Levelek az erdőből VI: A boldogság útja

 

Prológus: móku­sok, maj­mok, em­berek

Triviális, de így van: ez itt egy erdő. Sok olyan résszel, ami hamisí­tatla­nul erdő, meg­fele­lően buja és sűrű növény­zettel. Vannak olyan részek is, ahol ritkább az erdő, ám ez az állat­vilá­got csak rész­ben befo­lyá­solja: van állat, ame­lyik csep­pet sem örül az ember jelen­lété­nek vagy közel­ségé­nek, és van, ame­lyik prag­mati­ku­sabb, ha egy­szer ennie kell. Az em­ber­nek is ennie kell, és ezt tudják ők is – mi több, látják is, hiszen kiváló megfi­gye­lők. Kilesik az em­bert – fő­leg a maj­mok –, mit ho­gyan csinál, mit hol tart, hol eszik, mit eszik, miből eszik, és kifi­gye­lik, ha nincs ott ép­pen. Az ember legin­kább meg­pró­bálja per­sze eze­ket a kíván­csis­kodó­kat távol tar­tani, de ők szívó­sak: addig pró­bál­koz­nak, amíg össze nem jön nekik valami.

Két olyan madár­faj is rend­szere­sen fel­bukkan itt az ebéd­lő körül, mely a sű­rűbb nö­vény­ze­tet kevés­bé ked­veli. Az egyik a na­gyon huncut és na­gyon jópofa myna madár (majná), rend­szer­tani nevén Acrido­theres tristis mela­nos­ternus. A másik az ango­lul yellow-billed bab­bler névre hall­gató, kisebb csapat­ban vizi­táló és a mókus­kák­kal oko­san és ügye­sen együtt­műkö­dő, he­lyes mada­rak. Az ő rend­szer­tani nevük Turdo­ides affi­nis tapro­banus. Képe­sek a móku­sok moz­gását követ­ve az ebéd­lő belső mell­véd­jén is meg­jelen­ni egy kis enni­való remé­nyé­ben – tün­déri látvány!

Az ember jó szoká­sához híven szelek­tív: nem szeret minden élő és érző lényt felté­tel nélkül. Elfo­gult, elő­ítéle­tei vannak és be­ideg­ződé­sei: ezt ezért és ezért meg így és így sze­reti, ezt meg ezért és ezért meg így és így nem sze­reti. Nem sze­reti pél­dául, ha egy majom – maká­kó – bejut az ebéd­lőbe, és elcsen a tálaló­asz­talról, mond­juk, két illa­tos, fris­sen sütött roṭit, vagy sike­resen meg­lóg a Bhanté Vilásza tá­nyér­kájá­ra oda­készí­tett édes­ség­gel.

Az ebéd­lőbe könnyű bejut­niuk, ha az ember nem figyel oda: csak tárva nyitva kell hagyni a bejá­rati ajtót, és már bent is vannak. Onnan már csak egy ugrás a tálaló­asztal az újabb elren­dezés szerint. Pillana­tok alatt zajlik le a meg­kapa­rintás aktu­sa, mert előbb min­dent alapo­san meg- és kifi­gyel­nek. Gyakran nem elég azon­ban, ha csak be van hajtva az ajtó, mert egyik-másik maki azt is tudja, ho­gyan kell egy moz­dulat­tal ki­nyitni fent­ről az éppen hogy csak be­tett ajtót (lásd a képe­ket!), ami kife­lé nyílik. Furfan­gosak, rafi­nál­tak. Mint az em­ber. Egy nap ma­gam is lát­tam, ahogy az eresz felől alá­eresz­ke­dett egy maki, és már nyitot­ta volna kint­ről az ajtót, ha nem ug­runk fel – akkor iszkol­nak is azon­ban ren­desen!

▲

A képek még tavaly ké­szül­tek. Egész a közel­múl­tig maj­mok az eresz alól is be tud­tak jutni a hul­lám­pala tető alá, majd le a rácson, né­hány hete azon­ban gond­nok urunk oko­san végig be­desz­káz­tat­ta végre a tető alat­ti „ma­jom­bejá­rót”, úgy­hogy onnan már nem kell tar­tani kéret­len meg­jele­nésük­től. Állan­dóan résen kel­lett lenni: hol itt ló­gott alá egy farok, hol ott, és akkor már tudni lehe­tett, hogy rövide­sen a gaz­dája is meg­pró­bál fent­ről bejutni.

Majmok­nak azért jut­ta­tunk csak rit­kán fala­tokat, mert senki sem győzné: van olyan ma­jom­csa­pat is, ame­lyik­nek a lét­száma a mama bundá­jába kapasz­kodó apró­sá­gok­kal együtt akár har­minc-negy­ven egyed­nél is több­re duz­zadhat. Egy­szerű­en kép­telen­ség ennyi maj­mot etetni. Az étel­mara­dékot az ebéd­lő mö­gött szór­ják szét, ott lehet enni. Nagyobb kolos­tor­ban, mint pl. elő­ző he­lye­men is, nagy mű­anyag hor­dók­ba ürí­tik az étel­mara­dékot, aztán ki­viszik egy távo­labbi etető­hely­re az erdő­ben: jár is oda lelke­sen kutyá­tól kezd­ve maj­mo­kon és mada­rakon át min­den­féle lény.

▲

Egy reggel rövid ideig csak én ül­tem bent az ebéd­lőben. Aki éppen ki­ment, nem csukta be az ajtót. Ezt kifi­gyel­te egy maki, és mire én ocsúd­tam – figyel­mem és éber tuda­tossá­gom ui. egé­szen más­hol, neve­zete­sen az ala­mizs­nás szil­kén és az evé­sen –, ad­digra őkel­me egy fi­nom roṭi­val a szájá­ban, az egyik man­csá­ban egy másik­kal már ug­rott is, és egy szem­pillan­tás alatt kint ter­mett, majd usgyi, fel a szem­közti egy­szin­tes épü­let tetejére.

Mit lehe­tett tenni? Semmit. Késő bánat. Meg az a köpö­nyeg. Utána már ügyel­tünk a be­já­ratra.

Ma reggel megint figyel­met­len volt va­laki: baná­nok bánták. Egy reggel meg én mu­lasz­tot­tam el be­húzni és a lakat­tal össze­fogni a fém ajtó­kat, ami­kor kivo­nul­tam az 1. sz. képen bal kéz felé talál­ható, nö­vény­zet takar­ta kinti moso­gatók­hoz elmos­ni az edé­nye­met. És ami­kor ko­mó­tosan battyog­tam vissza, látom ám, hogy mind a két ígé­retes da­rab íny­csik­lan­dó édes­sé­get, ami a 2. sz. képen látha­tó kis zsá­mo­lyon kínál­ta ma­gát fedet­lenül egy tál­cán kis­tányé­ron, egy moz­dulat­tal meg­kapa­rin­totta a kedves láto­gató. Békés nyuga­lom­mal ült a pad­lón, és éppen a nem neki, ha­nem ne­kem szánt, nagy darab, finom süte­ményt maj­szolta – a másik édes­ség a man­csában. Ahogy be­men­tem, már ugrott is fel, huss, ki – és a szem­közti épü­let tete­jén foly­tatta ártat­lan ábrá­zattal a lak­máro­zást, immár hábo­rítat­lanul. Én meg majd’ bele­pusz­tul­tam (!!!) ebbe, mivel­hogy a reg­geli édes­ség­ből ebéd­re is el szok­tam tenni: ga­lád mó­don mind­kettő­től meg­fosz­tot­tak! Jaj! A le­hul­lott mor­zsá­kat meg se­per­het­tem össze utána. Micsoda kito­lás!

Meg tudtam figyelni ma­gam­ban eze­ket az érzé­seket. Láttam a fene­ket­len vágyat, átél­tem, milyen meg­foszt­va lenni vala­mitől, amire már fen­tem jó elő­re a fo­gam, s ami­hez a jelek sze­rint túlsá­go­san is ra­gasz­kod­tam. Nehe­zen tet­tem túl ma­gam rajta, töre­del­me­sen beval­lom! – Ilyen­kor mu­tat­kozik meg a függő­ség. Meg hogy milyen erős a vá­gyak szorí­tása, ha nincs jelen a figye­lem és az éber tuda­tos­ság. Nincse­nek jelen, s ezzel tárva nyitva, őri­zet­lenül ma­rad a bejá­rat, az ajtó – az ún. érzék­kapuk bár­melyi­ke –, és már burján­zik is min­den vadul tova a tu­dat­ban.

▲

Bezzeg a mókus­kák­nak mi­lyen könnyen meg­bo­csáj­tunk! És reg­gelit is, ebé­det is kap­nak. Igen. Van, ami­kor hat mó­kus fala­tozik az ebéd­lő­ben: két púpo­zott ku­pac rizs elég nekik.

Eleve elné­zőb­bek va­gyunk velük szem­ben, és ha vala­mi csínyt tesz­nek, jót neve­tünk rajta, és eszünk­be se jut meg­or­rolni rájuk. Pedig ugyan­olyan pima­szul tud­nak ők is el­csenni fala­tokat, mint a maj­mok. Ráadá­sul min­den­hon­nan bejut­nak, és van, hogy a tálaló­aszta­lon szalad­gál­nak és szag­lász­nak már, mire észre­vesszük őket. Boldo­gan eszik a főtt rizst, a tész­ta­félé­ket, a főtt csicse­ri­bor­sót, sze­mes­babot, és ha pa­paja- vagy görög­dinnye-dara­bokat te­szünk a mell­védre vagy köz­vet­lenül alá, a pad­lóra, azt is. A bát­rabb­ja egész közel jön, ahol ülünk. Nagyon ara­nyosak!

Egy nap nem volt még oda­téve nekik sem­mi, mert maj­mok voltak a nagy mangó­fán oda­kint, és olyan­kor a móku­sok nem jön­nek. Jött azon­ban kis­vár­tatva az egyik, egyre köze­lebb, ahogy ott ültem, csak hát ad­digra meg­ettem már min­dent. Mégis oda­nyúj­tot­tam a jobb keze­met és kinyi­tot­tam a tenye­remet. Huss, már ott is ter­mett a mó­kuska, sza­golt egyet a jobb gyű­rűs­ujj be­gyén – és mivel volt ott még némi nyo­ma meg szaga az utol­só falat, kissé ola­jos édes­nek, már hara­pott is egyet az ujj­begy­be, de sze­ren­csére csak fino­man. Csak a fo­gacs­kákat érez­tem. És már el is sza­ladt. Én meg jót mulat­tam ma­gam­ban. – Nagyon helye­sek!

És bizony az is elő­for­dult egy reg­gel, hogy egy éhes és türel­met­len mó­kuska csente le egy tál­cáról az oda­készí­tett süti­két – osont volna vele, de túl nagy volt neki, el is ejtet­te út­köz­ben, én meg csak arra figyel­tem fel, hogy miért sza­lad­gál a pad­lón inga­járat­ban egy mó­kus­ka, ami­kor még nincs is oda­szórva nekik főtt rizs. Akkor vet­tem észre, hogy egy darab süti­hez – az el­pottyan­tott süti­hez – sza­lad­gál vissza! Na, akkor jött a tálca gaz­dája, és reme­kül szó­ra­ko­zott a lát­vá­nyon! Senki sem nehez­telt a tet­tesre. – A sütis mal­heur óta nem készí­te­nek ki tál­cát enni­való­val olyan helyre, ami közel van a mell­véd­hez, vagy­is könnyen hozzá lehet férni.

Őrizzük, ami csak bejárat
Szóval meg­annyi óvin­téz­ke­dés a meg­elő­zés nevé­ben. És meg­pró­bá­lunk oda­figyel­ni, meg­fele­lő éber tuda­tos­ság­gal, vagy­is meg­pró­bál­juk gon­dosan őriz­ni azt a bejá­ratot. Mi több, ha már be­járat, akkor érzék­kapu – hat ilyen kapu van, páliul dvāra –, azaz az érzé­kelés szer­vei: szem, fül, orr, száj, vala­mint az érin­tés­sel ész­lelhe­tő-érzé­kel­hető tudat­tár­gyak révén a test. Hato­dik az elme (ma­nas) mint kapu: mano­dvāra. – Nem­csak maj­mok vagy móku­sok csíny­tevé­seit véd­jük ki, ami­kor és amennyi­re csak tud­juk, ha­nem az érzék­kapu­kat is gondo­san őriz­zük, hogy vélet­lenül se kerül­hes­sen bel­jebb a rend­szerbe, vagy­is a tu­datba olyas­mi, ami hihe­tet­le­nül ártal­mas, ha elsza­badul és túl­bur­ján­zik. – A jó szer­ze­tes a Buddha meg­ítélé­se sze­rint az, aki – egye­bek mel­lett – őrzi a ka­pukat az érzék­szer­vi ala­pok, ill. képes­ségek tekin­teté­ben (vö. az ere­deti páli kité­telt: indri­yesu gutta­dvāro hoti).

▲

Azt hi­szem, az lesz a leg­jobb, ha a bol­dog­ság kérdé­sével foly­ta­tom. Bár­milyen szo­katla­nul han­goz­zék is így első­re, a bol­dog­ság kérdé­se el­vá­laszt­hatat­lan a gon­dos­ság és oda­figye­lés, a figye­lem és az éber tuda­tos­ság kér­désé­től. És ter­mé­szete­sen a duk­kha kér­désé­től is.

A boldog­ság
A Buddha útja nem­csak dekla­ráció vagy elmé­let szint­jén-sík­ján a bol­dog­ság útja, ha­nem a gya­kor­lat­ban, a való­ság­ban is. Iga­zoltan. Egy budd­hista ember élet­célja a meg­vilá­goso­dás elé­rése, ami egyen­lő a bol­dog­ság­gal. Egész pon­to­san a leg­főbb bol­dog­ság­gal: nibbā­naṁ para­maṁ su­khaṁ. Az út célja is – a bol­dog­ság­hoz vezet –, és maga az út is bol­dog­ság, mert a meg­tisztu­lás útja, ekā­yano ayaṁ, bhik­khave, mag­go sattā­naṁ visud­dhiyā, ’egy az út, szerze­tesek, a lé­nyek meg­tisztu­lásá­hoz’ (DN 22: Mahā­sati­paṭ­ṭhā­na­sutta – a szut­ta teljes szöve­ge egy Srí Lanka-i szerze­tes reci­tálá­sában: Maha Sathipatthana Sutta by Dr. Omalpee Sobhita Thero (SRILANKA) - YouTube )

Ezen az úton minde­nek­előtt megpró­bá­lunk min­dent elen­gedni, leten­ni, ami csak aka­dály és fölös­leges teher az úton, már­pedig előbb-utóbb át­lát­juk, hogy min­den teher, aka­dály, ám ami ter­hes – és ami aka­dály –, az nem­igen fér össze a bol­dog­ság­gal. Elengedni, letenni, ami annyit tesz, mint hogy nem azono­su­lunk sem­mivel sem. Tudomá­sul vesszük, hogy van, és el­en­ged­jük szé­pen – hagy­juk, hogy le­gyen. Hogy ott le­gyen. Van vala­mi kö­zünk egy­más­hoz? Nincsen. Az ott van, „én” meg itt.

Nincs kö­zünk egy­más­hoz. Nem az „enyém”. A bol­dog­ság sem az enyém, mint ahogy a bol­dog­talan­ság sem: mind­ket­tő van, mint egy fel­hő­pa­macs az ég kék­jében – az enyém? Nem az enyém. Feltéte­lek függ­vényé­ben kelet­kez­nek, itt van­nak egy dara­big, más­mi­lyenné lesz­nek itt­létük villa­nás­nyi ide­je alatt, majd távoz­nak, el­enyész­nek. El­múl­nak. Ez a dol­guk. Az érzé­sek­nek is: most bol­dog va­gyok, a követ­kező pilla­nat­ban már nem.
Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/kie-ez-az-elefant-me-aliya-kage.html

Ahogy elkezd­jük tisztáb­ban látni a dol­gokat, ahogy lassan képe­sek le­szünk leten­ni, elen­gedni mind­azt, amire sem­mi szük­ségünk nin­csen, ahogy kezd­jük látni és érte­ni BIG ME és a dol­gok ter­mésze­tét, ahogy érez­zük, hogy enged a marok szorí­tása, a nyo­más, a meg­könnyeb­bülés ér­zé­se tá­mad ben­nünk, egész­séges, üdítő könnyed­ségé, ami nyu­gal­mat vált ki, békes­séget – a belső béke és nyugalom érzését –, fellé­leg­zik a test, kisi­mul a tudat, derű­sek le­szünk, nagy öröm­érzet és lelken­dezés tölt el ben­nün­ket, és szét­árad egész lé­nyünk­ben ez a leír­hatat­lan érzés, pe­dig ez még csak na­gyon sze­rény kis íze­lítő abból, hogy mit is hoz­hat­nak a gya­korlás, a Buddha gya­kor­lati útjá­nak maga­sabb szintjei, ahol is egy, a vilá­got meg­hala­dó (páli lokut­tara, ’transz­cen­dens’) bol­dog­ság sejlik fel. Egyszer csak job­ban érez­zük magun­kat a bő­rünk­ben. Mintha kicse­réltek volna!

Ez bor­zasz­tó fon­tos, mert ha vala­ki nem tapasz­tal meg semmit a gya­kor­latai so­rán a Dhamma bol­dog­ságá­ból, ma­gya­rán nem képes arra, hogy meg­felelő mód­sze­rekkel nyu­gal­mat és békes­séget, öröm­érze­tet és bol­dog­ságot, lelke­se­dést és el­ragad­ta­tást fej­lesszen ma­gá­ban, az előbb-utóbb hátat for­dít a me­ditá­ció­nak. Ott­hagyja, mert csak gyötrő­dés­ben lesz része, ami nem a leg­jobb moti­váció éppen. Ezzel szem­ben:

Pamu­ditas­sa pīti jā­yati. Pīti­manas­sa kāyo pas­sam­bhati. Pas­sad­dha­kāyo suk­haṁ ve­deti. Su­khino cit­taṁ samā­dhiyati.

(Kb.) ’Az olyan­ban, akit öröm­érzet tölt el, el­ragad­tatás tá­mad. Aki­nek tuda­tát ki­tölti az elra­gadta­tás, meg­nyug­szik a teste. Az, aki­nek meg­nyugo­dott a teste, bol­dog­ság­érze­tet fog ta­pasz­talni. A bol­dog em­ber tu­data össz­pon­to­sul.’ – (MN 7: Vatthūpamasutta)

Ugyan­akkor ter­mésze­tesen erre is áll, hogy nem a bol­dog­ságot hozzuk létre, ha­nem a felté­tele­ket és a ki­váltó oko­kat te­remt­jük meg a létre­jövete­léhez. Ahogy meg­jelen­nek, a bol­dog­ság is meg­je­le­nik. Csak hát per­sze nem kapasz­ko­dunk bele, hi­szen sem­mibe sem érde­mes bele­ka­pasz­kodni – sabbe dham­mā nā­laṁ abhi­nive­sāya (MN 37: Cūḷa­taṇhā­saṅ­khaya­sutta) –, ha egy­szer előbb-utóbb min­den ki­csú­szik a ke­zünk­ből. A dol­gok jön­nek, itt van­nak, szün­tele­nül vál­toz­nak, aztán már el is múlnak. A bol­dog­ság nem­külön­ben. Semmi sem mara­dandó, se­hol biz­tos fo­gódzó – érde­mes ka­pasz­kodni olyas­vala­mibe, ami már itt sincs (anic­caṁ)? Érde­mes ka­pasz­kodni olyas­va­la­mibe, ami éppen ezért nem is elégít­het ki ben­nün­ket (duk­khaṁ)? Érde­mes ka­pasz­kodni olyas­vala­mibe, ami­nek nincs ön­valója, ön­lénye­gisége (anat­tā)? A jelen­ségek üre­sek, nincs gazda, nincs bennük senki – no­body at home, ahogy Ajahn Brahm szokta mondani.

És ahogy a Buddha adta leg­első öt tanít­ványá­nak érté­sére máso­dik tan­beszé­dében, az Anat­ta­lakkha­ṇa­suttá-ban (’Tan­be­széd az én­nélkü­liség­ről mint is­mérv­ről’, SN 22:59):

”[…] Taṁ kiṁ mañ­ñatha, bhik­khave, rū­paṁ nic­caṁ vā anic­caṁ vā”ti? “Anic­caṁ, bhan­te”. “Yaṁ panā­nic­caṁ duk­khaṁ vā taṁ su­khaṁ vā”ti? “Duk­khaṁ, bhante”. “Yaṁ pa­nā­nic­caṁ duk­khaṁ vi­pari­ṇāma­dham­maṁ, kal­laṁ nu taṁ sama­nupas­situṁ: ‘etaṁ ma­ma, eso­ham­asmi, eso me attā’”ti? “No he­taṁ, bhante”.

(Kb.) „Mit gon­dol­tok, szerze­tesek, az, ami forma*, állan­dó-e vagy mulan­dó?” – „Mu­lan­dó, tisz­telen­dő urunk.” – „Ami mulan­dó, az vajon szenve­dés vagy bol­dog­ság?” – „Szenve­dés, tisz­telen­dő urunk.” – „Arra, ami mulan­dó, szenve­dés, to­váb­bá vál­to­zás­nak van ki­téve, vajon helyén­való úgy tekin­teni, mint ’ez az enyém, ez én va­gyok, ez az én ön­valóm’?” – „Nem, tisz­telen­dő urunk.”
*Tkp. úgy „for­ma” (rūpa), hogy ez itt az em­beri test mint az anya­giság meg­jele­nési for­mája, az em­beri test mint az egyik hal­maz (rūpak­khan­dha).

[Ugyan­így aztán a to­vábbi négy hal­mazra az ötből; a pañ­cak­khan­dhá-ról – ’öt hal­maz’ – rövi­den lásd majd itt lej­jebb, vala­mint az aláb­bi a blog­be­jegy­zés­ben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html – hal­maz, ill. khan­dha kereső­szó­val el lehet jutni az érin­tett szö­veg­ré­szek­hez.]

“Tasmā­tiha, bhik­khave, yaṁ kiñci rū­paṁ atī­tānā­gata­pac­cup­pan­naṁ ajjhat­taṁ vā bahid­dhā vā oḷāri­kaṁ vā sukhu­maṁ vā hī­naṁ vā paṇī­taṁ vā yaṁ dūre san­tike vā, sab­baṁ rū­paṁ: ‘ne­taṁ mama, neso­ham­asmi, na meso attā’ti evam­etaṁ yathā­bhū­taṁ sam­map­pañ­ñāya daṭ­ṭhab­baṁ.

„Ezért hát, szerze­tesek, bármi­féle for­mát, akár­mi le­gyen is, akár múlt­bélit, jövő­belit vagy jelen­belit, bel­sőt vagy kül­sőt, dur­vát vagy fino­mat, ala­csony­ren­dűt vagy magas­ren­dűt, távo­lit vagy köze­lit, he­lyes böl­cses­ség­gel min­den for­mát pont úgy kell látni, aho­gyan léte­sült: ’Ez nem az enyém, ez nem én va­gyok, ez nem az én ön­valóm.’

[Ezt köve­tően ugyan­így a to­vábbi négy hal­mazra az ötből.]

Nem az enyém, nem én va­gyok, nem az ön­valóm (az énem) – vagy­is nem azo­nosu­lok velük. Semmi­vel sem, így a bol­dog­ság és bol­dog­talan­ság érze­tével sem, vö.:

Igen, lete­szünk, elenge­dünk min­dent: (1) a tes­tet (rūpa), az anya­gi­ság egyik leg­mar­kán­sabb meg­nyilvá­nulá­sát, le­tesszük (2) az érzé­seket / érze­teket (veda­nā), (3) az észle­lést az emlé­ke­zés­sel és fel­is­me­rés­sel egye­tem­ben (saññā), (4) a kész­teté­seket a gon­dol­ko­dás­sal és a kép­zelet­tel egye­tem­ben (saṅ­khā­rā), vala­mint (5) az ér­zék­szervi be­nyo­má­sok tuda­tos­sá­gát (viññāṇa). Nem a miénk egyik se, le­tesszük, elen­ged­jük ezt az öt ún. hal­mazt (pañ­cak­khan­dha), ami, le­egy­szerű­sítve, a sze­mély kép­zetét adja, ezt a ra­gasz­kodá­sunk / kötő­dé­sünk tár­gyát képe­ző öt hal­mazt (pañc’­upā­dā­nak­khan­dhā). Egy hal­maz az anya­giság (rūpa), a többi négy a tudatiság (nāma). (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/kie-ez-az-elefant-me-aliya-kage.html )

Igazi ’bol­dog­ság’ amúgy ott van, ahol sike­rül a bol­dog­ság és bol­dog­talan­ság vélt dua­litá­sát meg­halad­ni, és lát­szóla­gos ellen­té­tüket, ill. ellent­mondá­sossá­gukat fel­oldani. És ott van, ahol kö­zöm­bös a meg­léte is, nem­léte is: aduk­kham-asu­kha-veda­nā, ’se nem öröm­teli vagy kelle­mes, se nem fáj­dal­mas érzés / érzet’ – vagy­is sem­leges –, ami­nek egy má­sik meg­neve­zése upek­khā, ill. upek­khā-veda­nā, ’egy­kedvű­ség, kö­zöm­bös­ség’. Ám vi­gyá­zat: a „kö­zöm­bös­ség” nem kö­zöny! – A tu­dat nem leng ki egyik vég­let felé sem, ha­nem közé­pen marad.

Felhőt­lenül csak­is az olyan em­ber lehet bol­dog, aki­nek tiszta a lelki­isme­rete. A bol­dog­ság egyik alap­felté­tele a tiszta, jó, maku­lát­lan er­kölcs (sīla), vagy­is az, hogy mennyi­re va­gyok sá­ros eb­ben meg ab­ban. Tisz­tessé­ges-e, eti­kus-e, amit cse­lek­szem szó­ban, tett­ben és gondo­lat­ban? A becsü­letem rend­ben van-e? Mennyi­re jellem­ző rám bár­mi­féle simli, su­mák, svind­li, sus­kus, stikli meg svi­hák­ság? Gerin­ces, kara­kán em­ber va­gyok-e, vagy csak ebben a hit­ben ringa­tom ma­gam? Mennyi­re va­gyok én sze­mély sze­rint fele­lős azo­kért a köz­álla­poto­kért, me­lyek a tá­gabb kör­nyeze­temet jellem­zik? Mit tet­tem, és mi az, amit nem tet­tem meg, hogy ne így le­gyen?

Meg­annyi kér­dés – ezek­kel min­denki­nek szem­besí­tenie kell ma­gát egy nap. Bol­dog­ság csak ott lehet­séges, ahol oda­fi­gyel­nek a másik em­berre, ahol bele­érzés van, s ahol a közös­ségi har­mónia az elsőd­leges BIG ME elle­nében. Etikai uni­verzá­lék nél­kül nem fog menni:

A Buddha arról be­szélt, hogy a világ­nak két őr­zője van (loka­pāla­dham­ma), me­lyek meg­léte a bizto­síték, hogy em­ber ne le­gyen em­ber­nek far­kasa: hiri az egyik, ot­tap­pa a má­sik, és ők ket­ten elvá­laszt­hatat­lanok egy­más­tól. Az előb­bi a ter­mé­sze­tes er­kölcsi szé­gyen­érze­tet je­lenti: szé­gyen­kezem ami­att, ha vala­mi er­kölcs­telen­séget követ­tem el, szé­gyen­kezem ami­att, ha nem tu­dom, mi az adott szó be­csü­lete, ha nem tu­dom, mi az a szak­mai tisz­tes­ség — egyál­talán: tisz­tes­ség és be­csület —, és szé­gyen­kezem, ha nincs ben­nem eti­kai érzék. Iker­test­vére, az ot­tap­pa nem egyéb, mint az egész­séges félsz a kö­vet­kez­mé­nyek­től. Nem jog­követ­kez­mé­nyek­től, ha­nem vala­mi sok­kal lénye­ge­sebb­től és sú­lyo­sabb­tól, ez pe­dig a karma, mivel ez az, ami elől sen­ki sem mene­kül­het, követ ben­nün­ket min­den­hová, mint az ár­nyé­kunk. — Ahol nincs fele­lős­ség­tudat, ott az ahi­rika és az anot­tappa az úr, a világ két őr­zőjé­nek ellentéte.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_49.html

Boldog az olyan em­ber sem lesz ép­pen, aki kicsi­nyes és fu­kar, és bele­hal, ha egy fil­lért is kell áldoz­nia vala­kire. Ezzel szem­ben az ada­kozás, az áldo­zat­válla­lás, az ado­má­nyo­zás szép gesz­tusa neme­síti az em­bert – és kit ne tölte­ne el jó érzés­sel, ha vissza­gon­dol­hat egy-egy bőke­zű gesz­tusá­ra, nagy­vona­lúsá­gára, jó­szívű­ségére és ön­zet­len segí­tő­készsé­gére? Igen, ada­kozunk, mert ada­kozni jó, segí­tünk, mert segíte­ni jó, meg­oszt­juk dol­gain­kat – az időn­ket is! – má­sok­kal, akkor is, ha a Buddha egyik tan­beszé­dében azt fejte­geti szerze­tesei­nek, hogy há­rom olyan van, ami – tkp. aki – rit­kán jele­nik meg a világ­ban. Ezek kö­zül a har­ma­dik az a fajta em­ber, aki tudja, mi az a hála, és aki tudja, mi az a köszö­net. (‘‘Tiṇ­ṇaṁ, bhik­khave, pātu­bhāvo dulla­bho lokas­miṁ. […] katañ­ñū kata­vedī pug­galo dulla­bho lokas­miṁ. […]” – (AN 3:114 Dullabhasutta; rész­let)

Az ada­kozás és ado­má­nyo­zás (dāna) nemes gesz­tusá­ra épül az erköl­csi­ség (sīla): ez a kettő kiegé­szül a tu­dat műve­lésé­vel (bhāva­nā), ami nem egyéb, mint a budd­hista medi­táció. Ők hár­man ad­ják a há­rom leg­fonto­sabb puñña-kiriya-vatthu-t, azaz ér­dem­dús csele­kede­tet az össze­sen tíz­ből. Lásd erről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/11/kathina-unnepseg-wat-thai.html

A Ne­mes Nyolc­rétű Ösvény vonat­ko­zásá­ban tudni illik, hogy a budd­hista út, a kép­zés és a gya­kor­lat (sikkhā) há­rom rész­re oszlik, az­az három – tesse­nek csak figyel­ni – khan­dhá-ra: sīla-kkhan­dha, ’az erköl­csiség, a jó er­kölcs cso­port­ja’, samā­dhi-kkhan­dha, ’az össz­ponto­sítás cso­portja’, s vé­gül paññā-kkhan­da, ’a böl­cses­ség cso­port­ja’. Az első cso­portba (sīla) a he­lyes be­széd (sam­mā-vācā), a he­lyes cse­lek­vés (sam­mā-kam­man­ta), vala­mint a helyes megél­he­tés (sam­mā-ājīva) tarto­zik; a máso­dikba (samā­dhi) a he­lyes erő­feszí­tés (sam­mā-vāyā­ma), a he­lyes éber tuda­tos­ság (sam­mā-sati), vala­mint a helyes össz­ponto­sítás (sam­mā-samā­dhi). A har­ma­dik cso­por­tot (paññā) a he­lyes nézet (sam­mā-diṭ­ṭhi) és a helyes hozzá­állás (sam­mā-saṅ­kappa) al­kot­ja. – Kevésbé isme­retes, hogy van ám még két tétel, de ez a kettő már meg­halad­ja a (maga­sabb) kép­zést a maga nyolc ele­mé­vel, mi­vel­hogy ara­hant-ra, meg­vilá­go­so­dott lény­re jel­lem­zők: sam­mā-ñāṇa ’he­lyes tu­dás’ és sam­mā-vimut­ti ’he­lyes meg­szaba­du­lás’. Lásd pl.: MN 117: Mahā­cat­tārī­saka­sutta.

Erő­szakos, durva, tett­le­ges stb. em­ber sem lehet bol­dog. Bol­dog az az em­ber lesz, aki min­den csele­kede­tében, min­den meg­nyilvá­nulá­sában az erő­szak­mentes­ség elvét – ahiṁ­sā, ill. avi­hiṁ­sā – kö­veti mara­dék­ta­lanul, és elsőd­lege­sen az vezér­li a dol­gait, hogy sem­mi olyat nem tesz egy má­sik em­ber­rel, amit ön­magá­nak nem kíván­na. Olyat, ami ártal­mas és ká­ros min­den érin­tett szá­mára. Magya­rán nem ártunk, se em­ber­társa­ink­nak, se az élő­világ­nak, tá­gabb érte­lem­ben az élő ter­mé­szet­nek sem. Nem ár­tunk, nem oko­zunk szen­ve­dést – fáj­dal­mat – élő és érző lénynek.

Budd­hista szerze­tes növé­nyek­ben sem, éle­tet hor­dozó növé­nyi mag­vak­ban sem tehet kárt. A nö­vény az ókori indiai fel­fogás sze­rint a leg­ala­cso­nyabb rendű élet, egyet­len képes­ség­gel: az érin­tés képes­ségé­vel. Ezért te­hát a nö­vény­világ­ra vo­nat­kozó kérdé­seket a szerze­tesi rend­sza­bály­zat Bhūta­gāma­vagga ’nö­vény­világ-feje­zet’ című feje­zete sza­bá­lyozza. Ennek értel­mé­ben szerze­tes nem ás­hat föl­det, nem nyes­het meg nö­vényt, nem nyír­hat füvet – ma­gya­rán nem ker­tész­ked­het –, nem tép­het le virá­got vagy fa­leve­let, nem szed­het gyü­möl­csöt stb., mert se állat­ban, se nö­vény­ben nem te­het kárt, ill. nem árt­hat nekik.

Az avi­hiṁ­sā az együtt­érzés (karu­ṇā) egyik szino­nímá­ja, a jó és tiszta er­kölcs alap­ja, leg­főbb kivál­tó oka. Nélküle nem is létez­het közös­ségi har­mónia.

Iga­zán az az em­ber bol­dog, aki fe­lette áll a bol­dog­ság­nak is, a bol­dogta­lan­ság­nak is. Mind­kettő vég­pont, ha úgy tetszik, egy egye­nes vég­pont­jai, mint a ’hő­mér­sék­let’ egye­nesé­nek vég­pont­jai: hi­deg – me­leg. Az anya­giság (rūpa) vilá­gának jelen­ségei kö­zött ugyan­akkor nem talál­ható olyan, hogy ’hi­deg’ vagy ’me­leg’; ott csak ’hő­mér­sék­let’ van – tejo­dhātu ’tűz-/hő­elem’ – mint tulaj­don­ság, mi­lyen­ség. A különb­ség annyi, hogy ezzel szem­ben a bol­dog­ság (sukha-veda­nā / soma­nas­sa) is, a bol­dog­talan­ság (duk­kha-veda­nā / doma­nas­sa) is mint ér­zet (a test­ben) / ér­zés (a tudat­ban) ceta­sika [ejtsd: cséta­szika], a min­den­kori tu­da­tot vagy tudat­álla­po­tot „szí­ne­ző”, a tudat­tal együtt fel­lépő-meg­jele­nő tu­dati kí­sérő­jelen­ség, a tu­dat­(álla­pot) vele­járó­ja, vagy­is egy-egy tudat­álla­pot „szí­ne­zéke”, s mint ilyen a para­mat­tha-sacca, ’a vég­ső vagy ma­ga­sabb érte­lem­ben vett való­ság’ egyik al­kotó­eleme: az a való­ság, ami tény­le­ge­sen is van, valós és igaz.

És bizony az az em­ber is bol­dog lesz, aki őszin­tén ké­pes örül­ni más örö­mé­nek, bol­dog­ságá­nak. Ez a páli mudi­tā, a négy brah­ma­vihāra egyike:

Jó az embe­rek társa­dalmá­nak elsőd­lege­sen a jó erköl­cstől lesz, ami­nek szer­ves tar­to­zé­ka min­den olyan ne­mes tulaj­don­ság, mint ami­lyen a felté­tel nél­küli (fele­bará­ti) sze­re­tet (met­tā), az együtt­ér­zés (ka­ru­ṇā), az ör­ven­dezés a másik ember örö­me és bol­dog­sága fe­lett (mu­di­tā) – ez az ún. négy brah­ma­vi­hā­ra kö­zül az első há­rom; aztán a segí­teni aka­rás, az ön­zet­len­ség, a jó­szí­vű­ség, a tü­re­lem és a to­le­ran­cia, a meg­értés, az elfo­ga­dás és a befo­ga­dás, a be­le­ér­zés, a kö­rül­te­kin­tés, ta­pin­tat, oda­fi­gye­lés, gon­dos­ko­dás a má­sik em­ber­ről … a másik meg­becsü­lése és tiszte­lete, a nagy­vo­na­lú­ság, ja­va­ink jó­szí­vű meg­osz­tá­sa a többi­ekkel … sorol­jam még … ???

Vö.: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/06/egykis-gyilok-avagyaz-embernel-nincs.html

Érde­mes bele­gon­dolni: bol­dog­ság­kere­sés­sel nincs bol­dog­ság, és­pe­dig azért nin­csen, mert a bol­dog­ságot nem keres­sük, ha­nem meg­teremt­jük létre­jötté­nek ki­váltó okait és fel­téte­leit. Vagyis mi ma­gunk te­szünk ezért, hiszen a meg­vál­tás is ben­nünk van: a budd­hiz­mus cselek­vő, tevő­leges, aktív vallás (kamma-vāda; kiriya-vāda), olyan val­lás, mely­ben az egyes egyén erő­kifej­tése (viriya; ebből: viriya-vāda) el­enged­hetet­len a spiri­tuali­tás­hoz. Nem vá­runk kívül­ről sem­mit. A budd­hiz­mus­ban nincs fohász, nincs kö­nyör­gés – ne­künk kell lép­nünk, ne­künk kell ön­magun­kat meg­válta­nunk, ki-ki ön­maga meg­váltó­ja, attā hi atta­no nātho; ko hi nā­tho paro siyā? – ki más is le­het­ne a meg­váltója?

A bol­dog­ság­nak két fajtá­járól lehet be­szél­ni a budd­hiz­mus­ban: az egyik a „kö­zön­sé­ges” vagy hét­köz­napi – vilá­gi – bol­dog­ság, ami persze illé­kony vala­mi, és sze­ret el­tűnni, szerte­fosz­lani, szem­ben egy másik­fajta bol­dog­ság­gal, ami meg­halad­ja ezt a vilá­got, más szó­val transz­cen­dens. Ez az a bol­dog­ság, amit a Buddha útja kínál: egé­szen más­fajta bol­dog­ság­hoz ve­zet, olyan bol­dog­ság­hoz, mely mara­dandó, s mely­ben ép­pen ezért nem is csa­lat­koz­hatunk.

Erről a transz­cen­dens bol­dog­ság­ról is szól pl. a saj­nos kevés­bé (alig?) is­mert Upa­nisā­sutta, azaz ’A köz­vet­len kivál­tó ok(ok)­ról szóló tan­be­széd’ (SN 12:23), mely a Buddha egyik leg­sú­lyo­sabb tan­té­telé­nek – Paṭic­ca­sam­uppā­da, ejtsd: pa­ticcsa­szam­uppá­da, a m. ’[fel­té­telek­től] füg­gő kelet­ke­zés’ – transz­cen­dens, vagy­is ezt a vilá­got meg­hala­dó válto­za­ta, lo­kut­tara-pa­ṭic­ca­sam­up­pāda. Vilá­got meg­ha­ladó, mert egé­szen a meg­szaba­dulá­sig (páli vi­mut­ti) visz, majd az ezt kö­vet­kező, egy­ben utol­só szint­re, ami a khaye­ñāṇa (tkp. kha­yas­miṁ kha­ye­ñā­ṇaṁ) – annak biz­tos, meg­in­gat­hatat­lan, empi­rikus alapo­kon nyug­vó tu­dása, hogy az āsavá-kat, az ún. ’ártal­mas befo­lyá­so­kat’ sike­rült aprán­ként fel­szá­molni, ki­töröl­ni. Ez már az ara­hatta ’ara­hant­ság’ szint­je, vagy­is az ara­hant, a meg­vilá­goso­dott em­ber tudása. Az ara­hant egyik állan­dó jelző­je is erre utal: khīṇ­āsava, ’az (olyan), aki fel­szá­molta az ártal­mas be­fo­lyáso­kat’. Az ilyen em­ber – és csak­is az ilyen – ör­vend­ ép­elmé­jűség­nek, vö.:

Te, bhik­khave, sattā su­dul­labhā lokas­miṁ ye ceta­sike­na roge­na mu­hut­tam­pi ārog­yaṁ paṭi­jā­nan­ti, añ­ñat­ra khīṇā­savehi.

’Nagyon ritka a vilá­gon az olyan em­ber, aki elis­mer­het­né, hogy akár csak egy pilla­nat ere­jéig is ép­elmé­jű lenne – azo­kon kívül, akik elér­ték a budd­ha­ság álla­po­tát [tkp. el­pusz­tí­tot­ták az érzé­ki­ség, a lé­te­sü­lés, a téves néze­tek, vala­mint a nem-tudás ká­ros be­fo­lyá­sait], men­te­sek a tu­dat szennye­ződé­seitől.’ (AN 4:157 Roga­sutta ’A beteg­ségek­ről szóló tan­beszéd’) – Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Négy ilyen āsa­va van te­hát: (1) kāmā­sava ’ér­zéki­ség’, (2) bha­vāsa­va ’az újabb meg újabb léte­sü­lés­re irá­nyuló vágy’, (3) diṭṭh­āsa­va ’té­ves néze­tek, tév­kép­zetek’ – ez az āsava a ré­gebbi, hár­mas fel­osz­tás­ban még nem jele­nik meg –, továb­bá (4) avij­jāsa­va ’nem-tu­dás és káprá­zat’: az avijjā a moha (’osto­baság, meg­veze­tett­ség’) egyik szino­nímá­ja, a há­rom leg­ártal­ma­sabb tuda­ti szennye­ződés (kile­sa) egyike, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Az āsa­vá-k fel­számo­lása döntő jelen­tőség­gel bír, mi­vel­hogy az āsa­vá-k okoz­zák az em­ber vég­zetes nem-tudá­sát (avij­jā), ti. hogy nem is­meri a Négy Ne­mes Igaz­ságot, és nem látja a való­ságot, osto­ba, vak és meg van vezet­ve: āsava­sam­udayā avij­jā­sam­udayo, āsava­niro­dhā avij­jā­ niro­dho, ’az ártal­mas befo­lyá­sok kelet­kezté­vel a nem-tudás kelet­kezte, az ártal­mas be­fo­lyá­sok meg­szűnté­vel a nem-tudás meg­szűnte’. Az avij­jā a már emlí­tett Függő Ke­let­kezés leg­első lánc­szeme is egy­ben. Az embe­rek­nek né­hány ritka kivé­teltől elte­kint­ve ez az alap­vető és meg­hatá­rozó lét­álla­pota.

VOLNA, avagy meg­fosztva a bol­dog­ság­érzet élmé­nyétől
Egyben csak sajnál­kozni tu­dok, éspe­dig afe­lett, hogy a rend­re érvé­nye­sülő, sze­ren­csét­le­nebb­nél sze­ren­csét­le­nebb, ott és akkor ható kivál­tó okok­nak és felté­telek­nek kö­szön­hető­en nem nyílt már alka­lom a minap arra, hogy egy jó­részt kezdő, a budd­hiz­mus dolga­iban járat­lan, köz­pon­tunk anya­kolos­torá­ban vizi­táló ma­gyar – igen, ma­gyar! – cso­port­nak egy kis irá­nyí­tott ülő­gya­kor­lat segít­ségé­vel meg­mu­tat­has­sam, ho­gyan le­het test­ben és tu­dat­ban is öt-tíz perc lefor­gása alatt elő­állí­tani, meg­terem­teni egy olyas­fajta bol­dog­ság­érze­tet, mely a vilá­got megha­ladó bol­dog­ság­érzet elő­futá­ra. Eles­tek saj­nos ettől a lehető­ség­től, és ter­mé­szete­sen ez is kiváltó okok függ­vé­nyé­ben kel­lett, hogy ala­kul­jon: ha nem éppen ezek a frá­nya kivál­tó okok, ha­nem más, ti. kedve­zőbb és sze­ren­csé­sebb okok és felté­telek áll­nak fent, akkor eleve én fog­lal­ko­zom a cso­port­tal elejé­től kezd­ve, ma­gya­rul, és vagy ott is ma­ra­dok éjsza­kára, hogy más­nap fris­sen vág­has­sunk bele az első nap délu­tán­ján tá­lalt sok tö­mény elmé­leti is­meret után a budd­hiz­mus leg­lénye­gibb lé­nye­gébe, a gya­kor­latba, vagy akár még / már az első na­pon is része­sülhe­tett VOLNA* a ked­ves cso­port ebben a sok min­dent meg­ha­tá­rozó, és nem­rit­kán át is ren­dező él­mény­ben. – *NB. Akik ismer­nek már, tud­ják, mi ez: sem­mi több, mint hogy VOLNÁ-ból nem lesz VAN!

Nem lett hát VAN, nem lehe­tett benne saj­nos ré­szük. Elma­radt a kós­toló. Kár! – Szomo­rú va­gyok, hogy ilyen sze­ren­csét­lenül ala­kult.

Meditáció és az agy bio­kémiája
Vissza­térve azon­ban ere­deti gon­do­lat­mene­tünk­höz: a bol­dog­ság­ról hor­monok tehet­nek az agy­ban, pl. a szero­tonin a bal hom­lok­lebeny­ben. Természe­tesen nem magá­tól ter­meli az agy a bol­dog­ság­hor­mono­kat, ha­nem kivál­tó okok és felté­telek függ­vényé­ben, melyek­ről az ille­tő agy nem léte­ző „gaz­dája” tehet iga­zán: ha bol­dog akar lenni, akkor neki kell erről gon­dos­kod­nia. Ő a fele­lős ön­maga bol­dog­ságá­ért épp­úgy, mint bol­dog­talan­ságá­ért. – Tesse­nek bát­ran bele­ol­vasni ebbe az okos könyvbe:

Rick Hanson és Richard Men­dius: Buddha-agy: a bol­dog­ság, a szere­tet és a böl­cses­ség gya­kor­lati­as ideg­tudo­mánya. – Buda­pest: Agy­kont­roll, 2012.

Sajnos nem volt alkal­mam belül­ről is meg­nézni, mi­lyen a ma­gyar for­dítás. Nekem az angol ere­deti­hez volt a Srí Lanka-i Nā Uya­na er­dei kolos­tor és medi­táci­ós köz­pont fan­taszti­kus könyv­tárá­ban sze­ren­csém. Meg­győző, okos olvas­mány volt.

Csak úgy, talá­lom­ra né­hány forrás még az inter­net­ről a témá­hoz: a medi­táció hatá­sa az agy­ra. Hogy mi min­dent tud a budd­hista medi­táció, ha egy­szer a gya­kor­la­tok idő­vel át­ren­dezik az agy bio­kémi­áját.

https://www.newscientist.com/article/2149489-different-meditation-types-train-distinct-parts-of-your-brain/

https://askthescientists.com/brain-meditation/

https://www.psypost.org/2020/03/daily-meditation-decreases-anxiety-and-improves-cognitive-functioning-in-new-meditators-after-8-weeks-56198

https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S016643281830322X

És itt egy egé­szen friss cikk:

https://www.theguardian.com/society/2022/nov/05/study-finds-first-evidence-of-link-between-low-serotonin-levels-and-depression

BIG ME – a boldog­ság útjá­ban is
Aki olvassa eze­ket a blog­bejegy­zése­ket, aki is­meri a leg­kivá­lóbb medi­táci­ós taná­rok út­muta­tá­sait, bölcs gya­kor­lati taná­csait, an­nak sem­mi újat nem mond, hogy a leg­na­gyobb aka­dály az én, az egó, az ön­való, a sze­mély téves kép­zete, ami­nek leg­álta­láno­sabb meg­jele­nési for­má­ja az a szörny, rém, az a halá­los ve­szede­lem, min­den rossz, min­den baj, min­den nyo­mo­rú­ság for­rása és gyö­kere, amit én BIG ME-nek hívok már egy ideje. Pedig milyen egy­szerű: sem­mi más nem szük­séges a meg­vilá­goso­dás – és ezzel a bol­dog­ság – eléré­séhez, mint en­nek az ön- és kör­nye­zet­rom­boló BIG ME-nek szisz­tema­tikus le­bon­tása. Hiába rakos­gat­ják-tolo­gat­ják, hiába értel­mez­getik vagy szé­pítik azon­ban a világ dol­gait, sem­mire se men­nek vele, mert a meg­oldás kul­csa BIG ME le­bontá­sá­ban van. Amíg BIG ME áldat­lan tény­kedé­sei világ­szerte mást sem iga­zol­nak min­den mennyi­ség­ben, mint az em­ber tuda­tának szennye­ződé­seit (kile­sa), az em­beri tudat műkö­désé­nek tor­zulá­sait (vipal­lāsa), vala­mint az em­ber ele­men­táris hib­bant­ságát, ép­elmé­jű­ségé­nek min­den­re és min­den­kire, így önma­gára nézve is vég­zetes nem­létét, ad­dig nincs kiút a baj­ból. Belátásra még a leg­hal­vá­nyabb re­mény sincsen, amíg BIG ME ural­ja a tere­pet – és BIG ME kul­tusza. BIG ME-vel nem­hogy spiri­tuá­lis út nin­csen, de kiút sin­csen a mizé­riá­ból, és gyógy­ír sin­csen a világ bajaira. Ördögi kör ez: BIG ME lebon­tásá­nak egyet­len aka­dálya van csak, és ez BIG ME maga. Kész.

BIG ME az ember, az egész em­beri­ség leg­na­gyobb ellen­sége, hiszen mint lát­ható és hall­ható nap mint nap, fene­ket­len bír­vágya (lo­bha) és fékte­len gyűlö­lete (dosa), vak­sága, őrü­lete, meg­veze­tett­sége és osto­basá­ga (moha) egy­re vesze­del­me­sebb mére­teket ölt, a világ józa­nab­bik fele pe­dig csak tehe­tet­len­kedik, hiszen az is, aki képes vala­mit is ta­nulni a törté­ne­lem dol­gai­ból, leg­in­kább utó­lag képes rá – nem hall­gat ui. idő­ben a nála józa­nabb han­gokra. Ráadá­sul en­nek a józa­nab­bik felé­nek is igen­csak kurta a törté­nelmi emlé­kezete: jó, ha negy­ven évig ki­tart egy világ­égés után. És ott a hárí­tás, az, hogy vélet­lenül sem aka­rok tudo­má­sul venni sem­mit, ami kelle­met­len és kímé­let­len igaz­ság – ho­mokba du­gom in­kább a fejem. Ilyen kímé­let­len igaz­ság pél­dául az is, hogy én mennyire osto­ba va­gyok és mennyire meg va­gyok ve­zetve. Hogy igen­is én, én va­gyok ön­ma­gam leg­na­gyobb ellen­sége, hiszen na­gyon is jól tu­dom, mi az, ami üd­vös, még­is ella­zsá­lom, nem törő­döm vele, nem csi­ná­lom – ami­ről pe­dig ugyan­így tu­dom, hogy mennyi­re káros és ártal­mas, azt bez­zeg válto­zatla­nul csiná­lom. Ez az én kü­lön bejá­ratú osto­basá­gom és meg­veze­tett­sé­gem egyik ígé­retes meg­nyilvá­nu­lása. Igen.

BIG ME le­építé­séhez is – mint min­den­hez – meg­felelő, be­vált mód­sze­rek, techni­kák és stra­tégi­ák áll­nak ren­del­kezés­re. Több is. Egy­mást támo­gatva, egy­mást kiegé­szítve, egy­más­sal köl­csön­hatás­ban, összes­ségük­ben vezet­nek ered­mény­re, ám az ered­mény nem BIG ME le­épí­tése lesz, ha­nem a BIG ME le­épí­tését ki­váltó okok és felté­telek meg­terem­tése, akár­csak a sati vagy az össz­ponto­sí­tás (samādhi) eseté­ben, ami­kor is ki­váltó okai­kat és fel­téte­leiket te­remt­jük meg ahhoz, hogy létre­jöjje­nek. A BIG ME le­épí­tését ki­váltó okok és felté­te­lek egyik leg­szüksé­geseb­bike a már emlí­tett sati, a pilla­nat­ról pilla­natra fenn­tar­tott éber tuda­tos­ság mód­sze­res, eltö­kélt fel­épí­tése.

Okozati­ság és fel­tétele­zett­ség
Ha vala­mi­nek meg­vannak a ki­váltó okai és felté­telei, akkor létre is fog jönni. A Buddha tan­épít­mé­nyé­ben min­den az oko­zati­ság, más szó­val a kauza­litás, ill. a fel­tétele­zett­ség (idap­pac­caya­tā) elvén nyug­szik, mint ahogy a világ­min­den­ség­ben, a ter­mé­szet­ben is min­den ennek a tör­vény­szerű­ség­nek van alá­ren­delve: mi­vel ez és ez a felté­tel, ez és ez létre is fog jönni. Ez annyit mond, mint hogy min­den­nek meg­van a maga sajá­tos, egyé­ni, rá jel­lem­ző felté­tel­rend­szere. Az alábbi for­mula a fent már rövi­den érin­tett Paṭic­ca­sam­uppā­da sűrí­tett, abszt­rakt elve, az „alap­kép­let”:

Imas­miṁ sati idaṁ hoti, imas­suppā­dā idaṁ uppaj­jati; imas­miṁ asati idaṁ na hoti, imas­sa niro­dhā idaṁ niruj­jhati —
’ha ez és ez van (léte­zik), akkor ez (is) van; ennek és ennek kelet­kezté­vel ez (is) kelet­kezik. Ha ez nincs (nem léte­zik), akkor ez nincs (sincs); ennek és ennek meg­szűnté­vel ez (is) meg­szűnik.’ (Lásd pl.: SN 12:37 Na­tum­ha­sutta.)

„Azaz / vagyis” – foly­tatja a Buddha ebben a tan­be­szédé­ben –, ”avij­jā­pac­cayā saṅ­khārā; saṅ­khā­ra­pac­cayā viñ­ñā­ṇaṁ … ’a nem-­tudás függ­vényé­ben a kész­teté­sek; a kész­teté­sek függ­vényé­ben az érzék­szervi tuda­tos­ság …’” – már­mint kelet­kezik stb., ez pe­dig a Paṭic­ca­sam­up­pā­da, egész ponto­san eb­ben a kira­ga­dott szö­veg­rész­ben az első két lánc­szem.

Sose feledje senki: a Buddha megvi­lágo­sodá­sának folya­matá­ban tör­vény­szerű­ségekre, ter­mé­szeti törvé­nyekre és össze­függé­sekre éb­redt rá. Ez a Dhamma, a Tan, ami­re ráéb­redt te­hát, és amit megvi­lágo­sodá­sa után negy­ven­öt éven át, egé­szen nyolc­van éves korá­ban bekö­vet­ke­zett végle­ges távo­zásá­ig – pari­nirvá­nájá-ig – hirde­tett. Ebben a kohe­rens rend­szer­ben sem­mi olyan­nak nem is lehet he­lye, ami „az én szá­jam íze”, ha egy­szer olyan sin­csen, hogy már­pedig én más­ként sza­bad­esem. Például. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Az ember nem figyel oda
És úgy is néznek ki a dol­gai. A pro­lógus­ban olya­nokat lehet olvas­ni, mint elmu­laszt, más­hol a figye­lem, az em­ber nem fi­gyel oda, vagy ha nincs jelen a figye­lem és az éber tuda­tos­ság. Más­részt ott van az is, hogy résen lenni, ügyel­tünk, meg­figyel­ni, észre­vesszük, figyel­tem fel, meg akkor vet­tem észre.

Az embe­rek egyre szét­szór­tab­bak, ami nem is csoda. Tanul­ságos volt egy­szer egy csa­lád­nál lát­nom, még vilá­gi lé­tem­ben, ho­gyan működ­het az embe­rek több­sége a „fej­let­tebb” világ­ban. A csa­ládfő az asztal­főn ült, éppen a vacso­ráját kana­lazta mohón és figyel­met­lenül – be lehe­tett már járat­va, ugyan­is nem kana­lazott sem­mit se félre, nem ette le magát vagy az ab­roszt, és nem is vitte a kana­lát szóra­ko­zot­tan a füle megé vagy a szája mellé. Bal kezé­ben egy heti­lap: kana­lazás köz­ben azt ol­vasta – hab­zsolta – nem keve­sebb mohó­ság­gal. Vele át­ellen­ben be­kap­csolt tévé, ép­pen vala­mi hír­műsor­ral, amit ugyan­csak köve­tett, mert a szeme – és szét­dara­bolt figyel­me – ide-oda járt a heti­lap és a kép­ernyő kö­zött. Hab a verbá­lis érint­kezés volt erre csa­ládja egyik tagjá­val: hal­lotta, ér­tette, amit mon­danak neki, és kur­tán vála­szolt. Magya­rán meg is szó­lalt oly­kor. – Sose fo­gom meg­tudni, mi­ből ma­radt meg benne vala­mi, ha pe­dig meg­ma­radt, mégis mennyi időre?

Minden be­megy, de csak töre­déke­sen, elna­gyol­tan, és a szét­forgá­csolt figye­lem okán sem­mi sem vagy alig vala­mi marad meg be­lőle, ez azon­ban csak az egyik as­pek­tusa a dol­gok­nak.

A másik az, hogy elle­nőri­zet­lenül megy be az őri­zet­lenül ha­gyott érzék­kapu­kon. Bármi, és ez oda­bent – a tudat­ban – azon mele­gében lánc­reak­ciót indít el. Példá­ul ilye­neket:

‘‘Cakkhuñ­cāvuso, pa­ṭicca rūpe ca uppaj­jati cak­khu­viññā­ṇaṁ, tiṇ­ṇaṁ saṅ­gati phas­so, phas­sa­pac­cayā veda­nā*, yaṁ ve­deti taṁ sañjā­nāti, yaṁ sañjā­nāti taṁ vitak­keti, yaṁ vitak­keti taṁ papañ­ceti, yaṁ papañ­ceti tato­nidā­naṁ puri­saṁ pa­pañca­saññā­saṅkhā samu­dāca­ranti atī­tānā­gata­pac­cup­pan­nesu cak­khu­viñ­ñey­yesu rūpesu.”

(Kb.) „Szem és forma függ­vé­nyé­ben jön létre, szerze­tes­társak, a látás tuda­tos­sága. Hár­mó­juk talál­kozá­sa az érint­kezés. Az érint­kezés­sel mint fel­té­tel [jön létre] az ér­zés*. Amit az em­ber érez, azt fel is fogja is­merni. Amit az em­ber fel­ismer, azon el is fog gon­dol­kodni. Amin el­gon­dol­kodik, azt hagyja túl­burjá­nozni a tuda­tában. Amiatt, amit né­ze­tei­nek és véle­ményei­nek, fogal­mai­nak és elkép­zelé­sei­nek túl­bur­jánzá­sával a látás tu­da­tos­sága révén fel­is­mer­hető múlt­béli, jövő­beli vagy jelen­beli for­mák kap­csán létre­hoz, lero­hanja és maga alá gyűri.” [Ugyan­így aztán to­vább a többi öt érzék­kel.] —
* Az érzés (veda­nā) a kriti­kus pont, kelet­kezé­sével ugyan­is már meg is jele­nik a szí­nen az „én” kép­zete, műkö­désbe lép BIG ME.
Vö.: […] the latent illu­sion of the ego awak­ens at the stage of ’veda­nā’ […]. – ’[…] az én lap­pangó kép­zete a ’veda­nā’ szint­jén tá­mad […]’. – Con­cept and Real­ity, (PDF) 13. old., lásd itt lejjebb.

Lero­hanja, maga alá gyűri: vagyis sa­ját tuda­ta műkö­désé­nek kö­szön­heti, hogy végül az általa gene­rált túl­bur­jánzó gondo­lat­özön maga alá temeti. Ő lesz az áldo­zat. – A tudat már csak így mű­kö­dik: hajla­mos a nyak­ló nél­kül tova- és túl­bur­jánzó foga­lom­alko­tó gon­dolko­dásra. És hogy mi ebből a kiút?

‘‘Yato­nidā­naṁ, bhik­khu, puri­saṁ pa­pañca­saññā­saṅ­khā sam­udāca­ranti. Ettha ce nat­thi abhi­nandi­tab­baṁ abhi­vadi­tab­baṁ ajjho­sitab­baṁ. Ese­vanto rāgā­nusa­yā­naṁ, ese­van­to paṭi­ghānu­sayā­naṁ, ese­vanto diṭṭhā­nusa­yā­naṁ, ese­vanto vici­kicchā­nusa­yā­naṁ, ese­vanto mānā­nusa­yā­naṁ, ese­vanto bhava­rāgā­nusa­yā­naṁ, ese­vanto avij­jānu­sayā­naṁ, ese­vanto daṇḍā­dāna-satthā­dāna-kalaha-vig­gaha-vivā­datu­vaṁ­tuvaṁ-pe­suñña-musā­vādā­naṁ. Etthe­te pāpa­kā aku­salā dham­mā apa­risesā niruj­jhantī’’ti.

(Kb.) „Emiatt aztán az em­bert lero­hanja és maga alá gyűri néze­tei­nek és véle­ményei­nek, fo­gal­mai­nak és elkép­zelé­sei­nek túl­bur­jánzá­sa. Ha [azon­ban] nincs mi­ben örö­mét lelnie, nincs mit tárt karok­kal fogad­nia, és nincs is mi­hez ra­gasz­kod­nia, az az ér­zéki vá­gyak­ra irá­nyuló haj­lam vége, az ellen­szenv­re irá­nyuló haj­lam vége, a tév­kép­zetek­re irá­nyuló haj­lam vége, a kétke­désre irá­nyuló haj­lam vége, az öntelt­ségre irá­nyuló haj­lam vége, a léte­sülés utáni vágyra irá­nyuló haj­lam vége, a nem-tu­dás­ra irá­nyuló haj­lam vége. És ezzel vége annak is, hogy fur­kós­botot ragad­janak, hogy fegy­vert ragad­janak, s ezzel vége a vitá­nak és tor­zsal­kodás­nak, civa­kodás­nak és viszály­nak, egy­másra muto­gatás­nak és vádas­ko­dás­nak, rágal­ma­zás­nak és hazu­do­zás­nak. És akkor ezek a rossz és ártal­mas tudat­álla­po­tok meg­szűn­nek.”

MN 18: Madhu­piṇ­ḍika­sutta, ’A mézes­puszed­liról szóló tan­beszéd’; rész­letek. – És lásd (erről is!) a Nagy­tiszte­letű Kaṭu­ku­runde Nyāṇa­nanda Con­cept and Real­ity című kor­szak­alko­tó és egy­sze­rűen le­nyű­göző munká­ját: https://seeingthroughthenet.net/wp-content/uploads/2016/04/Concept-and-Reality_Rev_4.0.pdf

Dukkha: a dol­gok nem kielé­gítő volta, ill. az eb­ből faka­dó szen­vedés
Még két „soro­za­tot” szeret­nék be­mutatni:

[…] ‘‘Kata­mo ca, bhik­khave, duk­khas­sa sam­udayo? Cak­khuñ­ca paṭic­ca rūpe ca up­paj­jati cak­khu­viññā­ṇaṁ. Tiṇ­ṇaṁ saṅ­gati phas­so. Phas­sa­pac­cayā veda­nā; veda­nā­pac­cayā taṇhā. Ayaṁ kho, bhik­khave, duk­khas­sa sam­udayo.

(Kb.) „Mi a duk­kha ere­dete [tkp. kelet­kezé­se], szerze­tesek? Szem és forma függ­vényé­ben jön létre a látás tuda­tos­sága. Hár­mó­juk talál­kozá­sa az érint­kezés. Az érint­kezés­sel mint fel­té­tel [jön létre] az ér­zés, az ér­zés­sel mint fel­té­tel a sóvár­gás. Ez, szerze­tesek, a duk­kha ere­dete [tkp. kelet­kezése].

‘‘Sotañ­ca paṭic­ca sadde ca uppaj­jati sota­viñ­ñā­ṇaṁ … pe …”

„Fül és hang függ­vényé­ben jön létre a hal­lás tuda­tos­sága ... Ez, szerze­tesek, a duk­kha ere­dete.” [Ugyan­így aztán a többi érzék­szerv vonat­kozá­sában is.]

‘‘Kata­mo ca, bhik­khave, duk­khas­sa at­thaṅ­gamo? Cak­khuñ­ca paṭic­ca rūpe ca up­paj­jati cak­khu­viññā­ṇaṁ. Tiṇ­ṇaṁ saṅ­gati phasso. Phas­sa­pac­cayā veda­nā; veda­nā­pac­cayā taṇhā. Tas­sāye­va taṇ­hāya asesa­virāga­niro­dhā upā­dāna­niro­dho; upā­dāna­niro­dhā bha­va­niro­dho; bha­va­niro­dhā jāti­niro­dho; jāti­niro­dhā jarā­mara­ṇaṁ soka­pari­deva­duk­kha­doma­nassu­pāyā­sā niruj­jhanti. Evam­etas­sa keva­lassa duk­khak­khan­dhas­sa niro­dho hoti. Ayaṁ kho, bhik­khave, duk­khassa at­thaṅ­gamo.

„És mi a duk­kha meg­szű­nése [tkp. le­tűné­se], szerze­tesek? Szem és forma függ­vényé­ben jön létre a látás tuda­tos­sága. Hár­mó­juk talál­kozá­sa az érint­kezés. Az érint­kezés­sel mint fel­té­tel [jön létre] az ér­zés, az ér­zés­sel mint fel­té­tel a sóvár­gás. És ugyan­en­nek a só­vár­gás­nak mara­dék­talan el­hal­ványu­lásá­val és meg­szűné­sével a ragasz­kodás meg­szű­né­se [követ­kezik be]; a ragasz­kodás meg­szűné­sével a léte­sülés meg­szűné­se; a léte­sü­lés meg­szűné­sé­vel a szüle­tés meg­szűné­se; a szüle­tés meg­szűné­sével meg­szű­nik a le­épü­lés, az öre­ge­dés és a halál, továb­bá a fáj­da­lom, gyász, sirán­ko­zás, gyöt­re­lem és csüg­ge­dés. És ezzel en­nek a ten­gernyi szen­vedés­nek­ is vége sza­kad [tkp. ’meg­szű­nése lesz’]. Ez hát, szerze­tesek, a duk­kha meg­szű­nése [tkp. le­tűné­se].”

‘‘Sotañ­ca paṭic­ca sadde ca uppaj­jati sota­viñ­ñā­ṇaṁ … pe … Ayaṁ kho, bhik­khave, duk­khas­sa at­thaṅ­gamo’’ti.

„Fül és hang függ­vényé­ben jön létre a hal­lás tuda­tos­sága ...” Ez hát, szerze­tesek, a duk­kha meg­szű­nése [tkp. le­tűné­se]”.
[Ugyan­így aztán a többi érzék­szerv vonat­kozá­sában is.]

SN 12:43 Dukkha­sutta, ’A dol­gok nem kie­légí­tő voltá­ról és a szen­vedés­ről szóló tan­be­széd’; rész­letek.

Eljutot­tam ide, és arra gon­dol­tam, nem árta­na át­venni a Négy Nemes Igaz­sá­got, amit meg­világo­sodása utáni leg­első tan­beszé­dében tárt fel a Buddha. Buzgón át is másol­tam az első igaz­ság, a duk­kha-sacca (’a duk­kha igaz­sága’) meg­hatá­rozá­sának páli ere­deti­jét, hogy alig né­hány perc­cel ké­sőbb már ki is töröl­jem. Sok lenne még ez is ide – fő­leg terje­delme miatt. Ehe­lyett aján­lom min­denki szí­ves figyel­mébe az ame­rikai Ajahn Su­medho (Ácsán Szu­mé­dhó) Csitta­vivéka. A csön­des tudat taní­tása c. köte­tét, me­lyet az aláb­bi hely­ről lehet letöl­teni: Teachings - Books - Forest Sangha

A duk­kha is kelet­kezik, mint bár­mi más – ez tehát a Négy Ne­mes Igaz­ság kö­zül az első, me­lyet a sam­udaya-sacca, ’a kelet­kezés igaz­sága’ követ, és termé­szete­sen ugyan­úgy el is múlik, meg is szű­nik, mint bár­mi más. Ez a har­madik igaz­ság, a niro­dha-sacca, ’a meg­szű­nés igaz­sága’. – A tel­jes­ség ked­véért: a ne­gye­dik ne­mes igaz­ság a magga-sacca, ’az út igaz­sága’, tel­jes nevén duk­kha-niro­dha-gā­minī-paṭi­padā-ariya-sacca, vagy­is ’a duk­kha meg­szűné­séhez veze­tő út ne­mes igaz­sága’, ez pe­dig nem egyéb, mint a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény.

NB. Betol­dás 2024. már­cius 19-én: a Négy Ne­mes Igaz­ság­ról lásd a Buddha leg­első tan­beszé­dét –
https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

A sacca ’igaz­ság’ kere­ső­szó­val könnyen meg­találni a vonat­kozó szö­veg­része­ket.

A Buddha lénye­gében két dol­got hirde­tett: a duk­khá-t – vagyis hogy (1) duk­kha van (ez az első igaz­ság uni­verzá­lis meg­álla­pítá­sa: duk­kha-sacca, ’a duk­kha igaz­sága’) –, vala­mint (2) a duk­kha meg­szű­nését (= a har­ma­dik igaz­ság: niro­dha-sac­ca), vö.: Pubbe cā­haṁ bhik­khave, eta­rahi ca duk­khañ­ceva pañ­ñā­pemi, duk­khas­sa ca niro­dhaṁ. – (Kb.) „Koráb­ban is a duk­khá-t, vala­mint a duk­kha meg­szű­nését hir­det­tem, és most is ezt hir­detem, szerze­tesek.” – (MN 22: Ala­gad­dūpa­ma­sutta)

Ezt egy Vajirā névre hall­gató, meg­vilá­goso­dott bhik­khunī, azaz szerze­tesnő is ugyan­így élte meg, vö.:

Duk­kham­eva hi sam­bhoti,
duk­khaṁ tiṭ­ṭhati veti ca;
Nāñ­ñatra duk­khā sam­bhoti,
nāñ­ñaṁ duk­khā ni­ruj­jhatī’ti.

(Kb.) „Létre csak a duk­kha jön – itt van, fenn­áll egy ideig, és már tá­vozik is,
Semmi sem jön létre a duk­kha ki­véte­lével, és sem­mi más nem szűnik meg, mint a dukkha.” – (SN 5:10 Vajirāsutta)

Min­den duk­kha, min­den, fel­téte­lek függ­vényé­ben létre­jött dolog, vagy­is min­den kép­ződ­mény duk­kha – sabbe saṅ­khārā duk­khā’ti –, hiszen a dolgok az ismér­veik okán nem elé­gít­het­nek ki ben­nün­ket. Mi több, a sukha, azaz a bol­dog­ság is duk­kha, ha egy­szer a bol­dog­ság is mulan­dó. Érde­mes ennek vonat­kozá­sában fel­idézni ’Az ér­zéke­lés­/ész­le­lés [stb.] tor­zulá­sai­ról szó­ló tan­be­szé­det’ (AN 4:49 Vi­pal­lā­sa­sut­ta), me­lyet vers­ben kere­kít le a Buddha:

Anicce nicca­sañ­ñino,
’A mulan­dóság­ban állan­dósá­got érzé­kel,’

duk­khe ca sukha­sañ­ñino;
’a duk­khá-ban örö­möt és bol­dog­ságot érzé­kel;’

Anat­tani ca at­tāti,
’Az ön­való nem­lété­ben ön­valót, ént érzé­kel,’

asubhe subha­sañ­ñino;
’a csúnyá­ban (vissza­taszí­tóban) szé­pet (von­zót) érzé­kel;’

Micchā­diṭṭhi­gatā sattā,
’Az embe­rek­nek téves néze­teik van­nak,’

khitta­cittā visañ­ñino.
’elmé­jük hábo­ro­dott; kite­kert, torz és elfer­dített az észle­lésük.’

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Vagyis tehát duk­khe ca sukha­sañ­ñino, ’a duk­khá-ban örö­möt és bol­dog­ságot érzé­kel’. –Hallgat-e még egy­álta­lán vala­ki a régiek­re? Nin­csen öröm üröm nél­kül, öröm­nek szo­morú­ság a vége. Való igaz, hogy köz­mon­dáso­san ugyan ború­ra derű, de en­nek nem sza­bad be­dőlni: a négy ún. loka­dham­ma – ’világi körül­mény’ – „ille­tékes­sége” ez, egész ponto­san a világ dol­gai­nak for­gandó­sága, a vilá­gi dol­gok forgan­dósá­gának nyolc aspek­tusa négy ellen­tét­pár­ban kife­jezve, vagyis hogy egy­szer hopp, más­szor kopp, a sze­ren­cse for­gandó­sága, For­tuna ke­reke, hogy egy­szer fent va­gyunk, más­kor lent, vagy hogy tün­dök­lünk, aztán pe­dig bu­kunk. Tenger­nyi bará­tunk van, aztán meg ma­gunk­ra mara­dunk. A hét­köz­napi em­ber éle­tén ez a négy ellen­tét­pár vo­nul végig. Az első ket­tő­ben fosz­tó­kép­zős az ellen­tét, a má­sik kettő­ben nem. A har­ma­dik kilóg a sor­ból, mi­vel a sor­rendi­ség is meg­válto­zik: elő­ször a nega­tívum jele­nik meg, ami­vel a Buddha szem­be­állít­ja pozi­tív ellen­tétét.

1. lābho ’nyere­ség’ « alā­bho ’veszte­ség’;
2. yaso ’hír­név, presz­tízs’ « aya­so ’dics­telen­ség’;
3. nindā ’meg­szó­lás, szem­re­há­nyás’ « pa­saṁ­sā ’dicsé­ret’;
4. suk­haṁ ’élve­zet, bol­dog­ság’ « duk­khaṁ ’fájda­lom’.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/arralszemben-borzaszto-nehez.html

Gon­dos­ság, oda­figye­lés: appa­māda – hanyag­ság, gondat­lan­ság: pamā­da
A théra­váda budd­hiz­mus talán leg­ismer­tebb és egy­ben leg­ked­vel­tebb köny­vében, a Dham­ma­pada cí­met vise­lő ver­ses afo­riz­ma­gyűj­te­mény­ben ezt olvas­hat­juk:

Appa­mādo amata­pa­daṁ | ’A gondos­ság az út oda, ahol nincs ha­lál*,
pamā­do mac­cuno pa­daṁ | A ha­nyag­ság a ha­lál útja.’
(Dhp 21. vers) – *Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

Az álta­lam hasz­nált páli és an­gol nyel­vű kia­dás­ban** bősé­ges jegy­zet­anyag is talál­ható a szö­veg­kom­men­tár­ból át­vett, tömö­rí­tett hát­tér­isme­retek­kel. A fordí­tó, a Srí Lanka-i Nagy­tiszte­letű Nāra­da Thera jegy­zeté­nek tanú­bizony­sága sze­rint az appa­māda szak­kifeje­zés a szü­net nél­kül, töret­lenül fenn­tartott figye­lő, éber tuda­tos­ság ab­ban a ko­moly eltö­kélt­sé­günk­ben, hogy csupa jót (és üdvö­set) csele­ked­jünk. Ebben az egy appa­māda szó­ban foglal­ható össze a Buddha taní­tásai­nak eti­kai lénye­ge, esszen­ciája. A hagyo­mány sze­rint a Buddha az utol­só szava­ival is arra buz­dí­totta a szerze­teseit, hogy [mi­vel] a kép­ződ­mé­nyek mu­lan­dók, ’lanka­dat­lan szor­ga­lom­mal és gon­dos­ság­gal ipar­kod­jatok / igye­kez­zetek’ – Vaya­dham­mā saṅ­khārā — appa­māde­na sam­pāde­tha. (DN 16: Mahā­pari­nib­bāna­sutta)
**The Dham­ma­pada. Pāli text and trans­lation with sto­ries in brief and notes. [By] Narada Thera. Az 1993-as negye­dik kia­dás után­nyomá­sa (¹1963), Taipei: The Corpo­rate Body of the Buddha Edu­catio­nal Foun­dation, 23., ill. 24. old.

Az appa­māda szak­szó jelen­tés­tarto­mánya magá­ba fog­lalja a gon­dos­ságot, (éber) körül­tekin­tést, az óva­tos­ságot, gon­dos oda­figye­lést, a vigyá­za­tot, vala­mint az igye­keze­tet, szor­gos­sá­got és hason­lókat. A lé­nyeg: szor­gos és igyek­vő embe­rek állan­dóan tisztá­ban van­nak azzal, hogy mi az, amit kerül­niük kell, és mi az, amit meg kell tenni­ük.

Az álta­lam nagyra be­csült, gyak­ran idé­zett és hivat­ko­zott, thai illető­ségű Nagy­tiszte­letű Phra Ajahn P. A. Pa­yutto monu­men­tális, Buddha­dham­ma cí­met vise­lő egye­dül­álló kézi­köny­vében részle­tesen fog­lal­kozik termé­szete­sen ezzel a kér­dés­kör­rel is. Három fon­tos jellem­ző­jét a gon­dos­ság­nak ezek­ben látja:

(1) Felis­mer­jük a min­den­kori jelen pilla­nat fon­tos­ságát, és nem sza­laszt­juk el a lehe­tősé­geket, hogy job­bít­sunk, amin lehet. Egyben arra törek­szünk, hogy a ren­del­kezé­sünk­re álló érté­kes időt jótét hatású, értel­mes tevé­keny­ség­gel tölt­sük ki. – Oda­figye­lünk min­den­re, és ügye­lünk rá, hogy a min­den­kori je­len pilla­nat­ban le­gyünk.

(2) Nem élünk tudat­módo­sító sze­rek­kel, és nem merü­lünk el az élve­zetek­ben. Nem va­gyunk ha­nya­gok vagy meg­gondo­lat­lanok, és nem va­gyunk fele­déke­nyek. Folya­mato­san ébe­rek va­gyunk, hogy elke­rül­hes­sük a nem­törő­döm­ség­ből faka­dó hibá­kat, és hogy ne tér­jünk rossz útra.

(3) Rendület­lenül azon va­gyunk, hogy az eré­nye­ket ápol­juk és eré­nyes és ér­dem­dús csele­kede­teket vi­gyünk végbe, ami­vel jó közér­zetet te­rem­tünk ma­gunk­ban és má­sok­ban egy­aránt. Lelki­isme­rete­sen igyek­szünk ellát­ni a köte­lessé­gein­ket, gon­dosan végez­zük a dol­gun­kat, oda­figye­léssel. Arra törek­szünk, hogy a tuda­tun­kat fej­lesszük, és elő­moz­dítsuk ma­gunk­ban a böl­cses­ség kiala­kulá­sát.

Bhikkhu P. A. Payutto (Som­det Phra Buddha­ghosa­cariya): Buddha­dhamma. The Laws of Nature and Their Bene­fits to Life. Trans­lated by Robin Philip Moore. Bangkok: Bud­dha­dhamma Found­ation, é. n. – e-book: 2019. – NB. Ez a Buddha tan­épít­ményé­nek leg­kime­rí­tőbb bemu­tatá­sa 1617 oldalon (!), lásd: https://buddhistteachings.org/buddhadhamma-complete/
https://buddhistteachings.org/we-are-back-again/
https://buddhadhamma.github.io/

Egy gon­dos és kö­rül­tekin­tő em­ber azt is tudja jól, hogy az igye­kezet alap­vető fon­tos­ságú tulaj­don­ság a spiri­tuá­lis úton, ami azon­nal ki is fejti pozi­tív hatá­sát.

Az appa­māda az éber tuda­tosság, a sati egyik kife­jező­dése, mely­nek nagy a jelen­tő­sége az em­ber élet­vite­lében. Az er­köl­csiség (sīla) vonat­kozá­sában épp­olyan nélkü­lözhe­tet­len, mint az össz­ponto­sítás (samā­dhi) vonat­kozá­sában. Nélküle erő­kifej­tés (vāyā­ma) sem igen lehet­séges.

Az imént idé­zett könyv 1372. olda­lá­nak alján, a 34. sz. láb­jegy­zet­ben a fordí­tó fel­tár­ja, hogy ami­kor a szer­zőt – a Nagytisz­teletű P. A. Pa­yut­tót – meg­kér­ték, hogy fejtse ki a kü­lönb­séget gon­dos­ság (appa­māda) és éber tuda­tos­ság (sati) kö­zött kü­lönös tekin­tettel az össz­ponto­sí­tás­ra / kon­cent­ráció­ra (samā­dhi) és a böl­cses­ségre (pañ­ñā), a követ­kező­ket mondta:

(1) A gon­dos­ság és oda­figye­lés tech­nika­ilag a kon­cent­ráció egyik tényezője; (2) az éber tuda­tos­ság áll az oda­figye­lés és gon­dos­ság közép­pont­jában; (3) az oda­figye­lés és gon­dos­ság a böl­cses­ség kia­laku­lását támo­gatja.

Szerte­ágazó jelen­tés­tarto­má­nyai miatt se az appa­māda szak­kife­je­zést, se ellen­tétét, a pa­mā­da szak­szót nem lehet a magyarban egyet­len szó­val vissza­adni.

A pamāda ere­deti jelen­tése alap­ján bódu­latot, kótya­gos­ságot fejez ki, meg­része­gült­séget, már­pedig egy ilyen álla­pot se az egyes egyén, sem pe­dig a na­gyobb kö­zös­ség szem­pont­jából nézve nem kívá­natos: a gon­dat­lan­ság­ból elkö­vetett em­ber­ölés pél­dául bün­tető­jogi kate­gó­ria, és amit az em­ber hebe­hur­gya­ság­ból, nem­törő­döm­ség­ből, ha­nyag­ságból, laza­ság­ból, meg­gon­do­lat­lan­ság­ból, óvat­lan­ság­ból vagy ép­pen figyel­met­len­ség­ből el­követ, nem kevés­bé veszé­lyes, és kife­jezet­ten ártal­mas.

Sati: éber tuda­tos­ság
A bur­mai Saya­daw U Pan­dita Még ebben az élet­ben. A Buddha taní­tása a meg­vilá­goso­dás eléré­séhez* című nagy­szerű meditá­ciós kézi­köny­vének kis­lexi­koná­ban az aláb­bi meg­hatá­rozás talál­ható:

szati (sati) az éber figye­lem, éber­ség, éber tuda­tos­ság, az oda­figye­lés éber tuda­tos­sága; meg­figye­lő­képes­ség, a tu­dat meg­figye­lő ereje, ami a meg­figye­lés tár­gyát vilá­go­san és egy­sze­rűen ta­pasz­talja meg anél­kül, hogy rea­gálna rá. A meg­világo­sodás hét ténye­zője kö­zül az első.

*Buda­pest: Budd­hista Vipas­sana Ala­pít­vány – A Tan Kapu­ja Budd­hist Egy­ház, 2010. Fordí­totta Schütz J. István. – A könyv máso­dik kia­dása 2017-ben jelent meg.

A sati elsőd­leges szerepe ele­jét venni an­nak, hogy a fi­gyel­met elte­relje vala­mi – hogy a tu­dat elka­lan­doz­zon –, s ezzel nem enge­di figyel­men kívül hagy­ni az ér­zék­szer­vi be­nyo­máso­kat. A sati meg­védi a tuda­tot a szét­szórt­ság­tól és a szóra­ko­zott­ság­tól. Mindent ébe­ren figyel, és nem enge­di, hogy a meg­figye­lés tár­gya ki­csússzon a figye­lem hatás­köré­ből vagy egy­szerű­en eltűn­jön. Ezt a tárgy­ra irá­nyí­tott töret­len figyel­met a sati tartja fenn. A sati egy­ben ész­ben is tartja a meg­figye­lés tár­gyát, vala­mint meg­jegyzi a tenni­való­kat, és küldi a jel­zést – emlé­kez­tet és figyel­mez­tet.

A sati létre­jötté­nek köz­vet­len ki­váltó oka (padaṭ­ṭhāna) (a) vala­mely tu­dat­tárgy tiszta észle­lése (saññā) a tudat­ban, illet­ve (b) az éber tuda­tos­ság fenn­tartá­sának négy alap­ja (sati­paṭ­ṭhā­na, cat­tāro sati­paṭ­ṭhā­nā) kö­zül bár­me­lyik­nek a műve­lése. Ez a négy „alap” a test (kāya), az érzé­sek (veda­nā), a tu­dat (citta), vala­mint a jelen­ségek mint tudat­tár­gyak, vagy­is a dham­mák. – Mind­er­ről lásd Saya­daw U Pan­dita idé­zett mű­vét, to­váb­bá lásd a né­hai Nagy­tiszte­letű Nyana­ponika Thera több nyelv­re is lefor­dí­tott, klasszi­kus munká­ját:

Nyana­ponika Thera: A budd­hista medi­táció szíve: a Sati­paṭ­ṭhāna Sutta szö­vege és kom­men­tár­jai. Fordí­totta Pres­sing Lajos. Buda­pest : Ori­ent Press, 1994.

És hogy mi az a sammā-sati, a he­lyes éber­ség vagy he­lyes éber tuda­tos­ság mint a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény hete­dik, vagy­is utolsó előtti össze­tevő­je, azt a Buddha töb­bek kö­zött a Vibhaṅ­ga­sutta (’Elem­zés’) című tan­beszé­dében fejti ki (SN 45:8). Ennek lénye­ge az éber tu­da­tos­ság fenn­tartá­sának imént emlí­tett négy alap­ja, neve­zete­sen: a test­ben a test dol­gait figyel­jük meg szí­vós kitar­tás­sal, vilá­gosan értve, mi he­lyes és mi nem, töret­lenül fenn­tar­tott éber tuda­tos­ság­gal (ātā­pī sam­pajā­no sati­mā); az érzé­sek­ben az érzé­seket, és így to­vább. Ezen felül átme­neti­leg le­tesszük az öt ún. aka­dályt (nīva­raṇa): (1) kāma-cchan­da ’érzé­ki vágy’, (2) vyā­pāda ’ellen­szenv’, (3) thīna-mid­dha ’tunya­ság / rest­ség és tom­paság, (4) ud­dhac­ca-kuk­kuc­ca ’nyug­talan­ság és aggo­dal­mas­kodás’, vala­mint (5) vici­kic­chā ’ké­tely, kétel­kedés’. Ezek az aka­dá­lyok olyan tudat­álla­potot ered­mé­nyez­nek, mely­ben ellehe­tetle­nül a medi­táció. Jelen­létük­ben az éber tuda­tos­ság gyen­gül vagy nincs is meg, átme­neti­leg azon­ban a hát­térbe le­het őket szorí­tani a gya­korla­tok során – erre utal a páli ere­deti viney­ya loke abhij­jhā­do­ma­nas­saṁ fordu­lata. A Mahā­sati­paṭ­ṭhā­na­sutta (DN 22) kom­men­tárja egy­értel­műen az aka­dá­lyok el­ha­gyásá­ról, leté­telé­ről be­szél (nīva­raṇap­pahā­naṁ), a loke ’a világ­ban’ kité­telt pe­dig a test­tel azo­no­sítja. Egész ponto­san: az öt hal­maz­zal, lásd fel­jebb.

Excursus: mi a „világ”?
Mit ér­tett a Buddha „világ”-on (loka)? – A világ itt van bent, eb­ben az ölnyi, ész­lelés­sel és tudat­tal fel­ruhá­zott test­ben, itt bent kelet­kezik és szű­nik meg, és itt bent talál­ható a világ meg­szűné­séhez veze­tő út is (loka­niro­dha­gāmi­nī paṭi­padā). Ez a világ a ta­pasz­ta­lás vilá­ga, vagy­is az érzé­kelés hat alap­ja (saḷ­āya­tana), az érzék­szer­vek – szem, fül, orr, nyelv, test, vala­mint az elme / tudat (mano) –, hi­szen az érzék­szer­vek a belső felté­telei a ta­pasz­talás­nak, s ez­zel egy világ jelen­lété­nek / meg­lété­nek. Az objek­tív világ csu­pán annyi­ból érde­kes, hogy a ta­pasz­talás szük­ség­szerű külső felté­tele­ként szolgál. (Lásd: SN 2:26 Rohi­tassa­sutta; SN 12:44 Loka­sutta.)

Éppen ezért oda­uta­zás­sal kép­telen­ség el­jutni a világ végé­re, hi­szen bár­merre indu­lunk is, a hat ér­zék­szerv jön ve­lünk, a hat ér­zék­szerv meg­szű­nése révén azon­ban már el le­het jutni a világ végé­re, még­pedig a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény műve­lésé­vel. A világ vége egyet jelent a duk­kha meg­szűné­sével: a világ vége az a „hely”, ahol már nem szüle­tünk meg (töb­bé), nem öreg­szünk meg, nem beteg­szünk meg, és nem is halunk meg; ahol nincs halál és nincs újabb meg újabb szüle­tés. (Lásd: SN 35:116 Lokan­ta­gama­na­sutta.)

A sati „szeret” a sam­pajañ­ña ’tiszta és vilá­gos meg­értés’ szak­szó­val össze­tételt alkot­ni: sati­sam­pajañ­ña. A hely­zet vilá­gos átlá­tá­sára utal. Természe­tesen egy­másra épü­lő okok és oko­za­tok – itt upa­nisā ’ok; (elő)­felté­tel’ – soro­zatá­nak első ele­me is le­het:

‘‘Sati­sam­pa­jaññe, bhik­khave, sati sati­sam­pa­jañña­sam­pan­nassa upa­nisa­sam­pan­naṁ hoti hirot­tap­paṁ. […] —

(Kb.) „Szerze­tesek! Ami­kor jelen van az éber­ség és a tiszta, vilá­gos meg­értés, az olyan [em­ber], aki fel van ruház­va / ren­del­kezik éber­ség­gel és tiszta, vilá­gos meg­értés­sel, fel van ruház­va / ren­del­kezik az er­köl­csi szé­gyen­érzet és erköl­csi félsz köz­vet­len kivál­tó oká­val (is). […]

Vagyis:

(1) sati­sam­pa­jañña ’éber­ség és tiszta, vilá­gos meg­értés’ à
(2) hirot­tap­pa, azaz hiri-ot­tap­pa ’er­köl­csi szé­gyen­érzet és erköl­csi félsz’ à
(3) ind­riya­saṁ­vara ’az érzék­szer­vek vissza­fogá­sa’ à
(4) sīla ’(jó és tiszta) er­kölcs; erköl­csi­ség’ à
(5) sam­mā­samā­dhi ’he­lyes össz­ponto­sítás’ à
(6) yathā­bhūta­ñāṇa­das­sana ’vilá­gos tudá­sa és látá­sa annak, aho­gyan a dol­gok léte­sül­tek’ à
(7) nib­bidā­virā­ga ’meg­csö­mör­lés és a szen­ve­dély kifa­kulása (szenv­telen­ség)’ à
(8) vi­mutti­ñāṇa­dassanaṁ ’a meg­szaba­dulás vilá­gos tudá­sa és látá­sa’

— és ez utób­bi nem egyéb, mint a meg­vilá­goso­dás be­telje­se­dése.

AN 8:81 Sati­sam­pa­jañ­ña­sutta; rész­let.

Ugye, mi­lyen szép, mennyi­re egy­értel­mű, mi­lyen ígé­retes? Most már „csak” medi­tálni kell­(ene). Tiszta sze­ren­cse, hogy ez még nem VOLNA, ha­nem egy út kezde­te mint lehe­tőség, egy olyan úté, me­lyen na­gyon sokan halad­tak az el­múlt kö­zel két és fél ezer év alatt. Halad­tak – és be is telje­sítet­ték a Buddha ígére­tét. Az út adva, min­denki szá­mára.

Hát igen, a medi­táció a kez­det a meg­értés­hez és belá­tá­sok­hoz, a gya­kor­lat, ami nél­kül nincs budd­hiz­mus, ha egy­szer a Buddha is gya­kor­lat­tal kezd­te – az bi­zony nem­hogy egy má­sik tör­té­net, de igen­csak hosszú. Az aláb­iakat tu­dom aján­lani min­denki figyel­mébe:

• MAGYARUL a már hivat­ko­zott két köny­vet –
Saya­daw U Pan­dita, ill. Nyana­ponika.

• ANGOLUL:

Ajahn Brahma­vaṁso: Mindfulness, Bliss, and Beyond: A Medi­tator’s Hand­book. (2006). Wis­dom Publica­tions. ISBN 0-86171275-7
http://library.lol/main/AF4ECEF636EA89AA2F09617E3899861F
The Art of Dis­appear­ing: Buddha’s Path to Last­ing Joy. (2011). Wis­dom Publica­tions. ISBN 0-86171668-X
http://library.lol/main/082FAF5609FCE2C4EF0B8CAFC1F470BB

Simply This Moment Microsoft Word - Simply This Moment .doc

Mahāsī Sayadaw: https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/mahasi/index.html

Shwe Oo Min Sayadaw: https://ashintejaniya.org/lineage

Sayadaw U Tejaniya köny­veit itt lehet letöl­teni: https://ashintejaniya.org/teachings

Sayadaw U Jotika: A Map of the Journey http://www.buddhanet.net/pdf_file/mapjourney6.pdf

… és még:

Thanissaro Bhikkhu: With Each & Every Breath https://www.dhammatalks.org/Archive/Writings/Ebooks/WithEachAndEveryBreath_181215.pdf

Right Mindful­ness https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/thanissaro/rightmindfulness.pdf

• Továb­bi lin­kek min­den mennyi­ség­ben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/linkajanlo.html

▲

Végeze­tül eze­ket a blog­bejegy­zése­ket aján­lom még kiegé­szíté­sül – ahhoz, hogy mit lehet kez­deni olyan „kelle­met­len” érzék­szervi benyo­más­sal, mint a han­gok:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/08/hangok-1.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ahangok-folytatasa-2.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/meg-mindig-azok-hangok-3.html

Utóirat: aki még nem ismer­né ne­tán – https://www.facebook.com/vilasa.bhante.3 • Minden nyilvá­nos az olda­lon, sem­mit sem szá­nok „kivá­lasz­tot­tak­nak”, s ezért nem lá­tom szük­ségét annak, hogy az isme­rősök szá­mát gyara­pít­sam, hi­szen üze­netet így is lehet válta­ni.

APPAMĀDENA SAMPĀDETHA!

 ☸

1. kép

2. kép

3. kép

4. kép: falatozó mókuska a mellvéden

▲

Kóczián úr, a fűtés­szerelő

Ez a bejegyzés erede­tileg 2019. feb­ruár 5-én készült és került fel a már rég nem léte­ző watthai.hu hon­lapra, amit a Buda­pest XVI. kerü­leté­ben, Rákos­szent­mihá­lyon műkö­dő thai budd­hista temp­lom, a Wat Thai Rat­tana­pra­teep Buda­pest – วัดไทยรัตนประทีป กรุงบูดาเปสต์ – tartott fent. Én ma­gam 2018 július vége és 2019 márci­us kö­zepe kö­zött vol­tam a temp­lom egyik rezi­dens szer­zetese.

▲

Magától érte­tődik, hogy ha egy­szer az egész világ­egye­tem öreg­szik, mint minden, ami felté­telek függ­vényé­ben létre­jön, akkor egy ház fűtés­rendsze­rének is, a rend­szer egyes ele­meinek is – mint ami­lyen egy termosz­tát – ugyan­így öre­gednie kell, és aztán tönkre kell mennie, hiszen ugyan­úgy felté­telek függvé­nyében jött létre: kelet­kezett, itt van egy ideig, majd meg­szűnik.

Más szempont­ból bár, de ugyan­csak magá­tól érte­tődik, hogy ha lerob­ban valami, akkor annak termé­szete­sen hét végén kell bekö­vetkez­nie, mint ahogy a gyerek is a hét végére láza­sodik be, a szerze­tes foga a hét végére mállik dara­bokra, és persze a számító­gépe is a hét végére kergül meg, és így tovább.

Megint csak más szempont­ból bár, de legin­kább ugyan­csak magá­tól érte­tődik, hogy termé­szete­sen akkor éppen sehol senki, aki kel­lene, a hívott számon előfi­zető nem kapcsol­ható, ha meg igen, akkor törté­nete­sen annyi a dolga, hogy majd csak jövő ilyen­kor ér rá kifá­radni a hely­színre, ötje­gyű kiszál­lási díj elle­nében termé­szetesen.

Ugyanakkor semmi ellent­mondás nincs abban, hogy egy követ­kező szem­pont­ból megint csak magá­tól érte­tődik: Kóczián úr, a fűtés­szerelő elsőre ugyan nem veszi fel a tele­font, ám nem sokkal ké­sőbb ő maga keres, és nem­csak meg­beszél egy időpon­tot, hanem tény­leg el is jön, széles mo­sollyal az arcán, nagy barát­ságo­san, fel­tárja a hibát, és már indul is besze­rezni, ami kell a rend­szer működ­teté­séhez. Mi több, vissza is jön, meg­csi­nálja pilla­natok alatt, leteszi a szer­kentyű szám­láját az asz­talra, és a munka­díját firtató kér­désre fel nem kevés­bé széles mo­sollyal az arcán kedve­sen beje­lenti, hogy ő ezt fel sze­retné aján­lani, ado­mányként.

Kóczián úr nem thai, és még csak nem is budd­hista.

Kóczián úr nem tanult se a budd­hista főisko­lán, se egye­bütt budd­hiz­must, nincs Dharma-taní­tói okle­vele, és nem budd­hista tanító (bármi légyen is az). Kóczián úr nem ismeri a Buddha tanítá­sait, de ezzel semmi baj nincsen. Kóczián úr a fele­baráti szere­tetet gyako­rolta, az ada­kozás, az adomá­nyozás leg­neme­sebb gesz­tusát, amit az eze­ket a soro­kat jegyző Luangtá Vilásza théra­váda budd­hista szerze­tes alkal­ma­zott budd­hiz­mus­nak hív, ami nélkül, kiváló magyar budd­histák, nin­csen budd­hiz­mus, mert nem is létez­het­ne nél­küle buddhizmus.

Kóczián úr ezzel a gyö­nyörű, meg­ható gesztu­sával üdvös csele­kede­tet hajtott végre, ami­vel a saját jövőjé­nek az ala­kulá­sát is befo­lyá­solta egyben. Üdvös csele­kede­tet hajtott végre, ami­vel a kör­nyeze­tének tett jót, hiszen gon­dos­kodott róla, hogy egy másik ember­nek jó legyen. Más­ként fogal­mazva tett róla, hogy ez a mi közös vilá­gunk, amiben mind­annyi­an együtt léte­zünk, jobb, szebb, embe­ribb és élhe­tőbb legyen. Jobb, szebb, embe­ribb és élhe­tőbb vala­mennyi érin­tett számára.

Kóczián úr a budd­hák nagy eré­nyeit gyako­rolta: az ado­mányo­zás nemes gesz­tusát, amit ter­mésze­tesen a lemon­dás nemes gesz­tusa tett lehe­tővé, az neve­zete­sen, hogy le­mon­dott saját sze­mélyes-önös, rövid távú elő­nyé­ről-haszná­ról egy másik ember javára.

Gyönyörű, példa­muta­tó gesz­tus volt ez, Kóczián úr. Beajánl­juk ven­dég­oktató­nak alkal­ma­zott budd­hiz­mus­ból: nálunk kitű­nőre vizsgá­zott! — Sādhu, sādhu, sādhu!

És hogy miért nincs itten semmi­féle ellent­mondás?

Hát azért nincs itten semmi­féle ellent­mondás, mert bármi, ami csak létre­jön, felté­telek függ­vényé­ben jön létre. Ha megvan a felté­tele annak, hogy valaki tegyen egy jobb, szebb, embe­ribb és élhe­tőbb világ megte­rem­tésé­ért, akkor tenni is fog érte, ha pedig nincse­nek meg a felté­telei, akkor nem fog tenni érte.

Ilyen egy­szerű ez.

 ☸

A Wat Thai Rattanaprateep Buddhája,

2018 augusztus végén.

▲

 

Levelek az erdő­ből V: Tegeződésről más szem­mel

Még Magyar­or­szá­gon, vagy­is talán vala­mi­kor 2021 ele­jén elké­szítet­tem egy irá­nyí­tott jóga­nidrá gya­kor­lat ma­gyar for­dítá­sát an­gol­ból. Aki vál­lalta, hogy kerít vala­kit jó or­gá­num­mal egy remény­beli hang­fel­vétel­hez, vé­gül nem tudta elérni, hogy el is ké­szül­jön. A ma­gam öre­gedő hang­ját vélet­le­nül sem ad­nám hozzá, mert a két hang­szál egy ideje laza, nem ér­nek össze, ráa­dásul ezen a párás klímán állan­dóan reked­tes a han­gom. Magya­rán nem ép­pen kelle­mes. – Jegel­tem hát az ötle­tet, jobb idők­ben és több lelke­se­dés­ben bízva.

Itt Srí Lan­kán is fel­buk­kant ez a vágy (már me­gint azok a vá­gyak!). Az első je­lölt Ma­gyar­or­szá­gon vissza­lépett, mond­ván, az ő hangja még­sem az igazi.

Köz­ben ke­rült még vala­ki a mi­nap, ugyan­csak Magyar­or­szá­gon. Ezt az üze­ne­tet kap­tam tőle:

Kedves Bhanté,

Elnézést kérek a tegezé­sért*, de meg­szok­tam, hogy a budd­his­ták korra és nemre való tekin­tet nél­kül tege­ződnek. A kolos­torok­ban is, a szer­ze­tesek­kel ugyan­ez volt a ta­pasz­tala­tom, tehát nem tiszte­letlen­ség. […]-től meg­kap­tam a ma­gyar szöve­gét a Nidra jógá­nak. Javas­lom, hogy ne magá­zódva mond­juk fel, mert egyet­len jóga-, vagy medi­táció szöve­gét sem adják elő tege­ződve** Magyar­orszá­gon (sem). Hiszen attól lesz szemé­lyes, azzal szó­lítja meg az elő­adó a hallga­tósá­got. Tiszte­lettel, […]

*A leg­külö­nö­sebb az, hogy az illető úr se­hol sem tegez az egész üze­net­váltás­ban!
**Nyil­ván magá­zásra gon­dolt.

Az én vála­szom ez volt:

Kedves … úr, köszö­nöm, hogy jelent­kezett, örü­lök neki! Én azon­ban egy kon­zer­vatív ember va­gyok, és nem hat meg, hogy min­den­hol lete­gez­nek min­den­kit, és kifeje­zetten elle­ne vagyok. Igazi budd­histák igazi budd­hista közeg­ben NEM tege­ződ­nek, tet­szik tudni ... ott nyelvi kifeje­zés­módo­kon keresz­tül is meg­adjuk a kellő tiszte­letet a másik em­ber­nek, „fel­felé” épp­úgy, mint „lefelé”.

Csak azért, mert Magyar­orszá­gon elter­jedt ez az össz­népi ezo-spiri tege­zősdi, én nem örül­nék neki és nem szeret­ném, ha tege­zős­dibe csapna át a jóga­nidrá-szöveg.

Nem tudom, milyen kolos­torok­hoz volt szeren­cséje, ahol tege­ződ­nek: én im­már tíz éven át olyan helye­ken vol­tam, ahol nem tege­ződ­tek – az egy Santa­citta­rama kivéte­lével, de Olasz­or­szág­ban ma már telje­sen álta­lános a tege­ződés.

Erre ez a válasz érke­zett, sej­tet­tem is, hogy vala­mi ilyes­mi lesz:

Tisztelt bhante! Köszö­nöm, hogy megtisz­telt sorai­val, ill. isme­retle­nül is meg­bízott volna a szöveg fel­mondá­sával. Sajnos nem tudom vállalni. Remé­lem talál olyan igazi budd­hista, igazi budd­hista közeg­ben, aki öröm­mel vál­lalja a fel­ada­tot. Anumo­dana

Az oldal leg­alján kurta közle­mény­re figyel­tem fel: „Ez a sze­mély a Mes­sen­ge­ren nem ér­hető el.”

Ezek sze­rint sike­rült jól meg­sér­te­nem: ez egyér­telmű az utol­só mon­dat „igazi budd­hista” stb. kité­telé­ből. – Sajná­lom, ha meg­bán­tot­tam! – Arra per­sze álta­lában még egy szerze­tes sem szo­kott gon­dolni, hogy meg­bán­tódni, meg­sér­tődni is csak BIG ME fog, mint ahogy BIG ME az, aki szen­ved – és aki újra meg­szüle­tik stb., majd meg­hal. Ahol nincs BIG ME, nincs, aki meg­sér­tőd­jön – és nincs, aki meg­hal­jon. – A Buddha tan­be­szé­dére pe­dig, mely­ben Ráhulát, a kis­fiát ok­tatja arra, hogy olyan le­gyen, mint az anya­föld (paṭha­vī), amin já­runk stb., ta­lán nem is emlé­kez­nek már. Milyen kár!

▲

Tegezősdi: kultú­rá­kon és szemé­lyes élet­uta­kon át­ívelő, jó össze­tett kér­dés­kör ez.

Az élő, törté­nelmi déli / théra­váda budd­hiz­mus min­den­napos gya­kor­la nem is­meri a tege­ző­dést. A déli budd­hista kultú­rák­ban – a há­rom leg­jelen­tő­sebb Bur­ma, Srí Lan­ka és Thai­föld – az el­múlt hosszú év­szá­zadok során ala­kult ki az érint­kezés mi­ként­je egy­részt a Ren­den be­lül, más­részt pe­dig a szerze­tes­ség és a vilá­giak kö­zött. Már magá­ban a Rend­ben sem talál­juk meg a hori­zon­tá­lis tege­zést, ha egy­szer az egész rend­szer fel­épí­tése verti­ká­lis – hie­rar­chi­kus –, ami­ben a rang­idős­ségé – ide­gen szó­val a szenio­ritá­sé – a fő szerep. A Buddha szer­ze­tes­rend­jé­ben telje­sen ér­dek­telen, ki hon­nan jön, ki és mi volt koráb­ban, úr volt-e, vagy szolga – vagy hogy mi­lyen a bőre színe. Egyet­len egy vala­mi szá­mít, és ez a rang­idős­ség elve: a Ren­den (Szangha) be­lül min­den en­nek van alá­ren­delve.

Alá- és fölé­ren­delt­ség van tehát, ami nem en­gedi meg – ha úgy tet­szik: nem teszi lehe­tővé – a hori­zon­tá­lis egyen­lős­dit. Ahol „alat­tam” van és „fölöt­tem”, ott a meg­szólí­tás is ennek függ­vé­nyé­ben ala­kul, azaz „le­felé” (↓) mást hasz­ná­lok, mint „fel­felé” (↑), le­gyen az egy szemé­lyes név­más vagy vala­mi­lyen hono­rifi­kum hasz­ná­lata.

Egy társa­da­lom fel­épí­tése is hie­rar­chi­kus, és ez nem is igen lehet­ne más­ként. Alá- és fölé­ren­delt­ség van a csa­lád­ban, az isko­lá­ban, a munka­he­lyen, a kór­ház­ban, az ál­lam­appa­rá­tus­ban, a köz­igaz­ga­tás­ban – az ál­lam erő­szak­szer­vei­ről nem is be­szélve. Stb. És bi­zony ott a pira­mis is ha­son­lat gya­nánt, és ott a tár­sa­dal­mi rang­létra: me­gint csak „fent” van, és „lent” van. Ázsiai kul­tú­rák­ban ugyan­akkor mar­kán­sab­ban van­nak még je­len az alá- és fölé­ren­delt­ség testi és ver­bá­lis meg­nyil­vánu­lásai, ki­feje­zés­mód­jai.

Srí Lan­kán a gyere­kek le­borul­nak a szü­leik előtt: ez a tisz­telet­adá­suk módja – és aktu­sa. És vé­gig­ül­tem én ma­gam is egy pabbajjā szer­tar­tar­tását: az egyik je­lölt 55 éve­sen kérte nyug­állo­mányba helye­zését, hogy szer­ze­tes lehes­sen. Előtte köz­kór­ház­ban dol­go­zott sze­mész szak­orvos­ként. Magas pozí­ció­ban lehe­tett, meg­fele­lő java­dal­ma­zás­sal, ugyan­is amíg még vilá­gi­ként tűnt fel ná­lunk a kolos­tor­ban, nagy, ele­gáns, fehér BMW-vel jött. – Mindegy. Az érde­kes az, hogy még paṇḍu­palā­sa-ként, távo­zása előtt az ott­hon­talan­ságba – ez a páli pab­bajjā, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html · NB. blog­ban (is) a Ctrl+F billen­tyű­kom­biná­ció­val lehet a ke­reső­abla­kot meg­nyitni, s a meg­felelő szö­veg­he­lyek­re el­jutni – ünne­pé­lye­sen és tiszte­let­tel­jesen le­bo­rult kilenc­ven fe­letti édes­anyja előtt, aki jelen volt fia ava­tásán. A szülő­vel szem­beni jám­bor tiszte­let­adás szép és fel­emelő gesz­tusa volt ez, mel­lyel még egy­szer kife­jezés­re jut­tat­hatta hálá­ját. És ter­mé­szete­sen rang­idős szer­zetes­társai­val szem­ben is lebo­ru­lás­sal nyil­vání­totta és nyil­vánít­ja ki ezu­tán is a tiszte­letét: ez egy théra­váda kul­túrá­ban a leg­ter­mé­szete­sebb dolog.

Egy olyan em­ber, aki­ben túl­teng BIG ME, nem lesz képes jám­bor és egész­sé­ges alá­zat­tal le­bo­rulni se a Buddha, sem pedig egy szerze­tes előtt, ami nagy kár, mi­vel­hogy ez a szép aktus és gesz­tus éppen hogy BIG ME mód­sze­res – és sike­res! – lebon­tásá­nak egyik na­gyon is haté­kony esz­köze. – Lásd THANIS­SARO BHIKKHU: Opening the Door to the Dhamma: Respect in Buddhist Thought & Practice, forrása: https://www.dhammatalks.org/books/KarmaOfQuestions/Section0005.html

A Szangha théra­váda budd­hista tár­sada­lom­ban a pira­mis csú­csán he­lyez­kedik el, s ennek meg­fele­lően a min­den­kori thai ural­kodó ugyan­úgy le­boru­lással fejezi ki a tiszte­letét a Szan­gha előtt, mint Burma ép­pen aktu­ális kato­nai dikta­túrá­jának kulcs­figu­rái.

Az egyes nyel­vek más és más mó­don feje­zik ki, amit sok nyelv­ben tege­zés-nek, ill. ma­gá­zás­nak hív­nak. Nem egy olyan nyelv van, mely­ben nem talál­ható meg ennek a meg­külön­böz­te­tés­nek a megfe­lelője. A thai­ban és a bur­mai­ban pél­dául az e. sz. 2. szem. meg­szó­lítás­hoz hasz­nált, a min­den­kori hely­zet­hez illő szemé­lyes név­más feje­zi ki egy­részt az alá- és fölé­ren­delt­ség, más­részt a közel­ség vagy meg­hitt­ség, a bizal­mas­ság mér­té­két, a külön­féle hono­rifi­ku­mok pe­dig a tisz­telet­adás és az udva­rias­ság foko­za­tait jelö­lik.

Az udva­rias / tisz­telet­teljes nyelv­hasz­nálat az összes, álta­lam eddig meg­ismert nyelv­ben el­külö­nül a nem vagy kevésbé udva­rias / tisz­telet­teljes nyelv­hasz­nálat­tól. Ez utób­biba tarto­zik a magá­zó­dás / tege­ző­dés olyan nyel­vek­ben, me­lyek­ben a sze­mé­lyes név­má­sok hasz­nála­ta is, az ige­rago­zás is ennek meg­fele­lően ala­kul.

Az an­gol­lal sokan szeret­nek pél­dá­lózni: a mai an­gol­ban nincs külön név­más a ma­gyar ’te’ sze­mé­lyes név­más meg­felel­tetése­ként, ha­nem egy­sége­sen a you-t hasz­nálják, egyes és töb­bes szám­ban egy­aránt, vagy­is a magyar ’te’ / ’maga, ön’, vala­mint ’ti’ / ’ma­guk, önök’ ango­lul mind you. Igen ám, de a ma­gyar­ban más­ként adjuk vissza azt, hogy How are you to­day, Mr. Smith?, és me­gint más­ként azt, hogy How are you to­day, Paul? – Az előb­biben a család­név és a hono­rifi­kus Mr. hasz­nála­ta magá­zást kíván meg a ma­gyar­ban, vö. ’Hogy van ma, Smith úr?’, míg az utóbbi he­lyes for­dításá­ban te­gezés lesz, vö. ’Ma hogy vagy, Paul?’. Théra­váda ország kolos­torá­ban egy kül­földi és a hely­beliek között a leg­gyak­rab­ban az an­gol az érint­ke­zés nyelve, ám a he­lyes meg­szólí­tás meg­vá­lasz­tásá­­ban követ­keze­tesen a hie­rar­chiá­ban elfog­lalt hely a döntő. Ezt ala­posan körbe­jár­tam és vé­gig­ele­mez­tem egy koráb­bi blog­bejegy­zés­ben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/theravadaszerzetesekrol-danarol.html

Egy jó fordí­tónak érzé­kel­nie kell, mit mi­kor mi­vel ad vissza, ha an­gol­ból for­dít.

A fran­cia rop­pant egy­szerű: van az egyes számú tegezés, amit a tu szemé­lyes név­más és a meg­felelő ige­rag ad vissza, vö. Qu’est-ce que tu cherches? ’Mit keresel?’, szem­ben a töb­bes szám 2. szem. vous-val, ami­nek ­álta­lános egyet­len sze­mélyre utaló udva­rias haszná­lata, töb­bes számú ige­rag­gal: Qu’est-ce que vous cherchez? Ez lehet (1) ’Mit keres?’, akár: ’Mit tet­szik ke­resni?’ (ma­gá­zás: fran­cia t. sz. à ma­gyar e. sz.); (2) ’Mit keres­nek?’, akár: ’Mit tet­sze­nek keres­ni?’ (magá­zás: fran­cia t. sz. à ma­gyar t. sz.); (3) ’Mit keres­tek?’ (tege­zés: fran­cia t. sz. à ma­gyar t. sz.). Mind­végig jelen idő­ben.

A német­ben a du ’te’, Sie ’ön, maga’ / ’önök, ma­guk’, ill. az Ihr / ihr ’ti’ hasz­nála­tos, vö. (1) Was suchst du? ’Mit kere­sel?’; (2) Was suchen Sie? (t. sz. 3. szem. ige­rag­gal) a. ’Mit ke­res?’, akár: ’Mit tet­szik ke­resni?’, ill. b. ’Mit keres­nek?’, akár: ’Mit tet­sze­nek keres­ni?’; (3) Was sucht ihr? ’Mit keres­tek?’ (t. sz. 2. szem. ige­rag­gal). – Stb.

Van egy ná­lam há­rom év­vel fiata­labb régi bará­tom, aki nem tegezte a szüleit. Vidé­ken tel­je­sen nor­má­lis volt ez, fel­szó­lítás­kor a tes­sék hasz­nála­tával egye­tem­ben. Ez tipi­ku­san a verti­ká­lis rend­szer: „alá” (↓) van és „fölé” (↑) van.

Attól lesz a rend­szer hori­zon­tá­lis („te” ↔ „te”), hogy egy­fajta bizal­mas egyen­lő­ségi vi­szonyt téte­lez­nek fel benne. Még­sem hi­szek ab­ban – nem ér­zem és nem is osz­tom –, ami a fent idé­zett üze­net­ben áll: „Hiszen attól lesz szemé­lyes, azzal szó­lítja meg az elő­adó a hall­gató­sá­got.” (Ti. a tege­zés­től.) – Hogyne. Szű­kebb kör­ben, „hason­szőrű­ek” társa­ságá­ban min­den­kép­pen – bár­hol, ahol egy kol­lektív én-tudat (= „mi”) elkü­lönül­het má­sok­tól (= „ti”), párt­gyű­lésen vagy -ren­dez­vé­nyen, klub­ban, szak­kör­ben stb. Így az ezt a be­jegy­zést fel­veze­tő üze­net­vál­tás „[…] a budd­his­ták korra és nemre való tekin­tet nél­kül tege­ződ­nek” kité­tele eb­ben az össze­függés­ben meg is állja a he­lyét. A tege­ző­dés való­ban szoro­sabb­ra fűzi a kap­csola­tukat, továb­bá erő­síti az össze­tarto­zás érzé­sét. – Igen ám, de ebbe a budd­hista „mi”-be nem tar­toz­nak bele a szer­ze­tesek, leg­alább­is a théra­vádá­ban nem, vagy ha bele­tar­toz­nak, ak­kor csak­is abban az érte­lem­ben, hogy ők is budd­his­ták, mi is budd­his­ták va­gyunk – de csak ebben: a hie­rar­chiá­ban elfog­lalt he­lyük alap­ján már egyál­ta­lán nem. Erről van itt szó, ké­rem szépen: a hie­rar­chiá­ban el­fog­lalt he­lyük alap­ján más meg­szólí­tás és más nyelv­haszná­lat van ér­vény­ben, amit nem is mel­les­leg a ma­gyar­ban ugyan­így meg lehet ta­lálni, de a török is így működik pél­dául. Falu­he­lyen az idő­sebb férfi pl. gyak­ran tege­zi a fiata­lab­bikat, ez utób­bi azon­ban magáz. Ez a török­ben „le­felé” sen ’te’, „fel­felé” siz ’maga’.

Nem ok nél­kül kérdez­tem rá azon­ban az ezt köve­tő, maga­biz­tos ki­jelen­tésre: A kolos­to­rok­ban is, a szer­ze­tesek­kel ugyan­ez volt a ta­pasz­tala­tom, tehát nem tiszte­letlen­ség. Nem tud­hat­tam meg, mi­féle kolos­torok vol­tak azok. És: hol. Mert­hogy ez sem mind­egy: ha vala­hol Nyu­gaton, akkor már nem is me­gyek job­ban bele, lásd a fenti fej­tege­tése­ket, és lásd a meg­adott lin­ket itt fen­tebb théra­váda szerze­tes­ség témá­já­ban.

A théra­váda az, ame­lyik leg­in­kább meg­őriz­te a Buddha ere­deti, hite­les tanítá­sait. A mai théra­váda gya­kor­lata ezek­re a tanítá­sokra épül, ezek­ből a tanítá­sok­ból indul ki. Már­pedig a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben más kép tárul elénk a tan­beszé­dek­ben: a kellő tiszte­let­adás és egész­sé­ges alá­zat kér­dése az em­berek kö­zötti érint­kezés­ben, ami a közös­ségi harmó­nia egyik elen­ged­het­len fel­tétele. Ezt illik ma­gyar­ajkú budd­hista közeg­ben is figye­lembe venni, elvég­re budd­hista a meg­hatá­rozása sze­rint attól lesz vala­ki, hogy a Buddha útját, a Buddha taní­tá­sait kö­ve­ti, amennyi­re csak lehet­séges, már­pedig a Buddha útján a Buddha tan­beszé­dei tartal­maz­zák eze­ket a ta­nítá­sokat, ugyan­akkor ezek­ben a tanítá­sok­ban rend­re a kellő tisz­te­let­adás­ról van szó. Lásd pl.:

Gāravo ca nivāto ca, santuṭṭhi ca kataññutā; | Tisz­telet és alá­zat, elé­ge­dett­ség és hála;
Kālena dham­mas­sava­naṁ, etaṁ maṅgalamuttamaṁ. | A meg­felelő idő­ben a Dham­mát hall­gatni: ez [itt mind] a leg­főbb áldás.

(Forrás: Khud­daka Nikā­ya = KhN | Khud­daka­pāṭha­pāḷi | 5. Maṅ­gala­sut­taṁ: 9. – A szutta össze­sen 38 ál­dásos dol­got sorol fel.)

Lásd még: Dīgha Nikā­ya ’Hosszú tanbeszé­dek gyűjte­ménye’, Siṅgālasutta / Sigā­laka­sutta / Sīgā­lovāda­sutta (DN 31), mely­ben a közös­ségi érint­ke­zés üdvös és harmó­niát ered­mé­nyező módo­za­tait fejti ki a Buddha.

Magyar nyelvű közeg­ben isme­ret­len ide­gen em­bert még min­dig nem szo­kás csak úgy lete­gez­ni, bár ez való­ban válto­zó­félben van, ill. az érin­tet­tek élet­korá­tól is függ. Még­sem hin­ném, hogy a ma­gyar­ nyelv­hasz­nálók több­sége jó néven ven­né, ha pl. haszná­lati út­muta­tók­ban, hiva­talos köz­lemé­nyek­ben és leve­lezés­ben, hirdet­mé­nyek­ben, gyógy­szer­ismer­tetők­ben, köz­téri fel­ira­tokon stb. egy­szer csak meg­jelen­ne a tege­zés. Ezt egy­értel­műen nem lát­ták át azok, akik az IKEA rette­netes tege­zős­dijét annak ide­jén be­vezet­ték, és akik az erede­tileg nor­vég Tele­nor nyelv­hasz­nála­tára is rá­eresz­tették – a nor­vég­ban ma már ugyan­úgy ál­talá­nos a tegező­dés, mint a svéd­ben. Érde­mes azon­ban egy-egy IKEA-cím­két köze­lebb­ről is meg­nézni, ponto­sab­ban a le­írást. Magá­ért fog beszélni, ui. azo­kon a címké­ken több nyel­ven lát­hat­ják, le­tege­zik-e a ked­ves vevőt, avagy sem. Termé­sze­tesen azok­ra a nyel­vek­re ér­de­mes oda­fi­gyelni, melyek­ben nem szo­kás csak úgy tege­ződ­ni.

Nekem még vélet­lenül sem jutna eszem­be le­te­gezni ma­gyar­ajkú hall­gató­sá­go­mat, mert úgy érzem, nem adom meg nekik a kellő tiszte­letet. És erős a gya­núm, hogy a több­ség­nek esze ágá­ban se lenne vissza­tegezni. És csak szé­gyen­kez­nék ma­gam­ban a tiszte­let­len­sé­gem – a modor­talan­sá­gom – miatt! – Ugyan­így nem tege­ződ­nék a jóga­nidrá irá­nyí­tott gya­kor­latá­ban, hi­szen olyan is hall­gat­hatja, aki nem szere­ti, ha úton-útfé­len lete­gezik. Ami egy tá­gabb / na­gyobb / ki­ter­jed­tebb cél­közön­ség­nek, a nyil­vános­ság szá­má­ra ké­szül, ott tapin­tat­lan­ság és modor­talan­ság tege­ződni: tekin­tettel kell lenni azok­ra is, akik nem kér­nek ebből – mint írtam a vála­szom­ban – az „össz­népi ezo­-spiri tege­zős­diből”.

És nem hin­ném azt sem, hogy egy ma­gyar nyel­vű ide­gen­veze­tés har­sány Sziasz­tok!-kal kez­dőd­ne, mi­helyst a kezé­be veszi az ide­gen­veze­tő a mikro­font. Meg­enge­dem: ha álta­lá­nos isko­lások­hoz vagy gimna­zisták­hoz be­szél, akkor per­sze más a hely­zet. Egy fel­nőtt cso­por­tot kapás­ból le­tegez­ni – külö­nösen ha koro­sab­bak is talál­hatók benne – kife­je­zet­ten modor­ta­lan. Hiszem, hogy sokan lát­ják ezt még így raj­tam kívül.

Amúgy pedig áll: csak azért, mert ez a trend – már­mint hogy boldog-boldog­talan tegez már las­san min­den­kit Magyar­or­szá­gon –, ne­künk nem köte­lező a nyájjal menni. Csak azért, mert más ilyen vagy olyan, ne­künk még nem kell ilyen­nek vagy olyan­nak len­nünk.

▲

És hogy mi a leg­szebb az egész­ben? Az, hogy ne­kem nincs szük­ségem arra, hogy ma­gya­rul hall­gas­sak irá­nyított jóga­nidrá gya­kor­latokat: több­féle is van ango­lul. Nem. Én azokra gon­dol­tam, akik a ma­gya­ron kí­vül más nyelv­vel nem boldo­gul­nak. Az ő boldo­gulá­sukra akar­tam én azt a ma­gyar nyelvű fel­vé­telt. Az ő boldo­gulá­sukra fordí­tot­tam le az alap­szöve­get – kiegé­szíté­sül budd­hista meditá­ciós gya­kor­latok­hoz. Ezen­nel meg­köszö­nöm hát az ő nevük­ben is az elegáns és udva­rias vissza­lé­pést.

A vissza­lé­pést az moti­vál­hatta, amit a vála­szom­ban írtam ennek az úri­em­ber­nek, hi­szen mi más moti­vál­hatta volna? Válla­lom az ódiu­mát: van, aki azt vall­ja, hogy min­dig a másik a hülye, és van, aki azt vall­ja, hogy nem min­dig az a másik a hü­lye.

Ezen a felvételen:

Őfelsége Bhumibol Adulyadet, az előző thai uralkodó és hitvese Ajahn Chah ravatalánál

1993. január 16-án

▲