! BIG ME lebon­tá­sá­nak egyik hasz­nos esz­köze ez. Igen. A tisz­telet szer­zetes­közös­ségen be­lül bi­zony azt is je­lenti, hogy le­gyen bár egy másik szer­zetes 29 éves szem­ben az én im­már 66 évem­mel, ha ő ki­len­ce­dik esős év­szak­beli elvo­nulá­sát tölti – szem­ben az én nyol­cadik elvo­nulá­som­mal –, akkor én va­gyok a fiata­labb a hie­rar­chiá­ban, én fogok előt­te lebo­rulni, ami a kel­lő tisz­telet­adás leg­ter­mé­szete­sebb módja a déli budd­hista világban.

Igen, boldo­gan és lelke­sen boru­lok le egy tő­lem rang­idő­sebb fiatal szer­zetes előtt. És nem­csak azért, mert lénye­gé­ben még csak nem is róla szól a tisz­telet­adás­nak ez a for­mája. Há­rom­szor boru­lunk le: az első lebo­rulás tisz­telet­adás a Budd­hának, a máso­dik a Dham­má­nak (a Tan­nak), a har­ma­dik pedig a Szan­ghá­nak, azaz a Buddha szer­zetes­kö­zös­ségé­nek, ami nem is mel­les­leg a világ leg­régeb­bi – és mind a mai na­pig töret­lenül fenn­álló – szer­zetes­rendje. A Buddha 35 éves volt, ami­kor meg­vilá­go­so­dott, s ke­vés­sel ké­sőbb az első öt tanít­vánnyal – a Buddha koráb­bi asz­kéta­tár­sa­ival – meg­ala­kult a Rend. Ez i.e. 528-ban volt.

Amúgy per­sze érde­mes elgon­dol­kozni egy me­gint csak angol szár­mazá­sú ácsán, a Nagy­tiszte­letű Ajahn Jaya­saro [dzsa­ja­szá­ró] so­rain: ő vi­szony­lag későn kezdte, de még Ácsán Cshá alatt, és ma­radt is Thai­föl­dön. Olyan jól elsa­játí­tot­ta a nyel­vet, hogy elő­ször thaiul írta meg Ácsán Cshá élet­rajzát, és csak ké­sőbb hozta létre az ala­po­san kibő­vített, angol nyel­vű válto­zatot Still­ness Flow­ing cím­mel – ér­de­mes neki­ülni, és kisebb ada­gok­ban elol­vasni, kijegy­zetel­getni: Stillness Flowing

Szóval azt írja Ajahn Jaya­saro (nem eb­ben, ha­nem egy má­sik kötet­ben), hogy amúgy való­jában nincs is hová menni, mivel min­dig olyan he­lyen le­szünk, bár­hová men­jünk is, ahol ugyan­úgy lesz­nek (lát­ha­tó) for­mák, han­gok, sza­gok, ízek, testi érze­tek és a tudat tevé­keny­sége. Nincs hová bújni előlük.

Ugyan­akkor a Buddha út­ján el tud­juk sajá­títani a mi­ként­jét an­nak, hogyan te­gyük le min­dezt szép sze­lí­den, hiszen van vala­mi dol­gunk velük? Sem­mi sem a miénk, miért is len­né­nek akkor a szem­mel, fül­lel, nyelv­vel, a tapin­tás­sal vagy a tudat­tal érzé­kelt dol­gok a mieink? A leg­ocs­má­nyabb trá­gár cifrál­ko­dás, ami­vel vak dühé­ben kitün­tet, mond­juk, egy másik szer­ze­tes: van vala­mi dol­gom vele? Az enyém?

Az azono­sulás teszi, az azo­no­sulás pedig BIG ME – lám, min­dig itt kö­tünk ki! Persze, hi­szen ez itt a lé­nyeg, ez a frá­nya nagy ego, én, én, én! Ő az, aki min­den­hová ve­lem jön, bár­hová men­jek is. [Meg a kar­ma, amit felhal­moz­tam ma­gam­nak, és egy nap majd be is érik kö­nyör­tele­nül a gyü­möl­cse: Yādi­saṁ vapa­te bī­jaṁ, tādi­saṁ hara­te pha­laṁ, kal­yāṇa­kārī kal­yā­ṇaṁ, pāpa­kārī ca pāpa­kaṁ. Úgy fo­gok egy nap arat­ni, ahogy ma a ma­got (bī­jaṁ) elve­tem: ha jót te­szek, jó lesz a gyü­möl­cse (pha­laṁ), ha rosszat, ak­kor meg rossz. – Ez a Buddha, kö­zel 2600 év­vel ez­előtt­ről.] – Szó­val jön ve­lem ez az én, mint a rü­hes kutya: foly­ton vo­nul tovább – Ácsán Cshá egyik leg­híre­sebb ha­son­lata ez –, újra lete­lep­szik egy idő­re, véres­re va­karja ma­gát sze­ren­csét­len, aztán na­gyo­kat ásít­va me­gint föltá­pász­ko­dik, vo­nul lus­tán to­vább, és azt hiszi, hogy ott majd nem lesz rüh (bol­ha, BIG ME és ha­son­lók).

Ez a fel­hal­mo­zott kar­ma nem­csak hogy ár­nyék­ként kö­vet, le­vakar­ha­tat­la­nul, de ráa­dá­sul ő az én egyet­len iga­zi tu­laj­do­nom, az egyet­len do­log, amit való­ban bir­to­kol­hatok:

Kam­mas­sakom­hi, kam­ma­dāyā­do kam­ma­yoni kam­ma­ban­dhu kam­ma­paṭi­sara­ṇo. Yaṁ kam­maṁ karis­sāmi – kal­yā­ṇaṁ vā pāpa­kaṁ vā – tas­sa dā­yā­do bha­vis­sāmi: én vagyok a kar­mám tulaj­do­no­sa, a kar­mám örö­köse, a kar­ma az én ere­de­tem (be­lőle szár­ma­zom), a ro­kon­sá­gom, és a kar­ma a mene­dé­kem is; amit te­szek / aho­gyan cse­lek­szem – jót / jól vagy rosszat / nem jól –, an­nak le­szek örököse.

Szám nem fejez­heti ki a vég­te­lent, szám nem fejez­heti ki, hány­szor jöt­tünk már ed­dig vi­lágra, hány­szor gyöt­rőd­tük vé­gig min­den­kori, ép­pen ese­dé­kes éle­tün­ket, mennyi kín­szen­ve­dés, két­ség­be­esés, csa­ló­dás és re­mény­vesz­tett bol­dog­ta­lan­ság ju­tott már ne­künk ed­dig osz­tály­részül – és mennyi vár ránk még, végte­len mennyi­ség­ben a jövő­ben! És a leg­kelle­met­le­nebb az egész­ben az, hogy egyes egye­dül mi ma­gunk tehe­tünk róla. Kelle­met­len azért, mert nem sze­re­tünk ilyes­mit hallani.

Érde­mes egy kicsit el­gon­dol­kozni azon is, hogy mind­az, ami a test­ben meg a tu­dat­ban egy adott pilla­nat­ban zaj­lik – tör­té­nik, fenn­áll, érez­hető, érzé­kel­hető stb. –, vala­mi­lyen múlt­béli kar­ma ép­pen most be­érő gyü­möl­cse, s ép­pen ezért vál­toz­tat­ni nem tu­dunk rajta. Ugyan­így nem ok nél­kül való, hogy ép­pen hol, mi­lyen kör­nye­zet­ben va­gyunk, mi­lyen embe­rek­kel va­gyunk körül­véve, hogy bán­nak ve­lünk, mit ka­punk tőlük, ill. mit nem ka­punk (meg) tő­lük stb. Az érzé­seink, be­nyo­má­saink, a reak­cióink a mi ér­zé­seink, a mi be­nyomá­saink, a mi reak­cióink – nem pe­dig vala­ki má­sé –, még­is szen­tül hisszük, hogy a má­sik em­ber tehet róluk. Bár­milyen saj­nála­tos, de nem te­het. A leg­ta­nul­ságo­sabb még­is az a fel­isme­rés, mi­sze­rint az érzé­sek érzé­sek csu­pán, a be­nyo­má­sok csak be­nyo­má­sok, a reak­ciók pedig mind­össze reak­ciók, ami­ket az ég adta vilá­gon sen­ki sem bir­to­kol. Én sem. Van­nak: ke­let­kez­nek, el­múl­nak, már itt sin­cse­nek. Elil­lan­nak. Ez a ter­mé­sze­tük. Bele­csim­pasz­kod­ni abba, ami azon­nal szer­te is fosz­lik? Bele­csim­pasz­kod­ni vala­mibe, ami nem az enyém és kö­zöm sincs hoz­zá? Még­is ál­lan­dóan azo­nosu­lunk min­den­nel. Az egész vi­lág­min­den­ség­ben nin­csen sem­mi, ami­be érde­mes len­ne bele­ka­pasz­kod­nunk:

 Sabbe dham­mā nā­laṁ abhi­nive­sāya (SN 35.80) —

Tudunk tenni róla, hogy töb­bet ne szüles­sünk meg. Ácsán Cshá fogal­ma­zott így egy­szer: Azért szü­let­tünk, hogy ne szü­les­sünk töb­bé újra.

Azért szület­tünk – ritka kegy volt rá­adá­sul em­ber­ként, az em­beri lét­szfé­rá­ban meg­szü­letni, az egyet­len olyan lét­for­má­ban, ame­lyik­ben egy­ál­ta­lán lehet­séges a meg­szaba­dulás (az­az: a meg­vilá­go­so­dás) –, hogy keve­red­jünk ki a lét­for­ga­tag­ból, az újra­szüle­tések min­den kez­det nél­küli és vég­te­len so­ro­za­tá­ból, a saṁ­sārá-ból – ki az egyik­ből, huss, és máris bele a kö­vet­kező­be, kez­det és vég, vala­mint szü­net nél­kül. Pazar, fel­sé­ges kilátások!

És ezzel búcsúzom is mára.

A legjobbakat kívánom,
barátsággal, szeretettel és mettával
gondolok Mindnyájukra!

Bhante Vilāsa
•••